2014. október 28., kedd

A táncverseny - 10. fejezet

10. fejezet
- Minden rendben? Jobban van a húgod?
Luhan épp a szobájában ült az ágyon, hátát a falnak támasztva és telefonon beszélt Xiuminnal. Már négy napja, hogy a fiúk elmentek Seoulba, azóta nem is beszéltek.
- Még várunk a vizsgálat eredményére - válaszolt Minseok a vonal másik végén. - Anyu teljesen ki van készülve. Napok óta semmit sem alszik. Nem hiszem, hogy egyhamar visszamehetünk.
- Most is ott vagytok a kórházban?
Xiumin nem válaszolt egyszerre, Luhan tudta, hogy nehéz időn mennek keresztül. A hangja lehangolt volt, teljesen gyászos, és fáradt. Talán ő sem alszik eleget. - Igen, itt vagyunk mind - felelt aztán.
- Értem. Akkor majd még beszélünk. Minden jót.
Luhan megvárta, amíg barátja lerakja a telefont, aztán elindult. Délután újra a garázsban találkoztak. Már nem volt sok idő hátra a döntőig. Minden mozdulatnak tökéletesnek kellett lennie, nem engedhették meg a hibát.
Sungyeol a balhét követő nap otthon maradt, Luhan tanácsára. Bár a fiú inkább lett volna a többiekkel. Mivel nem akarta, hogy a szülei aggódjanak, így a szobájába zárkózott. A szülei ritkán vannak otthon, de rettenetesen aggódnak a gyerekeik miatt. Hajlandóak lennének akár egy karcolásért is feljelenteni mindenkit, csakhogy elégtételt vehessenek. Aznap mindketten otthon voltak, Sungyeol szerencsétlenségére. Daeyeol fedezte őt, de bárcsak ne tette volna.
- Kicsim, minden rendben - kiabált át az ajtón Sungyeol anyja a fiának. - Ma még ki se mozdultál a szobából.
Ekkor Daeyeol odafurakodott anyja és az ajtó közé. - Semmi baja. Csak tudod… - Ekkor kezét a szája elé tartotta, mint aki egy hatalmas titkot készül elárulni. - Dobta a barátnője és most teljesen maga alatt van szegény.
A fiú nem sérült meg feltűnően. Épp csak megragadták. Sungyeol szerint, ő volt a célpontjuk és a testvérével akarták gyengíteni. Vagy hasonló.
Sungyeol fülhallgatón hallgatta a zenét, így lehetetlen volt, hogy meghallja. A dal nem volt olyan hangos, így anyja kiabálását hallotta, de inkább nem reagált rá. Mozdulatlanul feküdt az ágyában és maga elé bámult. A szája fel volt repedve és az arcán is volt egy seb. A mellkasa még fájt a rúgástól, de egyébként jól volt. Inkább lélekben sérült. Még mindig nem kapott választ, mi lett volna akkor a helyes döntés.
- Drágám - kiáltott le ekkor az anyja a férjének az emeletről. - A fiadnak szerelmi tanácsokra van szüksége. Gyere!
Mikor a fiú ezt meghallotta a szobában, kikapta a füléből a fülest és azon nyomban felugrott. - Mi? Daeyeol! Mit mondtál neki?
- Csak az igazat bátyó - felelte Daeyeol ártatlan hangon, de titokban élvezve a helyzetet.
- Kicsim - szólt újra az anyja nagyobbik fiához. - Miért nem mondtad, mi történt? Tudod, ránk mindenben számíthatsz.
Sungyeol nem értette, miről van szó. Daeyeol talán ilyen könnyen kiadta volna?
- És ki az a lány? - kérdezte az anyja kíváncsian.
- Milyen lány? - kérdezett vissza Sungyeol. Maga előtt, halkan motyogott, de anyjának vagy nagyon jó a hallása, vagy csak kitalálta, mire gondol a fia. - Aki kikosarazott. Nem is mondtad, hogy van barátnőd.
Sungyeol ekkor rájött, mi történhetett. - DAEYEOL!!! - üvöltött dühösen teli torokból. Legszívesebben kiment volna és megráncigálta volna öccsét, de nem tehette, így csak kiáltott egyet.
Mikor Sungyeol újra megjelent a garázsban, a többiek már Luhantól hallottak a történtekről. Rövid társalgás után kezdték a próbát. Minden tökéletesen ment, meg voltak elégedve magukkal és felkészültnek érezték magukat a versenyre.

Másnap reggel Luhan épp a fürdőszobában mosta a fogát, mikor a szobájában megcsörrent a telefonja. Sietve kimosta a száját, és azonnal rohant, meg se nézte, ki hívja, felkapta a telefont.
- Örvendek, Luhan! - szólt bele egy ismerős hang a telefonba.
A kínai fiú Xiuminra számított, de már tudta, nem ő volt az.
- Ki beszél?
- Ejnye, nem ismersz meg? - A hang elkezdett kissé gúnyosan nevetni. - Emlékszel? Az elődöntő napján találkoztunk.
Luhan visszaemlékezett arra a napra. Eszébe jutott, mikor Hyunseungot Kai helyettesítette, és ahogy a hallban ültek. Aztán a konferáló hangja visszhangzott a fejében, ahogy azt kiáltja, „Ők voltak a Hunter!”, majd a nyolc fiú, akik elmentek mellettük, és végül annak a srácnak az arca és hangja, aki a társaság élén haladt, és farkasszemet nézett vele.
Teljesen ledöbbent, mikor rájött. Így már tudta, kihez kösse az ismerős arcot. - Mit akarsz? - kérdezte bosszúsan. Tudta, hogy valami rosszban sántikál a srác. Biztos nem sok sikert akar kívánni.
- Látom, már emlékszel.
A srác csak játszadozott vele és húzta az időt, és Luhan idegeit, ami jól is sikerült. A fiú egyre idegesebb és mérgesebb lett. - Mit akarsz? - ismételte a kérdést.
- Találkozhatnánk úgy… egy fél óra múlva a raktárházban, a keleti autópálya felé haladva? Örülnék neki, ha egyedül jönnél.
- És ha nem megyek?
- Gondolom, te sem akarod, hogy a barátaid újra megsérüljenek - felelte a hang, mire Luhan teljesen ledöbbent. Kinézte a fiúból, de nem gondolta volna, hogy ilyen nyíltan elismeri, hogy ő áll a dolgok mögött.
- Ha egy ujjal is…
- Akkor hát ott várlak.
A vonal megszakadt, de Luhan hosszú ideig mozdulatlanul állt, majd elengedve magát, hátrazuhant a fotelba.
Eszébe jutott JiYong, aki majdnem kilépett a bandából, csakhogy ők felléphessenek nélküle. Hyunseung, aki összeverette magát, ahhoz tartva magát, hogy, ha visszaüt, kizárják a bandát, és emiatt nem volt képes fellépni. Sungyeol, akinek a testvére is belekeveredett. Végül Xiumin, aki kórházba is jutott, és az ok és az elkövető még mindig nem biztos, bár egyre gyanúsabb az az eset mindezek után. Végül Minho, JongIn és Sungjae, akik még ezután következhetnek.
Ezt nem engedhette meg. Semmiképp sem engedheti, hogy a barátai újra megsérüljenek. Azonban magának is meg kell oldania verekedés nélkül.

Elérkezett az alkalom. Luhan megállt a raktár előtt és körülnézett. Egy nagy területen állt az épület, drótkerítéssel volt körbevéve és apró, fehér kavicsok borították az udvart. A raktár mellett egy kisebb kupac rozsdás vas feküdt, egyébként más nem volt.
Maga a raktár hatalmas volt. Konténerekkel és dobozokkal teli. Lassan lépett előre. Senkit sem látott, aztán, ahogy pár lépéssel beljebb jutott, az ajtó hangosan becsukódott mögötte. Hátranézett és látta, hogy néhány fekete ruhás srác veszi körül. Néhányuknál ott volt a szokásos fém rúd. Ezután oldalra nézett, végül előre.
Körbevették. Csapdába esett.
Akkor jelent meg a srác, akivel telefonban beszélt egy másikkal a nyomában.
- Nagyon szófogadó kis srác vagy te, tudod? - tapsolta meg gúnyosan a fiú.
Síri csend volt. Csak a fiúnak a visszhangzó hangját lehetett hallani.

- Hol van már? - kérdezte JiYong, miközben öklével belecsapott a garázs kapujába, aminek éppen támaszkodott.
Már hosszú ideje várták Luhant, de nem jelent meg. Nélküle be se tudtak menni, ugyanis a kulcs is nála volt. Sungyeol és Hyunseung egy-egy a garázs mellett elhelyezkedő abroncsgumin ültek.
- Nézzük meg, otthon van-e - mondta Hyunseung.
Elindultak.
Becsöngettek, de senki sem nyitott ajtót.
- Ha a fiút keresitek, úgy egy órája sietve rohant arra - állt meg mellettük a postás biciklivel, ujjával mutatva az irányt.
- Nem tudja véletlenül, pontosan hova ment? - kérdezte JiYong.
- Sajnos nem. Nem kérdeztem, csak épp láttam, hogy elrohan.
A postás bedobott egy levelet a postaládába, majd továbbhajtott.
A fiúk azonnal elindultak. Közben azon gondolkodtak, hova is mehetett. És vajon miért? Hova ment egyedül és miért nem szólt nekik? A három fiút rossz érzés kerítette hatalmába.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, JiYong megkérdezett egy fiatal asszonyt, aki épp nagy táskát cipelve haladt a járdán.
- Elnézést - szólította meg. - Nem szokott látni a környéken néhány rossz fiúnak tűnő gimnáziumi srácot? Fekete ruhában szoktak járni, általában csapatban, vagy kettesével.
A fiú úgy írta le a fiúkat, mint valami állatokat, amikre épp vadásznak.
- Nem, nem hiszem - rázta a fejét az asszony.
- Köszönjük.
A fiúk elindultak, ám ekkor a nő utánuk kiabált. - Illetve… Nem vagyok benne biztos, de elképzelhető, hogy van néhány srác a közeli raktárban. Elhagyatott, így nyugodtan bemehetnek. Minden nap hangos zenét szoktam hallani az épület felől.
- Köszönjük - felelték a fiúk kissé reménytelibben.
Sungyeol útközben felhívta Jung Hoon tanár urat. Ha Luhan bajban van, ők nem sokat tudnak tenni, és csak azt érnék el, hogy diszkvalifikálják őket. A tanár úr meg állandóan megvédi őket az ilyenektől. Most is segíthet.
Mivel a hívott szám átmenetileg nem volt kapcsolható, Sungyeol hagyott egy hangüzenetet és remélte, hogy még időben észreveszi.

1 megjegyzés:

  1. Jaaaj, DaeYeol... Kis ördög.
    Én már szó szerint kezdek félni. Komolyan.
    Jó, mint mindíg. Puszi Sora!

    VálaszTörlés