A táncverseny - 11. fejezet

- Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz így, Xiumin? - kérdezte JongIn barátját. Hosszú ideje most először érzett ekkora bizonytalanságot, mint most.

Ő, Minseok, Minho és Sungjae egy hatalmas, fehér ház vaskapuja előtt álltak. A kaputól kavicsos út vezetett a ház bejáratához, ami előtt négy lépcsőfok volt. Csak rá kellett nézni és meg lehetett állapítani, hogy gazdagok lakhatnak benne. Az udvar csodaszépen volt elrendezve. A gyep gyönyörűen volt kezelve, szétszórtan pedig kicsi fák álltak. Közvetlen a kapu mellett, belül a fal előtt egy-egy hatalmas fenyő állt.

Minho, Sungjae és Kai nem voltak benne biztosak, tényleg jó-e, amit most tesznek. És arra sem tudtak rájönni, mire gondol Minseok. Bárhova követték volna őt, szó nélkül. Teljességgel megbíztak benne és tudták, ő sem hagyná őket cserben sosem. Mindenben egyetértettek és segítették egymást. Most volt az első alkalom, hogy legszívesebben megállították volna barátjukat. Az egyetlen ok, hogy nem tették, hogy tudták, magának Xiuminnak is egy nagyon nehéz döntés ez. De nem volt más választása. Meg kellett győznie magát, hogy helyesen dönt.

A fekete vaskapu kinyílt, Xiumin pedig csendben elindult. A többiek egymásra néztek, majd szorosan barátjuk nyomában haladva követték őt.

Luhan még mindig körbe volt véve a raktárban. Senki sem mozdult. Beszélni is csak az a srác beszélt, aki a vezérüknek tűnt.

- Ki a pokol vagy te? - kérdezte aztán Luhan.

- Mert miért is érdekel az téged? - vágott vissza hetykén a másik.

Luhan ökölbe szorította a kezét, amit szorosan a teste mellett tartott. Csakis a verseny miatt volt, hogy nem ütötte még meg a srácot. Már rettentően idegesítette, és úgy érezte, valakinek végre meg kéne tanítania neki egy-két leckét. A barátai épségével zsarolja, hogy találkozhasson vele? Mégis mi a célja? Ha meg akarja verni, miért nem teszi? Miért húzza az időd? Ennyire élvezi?

- Mivel kissé dühösnek tűnsz, elárulom - mondta aztán a srác. - A nevem Lee MinHo. Elégedett vagy? Van más kérdésed? Adhatok neked még egy kis időt.

Luhan nem tudta, feltegye-e a kérdéseket, amikre épp gondolt. Sok mindent akart tisztázni, de minél előbb végezni akart. Ha túl sokáig marad itt, a barátainak feltűnik és elkezdik keresni. Ha pedig megtalálják, nem jutott előbbre. Ők is ugyanúgy bajban lesznek. Úgysem hagynák, hogy egyedül rendezze le a dolgokat.

- Meg akarod nyerni a versenyt, nem? - kérdezte aztán hosszú csend után. - Annyira nem bízol a barátaid és a saját magad képességében, hogy képes vagy piszkos trükkökkel eltávolítani az útból a vetélytársaidat? És még a barátjuknak nevezed magad?

- Nem szeretek kockáztatni - szólalt meg MinHo. - Mert, aki kockáztat, az veszít. És a vereség… - Itt vagy elgondolkodott, vagy a drámai hatás kedvéért próbálta húzni az időd. - A vereség az egyetlen, amit ki nem állhatok.

- Ez még nem jogosít fel arra, hogy azt tedd, amit csak akarsz - vágott vissza Luhan. - Itt mindenki - mutatott körbe a körülötte álló fiúkon - biztos vagyok benne, hogy keményen dolgozik azon, hogy remek táncossá váljon. Nem győzhetsz csak úgy, ha nincs, aki ellen veszíthetsz. Ha teljesen egyedül vagy, még akkor is csak egy vesztes vagy, ha nincs meg hozzá a képességed, hogy saját erődből megcsináld, vagy nem bízol magadban és a társaidban.

- Hagyjuk a szentbeszédet! Menj tanárnak vagy papnak, ha prédikálni akarsz - felelte MinHo. - Azt hiszed, ha ilyen sokat jártatod a szádat, majd szépen elengedünk, úgy, ahogy jöttél? Akkor bizony nagyon tévedsz.

- Nem hiszem azt - mondta Luhan, amin egy kicsit még MinHo is meglepődött. - Csak próbálok rávilágítani a hibádra.

- Hibámra? - ismételte el a szót MinHo, mintha nem is ismerné. - Nekem nincs hibám. Én egyszerűen tökéletes vagyok.

- Talán tudsz táncolni, verekedni, és még sok mást is - mondta Luhan egyre hangosabban. - De nem igaz barát, aki nem bízik a másikban és elvégezteti vele a piszkos munkát. Fogadjunk, te nem csináltál semmit, csak kiosztottad a parancsokat. Nem érdekelt téged az, ha a barátaidat le is csukják, vagy összeverik. Nem törődtél te azzal, mi éreznek, mennyit szenvednek. Csak azzal, hogy megnyerd a versenyt és mindenkinek elmondhasd, hogy te vagy a legjobb. Amit meg kell mondanom, nem igaz.

A fiúk, akik körben álltak halkan motyogni kezdtek. Azt elemezgették, igaz-e, amit most az a fiú mondott.

- E-Ez nem igaz - dadogott MinHo. Valahogy próbált kimászni a bajból, de a kínai fiú miatt egyre mélyebbre süllyedt. - Igen is megbízok bennük. Másképp miért küldeném őket, hogy veletek harcoljanak, ha nem hiszem, hogy simán a földbe tipornak titeket. Szeretnél, valami mást is mondani? Mert ha nem, akkor talán kezdhetnénk is.

Intett egyet, mire a fiúk csendben maradtak és elindultak Luhan felé.

- Csak egy pillanat - kiáltott a kínai fiú.

- Most meg mi van? Próbálok kedves lenni, de tényleg kezdesz az agyamra menni - morgott MinHo.

A következő pillanatban mindenki tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy Luhan térdre ereszkedik, majd négykézláb, MinHora néz, majd maga elé a földre.

- Kérlek - mondta lágy, esdeklő hangon. - Hagyd, hogy a barátaimmal részt vehessünk a versenyen. És kérlek, ne bántsd őket többé.

- Mi-Mi a frászt csinálsz? - kérdezte MinHo még mindig ledöbbenve.

- Kérlek! Őszintén kérlek! - folytatta Luhan.

- Ezzel nem jutsz semmire - mondta MinHo már magabiztos, gúnyos hangon. - Gyerünk, srácok.

A fiúk megindultak Luhan felé. Ám mielőtt elérhették volna, az ajtó, amin Luhan bejött hangosan megzörrent, majd pár pillanattal később lassan kinyílt és három alak rohant be a fényből a félhomályba. Mindenki feléjük nézett, még Luhan is. A fiúk, akik a körben álltak, háttal az ajtónak, most kettéváltak utat adva a három alaknak.

JiYong, Hyunseung és Sungyeol volt az. Előrébb sétáltak, majd, amikor a fiúk körbe vették őket hátulról, megálltak.

- Egy ujjal se nyúljatok a barátunkhoz!

Luhan félig térdelt, félig guggolt, úgy nézett a fiúkra. Nem hitt a szemének. - Srácok! - suttogta.

Ekkor valaki hátulról megragadta, felállította, majd átkarolta a nyakát, aminek következtében Luhan nehezebben tudott levegőt venni.

- Na, most! - szólalt meg MinHo. - Ha továbbra is folytatjátok az ilyen viselkedést, Jung Min barátunk elintézi, hogy a barátotok nélkül menjetek haza.

- Luhan! - kiáltottak JiYongék. - Engedjétek el!

- Én szóltam - vont vállat MinHo.

JungMin kész volt és már épp cselekedni akart, amikor egy egyik fiú Hyunseungék mögött hangosan felnyögött és a porba hullott. Mindenki oda nézett. Őt követte még egy és még öt.

- Végre itt van! - kiáltott Sungyeol, mikor felismerték, ki az.

Jung Hoon végig JungMin-en tartva a szemét lassan előre sétált. A fiú ideges volt. Már találkozott egyszer ezzel a férfivel, amikor Sungyeolt támadták meg. Akkor szinte pillanatok alatt elintézte a barátját. Most pedig ő a célpont. Megmozdította a kezét, jelezve, hogy ha a férfi közelebb jön, tényleg megteszi, amit kell.

- Ne mozduljon, vagy…

JungHoon viszont nem állt meg.

- Ki a frász maga? - húzta a fel a szemöldökét kíváncsian MinHo. Az egyik srác odament és elmondta neki, amit a férfiről tudott. - Szóval ő az! - Nézett izgatottan az egyre közeledő tanár úrra.

JungHoon szinte pislogás nélkül nézett JungMin szemébe, miközben lépéről lépésre egyre közelebb volt hozzá. A fiút már teljesen a frász kerülgette, főleg, mikor valami arra késztette, hogy a tanár szemébe nézzen.

JungHoon végre pár centi távolságra volt JungMintől és Luhantól. A fiú újra a kezét mozgatta, oda-vissza, jelezve, hogy tényleg megteszi. Ám JungHoon tudta, ha tényleg meg tudta volna tenni, már rég megtette volna. A fiú keze és lábai remegtek, mint a nyárfalevél, mikor a férfi megfogta a karját, amivel a kínai fiút karolta át, majd szép lassan elkezdte lefejteni a fiúról. Amint tudott, Luhan azonnal leguggolt, hogy kiszabaduljon és a nyakát fogva, köhögve leült a porba.

A tanár úr és JungMin még mindig egymás szemébe néztek. A fiú próbált másfelé nézni, de mint akit megbabonáztak, ledermedt. JungHoon megszorította a karját az ujjaival, egészen addig, amíg a fájdalomtól a fiú egyre közelebb került a földhöz. Először csak behajlította a térdeit, miközben próbálta kiszabadítani a karját, aztán térdre ereszkedett, amikor a karját már nem bírta mozdítani. Végül a tanár úr elengedte, ő pedig a karját fogva lefeküdt a porba.

- Mi a fenét csinálsz, idióta? Kelj fel! - kiáltott rá MinHo.

Két srác felsegítette JungMint és ijedten vitték hátrébb a tanártól. MinHo JungMin mellé lépett, és adott neki egy pofont, amitől az egyébként is erejét vesztett fiú, újra a porban kötött ki.

- Még ennyit sem bírsz megtenni? - förmedt rá a fiúra, akinek az arca teljesen eltorzult a fájdalomtól és a keserűségtől, hogy ennyire megalázták, majd JungHoon elé lépett. - Mégis mitől olyan nagy szám maga? Álljon ki velem!

- Örömmel - mosolygott JungHoon tündérien.

MinHo lendítette a jobb öklét, hogy bevigyen egy ütést, ám a tanár úr védekezésképp felemelte a karját, majd a másikkal megfogta Minho nyugalomban lévő karját és hátracsavarta. Ezután MinHo a porban találta magát. JungHoon pedig Luhanhoz fordult és felsegítette.

- Induljunk! - mondta Hyunseungéknak, akik követték őket.

A fiúk, akik eddig körbevették őket, most megtartva a tisztes távolságot, elléptek az útból.

- Mire vártok még? Kapjátok el őket! - kiáltott MinHo.

Senki sem mozdult. MinHo felkelt és tombolt a dühtől. Odament a legközelebb lévő sráchoz és a porba lökte. - Mégis mit csináltok? Ne hagyjátok már őket meglépni!

- Kérj bocsánatot JungMintől! - követelte az egyik srác, amíg másik kettő felsegítette az említett fiút, aki egész eddig a földön feküdt.

- YoungSaeng? - nézett a fiúra meglepetten MinHo, majd újra dühösen nézve morgott egyet.

Erre az előbb megszólalt fiú JungMinra és a másik kettőre nézett. - Kyu Jong! Hyung Jun! Menjünk!

Mind a négyen elindultak a kijárat felé. Elhaladtak MinHo mellett, aki mozdulatlanul bámult maga elé és próbált nem felrobbanni. A négy fiú elment, MinHo pedig a maradékhoz fordult. Felsegítette azt a srácot, akit az előbb ellökött, majd bocsánatkérően megveregette a vállát.

- Sajnálom! - szabadkozott. - Nem rátok vagyok dühös, hanem arra a fickóra, aki állandóan romba dönti a terveimet. Megbocsátasz, ugye?

A fiú szótlanul bólintott, mire MinHo mosolyogva megkérdezte: - Ki tart velem? Még van egy befejezetlen ügyünk.

Hatalmas ujjongás tört ki a raktárban. MinHo a kijárat felé fordult, amerre az előbbi kilenc alak eltűnt és bosszúsan dörmögte maga elé. - Ezért még megfizettek! Mindeki! Egytő egyig. Ezért még drágán megfizettek.

- Jól vagy, Luhan? - kérdezte G-Dragon úton a garázs felé.

JungHoon autóval vitte őket az általuk megadott címre. Sungyeol ült elől az anyósülésen, míg a többiek hátul, Luhannal középen.

A kínai fiú csak bólintott.

- Mégis mit képzeltél, mit csinálsz egyedül? - kérdezte Hyunseung. - Tudod, mennyire aggódtunk?

- Sajnálom - szabadkozott Luhan.

- Pont te mondtad, hogy ha baj van, hívjuk egymást - emlékeztette JiYong.

Luhan megvárta, míg a tanár kirakja őket a bácsikája házánál, majd a garázsban részletesen elmesélt mindent a reggeli telefontól kezdve a garázsban történtekig. A többiek figyelmesen hallgattak.

Eközben Xiuminék egy hatalmas előszobán találták magukat, amint beléptek a nagy házba. Minden aranyszínben és fehéren csillogott. Egy öltönyös férfi tájékoztatta őket, hogy az úrfi hamarosan megérkezik, addig várhatnak a nappaliban.

Az említett nappali nagyobb volt, mint az egész házuk. Hatalmas, telepakolt könyves szekrények voltak, középen egy kis kávézóasztal, körbevéve négy háromszemélyes bőrkanapéval. Baloldalt aranykeretbe foglalt képek sorakoztak egy-egy személyről, vagy épp egy családi csoportkép volt. Szemben egy hatalmas hifi berendezés rengeteg CD-vel.

A fiúk a hosszú bámészkodás után leültek a kanapékra és csendben, szinte mozdulatlanul várták az említett úrfit. Kíváncsiak voltak, hogy néz ki egy ilyen háznak a tulajdonosa. Csak telefonon beszéltek vele. Bár ott kedvesnek tűnt, az alapján, amit eddig tudtak róla, nem merték lefogadni, hogy tényleg számíthatnak erre.

Alig néhány percet kellett csak várniuk és az emeletről egy full fehérbe öltözött, öltönyt és nyakkendőt viselő srác jött le. Adott a külsejére az biztos. Úgy festett, mint egy igazi herceg. JongIn már arra gondolt, talán titokban ő Korea hercege.

Kedves mosollyal köszöntötte a fiúkat és leült velük szembe.

- Üdvözöllek! Kim Hyun Joong vagyok. Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk.