A táncverseny - 9. fejezet

A fiúk még mindig a hallban ültek az asztaloknál, amikor a döntősöket kihirdették. Onnan is nagyon jól lehetett hallani, és rendesen érteni. Először az egyéni előadókat mondták, majd az énekeseket, és úgy a táncosokat. A fiúk hihetetlenül izgultak, ráadásul a konferáló csak húzta az időt.

Már 3 csapat neve elhangzott, már csak két szabad hely volt.

A fiúk úgy érezték, mindjárt kiugrik a szívük, annyira idegesek voltak. Kezük-lábuk beleremegett.

- A negyedik, aki a döntőbe jut… - hangoztak a férfi szavai - a… Hunter!

Luhanék a nyolc fiúra gondoltak, akik miatt nem sokon múlt, hogy elbukjanak mielőtt elkezdték volna. A szó hallatára a kínai fiúnak egyedül egy arc lebegett a szemei előtt. Azé a fiúé, akivel farkasszemet nézett nemrég. Úgy érezte, sőt, biztos volt benne, hogy tervez még valamit. Óvatosnak kell lenniük.

- És az utolsó - kiáltott a férfi lassan formálva a szavakat - aaaaaaaaa… Black Star!

Alig hittek a fülüknek. Bejutottak, bent vannak a döntőben! Mindenki ugrált és kiabált örömében a hallban. Egymás nyakába ugrottak. Hyunseung is elengedett egy halvány mosolyt, de tudta, hogy nem sokon múlt és bukott volna az egész miatta. Azért mikor Sungyeol és JiYong két oldalról átölelték, viszonozta, és mosolygásra bírták.

Végre megnyugodhattak. Hatalmas kő gördült le a szívükről. Minden bandából egy tagot a színpadra kértek és tájékoztatták a további részletekről őket. A döntő négy hét múlva ilyenkor lesz. Aki nem jelenik meg, vagy késik, azonnal diszkvalifikálják. A fiúk tudták, hogy az előző egyezség is fenn áll, miszerint nem keveredhetnek bajba. Most már előttük a biztos út.

Már egész későre járt, mikor vége lett és elindultak haza. Megígérték egymásnak, hogy a telefonjuk mindig náluk lesz és bármi van hívják egymást.

Sungyeol elvitte Hyunseungot motoron a kórházba, hogy azért megnézzék a lábát a biztonság kedvéért, nincs-e esetleg nagyobb baja. Az orvos hidegborogatást ajánlott és pár napig maradjon az ágyban. Felírt neki egy kenőcsöt is, amit Sungyeol megígérte, hogy kiváltja majd neki, mivel ilyenkor már nem voltak nyitva a gyógyszertárak sem.

Hazavitte barátját, majd ő is elindult haza. A szülei már otthon voltak. Az anyja épp a konyhában tevékenykedett, az apja meg bedőlt a tévé elé. Felment a szobájába és ott találta Daeyeolt.

- Mi a fenét keresel te itt! Takarodj kifelé!

A fiú a bátyja laptopját böngészte. Mikor Sungyeol rákiabált, összecsukta a gépet, gúnyosan kitolta a nyelvét, majd kirohant, Sungyeol pedig becsukta a szobája ajtaját.

- Esküszöm, legközelebb bezárom - motyogott magában.

Négy év volt köztük a különbség, és bár az öccse már 14 éves volt, gyerekesebben viselkedett, mint egy kisóvodás.

Másnap ugyanúgy találkoztak a garázsban. Xiuminnek eltávolították a gipszet végre, mindenki ott volt és tettre kész, csak Hyunseung hiányzott. Sunygeol mindenkinek elújságolta, mit mondott tegnap az orvos. Luhan tekintetén látszott, hogy még mindig neheztel egy kicsit Hyunseungra. Tudta, hogy már megbánta a barátja, hogy hibázott, de ezzel nem mentek sokra. Utált aggódni valaki miatt, főleg, ha az titkolózik, és egyedül próbálja megoldani a gondot.

GD előhozakodott az új dallal, amit már pár napja kinézett maguknak a döntőre.

- Mit szólnátok a Super Juniorhoz?

Mind díjazták az ötletet és már el is kezdték tervezni a koreográfiát.

A következő héten Jung Hoon tanár úrból ugyanúgy nem tudtak kihúzni semmit a fiúk. Ráadásul Xiuminékkal sem találkozhattak, mivel a fiú üzent Luhannak, hogy haladéktalanul vissza kell menniük Seoulba egy kis ideig, mert a húga állapota romlott. Természetesen a többiek meg nem hagyják egyedül, így mind a négyen mentek.

Péntekre már Hyunseung is visszatért. Még óvatosan, de már nyugodtan terhelhette a lábát. A többiek megmutatták neki az új koreográfiát, amit szorgalmasan el is kezdett gyakorolni. Luhan is kezdte elfelejteni, ami történt, és minden olyan volt, mint azelőtt. Annyi különbséggel, hogy egy lépéssel előbbre kerültek a céljuk felé.

Aznap hamarabb befejezték a gyakorlást, már mindenkire ráfért a pihenés. Együtt beugrottak a szupermarketbe vásárolgatni ezt-azt. Miközben Sungyeol a polcokat nézegette, meglátta az öccse kedvenc finomságát, és arra gondolt, vesz neki egyet. Aztán eszébe jutott, hogy a drága kis Daeyeol már nem olyan ölelgetni való kis öcs, aki imádja a bátyust és mindenhová követni akarja.

A fiú visszaemlékezett rá, amikor még kisebbek voltak, már akkor is együtt lógott Hyunseunggal és JiYonggal, és a kis Daeyeolt alig lehetett levakarni. Mindenhová követte Sungyeolt, ugyanazt akarta csinálni, enni, inni, amit a bátyja. Amikor Sungyeol elindult otthonról, az első feladatuk az volt, hogy elszökjenek a kisfiú elől. Valahogy mindig összejött és a fiú hazament.

De az idők változtak és az emberek is. Daeyeol rátalált önmagára és már nem a bátyó a példaképe.

- Mit bambulsz már? - kérdezte Luhan Sungyeoltól, aki már jó ideje a gondolataiba mélyedve állt.

- Megyek már!

A többiek már jóval előbbre tartottak. Sungyeol gyorsan beledobott egy csomag babos tésztalevest a kosárba, majd a többiek után rohant. Vett még egy üveg kólát és indultak a kasszához. Luhan és JiYong egy-egy Lay’s chipset vettek, Hyunseung meg csak egy csokit.

- Minek ez? - mutatott JiYong a babos tésztalevesre, amikor Sungyeol a szalagra rakta. - Nem is szereted.

A fiú csak vállat rántott, és ennyivel lezárták a dolgot. Egy darabig együtt mentek, majd mindenki elindult az otthona felé. Sungyeol épp magával veszekedett, hogy minek vásárolt olyat, amit ő utál, amikor kiabálást hallott.

- Hagyd békén a barátom! - hallott egy fiatal hangot.

- Daeyeol! - kiáltott egy másik.

Sungyeol a név hallatán felkapta a fejét és lázasan keresni kezdte a forrást. Balra a másik utcán meglátta az öccsét és a barátját, akiket két nagyobb srác piszkált. Nagyjából Sungyeollal egykorúak lehettek. Az egyik srác ellökte a földre az egyik kisfiút, aki a hátsójára esett, míg Daeyeolt megragadta a másik a ruhájánál fogva.

Sungyeol eldobta a táskát és futásnak eredt. Mindent elfelejtett. Hol van, mi történik, mit csinált néhány másodperce, csak arra tudott gondolni, hogy megmentse az öccsét. Ahogy közelebb ért, a két fiú arcát ismerősnek találta. Abban a bandában volt, amiben azok négyen, akik megverték a barátait.

- Daeyeol!!

Mikor a fiú észrevette a bátyját, ő is elkiáltotta magát, szeméből pedig legördült egy könnycsepp. - Bátyóó!!!

- Megjött, akire vártunk, nézd csak, Jung Min! - szólt oda társának a fiú, aki Daeyeolt fogta.

Mindketten mosolyogtak, miközben Sungyeol egyre közelebb ért. - Végre! Nézd, milyen dühös! - szólt a Jung Min nevezetű.

- Ez tetszik.

Daeyeol elképedve hallgatta a párbeszédet, majd ordítani kezdett. - Állj, bátyó!! Állj meg! - Ekkor az egyik befogta a száját. Próbált ellene küzdeni, de gyengébb volt. Végül sikerült annyit kinyögnie: - Ezt akarják!

Sungyeol már nem bírt volna megállni, és nem is akart. Nagy erővel bevitt ütést az öccsét fogó srácnak.

- Daeyeol! Jól vagy? - kérdezte, felsegítette testvérét a földről, majd szorosan magához ölelte.

A fiú azonban azonnal kitépte magát az ölelésből. - Idióta! Pont ezt akarták!

- Hogy?! - Sungyeol szemei kikerekedtek. A két fiúra nézett, akik elégedetten mosolyogtak. Ekkor jutott eszébe, mi is történt. A verseny. A verekedések. A tilalom.

„Ha verekedésbe keveredtek, az egész bandát diszkvalifikálják”. Sungyeol arca teljesen megfagyott. Megrémült. A két srác pedig felkacagott.

- Mekkora hülye! - suttogta az öccse.

Sungyeol már komolyan nem értette, mi folyik körülötte. Mindent elrontott volna? De hisz csak az öccsét akarta megvédeni. Nem hibáztathatják ezért.

Amíg elbambult az egyik srác megragadta az öccsét, aki pedig a bátyjáért kezdett kiabálni. - Nézd! Nézd, milyen lúzer a bátyád!

Lefogta a fiút, míg a másik elindult Sungyeol felé. Az öklével arcon ütötte, amitől a fiú a betonra esett. Mit sem törődve vele, felült, és elővette a telefonját. Ha baj van, hívjuk egymást. Ez járt a fejében. Most pedig bajban volt, fogalma sem volt, mit tegyen. Tárcsázta az első számot, amit megtalált a hívásnaplóban.

Luhan.

Mikor megnyomta a hívás gombot, a srác megragadta őt az ingje nyakánál fogva és felfelé húzta, ezzel rábírva, hogy felálljon. Mikor ez megtörtént, behúzott neki még egyet. Sungyeol esés közben elejtette a telefont.

„Hallo! Sungyeol! Ott vagy?” - hallatszott a vonal végén Luhan hangja, majd a vonal megszakadt, amikor a srác rálépett a telefonra.

- Csinálj már valamit, az ég szerelmére! - kiáltott Daeyeol.

Sungyeol felállt, majd öccsére nézett. - Sajnálom, Daeyeol! - mondta halkan.

- Miket fecsegsz? Csinálj már valamit te igenidióta! - kiabált a fiú, mire a két barát elkezdett nevetni.

- Tudod, miért nem üt vissza a bátyád? - kérdezte a srác, aki Daeyeolt fogta. - Mert fontosabbak neki a barátai, mint a saját öccse!

A fiú szemei kikerekedtek. Nem hitt a fülének. - Tényleg?

- Igen, tényleg - váltott a fiú lágyabb, nyávogó, inkább már gúnyos hangra. - Ha nem verekszik, azzal megvédi a barátait, de legfőképp saját magát. Kivéve téged. Téged cserben hagy.

- Hogy érted, hogy megvédi, ha nem verekszik? - kérdezte a fiú összezavarodva.

- Ne hallgass rá, Daeyeol! - kiáltott Sungyeol az öccsének, majd gyomorszájon rúgták. - Bármit is mond - Emelkedett talpra a mellkasát fogva -, ne hidd el!

A fiú újra támadta volna Sungyeolt, ám valami megakadályozta. Vagy inkább valaki. Jung Hoon megragadta a fiú karját, majd a nyitott ujjait szorosan egymáshoz szorítva tarkón vágta, amitől elájult.

- Hyung Jun! - kiáltott a másik. - A fenébe már!

Látta, a társa eszméletlen, így elengedte a fiút, és nagy ívben kikerülve a felé igyekező tanárt, felvette a társát, és amilyen gyorsan csak tudott, elment.

Sungyeol közben összeesett. Lefeküdt a betonra és csak nézte a sötétedő eget.

Daeyeol odarohant hozzá, és óvatosan rácsapott bátyja mellkasára a tenyerével, majd ráhajtotta a fejét és átölelte. - Olyan hülye vagy! - Legördültek a könnyei.

Jung Hoon mosolyogva nézte a jelenetet, majd odament a Daeyeol barátjához, aki egész eddig dermedten figyelte a történteket.

- Jól vagy? - kérdezte, mire a fiú bólintott. - Gyere, hazakísérlek! Merre laksz?

A fiú megmutatta az irányt, és elindultak.

A két testvér meg mozdulatlanul feküdt a hideg aszfalton. Daeyeol elkezdett szipogni, mire Sungyeol rászólt, hogy ne sírjon.

- Sungyeol! Sungyeol! - hallották már messziről Luhan hangját. - Jesszus, jól vagytok? - kérdezte miután odaért melléjük.

Daeyeol felült, majd Sungyeol is.

- Itt meg mi történt? - kérdezte Luhan.

- Bátyó megvédett titeket azzal, hogy nem verekedett - jelentette ki Daeyeol, bár látszott rajta, hogy maga sem értette miről beszél.

- Azt ne mondd, hogy… - nézett Luhan a barátjára.

Sungyeol csak vállat volt, majd Luhan segítségével felállt. - Hazakísérlek titeket - mondta a kínai fiú.

- De mégis hova tűntek akkor, akik megtámadtak? - kérdezte útközben.

- Jung Hoon - Sungyeol csak ennyit mondott, de ez is épp elég volt.

Útközben elmentek a szatyor mellett, amit Sungyeol a boltból hozott, és Daeyeol felvette. - Ez meg mi?

- A tiéd - mondta Sungyeol, aki Luhanra támaszkodott, úgy, hogy rá se nézett.

Luhan a fiúra pillantott és látta, hogy örömmel nézegeti, mit kapott. Hirtelen irigység töltötte el, hogy neki nincs testvére.