A táncverseny - 8. fejezet

- Gyerünk, srácok!

JiYong sérülései begyógyultak és újra elemében volt. Már csak kevesebb, mint 24 óra volt hátra az elődöntőig. A fiúk utolsó próbának kezdtek neki. Most csak ők négyen voltak. JongIn-ék csak annyit mondtak, majd találkoznak az elődöntőben, biztosan ott lesznek és szurkolnak majd nekik.

Azóta nem hozták fel a verekedés témáját, de mindenki kíváncsi volt, mit is akartak tőlük, hiszen oktalanul támadtak rá Daniel-re és Donglim-re is, majd később újra JiYongra. Valami lehetett a háttérben.

Az osztályfőnöküknek hála, nem zárták ki őket a versenyből. Azóta nem is beszéltek Jung Hoon tanár úrral. Bejött ugyan órát tartani, de akárhányszor kérdezték, miért csinálta, nevetve témát váltott. Ha pedig komoly arccal, ellenkezést nem tűrve mondták neki, hogy fejezze be végre az ilyen viselkedést és legyen velük őszinte, valami trükkel köddé vált. Tipikus eset volt, amikor mondta nekik, hogy ott van valami mögöttük és persze, hogy bedőltek neki. Kezdetben nem hitték el, de a kíváncsiság ereje nagy volt. Hátrafordultak, megnézni, mi az, de mire kapcsoltak és visszafordultak, a tanárnak nyoma sem volt.

Néhány próbálkozás után letettek róla, mondva úgyis lesz még alkalom.

A fiúk ezúttal magabiztosak voltak a sikerben, a próba után megittak egy-egy pohár kólát, majd haza is mentek. Luhan maradt utoljára, megbizonyosodott róla, hogy minden megvan-e, ami kell, majd rendet rakott rendetlen társai után. Összeszedte a poharakat és az üvegeket és egy kupacba lerakta az asztalra. Visszahelyezte a párnákat a kanapén, amiket természetesen Sungyeol állandóan össze-vissza rakosgatta, vagy olykor azokkal párnacsatáztak. Mikor az egyik párnát a helyére rakta, talált valamit a kanapé támlája alá szorulva. Hyunseung telefonja volt az.

Próbált visszaemlékezni, mégis miért volt a kanapén, mikor ott rendszerint Sungyeol van, Hyunseung pedig mindig nagyon vigyáz a holmijára.

Eszébe jutott, amikor JiYong poénból ráugrott Hyunseungra, a fiú meg kivette a zsebéből a telefont és a kanapéra hajította, majd ellentámadásba lendült. Általában minden párnacsata így kezdődött. Talán most a holnapi miatti izgalmakban Hyunseung elfelejtette.

Mivel mára végzett, bezárta a garázst és gondolta, elviszi Hyunseungnak a telefonját. Úgysem laknak messze egymástól, és egyébként is ráér.

Mikor befordult az utcára, hangot hallott.

- Üss vissza!

- Mégis miért nem ütsz vissza?

Két fiú volt az, akik Hyunseung előtt álltak, aki pedig hátát falnak támasztva állt előttük. A házuk előtt voltak. Az egyik srác hatalmasat rúgott a fiú sípcsontjába, majd elismételte a kérdést. Hyunseung még csak nyögést sem hallatott. A rúgástól megtántorodott, majd csendben a lábához kapott.

- Vegyétek le róla a kezeteket!

Luhan szélsebesen rohant a fiúk felé, és már támadta is volna őket, ám valamiért Hyunseung elé állt.

- Ne üsd meg őket, Luhan!

Luhan már nem tudott megállni, de a kezét még el tudta téríteni, így csak szimplán barátja ölébe repült. Hyunseung háttal érkezett a betonos útra, rá pedig Luhan esett. Az alul lévő fiú kissé felnyögött, de megjelent a száján egy mosoly.

Luhan nem volt ilyen jó kedvében. Dühösen kelt fel és kiáltott rá barátjára. - Miért állítottál le? És miért állsz elém? Megüthettelek volna. Tudod te, mit csinálsz?

- Ha megütöd őket… - állt fel Hyunseung is. - Luhan, ha megütöd őket, kizárnak a versenyből. Holnap lesz a nagy napunk, tudod. Nem romolhat el minden emiatt.

Luhan előtt bevillant a falnak támaszkodó Hyunseung képe, amint azt kérdezgetik tőle az előtte álló fiúk, miért nem üt vissza.

- Te hülye vagy! - szidta le barátját. - Ezért kell laposra veretned magad?

- Jól vagyok, semmi bajom, Luhan - bizonygatta a fiú.

- Na mi ez már? Ne bosszantsatok! - kiáltott az egyik fiú, majd támadásba lendült.

A Luhanék elhajoltak előle, a fiú pedig az útra esett a lendülettől. Most már két oldalról vették őket körbe. Hyunseung és Luhan a hátukat egymásnak támasztva néztek szembe a fiúkkal. A másik kettő együtt támadott, ám a fiúk egymást is figyelmeztetve lehajoltak, így azok egymást találták el.

Hyunseungék félre álltak, egymáshoz szorosan közel álltak, hogy megbizonyosodjanak felőle, hogy barátjuk mellette áll, szemüket le nem véve a két fiúról.

- Most már aztán tényleg elég! Hallottátok? Betelt a pohár. Gyerünk, Young Saeng!

A fiú támadott, ám mielőtt Luhanékhoz érhetett volna, egy kéz megállította. Mindenki a tulajdonosára nézett.

- Jung Hoon tanár úr?! - kérdezte szinte sokkolva Luhan és Hyunseung.

Lehet, meg se kellett volna lepnie őket az, hogy a tanár úr van itt, de mégis sokkolóan hatott, főleg, ha arra gondoltak, vajon honnan tudja mindig, hol vannak.

Jung Hoon egy szó nélkül hátracsavarta a fiú kezét, aki hangosan felnyögött a fájdalomtól.

- Kyu Jong! - kiáltott a másik, és a segítségére sietett.

Luhan és Hyunseung csak nézte, ahogy a tanáruk ellátja a két fiú baját, majd azok elrohannak.

Jung Hoon a fiúk felé fordult. - Nem esett bajotok?

Végig nézett rajtuk. Luhan csak a kezét horzsolta le kicsit, amikor Hyunseungra esett és a keze a betont érte, barátjának kicsit felrepedt a szája, és elszakadt a nadrágjának a szára, de talán más bajuk nem esett.

- Tanár úr, mit keres maga itt? - kérdezte Luhan, majd elkezdte kérdések ezredével támadni Jung Hoont. - Honnak tudja mindig, hol vagyunk? Miért segít nekünk? Hogy tanult így verekedni? És ebből magának nem lesz baja?

- Ne félts engem - felelte Jung Hoon. - Egy magam féle tanár meg tudja magát védeni.

Luhan felhúzta a szemöldökét, és kérdőn a tanárra nézett, arra gondolva: „vajon ez csak az utolsó kérdést hallotta meg”?

- Menjetek haza, mert késő van! - szólalt meg újra a tanár, majd intett és elindult.

Valóban sötét volt már, Luhan újra izgalomba jött, ha arra gondolt, mi vár rájuk holnap.

- Egyébként hogy kerülsz ide, Luhan? - kérdezte Hyunseung.

Luhan már el is felejtette, miért jött. A zsebébe nyúlt és elővette barátja telefonját. - A garázsban hagytad.

- Csak ezért jöttél? Köszönöm - mosolygott a fiú és átvette a telefonját.

- Akkor én most mennék is - mondta Luhan és elindult hazafelé, Hyunseung egy darabig nézte, ahogy távolodik, majd lépett egyet. Iszonyatos fájdalom nyilallt a jobb lábába, az arca is eltorzult a fájdalomtól. Besántikált, és ledobta magát az ágyába. Azonnal álomba is merült, ki volt fáradva.

Luhan bárhogy próbált elaludni, nem volt rá képes. Csak a másnapra tudott gondolni. Izgatott volt, és nagyon félt, nehogy elcsesszék. Most sikerülnie kell. Be kell jutniuk a döntőbe. Maga se tudta, mikor, már elég későn merült álomba és mozdulatlanul aludt reggelig.

A verseny délután kettőkor kezdődött, így szabad volt az egész délelőtt. Szombat volt, még suliba se kellett menni. Luhan ki se mozdult a szobájából egészen délig. Még lustizott egyet, így bekapcsolta a zenét, miután már nem tudott tovább aludni és csak feküdt az ágyban a plafont bámulva. Az érzései keveredtek. Izgatott volt, jó és rossz értelemben is.

Mivel este kihagyta, Hyunseung reggel ment el letusolni. Végignézett az arcán, a száján lévő seb, annyira nem látszott. Amikor Luhan letámadta, a háta kicsit felhorzsolódott, de el tudta viselni. Viszont a sípcsontja még mindig rettenetesen fájt. Seb nem volt, és még csak lilának sem volt mondható, azonban mintha kicsit be lett volna dagadva.

JiYong a netet böngészte. Gondolta, keres néhány újabb dalt, arra az esetre, ha bejutnának a döntőbe. Jó lett volna valami újjal előrukkolni.

Sungyeol megint összeveszett az öccsével. A szülei szokás szerint nem voltak otthon, és Daeyeol a bátyját hibáztatta, amiért nincs otthon semmi, ami a fogára való. Sungyeol mondta neki, hogy egyen, amit talál, erre a kisfiú elküldte őt a pokolba.

Végre elérkezett a két óra. Xiuminék értek oda először, valamivel háromnegyed előtt jött Sungyeol és JiYong, majd utánuk Luhan. Aggódtak, hogy Hyunseung nem fog megjelenni, főleg Luhan, aki egyedül tudta, mi történt tegnap este, ám az utolsó pillanatban befutott.

- Mi tartott ennyi ideig? Azt hittük, már nem is jössz - szólt oda neki Sungyeol.

- Bocsika - Hyunseung csak ennyit mondott, és mosolygott.

Bent elváltak Xiuminéktól, akik mondták, a közelben maradnak, majd bementek a nézőtérre jó helyet foglalni. A Black Starosok kaptak egy sorszámot, leadták a pendrive-ot, amin a dal volt, majd beküldték őket a várakozó szobába. Rengetegen voltak, nem csak táncosok, hanem az egyéb kategóriákból is. Voltak, akik majdnem elájultak az izgalomtól, de olyanok is, akik szinte már bealudtak az unalomtól.

A fiúk a vége felé kerültek sorra. Minden egyes fellépő után valamivel nőtt az izgalmuk.

- Nyugi, nem most csinálunk ilyet először - próbálta Luhan nyugtatni a társait, de semmi haszna nem volt, maga is ugyanannyira izgult.

Végre ők jöttek. A konferáló bemondta a banda nevét és a dal címét, miközben a fiúk elindultak a színpad felé.

Mikor felléptek volna a színpadra vezető első lépcsőre, Hyunseung arca összerándult. Sungyeol épp elkapta a pillantását, és megkérdezte: - Hyunseung, minden rendben? Valami baj van?

Erre a kérdésre JiYong és Luhan is felkapták a fejüket. Hyunseung bólintott, majd továbbindult, azonban Luhan, aki mögötte állt megragadta a karját.

- Hol fáj? - kérdezte.

Most már biztosan tudta, hogy a fiú titkol valamit. Valahol megsérült tegnap.

Hyunseung szégyenteljesen lehajtotta a fejét. - A lábam.

Luhannak eszébe jutott, amikor tegnap az egyik srác belerúgott a lábába, amitől ő meg is tántorodott.

Luhan feltűrte barátja nadrágjának a jobb szárát a térdéig, hogy ellenőrizze.

- Jesszus! - hagyta el Sungyeol száját, aki Luhan mögött állt.

Hyunseung lába eléggé fel volt dagadva. Luhan felhúzta a másik lábán a nadrág szárát is, hogy összehasonlíthassa.

JiYong a lépcső tetejéről fordult vissza.

- Mi tart már ennyi ideig? Felléptek vagy nem? - jött le a konferáló a színpadról.

A fiúk nem válaszoltak. Luhan elővette a telefonját, és amíg azt nyomkodta, Hyunseunghoz szólt: - Ülj le a székre!

Hangja nem tűrt ellenkezést, csalódottság és egy kis harag keveredett benne. Sungyeol a lépcső mellé helyezte a széket, ami eddig a várakozó szobából nyíló ajtó mellett állt, majd rásegítette Hyunseungot. Eközben Luhan felhívta Xiumint.

- Valamelyikkőtök ki tudna minket segíteni? Be kéne állni valaki helyére.

- Most akkor jöttök vagy nem? - kérdezte újra a konferáló.

- Kérem, várjon egy kicsit. Még meg kell várnunk az egyik csapattagot - mondta Luhan a férfinek.

- Kerek egy percet kaptok!

Türelmetlenül vártak, mire végre megjelent JongIn. - Bocsi, alig engedtek be. Mi a gond?

- Hyunseung nem tud fellépni, be tudsz állni a helyére? - kérdezte őt Luhan.

- Persze - Kai lassan formálta a szavakat miközben elbambulva a széken ülő fiúra nézett. Hyunseung szégyellte magát, és hihetetlenül utálta. Miért kell mindig neki a bajt keverni? - Semmi gond - nézett Kai mosolyogva a fiúkra.

- Jönnétek már végre? - kérdezte már végképp türelmetlenül a konferáló.

JiYong, Luhan, és JongIn elindult, majd Sungyeol kedvesen hátba veregette Hyunseungot, aztán elindult utánuk. A dal elkezdődött és a fiúk mindent bele adtak. Próbáltak csak az előadásra koncentrálni és nem gondolni arra, hogy Hyunseung helyett Kai van velük. Min a hárman meglepődtek, a fiú milyen mesterien táncolja Hyunseung részét. Csak egyszer volt ott a próbán, akkor is csak nézte, és még így is hibátlanul végig csinálta.

Közben a színfalak mögött Hyunseung még mindig lehajtott fejjel ült. Sosem volt még olyan, hogy utálta volna magát. Ez volt az első alkalom. De ennél jobban még nem utált senkit. Próbálta nem elsírni magát, de nagyon jól esett volna neki. Hallotta a zene véget ért, és a közönség felujjongott. Szerencsére sikeresek voltak a fiúk. De ez semmin sem változtatott. Mindent elrontott.

Luhan jött le legelőször a színpadról, megállás nélkül elment Hyunseung mellett, és kiment a bejárathoz. G-Dragon és Kai pacsizva és a kezüket a másik nyakát karolva jöttek le a színpadról, majd megálltak a lépcső tövében.

- Köszönjük, Kai, fergeteges voltál - mondta neki GD, majd Kai egy mosoly kíséretében visszatért Xiuminékhez és elújságolta, mi történt.

Sungyeol kisegítette Hyunseungot, JiYong pedig kivitte a cuccaikat a várakozószobából. Kiültek a hallba egy asztalhoz. Luhan a bejárati ajtó melletti ablakon bámult kifelé. Hamarosan Xiuminék is kijöttek.

- Miért nem nézitek? - kérdezte őket GD.

- Ti már szerepeltetek, a többi nem érdekes. Egyébként is kíváncsiak vagyunk, mi folyik itt - összegezte Minho.

- Hyunseung megsérült, így kellett valaki, aki helyettesíti - közölte Sungyeol.

- Ezt már tudjuk, Kai mondta, de hogyan és mikor? - Xiumin hangjában semmi harag, vagy ilyesmi nem volt. Inkább együttérzés és bánat.

- Ezt mi is szeretnénk tudni - nézett GD Hyunseungra, ám a fiú helyett Luhan felelt, aki hirtelen megjelent Sungyeol mögött.

Luhan elmesélte nekik részletesen a tegnap estén történteket. - De nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos, Hyunseung - fordult barátjához, miközben mindenki hallgatott. - Miért nem szóltál? Ha tudtuk volna…

- Azt hittem… - kezdte a fiú halkan. Sóhajtott egy nagyot, majd újra nekikezdett. - Azt hittem, meg tudom csinálni. Annyit vártunk és annyi mindenen mentünk keresztül, nem akartam, hogy emiatt minden tönkremenjen.

Luhannak ismét eszébe jutott a tegnap este, amikor Hyunseung inkább nem ütött vissza és tűrte az ütéseket, minthogy emiatt kizárják a bandát.

- Végül is nincs semmi baj - szólalt meg SungJae. - Hiszen a fellépés sikeres volt.

- Ha ti nem lettetek volna itt, nem lett volna belőle semmi - fordult Luhan Kaiék felé. - Köszönjük.

- Semmi gond, de vigyázzatok jobban magatokra - mondta Jongin. - Tudjátok, kik voltak azok a srácok?

Luhanék sorban a fejüket rázták.

- De azt mondtad, Hyunseung háza előtt volt mindez - mutatott rá Xiumin egy lehetségesen lényeges pontra. - Gondoljátok azt is tudják, hol laktok?

- És vajon köze van JiYong esetéhez? - tette fel a következő kitűnő kérdést Minho.

- De mégis hogyan kezdődött Hyunseung? Veled is kötözködtek előtte? - kérdezte GD a barátját.

- Nem. Épp kinyitottam volna a kaput, amikor a semmiből hirtelen megragadtak hátulról és a falhoz szorítottak. Kaptam pár ütést és rúgást, majd megjelent Luhan.

Az említett fiú még mindig nem tudta megbocsájtani Hyunseungnak, hogy ennyit kockáztatott. Ha előbb elmondta volna alaposabban fel tudtak volna készülni, legalábbis Kai. Biztos nem volt neki könnyű ilyen hirtelen, és ha nem jutnak be, az nem az ő hibája lesz. Hanem…

- És ők voltak a Hunter! - hallatszott bentről a konferáló hangja.

Ekkor nyolc fiú jött ki a várakozó szobából. A fiúk rájuk néztek és azok is őket nézték. Szinte már kárörvendő mosoly volt mindegyik arcán. A vége felé, az utolsó előtti két fiút Luhanék azonnal felismerték. Ők voltak ott gyorsétteremben és ők keverték bajba GD-t. Mögöttük pedig… Az utolsó két fiú kuncogva nézett Luhanra, és Hyunseungra. Kétség sem volt.

- Ők voltak azok - állt fel Luhan. - Álljatok meg szemetek!

A nyolc fiú megállt és hátrafordult.

- Valami gond van? - tört utat magának a társai között az egyik srác, aki az előbb az élen sétált. Lenézően mosolygott Luhanra.

A két fiú szemtől szemben állt, egymással farkasszemet nézve.

- Igen, van - jelentette ki Luhan. Fel tudott volna robbanni. - Miattatok az egyik barátom nem tudott ma fellépni. Ezt már nem vagyok hajlandó elnézni.

- Láttam a fellépéseteket és nem az egyik taggal volt a baj - felelte a srác. - Inkább… az egésszel.

Erre minden társa felnevetett.

- Sajnálom, összetévesztesz minket valakivel. Inkább csak nézz tükörbe - tanácsolta a srác, majd a társaival a nyomában elindult.

Luhan legszívesebben a földbe tiposta volna az összeset, de Minho és Kai épp időben fogták le.

- Ne csináld, Luhan! Nyugodj le! Ha most elveszted az eszed, minden hiábavaló volt.

- Ezt nem bocsájtom meg! SOHA!!! - kiáltott a kínai fiú a már rég felszívódott banda után.