Csak a foci - 4. fejezet

- Tízig megyünk, ha megfelel – folytatta Yu Hai. – Értelemszerűen az nyer, aki előbb belövi mindet.

- Várj már, miért te döntesz megint mindenről egyedül? – törte meg a zavart csendet Gao Lin elégedetlenül nézve Yu Haira.

- Benne vagyok – felelte Lu Han attól tartva, hogy a fiú elveszi tőle a lehetőséget.

A srácok feléje pillantottak, míg Zheng Zhi hezitált. Közbe akart lépni, egy része mégis úgy hitte, helyes döntés, ha rájuk hagyja a dolgot.

- Van ellenvetésed? – nézett Gao Linre Yu Hai sokat mondó pillantással, mire barátja csak fintorgott egyet.

- Legyen, ahogy akarod – dörmögte az orra alatt. – Mint mindig.

A két fiú felállt a középvonalhoz, a többiek pedig a pálya szélére gyűltek. Yu Hai kihívóan nézett az előtte álló fiúra, míg Lu Han inkább kissé ideges volt. Számára fontos volt, és a hallottak alapján az ellene fellépő srác nagyon is otthon van a fociban. Nagyjából két méter távolságra álltak fel a labdától, a sípszó megszólalása után pedig első feladatuk volt megszerezni a labdát a másik elől. Yu Hai volt a gyorsabb, ügyesen kicselezte Lu Hant, majd kényelmes tempóban megindult a kapu felé. Lu Han kissé idegesen pördült meg és azonnal a nyomába eredt. A tizenhatos vonalában sikerült utolérnie, ám bárhogyan próbálta akadályozni, a labda nemsokára a hálóba talált.

Pár kör után a pálya szélén ülő srácok közül egyre többen vallották be, hogy Lu Han igenis nehéz ellenfélnek bizonyul Yu Hainak. Amint az egyikük rúgott egy-két gólt, pár percen belül a másik már egyenlített is, így hamar nőttek a gólok számai, a többiek pedig csak néztek. Egyedül Gao Lin volt morgós hangulatban. Haragudott a barátjára, mert rossz szokásához híven mindent ő akar intézni, és csapatkapitányként sokszor olyan döntéseket hoz, ami neki nem épp a legmegfelelőbb. Nem akarta, hogy Lu Hannak még csak egy parányi esélye is legyen bekerülni a csapatba, ragaszkodott ahhoz, hogy a csapat már úgy teljes, ahogy van. Nem kedvelte az újoncokat, pláne nem akkor, ha már előtte találkoztak eléggé rossz körülmények között. Lu Han mindig kiállt ellenük vitázni, ha a pályát akarták lefoglalni a kölykök elől, és bár legtöbbször neki kellett elmennie, sosem adta fel.

Minél inkább nőtt a gólok száma, Yu Hai valahogy annál inkább változott. Olyan volt, mint aki lazára veszi az egészet, látszott rajta, hogy nem fáradt, mégis többször megállt sétálni, és szinte végignézte, ahogy Lu Han belövi a labdát. Ilyenkor a srácok mindig felháborodva kiáltottak rá, mégis mit csinál, mire ő újra nekilendült. Az arcán lévő érzelmeit nem tudták biztosan leolvasni, mondani meg nem mondott semmit, így nem tudták az okát, mégis miért lett ilyen.

Kilenc-kilenc volt az állás. A két fél lihegve fordult egymás felé, miközben homlokukról csordogáltak le az izzadtságcseppek. Yu Hainak volt a labda, egy jó ideig azonban csak álltak egymással szemben, farkasszemet nézve.

- Gyerünk, Yu Hai! Adj neki! – kiáltott Gao Lin, aki maga se tudta miért, de egyre idegesebb lett a játék során. Hangjára mindenki kiabálni kezdett, társukat bíztatva, míg Zheng Zhi magában, talán a jelenlévők közül egyedül, Lu Hannak szurkolt.

Yu Hai fokozatosan gyorsulva lendült támadásba. Először csak sétált, majd pár lépés múlva kocogni kezdett, mire Lu Hannal találkoztak pedig már szokásos tempójában futott. Lu Han jól tudta, hogy egy hajszálon függ a jövője, egy gól dönt el mindent, és neki ez sokat számított. Nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Végig a labdán tartotta a szemét, ahogy ellenfele felé futott, és amint Yu Hai a közelébe ért, támadásba lendült. Lábaik fürgén jártak, mindketten beleadtak apait-anyait a labdáért, amit végül Lu Hannak sikerült megszereznie. Villámgyorsan kilőtte magát a kapu felé, hogy belője az utolsó gólt, mielőtt Yu Hai valamilyen módon elveszi tőle és megfosztja az esélyétől így a végén. Futás közben csak arra tudott gondolni, hogy ha még egy kicsit kibírja, utána már a csapat tagja lehet és sínen van a jövője, a karrierje focistaként. A pálya szélén lévő srácok mind elcsendesültek, és ahogy a fiú rálőtt, csalódottan sóhajtottak fel, és rázták a fejüket, miközben Gao Lin csak a lelkes fiút szuggerálta.

Lu Han egy pillanatig fel se fogta, mi történt. Simán berúgta az utolsó, mindent eldöntő gólt, olyan volt, mintha maga ellen harcolt volna, egyes egyedül lett volna a pályán. Miután lelkesen kiáltott és ugrált párat, a pálya másik része felé fordult, és értetlenül nézett Yu Haira, aki bár a távolság miatt nem látták, de őszintén elmosolyodott, majd lassú léptekkel elindult a társai felé, miközben az izzadtságot törölgette homlokáról. Lu Han is elindult feléjük, öklét pedig a levegőbe lendítette, mire Zheng Zhi széles mosollyal az arcán emelte fel hüvelykujját. Már ott volt, mikor Yu Hai odaért. Fan Yang odadobott a csatárnak egy törülközőt, amint megfelelő távolságra ért, ő pedig hálásan elmosolyodott és elkezdte törölgetni magát. Ez a mosoly volt azonban az, amitől végképp betelt a pohár Gao Lin számára. A középpályás gyors, határozott léptekkel barátja felé sétált, és megragadta a mezét a nyakánál.

- Milyen befejezés volt ez? – kérdezte, miközben nem is tagadhatta volna, mennyire pipa lett. – Az elejétől kezdve ezt tervezted? Mi a fenét műveltél te azon az átkozott pályán?

- Igazságos mérkőzés volt – felelte Yu Hai teljes nyugodtsággal, miközben megfogta barátja kezét és finoman levette magáról. – És az igazság az, hogy Lu Han van olyan jó, mint én. Sőt…

Az említett fiúval találkozott a tekintetük egy pillanatra, majd a csapat elindult az öltöző felé.

- Ügyes voltál! – veregette hátba Lu Hant Zheng Zhi, ahogy a fiú elment mellette. Lu Han mosolyogva bólintott, lelkesedése azonban a távozó csapat láttán aggodalommá és idegességgé alakult. – Ne aggódj! Megszokják, hamarosan elfogadnak majd téged. Ilyen volt minden alkalommal, ha új tag jött. Bár csak párszor fordult elő. Előbb-utóbb beletörődnek, és belátják, hogy jó döntés, hogy csatlakozol. Gyere, meghívlak egy italra! Ünnepeljünk!

Lu Han egy ideig még nézte a csapatot, míg sorba be nem mentek az öltözőbe, majd elindult Zheng Zhivel az ellenkező irányba, arra, ahonnan jöttek.

Másnap Lu Han valamivel a többiek után futott be. Sietve az egyik szabad szekrényhez lépett és átöltözött. A csapat nevetgélve, és egymást ugratva készülődött, látszólag mindenki jól érezte magát. Még Lu Han is elmosolyodott időnként, ahogy látta milyen jó kedvük van, mikor azonban elindultak kifelé, észrevette, hogy valaki hiányzik. Zheng Zhi még mielőtt előző nap elbúcsúztak volna, mondta, hogy nem mindig fog tudni az edzésekre eljönni, és most sem volt híre, ám rajta kívül Yu Hait se lehetett látni. A pálya felé menet az utolsóként haladó srácokhoz lépett és próbálta tőlük megtudni az okát, ők azonban meg se hallották, amit mondott. Úgy tudta, hamarosan lesz egy mérkőzésük, mielőbb össze akart szokni a bandával, és a tagok közül eddig pont Yu Hai volt az, aki valamelyest mintha kedvelte volna őt. Bevallotta, hogy talán félreismerte, és sose gondolta volna, hogy egyszer ezt mondja, de örült, hogy egy csapatban vannak.

A srácok a pálya szélén sorakoztak fel és nekiálltak bemelegíteni. Lu Han az egyik szélső fiú mellé lépett, és csendben követte Fan Yang utasításait, aki valószínűleg Zheng Zhi és Yu Hai távollétében főnökösödött. A gyakorlatok közben gyakran nézett a többiekre, akik szinte teljes összhangban dolgoztak. A bemelegítés végén mindenki nyújtott még egy kicsit egyénileg, végül lelkesen álltak talpra, majd elindultak, hogy felálljanak a helyükre.

- A-a, a-a! – hallott egy hangot maga mögül, amint pár lépést tett előre, és emiatt megtorpant, majd megpördülve Gao Lint látta maga előtt két másik sráccal. Pár méterre álltak tőle, mintha még csak most jöttek volna az öltözőből. Az egyik srác kezében felmosó, míg a másikban egy üres vödör volt.

- Újoncként van néhány kötelességed, amit el kell végezned, mielőtt egy pályára lépsz velünk – kezdte el Gao Lin kioktatni Lu Hant, a hangnemétől pedig a fiú egyenesen rosszul lett.

- Ha te mondod – horkant fel, és újra a pálya felé indult, ügyet se vetve rá. Tudta nagyon jól, hogy a kezdetektől fogva nem kedveli, csak épp arra nem tudott rájönni, miért.

- Csak ne olyan hevesen! – lépett mellé Gao Lin, mielőtt átléphette volna a pálya vonalát, majd a nyakába lendítve a karját elkezdte az öltöző felé húzni, míg a másik két srác mosolyogva követte őket.

Néhány perccel később Luhan már bosszankodva engedte a vödörbe a vizet, majd amint megtelt, lerakta a földre és belemártotta a felmosót, amit elkezdett húzkodni az öltöző mocskos, fehér csempéjén. A helyiség három részből állt. Elől volt egy folyosó szerűség, ahol volt pár fogas és egy pad, az egyetlen ajtó, ami nyílt a bejáratot kivéve, magába az öltöző szobába vezetett, ahol a szerkények voltak, egy belső ajtón át pedig a zuhanyzókhoz és a mellékhelyiséghez lehetett jutni. Naponta kisegített otthon a nagymamájának, nem érdekelte, milyen munka, több ember helyett is dolgozott, ezúttal viszont kicsit sem tudott megbékélni a helyzetével. Fogalma sem volt, mit kéne tennie, így nagy nehezen, de elkezdte felmosni a helyiséget, ám nem igazán érdekelte, mennyivel több mocskot hagy maga után, ahogy a cipőjével lépked, mint amennyit összeszedett. Teljesen elveszett a gondolataiban és nem is figyelt. Egész idő alatt csak a középpályást átkozta magában, szinte magára se ismert. A helyiség belső részeinek a szaga émelyítő volt, egész végig csak fintorgott, és nem tudta, meddig képes elviselni. Gondolt már rá, hogy abbahagyja, és megmondja, hogy ő nem ezért jött, de nem volt benne biztos, hogy ez tényleg nem-e egy szokás náluk, egy röhejes, és gonosz szokás. Azt kívánta, bárcsak megjönne már Yu Hai, vagy Zheng Zhi.

- Rendben lesz? – kérdezte az egyik srác, miközben a pálya szélén álltak Gao Linnel. A középpályás a padra helyezve a lábát kötötte be a csukáját, barátja hangjára azonban az öltöző felé nézett, majd féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Hadd szenvedjen! – felelte, és alig, hogy kimondta, Lu Han megcsúszott a vizes kövön és hátra esett, mire a két fiú elmosolyodott. Míg ők beálltak a játékba, Lu Han megdörzsölgette sajgó testrészeit, majd felállt, és végignézett a ruháján, ami már eléggé koszos lett. Úgy érezte, elege van az egészből. Felkapta a felmosót és a vödröt és a zuhanyzó felé vette az irányt. Azt hinné az ember, legalább azt tisztán tartják, ám kicsit sem gondoltak rá, hogy a cipőjükkel mindenhova behozzák a koszt, a belső helyiségben még több munka várt rá. Kelletlenül ledobta a vödröt és a felmosót, ami nagyot csattant a kövön, majd vett egy mély levegőt és felkiáltott. Hirtelen megpördült, és bár tanulva az előző hibájából, óvatosan, de gyors léptekkel indult meg a pálya felé.

A pad támlájáról felkapta az egyik mellényt, amit az egyik csapat viselt, hogy tudják, ki kivel van, gyorsan belebújt, és beállt játszani, anélkül, hogy bárki is különösképp felfigyelt volna rá. Épp helyzet volt, mikor az egyik srác odalépett Gao Lin mellé, vállba bökte, majd Lu Han felé mutatott, hogy felhívja rá a fiú figyelmét.

Lu Han épp lepasszolta a labdát a társának, mikor úgy érezte, hamarosan sarokba szorítják, majd végignézte, ahogy a társa egy darabig még viszi a labdát, majd kapura lő. Fan Yang vetődött, ám a labda épp átsiklott az ujjai mellett, a srácok pedig hatalmas örömben törtek ki.

- Hé, újonc! – kiáltott már messziről Gao Lin, és Lu Han azonnal arra is kapta a fejét, a fiú azonban hamar ott termett előtte. – Már nem is engedelmeskedünk? Mit keresel itt a pályán?

- Azért vagyok itt, hogy veletek gyakoroljak a mérkőzésre – felelte Lu Han, hangja tisztán csengett, egy csepp idegesség vagy félelem nem volt benne. – Ha neked túl magas, vagy nem tetszik valami, tudod, hol a kijárat.

Gao Lin hitetlenkedve horkant fel és húzta féloldalas mosolyra a száját, miközben a többiek köréjük gyűltek és döbbenten figyelték őket.

- Igencsak felvágták valakinek a nyelvét, úgy tűnik – dörmögte az orra alatt Gao Lin, miközben próbálta türtőztetni magát, ám senki sem adott Lu Hannak pár percnél többet, hogy menekülésre fogja. – Na, ide figyelj! – folytatta, miután egy mély levegőt véve, valamelyest sikerült megfékeznie az indulatait. – Egy! Amíg Zheng Zhi és Yu Hai nincs itt, azt csinálod, amit mi mondunk, neked itt semmilyen jogod nincs, hogy feleselj! Ha azt mondom, takarítasz, akkor ott maradsz, és nem önállósodsz, és állsz be kényed-kedved szerint, miközben semmiről sem tudsz. Kettő! Nem tűröm az ilyen hangnemet, tekintve, hogy jóval tapasztaltabb vagyok, és ha rangsort kéne állítanunk, még a béka feneke alatt se lennél, egy szavad nem lehet hozzám! És három! Most kapsz fél percet, hogy letakarodj a pályáról, vagy rendbe teszem a nemkívánatos képedet!

Lu Han nyelt egyet, de meg se rezzent. Mozdulatlanul állt, az arcán pedig semmilyen kifejezést nem tudtak leolvasni. Gao Linnel egy ideig csak álltak egymással szemben, állva a másik pillantását, majd a középpályás ökölbe szorította a kezét, a többiek pedig tudták, mi fog következni. Lu Hannak csak sejtése volt a dologról, az azonban egyre valószínűbbé vált, mégsem mozdult. Gao Lin lassan kifújta a levegőt, majd féloldalas mosolyra húzta a száját, felemelte a kezét, és az öklét az előtte álló fiú arca felé lendítette.

Mindenki feszülten figyelt, volt, aki össze is húzta az arcát, átérezve a fájdalmat, milyen, ha az az ököl az arcodon csattan. A következő pillanatban Gao Lin tágra nyílt szemekkel bámult előre, míg ledermedt egy pózban, majd a meglepettsége hamarosan újra dühvé alakult. Lu Han egész végig nem mozdult. Ahogy Gao Lin ökle száguldott feléje, hirtelen semmire se tudott gondolni, maga se tudta, miért, egyszerűen csak nem mozdult. Nem azért mert a félelemtől nem tudott volna, inkább csak bízott a fiúban. Gao Lin ökle végül pár centire az arcától állt meg, mire a többiek tátott szájjal nézték a történéseket. Lu Han szeretett volna elmosolyodni, amivel örömét és megkönnyebbülését szerette volna kifejezni, ám eddig jól ellenállt a fiúnak, nem akarta most elrontani az egészet. Bízott benne, hogy Gao Linnek csak a szája nagy, és pusztán csak rá akart ijeszteni, ez pedig így is történt. A középpályás végül morgott valamit, majd sietős léptekkel elindult az öltöző felé.

Röviddel ezután Lu Han diadal ittasan indult el hazafelé. Mosolyát egész úton nem tudta elrejteni, valahogy még az elég pocsékul alakult edzés ellenére is jókedvében volt.  Egymaga sétálgatott a szűk kis utcán, az út szélén, mikor zajra és kiabálásra lett figyelmes.

- Elment az eszed, hülye rohadék? – hallott egy ismerős hangot, mire azonnal körbenézett, a tulajdonosát keresve. Tett pár lépést előre, miközben a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a bokrok, kapuk, és kerítések felett, ami néhány környékbeli háznál elég alacsonyan volt. Végül egy résnyire nyitott kiskapu felé vette az irányt, és amint odaért meg is találta a hang tulajdonosát, aki nem volt más, mint Yu Hai. A szegényes épület bejáratától levezető keskeny lépcső végén feküdt a betonon, míg a legfelső lépcsőfokon egy férfi állt. Egy piszkavas volt nála, amit káromkodva a feje felé emelt. Lu Han tudta, hogy nem nézheti tétlenül, és hirtelen gondolkodás nélkül elkezdett rohanni újdonsült barátja felé, aki szinte már azt várta, mikor éri a találat.

- Yu Hai! – kiáltott Lu Han teli torokból, ahogy végigfutott az elég hosszúra sikeredett, kavicsos udvaron.

Csak a foci - 3. fejezet

Zheng Zhi pár napig nem jelentkezett, legalábbis nem hozta Lu Han tudomására. Afiú keményen edzett és mindent beleadott. Mikor épp nem dolgozott, vagy a gyerekekkel játszott, újra és újra elismételte azokat, amiket aznap csináltatott vele az egykori focista, egészen addig, amíg el nem fogyott az ereje. Yang Xu időnként visszajött, hogy megfigyelje barátját. Vágyakozva pillantott rá, azonban az érzések keveredtek benne. Örült a fiúval a lehetőségnek, ugyanakkor irigy is volt rá, hiszen ő is épp erre vágyott, csak neki nem adatott meg ez a fajta tehetség. Több jóval fiatalabb kissrác is ügyesebb volt nála, és ez idegesítette, bár nem mutatta ki. Irigyelte Luhant, viszont bárhogy is próbálta, nem tudta megbánni, azt, amit akkor mondott neki. Úgy érezte, jobb ez így. Ő is keményen fog edzeni, és egy nap, majd egy csapatban fognak játszani. Ezt a célt tűzte ki a szeme elé, és ezért mindent beleadott. Miközben Lu Han lefeküdt a pálya közepére csillag alakban, és az eget kezdte bámulni, míg kifújta magát, Yang Xu elmosolyodott, majd határozottan indult el hazafelé.

Másnap a gyerekek jó része nem vehetett részt a játékban, így az arra fordított idő is lerövidült, hiszen egy-ketten voltak, így nem volt annyira élvezetes, Lu Han azonban ebben csak az újabb lehetőséget látta a gyakorlásra. Nem sokkal azután, hogy egyedül maradt a pályán, a domb felé pillantott, ahol meglátta Zheng Zhit. Már kezdett aggódni, hogy többé nem is jelentkezik, abban pedig biztos volt, hogy kérdőre vonja a férfit. Nem tudott róla szinte semmit a futballista karrierjén kívül, így nem tudta, merre kéne keresnie, ha ő maga nem bukkan fel.

- Mi tartott ennyi ideig? – kiáltott Lu Han, amint a férfi hallótávolságon belülre ért a botjával sántikálva. – Hol a fenébe járt az elmúlt napokban?

Zheng Zhi pusztán elmosolyodott, majd a válla felett a mögötte magasodó domb felé bökött. – Ne aggódj, nem felejtettelek el! – nevetett fel a férfi, mire a fiú kínos helyzetben érezte magát, így csak fintorgott. – Végig szemmel tartottam, miként fejlődsz.

- És? Mire jutott a kis elemezgetésével?

- Jelentős fejlődést mutattál rövid idő alatt, ez pedig azért van, mert komolyan vetted és megfogadtad a tanácsaim.

Lu Han csak bólintott, és várta, hogy a férfi folytassa, aki röviddel ezután újra meg is szólalt.

- Mit gondolsz – fordult feléje kíváncsian -, készen állsz arra, hogy csapatban játssz? Valódi csapatban.

Lu Han eltöprengett, majd gondolkodásnyi szünet után kissé bizonytalanul megszólalt. – Maga szerint?

- A következő lépés, hogy tudod-e alkalmazni a tanultakat játék közben. A mérkőzésen nem vagy egyedül, és a tíz csapattársaddal tudnod kell összedolgozni. Én azt mondom, tegyünk egy próbát. A lényeg, hogy, amit eddig tanultál, ne felejtsd el! Hamarosan lesz a fiúknak edzése, nézd meg őket!

Lu Han ismét csak bólintott, majd amíg az edzés kezdetére vártak, leültek a pálya szélén lévő padra, és egy-egy dobozos üdítő mellett beszélgettek. Zheng Zhi mesélt pár dolgot, miket élt át a csapat tagjaként annak idején, és miközben Lu Han fülét hegyezve, lelkesen hallgatott minden egyes sztorit, a férfi is szívesen idézte fel magában, milyen is volt anno. Rengeteg dolgok volt, amit megosztott volna a fiúval, a kevés idő miatt azonban rövidre fogta, viszont megígérte, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. Megannyi éven át focista volt, rengeteg mindent átélt, amiket sosem felejtett. Szinte megelevenedtek az emlékezetében az események, ahogy mesélte őket, és nem sokkal azután, hogy belelendült, úgy érezte, mindennél jobban szeretne visszamenni abba az időbe. Többé már nem gyötörte magát a lábai miatt, beletörődött a sorsába, azonban még mindig szívesen visszapörgette volna az idő kerekét.

- Ennyi elég belőlem – csapott a combjaira a tenyereivel, majd magához vette botját és felállt. – Mindjárt kezdődik az edzés, jobb, ha indulunk.

A távolságot sétálva tették meg, ami nagyjából fél óráig tartott. Hogy ezt az időt is hasznosan töltsék el, Zheng Zhi mesélt egy kicsit a csapatról, a tagokról viszont semmi személyeset. Elmondta, hogy a pálya, ahova tartanak, sajnos nem áll mindig rendelkezésükre, hiszen a környék összes csapata azt használja, de a mérkőzések többnyire ott zajlottak. Edzésként a srácok kisebb csoportonként gyakorolnak, minden nap rendesen bemelegítenek és nyújtanak, majd kapura rúgnak, cselezgetnek. Rég óta ugyanaz a csapat összetétele, így már megszokták egymást. Nem kerül nagy erőfeszítésükbe, hogy együtt dolgozzanak, így az a pár óra, amit a pályán tudnak tölteni, épp elég nekik. Ezt viszont ki is használják.

A környék elég szegényes volt, így Lu Han meg is értette, milyen körülmények közt játszanak. No, meg a felnőtteknek jóval több figyelem jut, a gyerekek még fejlődő képesek, és ahogy egyre messzebb jutnak, úgy kapnak nagyobb elismerést is, és kiérdemlik a kényelmes körülményeket a felkészülésre.

Mire a pályára értek, a srácok épp végeztek a bemelegítéssel és felálltak a helyükre. Zheng Zhi úgy gondolta, csak jót tesz Lu Hannak, ha látja őket játék közben, így anélkül, hogy felhívta volna magukra a figyelmet, megállt a pálya szélén a korlátnál, és onnan nézte a srácokat. Valamivel többen voltak, mint tizenegy, a cserejátékosok is beálltak, így a kettészedett csapat olyan hét-hét ember volt.

Játék közben Lu Hannak két fiú tűnt ki leginkább, akik csatár és középpályás voltak, ez alkalommal az ellentétes csapatban. Mindketten irányították a saját csapatuk, és többnyire az ő hangjukat lehetett hallani. Bár mindenki ügyes volt, ők ketten kifejezetten jól kézben tartották a dolgokat, és ha szükséges volt, tanácsokkal látták el a többieket. Senki sem vette zokon, hiszen a javulás volt a cél, ez pedig a hibák felismerése nélkül lehetetlen lett volna, már pedig vannak olyanok, mikor megszokássá válnak, és te magad már észre sem veszed, ezért jó, ha valaki felhívja rá a figyelmed.

Ahogy Lu Han jobban megnézte a fiúkat, hirtelen beugrott neki egy-két név, és tágra nyitott szemekkel követte őket figyelemmel. A jobb oldali csatár, aki egész végig dirigált, Yu Hai volt, a csapat vezére, akivel már többször kerültek összetűzésbe a kispálya miatt. A másik csapat nagy arca, a jobb szélső középpályás Gao Lin volt, akinek talán a legnagyobb szája volt mind közül, és gyorsan kijött a sodrából. Még Fan Yang volt, akit névről ismert, ő volt a csapat kapusa, és szerette fitogtatni a tehetségét. Sose bírta ki, hogy egy beszélgetést csendben kibírjon, állandóan komolytalan és gyerekes, kivéve, mikor a fociról van szó. Mindennél többre becsüli a sportot, és ez az egyetlen dolog, amit nagyon komolyan vesz. A többieket inkább csak futólag látta, azonban azt elismerte, hogy jók voltak egytől egyig.

Annyira elkalandozott, hogy Zheng Zhi hangja térítette vissza a valóságba. – Nos? Vélemény?

Lu Han a férfire nézett, aki pedig rá pillantva várta a választ, ám mielőtt bármit is mondott volna, tekintetét ezután a pályán lévő srácok felé fordította, akik a pálya szélére sorakoztak és egy körben összegyűltek valami rövid megbeszélésfélére.

- Menjünk! – felelt a saját kérdésére az egykori futballista a fiú helyett, majd elindult a srácok felé, míg Lu Han más választása nem révén, követte. Még csak a pálya közepe felé jártak, mikor az egyik srác észrevette őket, és hatalmas mosollyal felkiáltott.

- Zheng Zhi! Merre járt?

- Sajnálom, hogy késtem – szabadkozott a férfi felnevetve, mire minden szem rájuk szegeződött. – Ne aggódjatok, éppen ideértünk a kezdésre.

- És ő? – bökött Lu Han felé Gao Lin, aki látszólag emlékezett rá, arról az időről, mikor Yang Xuvel kiálltak a kicsik mellett.

- Srácok, fogadjátok szeretettel a csapat új tagját! – mutatta be Zheng Zhi a mellette álló fiút széles mosollyal, miközben Lu Han zavartan félre húzta a száját.

- Csapat? – ráncolta össze a homlokát zavartan Gao Lin. – Milyen csapat?

- De nem a miénk… - kezdte volna Fan Yang, ám hangja egyre halkabb lett, a végét már meg se értették, ám még így is tudták, mit mondott.

- Lu Han az új White Lion tag. Bánjatok vele megfelelően.

Lu Han tett egy bátortalan lépést előre, vette egy mély levegőt, és mosolyra húzva száját elkezdte volna a bemutatkozást, a srácok azonban elkezdtek feloszlani. Többen elkezdtek beszélgetni, miközben a pálya felé vették az irányt, Lu Han pedig úgy érezte, így akarják tudtára adni, hogy nincs helye köztük. Bántotta is, meg nem is, és ahogy elnézte a fiúkat, az jutott eszébe, mit szólna hozzá Yang Xu, ha megtudná, kikkel lesz egy csapatban. Annyi közül miért pont ők?

- Srácok! – szólt rájuk felemelve a hangját Zheng Zhi, mire mindenki feléje fordult és elhallgatott. A férfinek nem kellett folytatnia, magától értetődő volt, mit akar mondani.

- Yu Haiékkal lesz – jelentette ki hadarva Gao Lin, majd a helyére sietett, hogy ne is ellenkezzenek vele.

Lu Han Zheng Zhire pillantott, aki bátorítóan rámosolygott, majd állával intett, hogy kövesse a fiúkat. Kelletlenül bár, de felállt az üresen maradt baloldali csatár helyére. Gao Lin épp az ő oldalán volt, így a tekintetük azonnal találkozott, ám Lu Han nyomban el is kapta, és igyekezett a játékra koncentrálni.

Zheng Zhi megfújta a sípot, a játék pedig azonnal kezdődött. Ahhoz képest, hogy olyan rosszul indult az egész, Lu Han meglepően sok passzot kapott kezdetben, aztán mire belelkesült volna, úgy érezte, egyre jobban megfeledkeznek róla, és hamarosan úgy tűnt, mintha egy maga egy harmadik csapatot alkotott volna. Zheng Zhi csak a fejét rázta a fiúk viselkedésén. Tudta, hogy nehezen fogadnak be új embert, hiszen a csapat felosztása már rég óta nem változott, mégis remélte, hogy idővel könnyebb lesz majd, és elismerik a tehetséget, amit felfedezett Lu Hanban.

A fiú egy ideig próbálkozott még, majd úgy döntött, ezt így nem folytatja tovább. Az első adandó alkalommal, mikor labdához jutott, lopva körbenézett, hogy felmérje a helyzetét, majd bevetve mindent, amit Zheng Zhitől tanult az utóbbi napokban, elindult a kapu felé. Szinte mindenkit ügyesen lecselezett, ám a másik csapat csak nem hagyta, hogy elérje a tizenhatost. Végül lepasszolta a labdát egy srácnak, aki végig vele futott és várt rá, úgy tűnt, jó esélyei lehetnek, hogy megtámadja a kaput, ám ahogy hozzá került a labda, el is vesztette. A másik csapatot erősítő srác elképesztő csellel szedte el a labdát, mielőtt az előző beleérhetett volna, majd azonnal továbbadta Gao Linnek, aki irdatlan tempóban kezdett rohanni.

Lu Han ezután már nem tudta, mit kellene tennie. Meg akarta mutatni, hogy igenis megérdemli, hogy bevegyék, itt a helye köztük, hiszen semmivel sem kevesebb náluk. Remélte, hogy, ha megmutatja mindenét, amije van, lehet esélye. Ez alapján cselekedett következőnek, mikor labdához jutott. Újra egymaga lendült támadásba, ezúttal azonban meg se fordult a fejében olyan, hogy lepasszolja. Kicselezett mindenkit, aki az útját állta, és hamarosan el is ért a kapuig. Közben Gao Lin is bejött a képbe, de még ennek ellenére is hitte, hogy sikerülni fog, hiszen már nem volt messze tőle, mielőtt azonban elrúghatta volna, valaki becsúszott alá, ő pedig félve, hogy megrúgja a fiút, reflexből átbukfencezett felette. Szerencsére hozzá szokott az efféle helyzetekhez, így nagy baja nem lett. Amint földet ért, felpattant és körbenézett a srácokon.

- Minden rendben? – kiáltott Zheng Zhi a pálya széléről, majd elindult feléjük lassan sántikálva, miután a fiúk meg se hallották a kérdését.

Mindenki megállt egy félkörben és rosszallóan nézett Lu Hanra, élükön Gao Linnel, akiről ordított, hogy kicsit sem kedveli a fiút. Pár sráccal Yu Hai meghúzta magát hátul, a többiekre hagyták a dolgokat. Kíváncsiak voltak, mi sül ki belőle, ugyanakkor tartottak is tőle.

- Mi a fene volt ez? – horkant fel az egyik srác halkan.

Mindenki csendben állt, Lu Han tűrte a pillantásukat, miközben egyre csak azon jártak a gondolatai, mit kéne mondania, hogy visszavágjon nekik.

- Remélem, érted, miért nem vagy közénk való – szólt oda Gao Lin, mielőtt Zheng Zhi odaért volna hozzájuk.

- Mi folyik itt?

Gao Lin megpördült és azonnal a férfi felé fordult. – Nem akarjuk, hogy benne legyen a csapatban, mester. Látja, mit művel már az első adandó alkalommal. Nem tud csapatban dolgozni, nem való közénk.

- Persze, hogy nem tudok, ha nem kezeltek úgy – vágott vissza Lu Han megemelve a hangját, amivel saját magát is sikerült meglepnie. – Úgy tesztek, mintha itt se lennék, alig kapok labdát, lehetőséget sem adtok. Így hogyan kellene bizonyítanom.

- Bizonyítsd be, hogy van még eszed és büszkeséged és tűnj el!

- Gao Lin! – szólt a fiúra Zheng Zhi. – Lu Hannak kell igazat adnom. Nem úgy bántok vele, ahogy kellene. Adjatok már neki egy lehetőséget!

- Mester, nem mondtuk meg egyértelműen, hogy nem akarunk új tagot? – nézett rá a fiú már szinte hisztérikusan. – Bár kevesen vagyunk, egy ember nem oszt szoroz, nem igaz?

- Ha ennyire nem számít – mondta volna Zheng Zhi, a fiú azonban kelletlenül a szavába vágott.

- Mester!

Lu Han tudta, hogy mondania kell valamit, de egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat. Szeretett volna egy csapatban benn lenni már, és azt is elfogadta, ha velük kell lenniük. Valahogy biztos volt benne, hogy csak a kezdet nehéz, és ha megszokják, és adnak neki egy esélyt, remekül kijönnének. De ha elzavarják, mielőtt bármit is tehetne, minden reménye odalesz.

Rövid csend telepedett közéjük, majd mielőtt bárki megszólalhatott volna, Yu Hai törte meg a csendet.

- Van egy ajánlatom – jelentette ki, mire a srácok félre álltak az útból. Feléje fordultak, és közöttük a fiú éppen Lu Hanra látott, akivel találkozott a tekintetük. – Mit szólsz ehhez? Állj ki velem egy az egy ellen! Ha nyersz, mindenki elfogad téged, és egy rossz szavunk nem lehet. Ha viszont veszítesz, nem kifogásolhatsz semmit, el kell menned.

Mindenki meglepődött a hirtelen kijelentésen, míg Yu Hai arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott. Halvány mosoly bujkált a szája egyik sarkában, azonban ennyi volt. Lu Han próbált rájönni, mi járhat a fejében, így azonban még nehezebb volt. Nem tudta, hogy a fiú most szívatni akarja-e, vagy valóban adna neki egy esélyt.

Janus - A menedék 7. fejezet

Kwangmin a tó túlpartját kezdte kémlelni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, hirtelen zajt hallottak maguk mögött, mire azonnal megfordultak, felpattantak és a tekintetüket mindenfelé kapkodva próbálták eldönteni, honnan jött a hang. Young reflexből maga mögé állította a herceget, kezét pedig védelmezően kirakta oldalra. Szemeit némileg összeszűkítette és úgy próbált kivenni valamit a fák és bokrok rejtekéből.

A zaj egyre közelebbről hallatszott. Ágak ropogtak, levelek zörögtek. Kwangmin hirtelen megmarkolta Young pólóját, miközben a fiú válla felett elnézett előre. Nyelt egy nagyot, ám a torkában lévő gombóctól nem sikerült megszabadulnia.

- Young? Kwangmin? – hallották hirtelen Jeongmin kiáltását.

A következő pillanatban négy ló jelent meg, amik egyenesen a két fiú felé vágtattak, majd fokozatosan lelassítva, megálltak mellettük. Young és Kwangmin hihetetlenül megkönnyebbültek. A herceg elengedte az előtte álló fiú kabátját, majd melléje lépett.

- Minden rendben? Nem esett bajuk? – kérdezte Minki idegesen, miközben Hoonnal leugrottak a lóról és oda léptek hozzájuk, hogy megbizonyosodjanak az épségükről.

- Nem – felelte Young, bár nem nagyon értette, miért aggódtak ennyire. – De mégis mi történt? Mert valami történt, ugye?

Minki és Hoon összenéztek, míg a négy, lovon ülő herceg kerülte a két fiú pillantását.

- A többieket megtámadták a partizánok – nyögte ki végül Hoon.

- Partizánok? De hiszen nincsenek is, te magad mondtad – vágta rá azonnal Young döbbenten.

Hoon és Minki se tudta pontosan az okát. A faluban mindenki megél, nem túl gazdagok, de nem is panaszkodhatnak. Ami talán még furcsább, ezeket az embereket még csak nem is látták a faluban. Arra gondoltak, talán nemrég költözhettek ide, de mégis miért, és hogyan kötöttek ki az erdőben?

Fél órával sötétedés előtt elindultak visszafelé. Young felpattant Minki mögé, míg a herceg Hoonhoz csatlakozott. Nyugodt tempóban, csendben haladtak. Donghyun közben érdeklődött a közeli faluról, amin minden egyes alkalommal átjöttek, hogy a Janusba mehessenek, és az erdőről is, ahol épp jártak. Sok érdekességet megtudott, és mesélt arról is, mi hogy van az ő országában. Mire a Janushoz értek már mindenki felvidultan nevetett Minwoo értetlenségén, aki szegényke ritkán volt képben és teljesen másra gondolt, a jókedv azonban azonnal elillant, mikor a kapuban meglátták Eunjit.

- Jó, hogy jötteket – lépett közelebb a férfi, meg se várva, hogy rendesen odaérjenek a bejárathoz. – Merre jártatok?

A férfi nem nézett ki valami jól, aggodalom, és ijedtség bujkált a hangjában és ez a tekintetén is észrevehető volt. senki nem kérdezett semmit, amíg be nem értek. Minki és Young a helyükre vitték a lovakat, amíg Eunji és Hoon félre vonulva beszélgettek, majd Minki is csatlakozott, a fiúk pedig a zongoraterembe mentek. Senkinek nem volt kedve semmihez, nagyon kíváncsiak voltak arra, mi történt, és rossz érzésük volt. Ahogy kinyílt az ajtó, mind felpattantak és kirohantak az előszobába. Hoon lépett ki egyedül, megállt az ajtóban, és megszólalt.

- Donghyun, Minwoo! Gyertek be, kérlek! – utasította őket halk, erőtlen hangon.

A hercegek nem egészen értették, miről is van szó, de megindultak, míg a többiek egyre jobban aggódtak. Young még sosem látta ilyen idegesnek Hoont. Ahogy a férfi mellett bekukucskált a szobába, látta, hogy Minki és Eunji sugdolózva beszélgetnek valamiről. Nyilvánvaló volt, hogy nem értettek egyet valamiben, az idegesség szinte kézzel tapintható volt.

Amint a két herceg belépett, Hoon betette mögöttük az ajtót.

- Nem jó jel – sóhajtott Kwangmin.

- Miért csinálják ezt? – fintorgott Jeongmin, majd odaosont az ajtóhoz, leguggolt, nekitámasztotta a fülét, és próbált kihallani valamit. A többiek csendben vártak, mi lesz belőle, ám hamarosan bosszankodva állt fel.

- Semmit sem hallani. Ez nem ér – nyafogott, miközben visszabattyogott a többiekhez.

- Ha fontos, minket is beavatnak, ne aggódjon – nyugtatta Young, majd elindult, hogy nekikezdjen a munkának, a hercegek pedig felmentek a szobájukba, és csendben várakoztak.

Eközben Minwooék feszülten ültek le a szabad székekre. Hoon is helyet foglalt, majd elkezdték felvázolni a helyzetet.

- Eunji kapott egy hírt – kezdte Hoon. – Egyre rosszabb a helyzet Wandon és Hyojadon. A népet egyre jobban befolyásolja Minjoon és Hyeonwoo, a két trónbitorló.

- Micsoda?! – ugrott talpra ijedten a két herceg.

- Bár nem így terveztük, de Eunjinak lenne egy terve – folytatta Hoon, miközben a hercegek leültek. – Vissza kell mennetek vele és Minkivel. Rátok hallgatni fog a nép, és meg tudjátok menteni a családotok és a birodalmat.

Donghyun azonnal felállt és az ajtó felé indult, Minki azonban elé állt és nyugodt hangon, halkan közölte vele: - Ehhez azonban tudnunk kell, hogy megbízhatunk-e önökben és önök is megbíznak-e bennünk. Van egy tervünk, de számítunk önökre. Nem szeretnénk semmilyen meggondolatlan hősködést, szigorúan követniük kell az utasításaink. Remélem, meg tudnak érteni.

Bár hangja nyugodt volt, tekintete és testtartása az ellenkezőjét árulta el. Donghyun herceg egy rövid ideig tétovázott, majd lehajtotta a fejét és némán bólintott. Minki kinyitotta az ajtót, és egymás után elhagyták a helyiséget.

- Pakoljátok össze a holmitok, hamarosan indulhattok is – mondta nekik Hoon halkan.

Hangjában szomorúság bujkált. Nem számított ilyen helyzetre, bár tudnia kellett, hogy egyszer el kell menniük. Remélte, hogy még találkoznak. Ha ezek után minden megoldódik – már pedig ez volt a cél -, többet lehet, hogy nem is látják egymást. Mindenkinek meg lesz a saját dolga, és hamarosan bekövetkeznek a koronázások is.

Donghyun és Minwoo mosolyogva nézett végig a három férfin, majd egymásra pillantottak és elindultak a szobájukba. Amint felértek a lépcsőn, Hyunseong valószínűleg meghallotta őket, ugyanis, amint a szobájához értek, kirohant és megállította őket.

- Mi volt? Mondjatok valamit! – szólalt meg idegesen.

Mielőtt bármelyik mondhatott volna valamit, Jeongmin, majd Kwangmin is megjelent.

- Vissza kell mennünk – közölte nagy nehezen Minwoo, majd Donghyunnal a nyomában elment a másik két herceg mellett, akik értetlenkedve rohantak utánuk.

- Várjatok már! Mit jelentsen ez?

Közben Young megtorpant a lépcső alján és onnan hallgatta a beszélgetést, kezében a tiszta ruhákkal, amiket akkor készült felvinni. Nem akart zavarni, ám hallgatózni sem szeretett, nem tudta, mégis mihez kezdjen. Sokan megfordultak már ebben a házban, de még sosem jött ki ennyire jól valakivel, mint ők. Bár sokat nem beszélgettek, mégis kedvelte őket, és biztos volt benne, hogy hiányozni fognak. Minwoo, aki Jeongminnal tulajdonképpen életet adtak a háznak a vidámságukkal, és Donghyun, aki mindegyikőjük közül elsőként érkezett. Amikor csak ketten voltak, többet beszélgettek, és remekül kijöttek. El se tudta képzelni nélkülük a Janust. Egy pillanatra belegondolt, mi lesz akkor, ha mindenhol rendeződnek a dolgok, és mindenki hazamegy. Újra csak négyen lesznek. Biztosan jönnek majd mások, de ki tudja, mennyi idő telik el majd addig, és ilyen társaságot még egyet nem lehetséges, hogy talál. Már most érezte a hiányuk miatt érzett kedvetlenséget és bánatot.

Közben Minki és Eunji visszamentek a szobába megbeszélni a részleteket, ám Hoon az ajtóban állva figyelte a fiút. Young ránézett a kezében tartott ruhakupacra, aminek a tetején Minwoo ruhája volt, ám ekkor fentről ajtó csapódásokat hallott, így elindult, és mire felért, senki nem volt már a folyosón. Bement a szobákba és kiosztotta a ruhákat, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Donghyun és Minwoo lassú mozdulattal nyitották ki a szekrényt és kezdtek el pakolni a táskájukba, miközben Jeongmin, Hyunseong és Kwangmin csak ültek az ágyon és bámultak maguk elé, vagy az ablakpárkányon helyet foglalva tekintetük elveszett a messzeségbe.

A pakolás után nem indultak egyszerre, Donghyun kiment sétálni, míg Minwoo Jeongminnal játszott a szobában. Úgy tettek, mintha semmi sem változott volna, és teljesen belemerültek a játékba. Olyanok voltak, mint eddig, élvezték egymás társaságát, szekálták a másikat, és nagyokat nevettek.

Donghyun lassan ballagott a ház mögé. Nem tudta elhinni, hogy eljött az az alkalom is, hogy visszatér, sőt, ilyen hamar. Nagyon fogja hiányolni a többieket, abban biztos volt, de mégis örömmel, megbánás nélkül gondolt vissza az elmúlt időszakra. Arcára mosoly ült, ha eszébe jutottak az itt töltött napok, és egyszerűen nem tűnt el. Még sosem mosolygott annyit, mint abban a fél órában, amíg nosztalgiázva sétálgatott. Az épület mögött egy kis padra ült le, behunyta a szemét, és élvezte a kellemes szellőt. Jó idő volt, és ez is csak örömet okozhatott neki.

Egyszer csak érezte, hogy valaki leül mellé, kinyitva a szemét arra fordult, mire Hyunseong mosolygott vissza rá.

- Sok minden történt, nem igaz? – szólalt meg, mire Donghyun elmosolyodott.

- Nem hittem volna, hogy az elsők között leszek, akik elmennek – sóhajtott a fiú.

Hyunseong a vállára tette a kezét. – Ne aggódj! Látjuk még egymást, de reméljük, nem ilyen körülmények között. Majd meglátogatunk, ha minden rendbe jött otthon is.

Donghyun csak bólintott.

Negyed óra múlva minden elkészült. Hoon és Young csinált útravalót is, Minki és Eunji pedig már lent várták a hercegeket. Olyan sok holmijuk nem volt, hiszen gyorsan kellett elmenekülniük, de néhány dolgot, amit időközben kaptak, elrakták maguknak. Mikor megjelentek a lépcső tetején a hercegek, mindenki felnézett rájuk. Hoon elmosolyodott, ennek következtében pedig Minwoo és Donghyun is ezt tette. Ők haladtak elől, míg a többiek pár lépéssel mögöttük. Hálásak voltak mindenért, amit eddig kaptak, és biztosak voltak benne, hogy sosem fogják elfelejteni, ha pedig alkalmuk nyílik rá, ellátogatnak ide.

- Minden megvan? – kérdezte Hoon mikor odaértek melléjük.

A hercegek bólintottak, majd megfordultak, végignéztek mindenkin, végül egy öleléssel elbúcsúztak mindenkitől.

- Még látjuk egymást – nézett vissza Minwoo az ajtóból.

- Sok sikert! – integetett buzgón Jeongmin Kwangminra támaszkodva, a küszöbön állva.

- Nektek is. Minden jót! – kiáltott Donghyun, mielőtt kiléptek a kapun és eltűntek a többiek szemei elől.

Hoon becsukta az ajtót, a hercegek pedig tettek pár lépést a lépcsők felé, a szoba közepén azonban megálltak. Mély csend töltötte be az egész épületet. Valóban nem volt kedve senkinek semmihez. Hirtelen olyan üresnek tűnt az egész ház. Furcsa volt belegondolni, hogy többé már nem jönnek vissza és hamarosan lehet, hogy már ők sem lesznek itt. Bár nem hitték volna, hogy ezt mondják, nem voltak benne biztosak, hogy vissza akarnak menni a birodalmukba. Szerették a Janust és ezt a kis családot is.

- Kellett volna valamit emlékül készítenünk – sóhajtott fel Jeongmin, választ azonban nem kapott.

A két herceg felment a szobába, Hoon és Young pedig a konyhába. A férfi azon gondolkodott, mi lenne a vacsora, ám a hűtő, és a polcok szinte teljesen üresek voltak.

- Young – szólt a fiúhoz kelletlenül és erőtlenül. – Elmennél a faluba néhány dologért?

- Persze – felelte Young mosolyogva és már ott sem volt. Felvette a köpenyét, majd miután Hoon elmondta, mit kellene hoznia, távozott, Hoon időközben továbbra is a konyhában foglalatoskodott, viszont nem sokra jutott, ugyanis túlságosan aggódott. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt elküldeni a hercegeket, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. A népnek a saját szemével kell látnia, hogy az uralkodó család mellettük áll és fel kell nyitniuk a szemüket.

- Minden rendben lesz velük, ugye? – jelent meg Jeongmin herceg az ajtóban, ezzel kizökkentve Hoont a gondolkodásból. A férfi meglepetten fordult feléje, majd elmosolyodott. – Persze.

- Olyan furcsa így nélkülük – sóhajtott a fiú, miközben lehangoltan leült az asztalhoz.

A férfi öntött neki egy pohár vizet, majd folytatta a munkát. A herceg alig kortyolt bele az italba, mikor valaki megzörgette az ajtót. Kíváncsian arra fordult, majd kiment, hogy kinyissa, Hoon azonban megelőzte.

- Majd én – súgta neki, ahogy a kilincsre rakta a kezét, és a fiú elé állt. – Sose lehet tudni.

Jeongmin bólintott, a férfi pedig kinyitotta az ajtót. Nem vártak látogatót, Young pedig nem kopogott volna, így nem tudták, mégis ki lehet az. Ahogy Hoon kitárta az ajtót egy idősebb nővel találta szembe magát. Nagyjából másfél fejjel alacsonyabb volt nála, kissé meggörnyedt a háta, arca pedig a fáradtságtól sápadt. Mindezek mellett kedvesen mosolygott.

- Itt találom oedo hercegét? – kérdezte Hoon-tól.

- Kihez van szerencsém? – kérdezte a férfi elővigyázatosságból.

- Eunsun?! – hallották egyszer csak Kwangmin hangját bentről.

Hoon, Jeongmin és a nő felé kapták a fejüket. A herceg a lépcső tetején állt, majd izgatottan, gyors léptekkel elindult lefelé. A nő közben már belépett, és amint Kwangmin odaért hozzá, megölelték egymást. A hölgy megsimogatta a herceg arcát, miközben mosolyogva nézett rá.

Hoon közben becsukta az ajtót, és kíváncsian nézte a jelenetet. Hamarosan már mind a dolgozószobájában ültek, valamint időközben megjelent Hyunseong is.

- Főudvarhölgy az udvarunkban – magyarázta a többieknek Kwangmin, majd az asszonyhoz fordult. – De mégis mit keres itt, Eunsun? Hogy jött el idáig?

- Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel, koronaherceg – nézett rá a mellette ülő hölgy. A többiek feszülten figyeltek, míg Kwangminnak összeszorult a szíve is, ahogy a nő folytatta. – A király sokat betegeskedik mostanában. Úgy vélem, Seokjoo, a felséges úr testvérének a fia csak erre vár. Önnek, koronaherceg is azért kellett elmenekülnie, mert ön Seokjoo célpontja. Azt hiszi, ha eltávolítja önt, a király halála után övé lehet a trón.

- Mi a baja apámnak? – kérdezte ijedten a fiú. Szemébe azonnal könnyek gyűltek, de még nem engedett utat nekik. Aggodalmában erősen megmarkolta a fotel karfáját, miközben figyelmesen hallgatta Eunsunt.

A nő csak a fejét rázta, szemeit pedig lesütötte. Eközben a többiek arra gondoltak, rosszabb már nem is lehet ez a nap. Egymást követték a rossz hírek és események.

- Megjöttem! – hallották Young hangját, majd az ajtó csapódását.

Hoon felállt és kiment hozzá, a többiek pedig követték. Kwangmin és Eunsun haladtak leghátul, a herceg megfogta a hölgy kezét, ezzel magának és neki is erőt adva.

- Sikerült minden? – kérdezte Hoon Youngot, miközben átvette a táskát a fiútól, majd bementek a konyhába és nekiálltak kipakolni. Miközben Kwangmin a csaphoz lépett és töltött egy pohár vizet az udvarhölgynek, Eunsun megtorpant az ajtóban, és dermedten állt. A herceg követte a pillantását, és a pakolással elfoglalt Youngot vette észre.

Eunsun csoszogva, kezét egyre magasabbra emelve maga előtt, megindult a fiú felé, aki döbbenten feléje fordult, mikor észrevette. A nő mindkét kezét felemelte, és két oldalt megsimogatta a fiú arcát, miközben mosolyogva, és valami megbabonázott tekintettel nézett a rá. Meghatódását és meglepettségét nem tudta leplezni, szemeiből azonnal könnyek kezdtek folyni.

- Youngmin herceg – suttogta a nő.

A feszült csendben mindenki rendesen hallotta, amit mondott, mire meghökkenve néztek rá, majd Youngra. A fiúnak még a szája is tátva maradt, nem értette, miről van szó.

- Ismeri őt, Eunsun? – lépett oda Kwangmin herceg döbbenten.

Csak a foci - 2. fejezet

Lu Han másnap reggel már korán a kertben volt. Mikor mamája felkelt, és látta az ablakból szorgos unokáját, elmosolyodott, és arra gondolt, meglepi a fiút valami finom reggelivel. Le merte volna fogadni, hogy nem evett semmit sem, mielőtt kiment volna.

Már régóta csak ketten vannak. Többször érzik, hogy túl csendes a ház, de beletörődtek, és boldogan élnek együtt. Lu Han nagy segítségére van az idős asszonynak, akit nagyon szeret. Örömmel végzi el miatta a ház körüli munkákat, amik megterhelők lennének a nőnek, és segít a kertben is, hiszen a mamája dereka sem a régi már. Mivel beköszöntött a tavasz, egyre több munka lesz a kertben.

- Igazán megvárnak a növények, míg megreggelizel – lépett ki az ajtón a mamája mosolyogva. – Mikor keltél fel?

- Nemrég – dörmögte a fiú, majd elnyomott egy ásítást.

- Megint késő estig fent voltál?

- Nem tehetek róla. Nem tudtam elaludni – magyarázta a fiú, miközben elültette a maradék palántákat, majd a csaphoz lépett és megtöltötte vízzel a kannát. – Ezt befejezem és bemegyek.

Mamája mosolyogva bólintott, és visszament a házba.

Negyed óra múlva Lu Han szinte úgy robogott be az ajtón, ami egyenesen a konyhába vezetett, majd leült az asztalhoz, amin már ott volt a szendvicse és a kakaója. Azonnal nekilátott enni, a mamája pedig csak mosolyogva nézte, a négyzet alakú asztal másik végében ülve.

- Úgy eszel, mintha attól félsz, hogy valaki elveszi tőled – nevetett fel a néni. – Megmostad a kezeidet?

- Még kint – bökött a fiú az ajtó felé teli szájjal.

Le se nyelte az utolsó falatot, megköszönte a reggelit, majd besietett átöltözni és már indult is a pályára a srácokhoz. Ám ahogy kinyitotta a nyikorgó, kissé rothadozó falécekből álló kiskaput, hirtelen megtorpant. A szomszéd kiskutya futott feléje, és felugrott a lábaira.

- Bocsi, Lo Mein – simogatta meg a kutyus fejét -, most sietek.

A kutya egy ideig követte, ám az utca végén megállt, egy ideig várt és nézte, ahogy a fiú távolodik, majd visszafutott a gazdájához. Lu Han elsőként ért a pályára, nem sokkal utána érkezett Yang Xu. Eleinte ketten kezdtek el játszani, a többiek úgy fél órára rá jelentek csak meg. Miközben játszottak, Lu Han fejében Zheng Zhi szavai csengtek vissza, és egyszerűen nem tudott másra gondolni. Kizökkentette a játékból, és ő maga is érezte, hogy nem tud megfelelően figyelni. A játékot szerencsére nem befolyásolta, de Yang Xu észrevette. Jó ideig nem jegyezte meg, csendben figyelte barátját, ám amíg szünetet tartottak, végül rávette magát.

- Minden oké? – lépett oda a padnál álló Lu Hanhoz, aki épp visszacsavarta a kupakot az üvegre, majd elrakta a táskába.

- Persze, mire gondolsz?

- Olyan, mintha zavarna valami

Lu Han nem felelt azonnal. Természetes, hogy Yang Xu észrevesz mindent, ha Lu Han nem úgy viselkedik, ahogy eddig szokott. Már vagy tíz éve ismerték egymást, és bár a fiú egy hónappal volt csak idősebb nála, olyan volt, mintha testvérek lettek volna.

- Csak nem aludtam valami jól – mosolyodott el végül Lu Han. – Biztos az idő miatt van.

Yang Xu bólintott, majd visszament a pályára, a játék pedig ment tovább. Lu Han csak nézte a barátját, miközben próbálta eldönteni, mit kéne tennie. Yang Xu is legalább annyira szerette a focit, mint ő, világ életükben együtt játszottak, és el se tudta képzelni, hogy lehet olyan, mikor a fiú nincs mellette. Sok gondolkodás után úgy döntött, elfogadná a férfi segítségét, ám most mintha elbizonytalanodott volna.

- Yang Xu – kiáltotta el magát egyszer csak.

A játék ment tovább, miközben a két fiú a pálya szélét körbesétálva beszélgettek. Lu Han végül úgy döntött elmond mindent barátjának a tegnapi férfiről, és felajánlja neki, hogy ő is csatlakozhatna.

- Szóval azt mondod, maga Zheng Zhi jött el ide? – kérdezte a fiú hitetlenkedve. – Ő volt az, akinek balesete volt pár hónapja, ugye?

- Igen, már jó pár hónapja – bólintott Lu Han. – Azon gondolkodtam, lenne kedved neked is jönni? Megnézhetnénk, mit tud tanítani.

Yang Xu nem felelt azonnal. A többiekre nézett, akik még mindig játszottak, és elmosolyodott.

- Ez igazán nagy lehetőség lehet – szólalt meg aztán, miközben újra barátja felé fordult. – És szurkolok neked. Viszont nem érzem úgy, hogy nekem is mennem kéne. Sokkal jobb vagy nálam, és neked valóban nem kéne ilyen helyen fecsérelni az időt. Tudom, hogy jól mulatsz, meg minden, hiszen mi vagyunk a barátaid, de akkor is… Te nyugodtan menj csak, mind támogatni fogunk. Én itt maradok, és segítek a kicsiknek. Szükségük lesz rám, még ha nem is vagyok olyan jó.

- Ne mondd már ezt, te is tök jó vagy.

Yang Xu felnevetett. – Köszönöm, hogy ezt mondod, de ami tény, az tény. Megelégszem én ezzel is, hidd el! És ha bekerülnél egy olyan csapatba, mint Yu Hai-é… csak arra vigyázz, hogy ne válj olyanná! Tudod, mennyire nem bírom őket.

Lu Han bólintott, majd ő is röviden felnevetett, hamarosan azonban halvány, zavart mosollyal fordult szembe barátjához.

- Biztos nem jössz?

- Nyugi, mondtam már. Nekem tényleg jó itt, én megelégszem ezzel. Neked pedig sok sikert.

Hátba veregette barátját, aki a srácokat kezdte bámulni, ám tekintete a domboldalon lévő padon ülő férfire siklott. Yang Xu követte a pillantását, elmosolyodott, majd előre lökte a fiút.

- Menj! – mondta neki mosolyogva, mire Lu Han meglepetten nézett vissza rá.

Végül elmosolyodott, bólintott egyet, majd megkerülve a pályát felfutott a férfihez. Yang Xu egy ideig még nézte barátját, majd összecsapta a kezeit, és csatlakozott a többiekhez.

- Hé! – kiáltotta el magát Lu Han, mikor a padhoz érve meglátta, hogy a férfi épp indulni készül. – Ha áll még az ajánlata, akkor segítsen nekem! Ha olyan jó, ahogy mondja… Akkor legyen az edzőm, Mr. Zheng Zhi.

A férfi lassan fordult feléje, elmosolyodott, majd visszafordult és elindult. Lu Han azt hitte, már nem is fog rá reagálni, és már szólásra is nyitotta a száját, ám a férfi megelőzte.

- Holnap reggel ötkor gyere ki a pályára – kiáltotta Zheng Zhi, miközben tovább sántikált.

Lu Han felhúzta a szemöldökét, majd csak fintorgott egyet a férfi viselkedése miatt. Akkor jött rá, mit is mondott neki.

- Ötre? Mit akar olyan korán?

Lu Han még aznap elvégezte azokat a feladatokat, amiket másnap délelőttre tartogatott, és a mamája nem tudta volna megcsinálni. Megcsinálta a nyikorgó kiskaput, bevásárolt, kimosta a sáros ruháit és rossz idő esetére vágott össze még néhány fát. Utolsóként megöntözte a kertet, és végzett az ültetésekkel is. Estére fáradtan dőlt ágyba, de aludni nem tudott. Izgatott volt a másnap miatt, és csak arra tudott gondolni, mi vár rá. Beállította az ébresztőjét, ami hűségesen fel is keltette őt négykor. Kinyomta a zenét, majd a fejére húzta a párnát. Nagyon álmos volt, és semmi kedve nem volt felkelni. Jó ideig csak feküdt, hirtelen azt se tudta, miért kell ilyenkor felkelnie, és ahogy ezen elmélkedett, beugrott neki. Olyan iramban kelt fel, hogy majdnem lefejelte az ágya felett lévő könyvespolcot, majd rohant is a fürdőbe. Igyekezett nem zajongni, hogy ne keltse fel a mamáját. Már akkor szólt neki, amint előző nap hazaért, így nyugodtan elmehetett, anélkül, hogy felkeltené.

Eléggé elszaladt az idő, és enni nem volt ideje, így belebújt a melegítőpulcsijába, felkapott egy péksütit, és útközben gyorsan megette. Mikor fél óra múlva a pályára ért, Zheng Zhi már várta őt.

- Siettél? – kérdezte a férfi mindenféle üdvözlés nélkül.

Lu Han nyelt egy nagyot, összeszedte magát, majd bólintott.

- Minek ráncigált ide ilyen korán? – kérdezte kelletlenül, miközben összerázkódott a reggeli, hideg széltől.

A férfi jól be volt öltözve, így nem fázott, ám Lu Han a mezében állt előtte, rövidnadrágban, pusztán csak egy pulcsi volt rajta. Bár a zokni fogott valamit, még így is fázott.

- Hideg van – szólalt meg a férfi sejtelmesen elmosolyodva. – Mit szólsz a bemelegítéshez?

Mielőtt Lu Han megszólalhatott volna, Zheng Zhi már sorolta is a feladatokat, és diktálta az ütemet. A nyújtást illetően felülről indultak lefelé, majd a pályán körbe kellett futnia négy kört.

- Felülés, fekvőtámasz! – adta ki a feladatot Zheng Zhi, alig, hogy a fiú visszaért.

Lu Han szúró pillantást vetett rá, de megcsinálta, amit a férfi mondott. Közben érezte, hogy egyre kevesebb ereje marad, és kezdett éhes és szomjas is lenni. A szája kiszáradt, nyála is alig volt már, de nem panaszkodott, tudta, hogy nem teheti. Végül a fekvőtámaszok után oldalra fordult és a hátára feküdt. Kezeit kitárta, és lihegve nézett fel az égre.

- Ennyi? – kérdezte a férfi, miközben elővett a táskából egy üveg vizet, majd a fiú szemei láttára megbontotta és elkezdte inni.

Lu Han szemei tágra nyíltak. Körbenyalta száját, és ezt látva Zheng Zhi felnevetett, mire a fiú zavartan kapta el a tekintetét. A férfi a táskához lépett és egy ugyanolyan üveget vett elő, majd odadobta a fiúhoz.

- Ne idd meg egyszerre mindet! – figyelmeztette, miközben a fiú azonnal ráhúzott. – Csak felkeveredik. Ettél rendesen reggelit?

Lu Han némán megrázta a fejét, miközben visszacsavarta a kupakot az üvegre, majd a pad mellé hajította a flakont.

- Egy sportolónak tudod, mi a legfontosabb? – folytatta Zheng Zhi. – Megfelelő edzés, megfelelő táplálkozás. Ha éhes gyomorral akarsz edzeni, a végén még elájulsz itt nekem.

Lu Han felállt, míg a férfi felvette a labdát, és a pálya közepére állt.

- Kezdjük a levétellel – közölte, miközben mutatta a fiúnak, hova álljon. – Mutasd meg, hogyan veszed le! Először lábbal.

Zheng Zhi eldobta a labdát, Lu Han pedig megpróbálta levenni. Elsőre sikerült, így tovább haladtak.

- Térd! – kiáltotta Zheng Zhi és már dobta is a labdát.

Lu Han ezt is sikerrel levette, így egyre magabiztosabbá vált. Harmadszorra mellről próbálták, ami szintén jól ment. Bár nem volt sok, mégis örült, hogy ezt jól megcsinálta.

- Folytassuk a passzal! Egyérintő! Arra figyelj, hogy ha passzolnak, nem ajánlatos kapásból messzire, mondjuk a kapura rúgni, mert a labda pattoghat, és nem abba az irányba megy, ahova te szeretnéd. Ám ha jönnek rád, mindig azonnal tovább kell adnod. Nem szerencsés, ha felnézel, mikor rajtad vannak, mert azonnal elveszted a labdát. Mindig akkor nézz körbe, mikor inkább kapnád, így tudod, jön-e rád valaki, vagy merre vannak a társaid. A közeledben lévőkre nem kell az arcukig felnézned, ha a csípőjüket látod, el tudod dönteni, melyik csapatban van.

- És ha én inkább vinném a labdát és nem passzolnám le azonnal? – kérdezte Lu Han.

- Nem bámulhatod állandóan a labdát, akkor is figyelned kell, mikor, hol van az ellenfeled. Ha nem láthatod, másképpen kell érzékelned, merre van a labda. Ez lesz a következő. Elsőként vezesd a labdát a pálya egyik szélétől, kikerülve a bójákat, a középvonaltól pedig lőj rá a kapura!

- Arra a kis kapura középvonaltól? – bökött a kapu felé Lu Han döbbenten.

- Miért? Nehéz? – nézett rá Zheng Zhi elmosolyodva, majd visszasántikált a padhoz a bójákért.

A pálya nem volt arányos, hiszen csak egy tér volt, ahol a kis gyerekek szórakozhattak, így a kiskapura nem mindenki találhatott rá középpályáról.

Lu Han segített felállítani a bójákat, majd nekikezdett a gyakorlásnak. Közben Zheng Zhi végig dirigált neki, ha hibázott. Többször is a kapufát találta el, volt, mikor bement, de az esetek többségében éppen mellé ment.

- Tudod, mi a probléma? – kérdezte Zheng Zhi, mikor Lu Han a labdát maga előtt rugdosva sétált vissza a kiinduló pontjához.

- Mi? – vágott vissza harapósan.

- Mindig a labdát nézed, mert bár nincs körülötted senki, félsz, hogy elveszíted – magyarázta neki Zheng Zhi. – Figyelsz a bójákra, de csak épp arra, ami mellett elmész, meg, ami éppen jön. Egyáltalán nem nézel fel, hogy merre van a kapu, mielőtt elrúgnád a labdát.

- Nem tudok úgy rúgni, hogy nem nézem a labdát, mert nem tudom, hol van – vágta rá azonnal Lu Han.

- Ez lesz a következő feladat célja. Tegyél két kört a labdát vezetve a pálya körül! De közbe nézz fel, nézz körbe, ám egy pillanatra se veszítsd el a labdát!

Lu Han a szemét forgatva sóhajtott, majd nekifogott a feladat teljesítésének. Miközben futott, a férfi minden mozdulatát szemmel követte, és próbálta kivenni azokat a hibákat, amik elkerülése ezek után a fiú segítségére lehet. Lu Han többször felnézett, oldalra, és előre is, miközben végig sikerült megtartania a labdát. Kocogva haladt, és nem rúgott olyan erősen, hogy tudja irányítani. A feladat végeztével megállt a padnál és Zheng Zhire nézett, várva megjegyzéseit, a férfi azonban egy sötét kendőt dobott oda neki és csak annyit mondott:

- Kösd fel!

Lu Han elkapta a ruhadarabot, és értetlenül nézett rá, majd a férfire emelte a tekintetét.

- Kösd a szemedre! Meg kell tanulnod, hogy ne bámuld állandóan a labdát – magyarázta a férfi. – Szemeid helyett használd a füleid, hogy tudd, merre van a labda!

- Ez hülyeség! – horkant fel Lu Han.

- Nem hülyeség – ellenkezett határozottan Zheng Zhi. – Segíthet a jó passzolásban és a labda megtartásában.

Lu Han egy pillanatig elgondolkodott, majd felkötötte a kendőt a szemére. Kitapogatta a lábaival a labdát, majd nagyon kicsiket rúgott bele, hogy könnyen megtalálhassa. Többször elvesztette szem elől, így elég lassan haladt. Fél kört tett meg csupán, mikor az agyára ment, hogy már megint eltűnt a labda, és dühében lekapta a kendőt a szemeiről. Körbenézve sehol sem látta Zhang Zhit. A férfi szó nélkül lelépett, míg neki beköttette a szemeit. Haragudott a fickóra, de ahogy megpillantotta a labdát nem messze tőle, rájött, hogy még lehet eredménye ennek a gyakorlásnak. Maga elé rakta, majd visszatette a kendőt a szemeire, és folytatta tovább az edzést. Bármilyen dühös is lett néha, vett egy mély levegőt, és összeszedte magát. Végül órák hosszat edzett, anélkül, hogy észrevette volna, hogy eltelt az idő.

Csak a foci - 1. fejezet

„Bedobás következik. Piao Cheng passzolja a labdát Yang Xu-nak, aki továbbadja Zheng Zhi-nek. Zheng Zhi rálő… És gól! Ezt nem hiszem el! A tizenhatosról lőve a labda a kapus felett szállt be a kapuba. Elképesztő! Ezzel Kína megszerzi a vezetést, a játékból pedig már csak percek vannak hátra…”

- Már megint ezt nézitek? – ült le az üres székbe Zheng Zhi felsóhajtva.

Barátai a tévé köré gyűltek, és már sokadszorra játszották vissza a felvételen azt a pillanatot.

- Most miért? – nézett rá Wu Lei meglengetve előtte a távirányítót, majd újra visszapörgette a videót. – Ez pályafutásod egyik legnagyobb eseménye. Elképesztő volt a gól! Annyi ember állt előtted, de te vaktában elrúgtad, a labda meg ftyűűűű… elszállt a kapus felett.

- Azért nem vaktában lőtt – szólt közbe Ren Hang mosolyogva. – Megnyugtató, hogy az utolsó meccseden is egy ilyen rúgást produkáltál. Ez mentette meg a mérkőzést. Utána mindenki fellelkesült, erőt adtál a többieknek.

Zheng Zhi visszaemlékezett a meccsre és az azt követő balesetre. Mindene volt a foci, állandóan csak a labdát rúgta, olyan volt, mintha a részévé vált volna. Azt hitte, addig űzheti ezt a sportágat, amíg nyugdíjba nem vonul, ám a sors nem így rendelte el. Nem sokkal a nagy meccs után a harmincas éveiben járó férfi autóbalesetet szenvedett. Az élete nem került veszélybe, ám az álmának búcsút kellett intenie. Mikor az orvosok közölték vele, hogy többet nem focizhat, a férfi előtt egy világ dőlt össze.

Azóta ideje nagy részét a barátaival tölti, akikkel egy kis éttermet tartanak fent. Sokáig bántotta az eset, és időbe telt, mire túltette magát rajta, de végül eljutott addig a pontig, hogy büszkén gondoljon vissza azokra az időkre.

- Wu Lei, nézzük már meg újra! – bökött a képernyőre Ren Hang, mire Zheng Zhi legyintett. Megfogta a botját, felállt és elindult.

Remek idő volt kint. Lu Han a kertben ültette el a palántákat, miközben ugyanazt a dallamot dúdolta mosolyogva. Ügyesen járt a keze, és vigyázott a kis növényekre, szeretettel gondozta őket.

- Lu Han, még mindig itt vagy? – jelent meg a mamája, aki eddig a kert végében foglalkozott a többi palántával. – Már várnak rád, nem?

- Miért, mennyi az idő? – nézett fel a fiú egy pillanatra, majd újra a növényekhez fordult.

- Már jóval elmúlt fél négy is – közölte a mamája, miközben átvette a maradék elültetni-valót. – Nem kettőre ígérted a találkozót?

- De ha egyszer annyi itt a munka – sóhajtott a fiú elmosolyodva. – Nem hagyhatom, hogy mindent egyedül csinálj.

- Így is sokat segítettél, a fiúk pedig várnak rád. Siess!

Lu Han leporolta a kezét a kertésznadrágjába, majd hálás pillantást vetett a mamájára.

- Ne erőltesd meg magad! – intette óva a nénit, majd berohant a házba átöltözni.

Fél óra múlva lihegve ért a pályára. A srácok már túl voltak a bemelegítésen és elkezdték a játékot is. Csak hatan voltak, Lu Hannal együtt. Sokan jóval fiatalabbak voltak a fiúnál, mégsem ő volt a legidősebb. Mind remek barátok voltak, a közel laktak egymáshoz, így gyakran lejártak focizni, amikor épp szabad volt a pálya. Barátságos meccset játszottak, nem voltak olyan tapasztaltak, de ahhoz, hogy jól szórakozzanak, épp elég volt. Lu Han volt talán a legjobb. Mindenki dicsérte és csodálta őt, a kisebbek pedig példaképüknek tartották. A fiú sokat segített a többieknek, és mindig ugyanolyan kedves volt, nem szállt el az agya a sok dicsérettől.

- Bocsi, hogy késtem! – szabadkozott, és már fel is kapta a pad támlájára tett mezt, amibe azonnal belebújt.

Yang Xu lépett oda hozzá, míg a többiek folytatták a játékot. – Semmi gond – legyintett a fiú. – Azok miatt a srácok miatt mi is csak egy ideje tudtuk elkezdeni.

- Yu Hai? – kérdezte Lu Han, miközben felvillant előtte a fiú arca.

Yang Xu bólintott. – Csak azért mert játszottak a megyeiben, azt hiszik, ők uralják a pályát, és a kisemberek már nem is játszhatnak. Sosem lennék egy közülük. A fenéket. Olyan nagyképűek és arrogánsak, hogy az már hihetetlen.

- Ebben egyetértünk – veregette vállba barátját Lu Han, ahogy mindketten elindultak a pálya felé, hogy beálljanak a játékba.

Késő estig játszottak. Remekül szórakoztak, így észre se vették, hogy elszállt az idő, és hirtelen este lett. Sorjában kezdtek elindulni haza, a végére Lu Han és Yang Xu maradt. Yang Xu is már indult volna, ám barátja még párszor szeretett volna a kapura rúgni.

- Nem jössz? – nézett rá Yang Xu.

Lu Han mosolyogva fordult feléje. Egy pillanatra elgondolkozott, majd megrázta a fejét. – Kicsit még maradok. Menj csak előre!

Yang Xu elindult hazafelé, Lu Han pedig először kapura rúgott, aztán dekázott párat. A pálya melletti domboldalon egyszer csak egy férfi jelent meg, és mosolyogva nézte a fiút. Egészen addig ott volt, míg Lu Han úgy nem döntött, hogy mára befejezi, és elindult haza. Valahogy megmosolyogtatta, ahogy látta, mennyi fiatal kedveli a focit, és a gondolat, hogy egyszer remek focisták legyenek, melegséggel, és büszkeséggel töltötte el.

Másnap Lu Han korán felkelt, elvégezte a munkát és kiment a pályára jóval a megbeszélt időpont előtt. Egyedül állt neki bemelegíteni, dekázott egy kicsit, és pár trükköt is megcsinált. Időközben újra megjelent Zheng Zhi a botjával, és leült a közeli padra, úgy nézte az egymás után érkező srácokat, majd a játékot is. Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora, mikor ő álmodozott arról, hogy, ha felnő, focista lesz. Valahogy magát látta azokban a gyerekekben. Teljesen beleélték magukat. Bár a pálya koránt sem volt olyan nagy, mint kellett volna, még csak nem is lehetett becsületes pályának mondani, mégis mindennek meg volt a helye. A poros kis területen két kapu volt csak, amiről megmondhattad, hogy itt focizni szoktak. Nem volt arányos, mégis nagyjából tudták, hol van a közepe és a tizenegyes, ennyi pedig bőven elég volt nekik. Pusztán játék volt az egész, tényleg csak azért kellett, hogy ők is élvezhessék a sportot. Zheng Zhi hatalmas mosollyal nézte, ahogy a picik ügyeskednek a náluk jóval nagyobbak ellen, időnként fel is nevetett, mikor valami merész húzásba vágtak bele. Többször engedtek az idősebbek a kicsiknek, a csapattagokat is igazság szerint próbálták elosztani, és mindenki segítette a másikat. Nem számított, hogy akkor épp nem egy csapatban vannak, nem vérre menő küzdelem volt, ennek köszönhetően pedig mindenki élvezhette, a veszekedések pedig igen ritkák voltak.

Lu Han megint maradt még egy kicsit, hogy gyakorolhasson, miután a többiek lassan hazamentek. Éppen dekázott, mikor egy hangot hallott maga mögött.

- Ez is az edzés része, vagy csak elütöd az időt?

A fiú megpördülve egy férfivel találta szembe magát, aki egy bottal sántikált feléje.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét a fiú értetlenül.

- Láttam a játékotokat – közölte vele a férfi elmosolyodva. – Ügyesek vagytok, ám ez tényleg csak játék volt. Kitűnsz a többiek közül, van benned tehetség, és egy kis munkával lehetőséged lehet rá, hogy beválogassanak valamilyen csapatba. Nem szeretnél te is profi focista lenni?

- Nem is tudom – húzta félre a száját a fiú. – Szeretek focizni, de csak hobbiból. Nem használnám arra, hogy pénzt keressek vele.

- Valóban? – nézett rá a férfi kételkedve. – Pedig ahogy én elnézlek, igazán szereted a focit. Annyira, hogy minden vágyad, hogy profi lehess. Mi másért gyakorolnál olyan keményen, és a játékot is igazi harcnak tekinted. Viszont ha így folytatod, kevés esélyed lesz. Csak elpazarolod a tehetséged.

- Azért van itt, hogy ezt a fejemhez vágja?

A férfi elmosolyodott. – A nevem Zheng Zhi és többet értek a focihoz, mint hinnéd. Megláttam benned a tehetséget, és szeretném, ha tudnád, mennyit ér. Ahogy így játszotok, nem ér fel egy igazi meccsel. Fel-alá futkostok ezen a kis pályán, de még így is hamar elfáradtok, pedig közel sincs ahhoz, amennyit egy valódi játékon ki kell bírni. A komoly edzés és a bemelegítés hiányzik. Az, hogy tudsz pár cselt, és tudsz passzolni, célozni, nem azt jelenti, hogy játszani is tudsz.

- És mi köze magának ahhoz, hogy mit csinálunk? – kérdezte rosszkedvűen a fiú. Valahogy nem tűnt neki szimpatikusnak a férfi, úgy érezte, csak gúnyt űz belőle, és a barátaiból.

- Nem akarok én bántani senkit – védekezett a férfi, miután látta a fiú arcán az érzelmeit. – Pusztán felajánlom a segítségem. Gondold át, van időd!

Lu Han nem felelt, a férfi pedig lassan távozni készült.

- Miben tudna maga segíteni?

- Majd meglátjuk, ha úgy döntesz, teszel egy próbát – kiáltott vissza a férfi, miközben tovább botorkált.

Lu Han egy ideig csak nézett utána, majd lassan ő is elindult hazafelé. Gondolataiban a férfi hangját hallotta. Azonnal felismerte őt, hiszen az egyik legnagyobb focista volt, viszont ahogy beszélt hozzá, nem mondta volna meg neki, hogy rajongója. Tulajdonképpen azt mondta, hogy nem akar profi focista lenni, azonban Zheng Zhi átlátott rajta. Ha nem is a pénz miatt, de igen is az szeretne lenni. Semmi mást nem tudna elképzelni magának.

Egész éjjel csak ezen gondolkodott, és egy cseppet sem érezte úgy, hogy álmos. Az éjszaka nagy részében a plafont bámulta, és elmélkedett. Nem tudta, mi lenne a jó döntés. Szeretett volna focizni, egy igazi csapat részese lenni, még akkor is, ha barátaival jól szórakoznak, de nem volt biztos benne, bízhat-e a férfiben.

Janus - A menedék - 6. fejezet

Kwangmin a reggeli napsütésre ébredt. Síri csend vette körül. Kidörzsölte az álmot a szeméből, majd megkereste a papucsát, és elindult kifelé. Még kissé kómásan, de egyre frissebben haladt végig a folyosón, majd le a lépcsőn. A házban nem volt senki sem, egyedül az ő léptei hallatszódtak. A konyhába vette az irányt, annak reményében, hátha talál valakit, ám az is üres volt. A zongora terembe ment, viszont ott sem volt egy lélek sem. Nem lehetett annyira korán, hogy a többiek ne keltek volna fel. Főleg Hoon és Young, akik elég hamar fel szoktak ébredni.

- Hol van mindenki? – kérdezte fennhangon.

Visszament az emeletre, és sorba megnézte a szobákat. Elkezdte hívogatni először a hercegeket, Youngot, majd Hoont, végül Minkit, válasz azonban senkitől sem érkezett. Az egész házban senki nem volt.

Nem értette, mi történt. Ismét lement és egyenesen a bejárati ajtóhoz lépett. Eléggé tartott amiatt, hogy kilépjen, de nem tervezett messzire menni. Hoon az orrára kötötte, hogy nem hagyhatja el az épületet, anélkül, hogy valakinek szólna, vagy valaki vele menne, de mivel erre lehetősége sem volt, kénytelen volt egymaga elindulni.

Amint kilépett az ajtón a nap a szemébe tűzött, így kezét védelmezően elé rakta, majd elindult a hátsó udvar felé.

- Hoon? Young? – kiabált közben remélve, hogy valaki majd csak válaszol. – Jeongmin?

Jobbra-balra kémlelve lépkedett az egyenetlen talajon. Míg jobb oldalt az épület volt, balról a fal mellé ültetett apró tuják sorakoztak, az egész udvaron csak néhány fa volt. Közben az épület elfogyott, ő pedig egy kisebb domb előtt találta magát. Felment, majd hirtelen megtorpant. Előtte egy hadseregnyi ember sorakozott fel, nem is látta az alakzat végét, annyian voltak. Ő azonban nem is ezen döbbent meg. Ami meglepettségét és rémületét okozta, az két, hanbokba öltözött férfi volt. Mindketten gatot viseltek, ami árnyékot vetett arcukra, így csak a szájuk látszódott ki, az viszonyt gonosz mosolyra fordult. Young állt szorosan a jobboldali férfi mellett, aki egy kardot szegezett a fiú nyakához. Young szemében rémület ült, kezei pedig hátra voltak kötve.

A másik férfi mondott valamit, de Kwangminnak ez csak tátogás volt, hangot egyáltalán nem hallott, csak a szája mozgását látta. Gondolkodás nélkül rohanni akart, remegő végtagjai azonban semmit sem mozdultak, ahogy szája is minden akaratának ellent mondott. A bal oldali férfi egyszer csak felemelte a kezét. Ekkor Kwangmin is meg bírt mozdulni, kinyújtva előre a kezét, elkezdett rohanni Younghoz, hogy mielőbb elérje a fiút. A talaj azonban olyan volt, mintha egy, az ellenkező irányba tartó futószalagon állt volna. Minél inkább haladt előre, annál távolabb került Youngéktól. Szeméből könnyek csordultak ki. Felkiáltott, de a saját hangját sem hallotta…

Könnybe lábadt szemekkel ült fel az ágyban. Hirtelen azt se tudta, hol van. Körülnézett. Bár még félhomály volt, de felismerte, hogy a szobájában volt. Némileg megnyugodott, hogy csak álom volt, mégis bosszantotta ez az egész. Nem tudta, hova tenni, és félt, hogy lehet valami jelentősége a továbbiakban.

Megrázta a fejét, hogy elűzzön minden rossz gondolatot, majd felkelt, megkereste a papucsát és kicsoszogott. Nem tudta, mennyi lehetett az idő, de a nap még nem kelt fel. A biztonság kedvéért Young szobája felé vette az irányt. Bár csak a folyosóról érkezett be fény a résnyire nyitott ajtón át, elég volt, hogy lássa, a fiú békésen aludt még. Egy pillanatra elbambult, mosolyogva nézte nyugodt arcát, majd halkan becsukta az ajtót és lement a lépcsőn. Kiment a konyhába és töltött magának egy pohár vizet, aztán helyet foglalt az asztalnál.

- Mégis mi volt ez? – kérdezte fennhangon.

Összefonta a karjait és az asztalra helyezte, majd arra ráhajtott a fejét. Aggódott és szinte biztos volt benne, hogy nem tud majd visszaaludni, ennek ellenére még egy ideig leskelődött, és észre se vette, mikor lecsukódtak a szemei és álomba merült.

Pár óra múlva Hoon jött le, amint belépett a konyhába nyújtózkodott és ásított egyet, majd tovább indult a csap felé, ám mikor megpillantotta a herceget, hirtelen megtorpant. Kíváncsian tett feléje pár lépést, aki az asztalra borulva aludt mozdulatlanul. Hoon csak elmosolyodott. Nem tudta, mégis miért itt aludt, de remélte, hogy minden rendben volt, felkelteni azonban nem akarta emiatt. Halkan levette a poharát a polcról, engedett bele vizet, majd óvatosan betéve maga után az ajtót kiment, és leült a lépcső aljára.

Hamarosan már mindenki felébredt. Hogy Kwangmin a konyhában aludt, csak Hoon tudta, a többiek csak arra gondoltak, mikor reggelihez gyülekezve a konyhában találták, hogy előbb lejött. A férfi viszont nem fitogtatta a dolgot, ha valami baj van, számított rá, hogy elmondják neki.

- Hosszú nap lesz a mai – sóhajtott fele egyszer csak Jeongmin megtörve a csendet. Egy ideje csak játszott az ételével, enni azonban semmi kedve nem volt. – Unatkozom. Mindenkinek megvan, mit szeret csinálni, Hyunseong olvas, Donghyunnak ott a zongora, Minwoo mindig feltalálja magát, ahogy Kwangmin is, nektek meg ott a munka. De én már mindenbe beleuntam.

- Muszáj neked mindig sopánkodni?! – nézett rá szemét forgatva Hyunseong. – Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Otthon is ezt szoktad csinálni?

- Képzeld, ha úgy vesszük, még gyerek vagyok, és igen, szoktam otthon is csinálni – vágott vissza Jeongmin kicsit sem jókedvűen.

- Fejezzétek be, nem tűröm a veszekedést! – jelentette ki nyugodt hangon Hoon, a hercegek pedig csendben folytatták az evést, majd egy idő után újra a férfi szólalt meg. - Mi lenne, ha mind elmennénk kirándulni egyet? – vetette fel az ötletet, mire a srácok döbbenten néztek rá.

- Nem úgy volt, hogy nem mehetünk ki a Janusból? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jeongmin.

A többiek egyetértettek vele, ám Hoon mosolyogva vállat vont.

- Mindenki megy, így nem lehet gond. Együtt leszünk – felelte a férfi.

Young és Minki, akik egymással szemben ültek, csak összenéztek, majd mind elmosolyodtak

Hamarosan már az ajtó előtt gyülekeztek. Mindenki kapott egy köpenyt, és várták, amíg Young és Minki előhozza a lovakat. Eddig a hercegek erről nem is tudtak, tekintve, hogy valóban nem voltak az épületen kívül jó ideje. Időnként megengedték nekik, hogy a ház körül sétáljanak ugyan, de hátul, ahol az istálló volt, még sosem jártak. Két-két lovat hoztak, mindketten, pár méterre a bejárattól megálltak, és felnéztek Hoonra és a hercegekre.

- Csak négy ló? Mégse megy mindenki? – nézett Hoonra kérdőn Donghyun.

- Dehogynem – mosolygott a férfi, majd lesétált a lépcsőn és megsimogatta az egyik állatot. – De sajnos csak ennyi lovunk van. Párosával kap mindenki egyet.

Hoon odaadta az egyik batyut Youngnak, míg a másikat Minki kapta meg.

Jeongmin azonnal elindult és Minki segítségével felült az egyik lóra, majd Minwoo is követte és felszállt mögé. Kwangmin és Donghyun egyszerre léptek egy-egy lóhoz, és segítség nélkül felszálltak. Hyunseong Young segítségével pattant fel Donghyun mögé, mire ez megtörtént, már Minki és Hoon is egy lovon ültek. Young körülnézett. Egyetlen hely maradt csak, Kwangmin mögött. Mindenki mosolyogva nézett rá, csak Oedo hercege nézett körbe feszengve. Young odalépett és kelletlenül felszállt mögé.

Lassan lépdeltetve a lovakat, egy erdő felé vették az irányt. Jó ideig egy poros úton haladtak, csend vette körül őket, mindenki a tájban gyönyörködött. Minwoo szorosan átkarolta Jeongmint és a hátára hajtott a fejét, míg Hyunseong inkább kínosan fogta az előtte ülő Donghyun oldalát. Young eközben a combján nyugtatta a karjait, számára nem volt szükséges, hogy kapaszkodjon. Mindketten valamiért kínosnak érezték a szituációt.  Kwangminnak állandóan eszébe jutott az álma, és csak remélni tudta, hogy nem fog megtörténni. Igyekezett nem rá gondolni és figyelt a beszélgetésre. Hoon és Minki az úton régi történeteket meséltek, amiket a fiúk nagyon élveztek. Young csak megmosolyogta az egészet, hiszen ő már számtalanszor hallotta őket. Kwangminnal ők haladtak leghátul, előttük Donghyunék, az élen pedig a másik két páros.

Hamarosan elértek az erdőig, ahonnét egy csodálatos úton haladtak végig. Az út felett a fák lombkoronája összeért, az ágak között pedig a nap sugarai találtak utat maguknak. A hercegeket lenyűgözte a látvány, amihez foghatót még sosem láttak eddig életükben. Az út nem tartott sokáig, a mesélést kivéve végig csendben voltak, amíg ki nem értek egy kör alakú tisztásra. Hoon és Minki ekkor megálltak és leszálltak a lóról.

- Pihenő – jelentették ki, mire a hercegek és Young is követték a példájukat.

Kibontották a táskákat, amik lepedőket, ételt és italt rejtettek, majd kényelembe helyezték magukat. Evés közben is beszélgettek, ami közben több dologról is szó esett. A legvisszahúzódóbb Young, Kwangmin és Hyunseong voltak, ők az elején csak hallgattak, majd lépésenként csatlakoztak. Young részt vett a mesélésekben is, többször próbálta kijavítani a két férfi pontatlanságát, amit azok ketten nem fogadtak jó szívvel, de a többiekből csak nevetést váltott ki.

Egy idő után Minwoo lefeküdt Jeongmin lábára, és amíg a történteket hallgatták, a felhőket kezdte bámulni. Nem is hitték volna, mennyire jól érezhetik magukat a palotán kívül is. Nem volt fényűző életük, mint eddig, mégis úgy érezték, mindenük megvan. Boldogok voltak, nem voltak egyedül, olyan volt, mintha családjuk helyett is családra találtak volna.

Hoon nem sokkal később elővett egy labdát, két csapatot alkottak és elkezdtek játszani. Egyszerű pontszerző mellett döntöttek, Minki, Young, Donghyun és Jeongmin voltak egy csapat, a többiek pedig a másik. A játék alatt a srácok elfelejtették minden gondjukat és felszabadultan, hatalmas mosollyal az arcukon játszottak. Kwangmin és Young többször kerültek egymással szembe, de egyáltalán nem jelentett akadályt. Egyszer Jeongminnal összeütköztek, és Kwangmin ráesett Youngra, a legtöbbet mégis csak Minwoo esett, talán ő volt a leglelkesebb az egész játék során. Hoon és Minki örömmel látták a fiatalok arcán lévő lénk mosolyt, és arra gondoltak, Youngot is rég látták ilyennek. Boldogok voltak, hogy adhatnak valamit a hercegeknek.

- Elmehetünk sétálni? – kérdezte a pihenőidő alatt Kwangmin, majd mielőtt Minkiék elkezdtek volna aggodalmaskodni, hozzátette. – Nem mennénk messzire, csak körülnézünk.

- Rendben – bólintott végül Hoon. – Induljatok el lassan, összepakolunk Minkivel és követünk titeket. Nem messze van egy folyó, oda elmehetünk esetleg.

A fiúk kényelmesen ballagva elindultak az erdő felé. Minwoo és Jeongmin egymást lökdösték, majd a civakodásból hamarosan fogócska lett, aminek köszönhetően elszakadtak a többiektől. A többiek beszélgetve léptek be a fák közé, miközben mosolyogva követték figyelemmel a két herceget. Újra csak Young és Kwangmin haladt hátul, mikor egyszer csak a herceg elbotlott egy letört faágban. Szerencsére meg tudta tartani az egyensúlyát, és nem esett el, mikor azonban visszanézett az ágra, valamivel odébb egy kismadarat pillantott meg. Kis termetű fiatal madárka lehetett, ami a földön kuporgott az avarban. A herceg azonnal lehajolt és a kezébe vette, majd elkezdte simogatni.

Young kíváncsian nézett rá, majd leguggolt mellé.

- Szereti az állatokat? – kérdezte mosolyogva.

A herceg csak bólintott, miközben mutatóujjával a kis fejet simogatta. Felálltak, és körülnéztek, ám a többieket már sehol sem látták. Remélve, hogy hamarosan beérik őket, elindultak egy irányba, miközben a kis madarat vitték magukkal.

- Azt hiszem, eltörött a szárnya. Tudsz madarat gyógyítani? – szólalt meg egyszer csak Kwangmin a madárkát vizsgálgatva.

- Eddig még nem volt rá szükség. De majd ránézek. Viszont előbb keressük meg a többieket.

- Sehol se látok senkit – nézett körbe a herceg, majd Young is. Valóban csak fák vették körül őket. A többiek egy szempillantás alatt leléptek, semmi hangot nem hallottak.

- Donghyun herceg! – kiáltott egyszer csak Young. – Jeongmin herceg! Nem lehetnek olyan messze.

- Amúgy – szólalt meg elgondolkozva Kwangmin herceg egy idő után – miért magázol mindenkit, mikor Minkit és Hoont nem? Mármint szerintem nagyjából egy idősek vagyunk, mégis…

- Felség, ez egyértelmű.

- Ne szólíts már így, olyan furcsa.

- Miért lenne furcsa? Mindenki így hívja, nem?

- Igen, de itt nem. Egyedül te vagy itt, aki magáz minket. Nyugodtan, rendben?

Kwangmin biztatóan mosolygott a fiúra, mire halványan Young szája is felfelé konyult. A hercegnek ekkor újra eszébe jutott az álma, ám nem mert róla említést tenni. Főleg nem ilyen körülmények között. Ránézett a fiúra, aki pár lépéssel előbbre haladva kémlelt jobbra-balra, hátha meglát valakit és önkénytelenül is elmosolyodott.

Eközben Hoon és Minki elindultak a fiúk után, a lovakat maguk után vezetve. Amint beértek az erdőbe, hirtelen megijedtek, ugyanis sehol sem láttak senkit. Összenéztek, és remélték, hogy minden rendben van.

Jeongminék ekkor vették észre, hogy Young és Kwangmin lemaradtak. Megálltak és tétlenül néztek körbe, fogalmuk sem volt, mihez kezdhetnének. Hirtelen valami zörgést hallottak a közelből, ágak ropogtak, és levelek zörögtek.

- Young? Kwangmin? Ti vagytok azok? – kérdezték, miközben valamiért egyre inkább elöntötte őket a félelem.

Körbeálltak és várakoztak, majd odasétáltak egy kidőlt fához, és leültek. Nem tudták, ilyenkor várniuk kellene, vagy visszaindulni. Mivel pontosan azt se tudták, honnan jöttek, így inkább megálltak. Sosem bóklásztak még egymagukban és nem kellett az érzékeikre se támaszkodniuk. Mindig volt velük valaki, aki még a palotán belül is elkísérte szinte mindenhova. Ebből a szempontból nem volt jó ötlet ez a séta.

- Young? – kiáltott újra Jeongmin.

- Hoon? Minki? – szólalt fel Hyunseong is, válasz azonban nem érkezett.

Újabb zörgést és ágropogást hallottak. Körbenéztek, majd hirtelen négy férfi jött elő, akik szép lassan körbeállták őket. Koszosak és büdösek voltak, kezükben pedig tőrt szorongattak.

- K-kik vagytok? – kérdezte Donghyun, miközben felpattantak, és egy körbe állva védték a másik hátát.

Hirtelen rettegés kerítette hatalmába őket, főleg a fegyver láttán. Mielőtt azonban bárki bármit léphetett volna, kiáltás hallatszott, amit a fiúk azonnal felismertek, a következő pillanatban pedig megjelent Minki és Hoon. Azonnal a hercegek védelmére siettek, a hátuk mögé állították őket, és rájuk bízták a lovakat, amíg ők szembenéztek a váratlan vendégekkel.

- Partizánok? – kérdezte Hoon, miközben minden mozdulatukat figyelemmel kísérte.

- Úgy tűnik. De hiszen évek óta nincsenek – felelte Minki.

Perceken belül rájuk támadt a négy férfi, ám nem gondolták át jól, ugyanis pillanatok alatt ők kerültek ki vesztesként. Pár ütés után felpattantak a földről és amilyen hirtelen megjelentek, olyan gyorsan tűntek el.

- Mi volt ez? – kérdezte Hyunseong szinte felháborodva. – Azt mondtátok, nem lesz semmi baj.

- Igen, ha együtt vagyunk – nézett rá Hoon sokatmondóan. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire előre mentek.

- Mi csak mentünk, azt hittük, jöttök utánunk.

A két férfi csak legyintett, majd lassan elindultak visszafelé. Minki egész jól kiigazodott az erdőben, most is rá hagyatkoztak.

- Hol van Young és Kwangmin? – jutott eszébe Hoonnak hirtelen, miközben Minkivel végignéztek a hercegeken.

- Igazából mi sem tudjuk – vallotta be félénken, és elszégyellve magát Donghyun, mire a két férfi tekintetére aggodalom és félelem ült ki.

Felpattantak a lovakra, majd azonnal elindultak. A két fiú nevét kiabálva eredtek a keresésükre, miközben mindenki egyre jobban aggódott.

Kwangmin és Young közben eltalált a folyóhoz, ahol megálltak és ittak pár kortyot. Young megerősítette, hogy nyugodtan ihatnak belőle, hiszen ő már járt itt párszor Minkivel, bár elég ritkán ahhoz, hogy felismerje, mi merre van. Az erdőben való tájékozódás nem az ő terepe volt.

Leültek egy tuskóra, mire a herceg az ölébe helyezte a kis madarat és mosolyogva vizsgálgatta.

- Jó lenne, ha már jönnének – szólalt meg egyszer csak, mire Young csak hümmögött. – Félsz?

Young ránézett, és úgy vette észre, a herceg bizony nem volt teljesen nyugodt. Biztos volt benne, hogy még sosem került ilyen helyzetbe, és még csak azt sem tudta neki mondani, hogy bármi van, ő megvédené. Ugyan kapott oktatást Minkitől, hiszen később majd ő is szeretné ezt csinálni, amit ők, most azonban semmilyen fegyvere nem volt.

- Hamarosan itt lesznek. Minki jól ismeri a helyet, biztosan gondolnak rá, hogy megnézzenek a folyónál – felelte, miközben vigasztalóul, bár bátortalanul a herceg vállára tette a kezét.

Kwangmin rá emelte tekintetét, ő azonban erre már máshova nézett. A tó túlpartját kezdte kémlelni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, hirtelen zajt hallottak maguk mögött, mire azonnal megfordultak, felpattantak és a tekintetüket mindenfelé kapkodva próbálták eldönteni, honnan jött a hang. Young reflexből maga mögé állította a herceget, kezét pedig védelmezően kirakta oldalra. Szemeit némileg összeszűkítette és úgy próbált kivenni valamit a fák és bokrok rejtekéből.

Még mindig hallották a zajt, egyre hangosabban és egyre gyakrabban. Ágak ropogtak, levelek zörögtek. Kwangmin hirtelen megmarkolta Young pólóját, miközben a fiú válla felett elnézett előre. Nyelt egy nagyot, ám a torkában lévő gombóctól nem sikerült megszabadulnia.