Csak a foci - 4. fejezet

- Tízig megyünk, ha megfelel – folytatta Yu Hai. – Értelemszerűen az nyer, aki előbb belövi mindet.

- Várj már, miért te döntesz megint mindenről egyedül? – törte meg a zavart csendet Gao Lin elégedetlenül nézve Yu Haira.

- Benne vagyok – felelte Lu Han attól tartva, hogy a fiú elveszi tőle a lehetőséget.

A srácok feléje pillantottak, míg Zheng Zhi hezitált. Közbe akart lépni, egy része mégis úgy hitte, helyes döntés, ha rájuk hagyja a dolgot.

- Van ellenvetésed? – nézett Gao Linre Yu Hai sokat mondó pillantással, mire barátja csak fintorgott egyet.

- Legyen, ahogy akarod – dörmögte az orra alatt. – Mint mindig.

A két fiú felállt a középvonalhoz, a többiek pedig a pálya szélére gyűltek. Yu Hai kihívóan nézett az előtte álló fiúra, míg Lu Han inkább kissé ideges volt. Számára fontos volt, és a hallottak alapján az ellene fellépő srác nagyon is otthon van a fociban. Nagyjából két méter távolságra álltak fel a labdától, a sípszó megszólalása után pedig első feladatuk volt megszerezni a labdát a másik elől. Yu Hai volt a gyorsabb, ügyesen kicselezte Lu Hant, majd kényelmes tempóban megindult a kapu felé. Lu Han kissé idegesen pördült meg és azonnal a nyomába eredt. A tizenhatos vonalában sikerült utolérnie, ám bárhogyan próbálta akadályozni, a labda nemsokára a hálóba talált.

Pár kör után a pálya szélén ülő srácok közül egyre többen vallották be, hogy Lu Han igenis nehéz ellenfélnek bizonyul Yu Hainak. Amint az egyikük rúgott egy-két gólt, pár percen belül a másik már egyenlített is, így hamar nőttek a gólok számai, a többiek pedig csak néztek. Egyedül Gao Lin volt morgós hangulatban. Haragudott a barátjára, mert rossz szokásához híven mindent ő akar intézni, és csapatkapitányként sokszor olyan döntéseket hoz, ami neki nem épp a legmegfelelőbb. Nem akarta, hogy Lu Hannak még csak egy parányi esélye is legyen bekerülni a csapatba, ragaszkodott ahhoz, hogy a csapat már úgy teljes, ahogy van. Nem kedvelte az újoncokat, pláne nem akkor, ha már előtte találkoztak eléggé rossz körülmények között. Lu Han mindig kiállt ellenük vitázni, ha a pályát akarták lefoglalni a kölykök elől, és bár legtöbbször neki kellett elmennie, sosem adta fel.

Minél inkább nőtt a gólok száma, Yu Hai valahogy annál inkább változott. Olyan volt, mint aki lazára veszi az egészet, látszott rajta, hogy nem fáradt, mégis többször megállt sétálni, és szinte végignézte, ahogy Lu Han belövi a labdát. Ilyenkor a srácok mindig felháborodva kiáltottak rá, mégis mit csinál, mire ő újra nekilendült. Az arcán lévő érzelmeit nem tudták biztosan leolvasni, mondani meg nem mondott semmit, így nem tudták az okát, mégis miért lett ilyen.

Kilenc-kilenc volt az állás. A két fél lihegve fordult egymás felé, miközben homlokukról csordogáltak le az izzadtságcseppek. Yu Hainak volt a labda, egy jó ideig azonban csak álltak egymással szemben, farkasszemet nézve.

- Gyerünk, Yu Hai! Adj neki! – kiáltott Gao Lin, aki maga se tudta miért, de egyre idegesebb lett a játék során. Hangjára mindenki kiabálni kezdett, társukat bíztatva, míg Zheng Zhi magában, talán a jelenlévők közül egyedül, Lu Hannak szurkolt.

Yu Hai fokozatosan gyorsulva lendült támadásba. Először csak sétált, majd pár lépés múlva kocogni kezdett, mire Lu Hannal találkoztak pedig már szokásos tempójában futott. Lu Han jól tudta, hogy egy hajszálon függ a jövője, egy gól dönt el mindent, és neki ez sokat számított. Nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Végig a labdán tartotta a szemét, ahogy ellenfele felé futott, és amint Yu Hai a közelébe ért, támadásba lendült. Lábaik fürgén jártak, mindketten beleadtak apait-anyait a labdáért, amit végül Lu Hannak sikerült megszereznie. Villámgyorsan kilőtte magát a kapu felé, hogy belője az utolsó gólt, mielőtt Yu Hai valamilyen módon elveszi tőle és megfosztja az esélyétől így a végén. Futás közben csak arra tudott gondolni, hogy ha még egy kicsit kibírja, utána már a csapat tagja lehet és sínen van a jövője, a karrierje focistaként. A pálya szélén lévő srácok mind elcsendesültek, és ahogy a fiú rálőtt, csalódottan sóhajtottak fel, és rázták a fejüket, miközben Gao Lin csak a lelkes fiút szuggerálta.

Lu Han egy pillanatig fel se fogta, mi történt. Simán berúgta az utolsó, mindent eldöntő gólt, olyan volt, mintha maga ellen harcolt volna, egyes egyedül lett volna a pályán. Miután lelkesen kiáltott és ugrált párat, a pálya másik része felé fordult, és értetlenül nézett Yu Haira, aki bár a távolság miatt nem látták, de őszintén elmosolyodott, majd lassú léptekkel elindult a társai felé, miközben az izzadtságot törölgette homlokáról. Lu Han is elindult feléjük, öklét pedig a levegőbe lendítette, mire Zheng Zhi széles mosollyal az arcán emelte fel hüvelykujját. Már ott volt, mikor Yu Hai odaért. Fan Yang odadobott a csatárnak egy törülközőt, amint megfelelő távolságra ért, ő pedig hálásan elmosolyodott és elkezdte törölgetni magát. Ez a mosoly volt azonban az, amitől végképp betelt a pohár Gao Lin számára. A középpályás gyors, határozott léptekkel barátja felé sétált, és megragadta a mezét a nyakánál.

- Milyen befejezés volt ez? – kérdezte, miközben nem is tagadhatta volna, mennyire pipa lett. – Az elejétől kezdve ezt tervezted? Mi a fenét műveltél te azon az átkozott pályán?

- Igazságos mérkőzés volt – felelte Yu Hai teljes nyugodtsággal, miközben megfogta barátja kezét és finoman levette magáról. – És az igazság az, hogy Lu Han van olyan jó, mint én. Sőt…

Az említett fiúval találkozott a tekintetük egy pillanatra, majd a csapat elindult az öltöző felé.

- Ügyes voltál! – veregette hátba Lu Hant Zheng Zhi, ahogy a fiú elment mellette. Lu Han mosolyogva bólintott, lelkesedése azonban a távozó csapat láttán aggodalommá és idegességgé alakult. – Ne aggódj! Megszokják, hamarosan elfogadnak majd téged. Ilyen volt minden alkalommal, ha új tag jött. Bár csak párszor fordult elő. Előbb-utóbb beletörődnek, és belátják, hogy jó döntés, hogy csatlakozol. Gyere, meghívlak egy italra! Ünnepeljünk!

Lu Han egy ideig még nézte a csapatot, míg sorba be nem mentek az öltözőbe, majd elindult Zheng Zhivel az ellenkező irányba, arra, ahonnan jöttek.

Másnap Lu Han valamivel a többiek után futott be. Sietve az egyik szabad szekrényhez lépett és átöltözött. A csapat nevetgélve, és egymást ugratva készülődött, látszólag mindenki jól érezte magát. Még Lu Han is elmosolyodott időnként, ahogy látta milyen jó kedvük van, mikor azonban elindultak kifelé, észrevette, hogy valaki hiányzik. Zheng Zhi még mielőtt előző nap elbúcsúztak volna, mondta, hogy nem mindig fog tudni az edzésekre eljönni, és most sem volt híre, ám rajta kívül Yu Hait se lehetett látni. A pálya felé menet az utolsóként haladó srácokhoz lépett és próbálta tőlük megtudni az okát, ők azonban meg se hallották, amit mondott. Úgy tudta, hamarosan lesz egy mérkőzésük, mielőbb össze akart szokni a bandával, és a tagok közül eddig pont Yu Hai volt az, aki valamelyest mintha kedvelte volna őt. Bevallotta, hogy talán félreismerte, és sose gondolta volna, hogy egyszer ezt mondja, de örült, hogy egy csapatban vannak.

A srácok a pálya szélén sorakoztak fel és nekiálltak bemelegíteni. Lu Han az egyik szélső fiú mellé lépett, és csendben követte Fan Yang utasításait, aki valószínűleg Zheng Zhi és Yu Hai távollétében főnökösödött. A gyakorlatok közben gyakran nézett a többiekre, akik szinte teljes összhangban dolgoztak. A bemelegítés végén mindenki nyújtott még egy kicsit egyénileg, végül lelkesen álltak talpra, majd elindultak, hogy felálljanak a helyükre.

- A-a, a-a! – hallott egy hangot maga mögül, amint pár lépést tett előre, és emiatt megtorpant, majd megpördülve Gao Lint látta maga előtt két másik sráccal. Pár méterre álltak tőle, mintha még csak most jöttek volna az öltözőből. Az egyik srác kezében felmosó, míg a másikban egy üres vödör volt.

- Újoncként van néhány kötelességed, amit el kell végezned, mielőtt egy pályára lépsz velünk – kezdte el Gao Lin kioktatni Lu Hant, a hangnemétől pedig a fiú egyenesen rosszul lett.

- Ha te mondod – horkant fel, és újra a pálya felé indult, ügyet se vetve rá. Tudta nagyon jól, hogy a kezdetektől fogva nem kedveli, csak épp arra nem tudott rájönni, miért.

- Csak ne olyan hevesen! – lépett mellé Gao Lin, mielőtt átléphette volna a pálya vonalát, majd a nyakába lendítve a karját elkezdte az öltöző felé húzni, míg a másik két srác mosolyogva követte őket.

Néhány perccel később Luhan már bosszankodva engedte a vödörbe a vizet, majd amint megtelt, lerakta a földre és belemártotta a felmosót, amit elkezdett húzkodni az öltöző mocskos, fehér csempéjén. A helyiség három részből állt. Elől volt egy folyosó szerűség, ahol volt pár fogas és egy pad, az egyetlen ajtó, ami nyílt a bejáratot kivéve, magába az öltöző szobába vezetett, ahol a szerkények voltak, egy belső ajtón át pedig a zuhanyzókhoz és a mellékhelyiséghez lehetett jutni. Naponta kisegített otthon a nagymamájának, nem érdekelte, milyen munka, több ember helyett is dolgozott, ezúttal viszont kicsit sem tudott megbékélni a helyzetével. Fogalma sem volt, mit kéne tennie, így nagy nehezen, de elkezdte felmosni a helyiséget, ám nem igazán érdekelte, mennyivel több mocskot hagy maga után, ahogy a cipőjével lépked, mint amennyit összeszedett. Teljesen elveszett a gondolataiban és nem is figyelt. Egész idő alatt csak a középpályást átkozta magában, szinte magára se ismert. A helyiség belső részeinek a szaga émelyítő volt, egész végig csak fintorgott, és nem tudta, meddig képes elviselni. Gondolt már rá, hogy abbahagyja, és megmondja, hogy ő nem ezért jött, de nem volt benne biztos, hogy ez tényleg nem-e egy szokás náluk, egy röhejes, és gonosz szokás. Azt kívánta, bárcsak megjönne már Yu Hai, vagy Zheng Zhi.

- Rendben lesz? – kérdezte az egyik srác, miközben a pálya szélén álltak Gao Linnel. A középpályás a padra helyezve a lábát kötötte be a csukáját, barátja hangjára azonban az öltöző felé nézett, majd féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Hadd szenvedjen! – felelte, és alig, hogy kimondta, Lu Han megcsúszott a vizes kövön és hátra esett, mire a két fiú elmosolyodott. Míg ők beálltak a játékba, Lu Han megdörzsölgette sajgó testrészeit, majd felállt, és végignézett a ruháján, ami már eléggé koszos lett. Úgy érezte, elege van az egészből. Felkapta a felmosót és a vödröt és a zuhanyzó felé vette az irányt. Azt hinné az ember, legalább azt tisztán tartják, ám kicsit sem gondoltak rá, hogy a cipőjükkel mindenhova behozzák a koszt, a belső helyiségben még több munka várt rá. Kelletlenül ledobta a vödröt és a felmosót, ami nagyot csattant a kövön, majd vett egy mély levegőt és felkiáltott. Hirtelen megpördült, és bár tanulva az előző hibájából, óvatosan, de gyors léptekkel indult meg a pálya felé.

A pad támlájáról felkapta az egyik mellényt, amit az egyik csapat viselt, hogy tudják, ki kivel van, gyorsan belebújt, és beállt játszani, anélkül, hogy bárki is különösképp felfigyelt volna rá. Épp helyzet volt, mikor az egyik srác odalépett Gao Lin mellé, vállba bökte, majd Lu Han felé mutatott, hogy felhívja rá a fiú figyelmét.

Lu Han épp lepasszolta a labdát a társának, mikor úgy érezte, hamarosan sarokba szorítják, majd végignézte, ahogy a társa egy darabig még viszi a labdát, majd kapura lő. Fan Yang vetődött, ám a labda épp átsiklott az ujjai mellett, a srácok pedig hatalmas örömben törtek ki.

- Hé, újonc! – kiáltott már messziről Gao Lin, és Lu Han azonnal arra is kapta a fejét, a fiú azonban hamar ott termett előtte. – Már nem is engedelmeskedünk? Mit keresel itt a pályán?

- Azért vagyok itt, hogy veletek gyakoroljak a mérkőzésre – felelte Lu Han, hangja tisztán csengett, egy csepp idegesség vagy félelem nem volt benne. – Ha neked túl magas, vagy nem tetszik valami, tudod, hol a kijárat.

Gao Lin hitetlenkedve horkant fel és húzta féloldalas mosolyra a száját, miközben a többiek köréjük gyűltek és döbbenten figyelték őket.

- Igencsak felvágták valakinek a nyelvét, úgy tűnik – dörmögte az orra alatt Gao Lin, miközben próbálta türtőztetni magát, ám senki sem adott Lu Hannak pár percnél többet, hogy menekülésre fogja. – Na, ide figyelj! – folytatta, miután egy mély levegőt véve, valamelyest sikerült megfékeznie az indulatait. – Egy! Amíg Zheng Zhi és Yu Hai nincs itt, azt csinálod, amit mi mondunk, neked itt semmilyen jogod nincs, hogy feleselj! Ha azt mondom, takarítasz, akkor ott maradsz, és nem önállósodsz, és állsz be kényed-kedved szerint, miközben semmiről sem tudsz. Kettő! Nem tűröm az ilyen hangnemet, tekintve, hogy jóval tapasztaltabb vagyok, és ha rangsort kéne állítanunk, még a béka feneke alatt se lennél, egy szavad nem lehet hozzám! És három! Most kapsz fél percet, hogy letakarodj a pályáról, vagy rendbe teszem a nemkívánatos képedet!

Lu Han nyelt egyet, de meg se rezzent. Mozdulatlanul állt, az arcán pedig semmilyen kifejezést nem tudtak leolvasni. Gao Linnel egy ideig csak álltak egymással szemben, állva a másik pillantását, majd a középpályás ökölbe szorította a kezét, a többiek pedig tudták, mi fog következni. Lu Hannak csak sejtése volt a dologról, az azonban egyre valószínűbbé vált, mégsem mozdult. Gao Lin lassan kifújta a levegőt, majd féloldalas mosolyra húzta a száját, felemelte a kezét, és az öklét az előtte álló fiú arca felé lendítette.

Mindenki feszülten figyelt, volt, aki össze is húzta az arcát, átérezve a fájdalmat, milyen, ha az az ököl az arcodon csattan. A következő pillanatban Gao Lin tágra nyílt szemekkel bámult előre, míg ledermedt egy pózban, majd a meglepettsége hamarosan újra dühvé alakult. Lu Han egész végig nem mozdult. Ahogy Gao Lin ökle száguldott feléje, hirtelen semmire se tudott gondolni, maga se tudta, miért, egyszerűen csak nem mozdult. Nem azért mert a félelemtől nem tudott volna, inkább csak bízott a fiúban. Gao Lin ökle végül pár centire az arcától állt meg, mire a többiek tátott szájjal nézték a történéseket. Lu Han szeretett volna elmosolyodni, amivel örömét és megkönnyebbülését szerette volna kifejezni, ám eddig jól ellenállt a fiúnak, nem akarta most elrontani az egészet. Bízott benne, hogy Gao Linnek csak a szája nagy, és pusztán csak rá akart ijeszteni, ez pedig így is történt. A középpályás végül morgott valamit, majd sietős léptekkel elindult az öltöző felé.

Röviddel ezután Lu Han diadal ittasan indult el hazafelé. Mosolyát egész úton nem tudta elrejteni, valahogy még az elég pocsékul alakult edzés ellenére is jókedvében volt.  Egymaga sétálgatott a szűk kis utcán, az út szélén, mikor zajra és kiabálásra lett figyelmes.

- Elment az eszed, hülye rohadék? – hallott egy ismerős hangot, mire azonnal körbenézett, a tulajdonosát keresve. Tett pár lépést előre, miközben a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a bokrok, kapuk, és kerítések felett, ami néhány környékbeli háznál elég alacsonyan volt. Végül egy résnyire nyitott kiskapu felé vette az irányt, és amint odaért meg is találta a hang tulajdonosát, aki nem volt más, mint Yu Hai. A szegényes épület bejáratától levezető keskeny lépcső végén feküdt a betonon, míg a legfelső lépcsőfokon egy férfi állt. Egy piszkavas volt nála, amit káromkodva a feje felé emelt. Lu Han tudta, hogy nem nézheti tétlenül, és hirtelen gondolkodás nélkül elkezdett rohanni újdonsült barátja felé, aki szinte már azt várta, mikor éri a találat.

- Yu Hai! – kiáltott Lu Han teli torokból, ahogy végigfutott az elég hosszúra sikeredett, kavicsos udvaron.