Zheng Zhi pár napig nem
jelentkezett, legalábbis nem hozta Lu Han tudomására. Afiú keményen edzett és
mindent beleadott. Mikor épp nem dolgozott, vagy a gyerekekkel játszott, újra
és újra elismételte azokat, amiket aznap csináltatott vele az egykori focista,
egészen addig, amíg el nem fogyott az ereje. Yang Xu időnként visszajött, hogy megfigyelje
barátját. Vágyakozva pillantott rá, azonban az érzések keveredtek benne. Örült
a fiúval a lehetőségnek, ugyanakkor irigy is volt rá, hiszen ő is épp erre
vágyott, csak neki nem adatott meg ez a fajta tehetség. Több jóval fiatalabb
kissrác is ügyesebb volt nála, és ez idegesítette, bár nem mutatta ki.
Irigyelte Luhant, viszont bárhogy is próbálta, nem tudta megbánni, azt, amit
akkor mondott neki. Úgy érezte, jobb ez így. Ő is keményen fog edzeni, és egy
nap, majd egy csapatban fognak játszani. Ezt a célt tűzte ki a szeme elé, és
ezért mindent beleadott. Miközben Lu Han lefeküdt a pálya közepére csillag
alakban, és az eget kezdte bámulni, míg kifújta magát, Yang Xu elmosolyodott,
majd határozottan indult el hazafelé.
Másnap a gyerekek jó része nem vehetett
részt a játékban, így az arra fordított idő is lerövidült, hiszen egy-ketten
voltak, így nem volt annyira élvezetes, Lu Han azonban ebben csak az újabb
lehetőséget látta a gyakorlásra. Nem sokkal azután, hogy egyedül maradt a
pályán, a domb felé pillantott, ahol meglátta Zheng Zhit. Már kezdett aggódni,
hogy többé nem is jelentkezik, abban pedig biztos volt, hogy kérdőre vonja a
férfit. Nem tudott róla szinte semmit a futballista karrierjén kívül, így nem
tudta, merre kéne keresnie, ha ő maga nem bukkan fel.
- Mi tartott ennyi ideig? –
kiáltott Lu Han, amint a férfi hallótávolságon belülre ért a botjával
sántikálva. – Hol a fenébe járt az elmúlt napokban?
Zheng Zhi pusztán elmosolyodott,
majd a válla felett a mögötte magasodó domb felé bökött. – Ne aggódj, nem
felejtettelek el! – nevetett fel a férfi, mire a fiú kínos helyzetben érezte
magát, így csak fintorgott. – Végig szemmel tartottam, miként fejlődsz.
- És? Mire jutott a kis
elemezgetésével?
- Jelentős fejlődést mutattál
rövid idő alatt, ez pedig azért van, mert komolyan vetted és megfogadtad a
tanácsaim.
Lu Han csak bólintott, és várta,
hogy a férfi folytassa, aki röviddel ezután újra meg is szólalt.
- Mit gondolsz – fordult feléje
kíváncsian -, készen állsz arra, hogy csapatban játssz? Valódi csapatban.
Lu Han eltöprengett, majd
gondolkodásnyi szünet után kissé bizonytalanul megszólalt. – Maga szerint?
- A következő lépés, hogy tudod-e
alkalmazni a tanultakat játék közben. A mérkőzésen nem vagy egyedül, és a tíz
csapattársaddal tudnod kell összedolgozni. Én azt mondom, tegyünk egy próbát. A
lényeg, hogy, amit eddig tanultál, ne felejtsd el! Hamarosan lesz a fiúknak
edzése, nézd meg őket!
Lu Han ismét csak bólintott, majd
amíg az edzés kezdetére vártak, leültek a pálya szélén lévő padra, és egy-egy dobozos
üdítő mellett beszélgettek. Zheng Zhi mesélt pár dolgot, miket élt át a csapat
tagjaként annak idején, és miközben Lu Han fülét hegyezve, lelkesen hallgatott
minden egyes sztorit, a férfi is szívesen idézte fel magában, milyen is volt
anno. Rengeteg dolgok volt, amit megosztott volna a fiúval, a kevés idő miatt
azonban rövidre fogta, viszont megígérte, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.
Megannyi éven át focista volt, rengeteg mindent átélt, amiket sosem felejtett.
Szinte megelevenedtek az emlékezetében az események, ahogy mesélte őket, és nem
sokkal azután, hogy belelendült, úgy érezte, mindennél jobban szeretne
visszamenni abba az időbe. Többé már nem gyötörte magát a lábai miatt,
beletörődött a sorsába, azonban még mindig szívesen visszapörgette volna az idő
kerekét.
- Ennyi elég belőlem – csapott a
combjaira a tenyereivel, majd magához vette botját és felállt. – Mindjárt
kezdődik az edzés, jobb, ha indulunk.
A távolságot sétálva tették meg,
ami nagyjából fél óráig tartott. Hogy ezt az időt is hasznosan töltsék el,
Zheng Zhi mesélt egy kicsit a csapatról, a tagokról viszont semmi személyeset.
Elmondta, hogy a pálya, ahova tartanak, sajnos nem áll mindig rendelkezésükre,
hiszen a környék összes csapata azt használja, de a mérkőzések többnyire ott zajlottak.
Edzésként a srácok kisebb csoportonként gyakorolnak, minden nap rendesen
bemelegítenek és nyújtanak, majd kapura rúgnak, cselezgetnek. Rég óta ugyanaz a
csapat összetétele, így már megszokták egymást. Nem kerül nagy erőfeszítésükbe,
hogy együtt dolgozzanak, így az a pár óra, amit a pályán tudnak tölteni, épp
elég nekik. Ezt viszont ki is használják.
A környék elég szegényes volt, így
Lu Han meg is értette, milyen körülmények közt játszanak. No, meg a
felnőtteknek jóval több figyelem jut, a gyerekek még fejlődő képesek, és ahogy
egyre messzebb jutnak, úgy kapnak nagyobb elismerést is, és kiérdemlik a
kényelmes körülményeket a felkészülésre.
Mire a pályára értek, a srácok épp
végeztek a bemelegítéssel és felálltak a helyükre. Zheng Zhi úgy gondolta, csak
jót tesz Lu Hannak, ha látja őket játék közben, így anélkül, hogy felhívta
volna magukra a figyelmet, megállt a pálya szélén a korlátnál, és onnan nézte a
srácokat. Valamivel többen voltak, mint tizenegy, a cserejátékosok is beálltak,
így a kettészedett csapat olyan hét-hét ember volt.
Játék közben Lu Hannak két fiú
tűnt ki leginkább, akik csatár és középpályás voltak, ez alkalommal az
ellentétes csapatban. Mindketten irányították a saját csapatuk, és többnyire az
ő hangjukat lehetett hallani. Bár mindenki ügyes volt, ők ketten kifejezetten
jól kézben tartották a dolgokat, és ha szükséges volt, tanácsokkal látták el a
többieket. Senki sem vette zokon, hiszen a javulás volt a cél, ez pedig a hibák
felismerése nélkül lehetetlen lett volna, már pedig vannak olyanok, mikor
megszokássá válnak, és te magad már észre sem veszed, ezért jó, ha valaki
felhívja rá a figyelmed.
Ahogy Lu Han jobban megnézte a
fiúkat, hirtelen beugrott neki egy-két név, és tágra nyitott szemekkel követte
őket figyelemmel. A jobb oldali csatár, aki egész végig dirigált, Yu Hai volt,
a csapat vezére, akivel már többször kerültek összetűzésbe a kispálya miatt. A
másik csapat nagy arca, a jobb szélső középpályás Gao Lin volt, akinek talán a
legnagyobb szája volt mind közül, és gyorsan kijött a sodrából. Még Fan Yang
volt, akit névről ismert, ő volt a csapat kapusa, és szerette fitogtatni a
tehetségét. Sose bírta ki, hogy egy beszélgetést csendben kibírjon, állandóan
komolytalan és gyerekes, kivéve, mikor a fociról van szó. Mindennél többre becsüli
a sportot, és ez az egyetlen dolog, amit nagyon komolyan vesz. A többieket
inkább csak futólag látta, azonban azt elismerte, hogy jók voltak egytől egyig.
Annyira elkalandozott, hogy Zheng
Zhi hangja térítette vissza a valóságba. – Nos? Vélemény?
Lu Han a férfire nézett, aki pedig
rá pillantva várta a választ, ám mielőtt bármit is mondott volna, tekintetét
ezután a pályán lévő srácok felé fordította, akik a pálya szélére sorakoztak és
egy körben összegyűltek valami rövid megbeszélésfélére.
- Menjünk! – felelt a saját
kérdésére az egykori futballista a fiú helyett, majd elindult a srácok felé,
míg Lu Han más választása nem révén, követte. Még csak a pálya közepe felé
jártak, mikor az egyik srác észrevette őket, és hatalmas mosollyal felkiáltott.
- Zheng Zhi! Merre járt?
- Sajnálom, hogy késtem –
szabadkozott a férfi felnevetve, mire minden szem rájuk szegeződött. – Ne
aggódjatok, éppen ideértünk a kezdésre.
- És ő? – bökött Lu Han felé Gao Lin,
aki látszólag emlékezett rá, arról az időről, mikor Yang Xuvel kiálltak a
kicsik mellett.
- Srácok, fogadjátok szeretettel a
csapat új tagját! – mutatta be Zheng Zhi a mellette álló fiút széles mosollyal,
miközben Lu Han zavartan félre húzta a száját.
- Csapat? – ráncolta össze a
homlokát zavartan Gao Lin. – Milyen csapat?
- De nem a miénk… - kezdte volna
Fan Yang, ám hangja egyre halkabb lett, a végét már meg se értették, ám még így
is tudták, mit mondott.
- Lu Han az új White Lion tag.
Bánjatok vele megfelelően.
Lu Han tett egy bátortalan lépést
előre, vette egy mély levegőt, és mosolyra húzva száját elkezdte volna a
bemutatkozást, a srácok azonban elkezdtek feloszlani. Többen elkezdtek
beszélgetni, miközben a pálya felé vették az irányt, Lu Han pedig úgy érezte,
így akarják tudtára adni, hogy nincs helye köztük. Bántotta is, meg nem is, és
ahogy elnézte a fiúkat, az jutott eszébe, mit szólna hozzá Yang Xu, ha
megtudná, kikkel lesz egy csapatban. Annyi közül miért pont ők?
- Srácok! – szólt rájuk felemelve
a hangját Zheng Zhi, mire mindenki feléje fordult és elhallgatott. A férfinek
nem kellett folytatnia, magától értetődő volt, mit akar mondani.
- Yu Haiékkal lesz – jelentette ki
hadarva Gao Lin, majd a helyére sietett, hogy ne is ellenkezzenek vele.
Lu Han Zheng Zhire pillantott, aki
bátorítóan rámosolygott, majd állával intett, hogy kövesse a fiúkat.
Kelletlenül bár, de felállt az üresen maradt baloldali csatár helyére. Gao Lin
épp az ő oldalán volt, így a tekintetük azonnal találkozott, ám Lu Han nyomban
el is kapta, és igyekezett a játékra koncentrálni.
Zheng Zhi megfújta a sípot, a
játék pedig azonnal kezdődött. Ahhoz képest, hogy olyan rosszul indult az
egész, Lu Han meglepően sok passzot kapott kezdetben, aztán mire belelkesült
volna, úgy érezte, egyre jobban megfeledkeznek róla, és hamarosan úgy tűnt,
mintha egy maga egy harmadik csapatot alkotott volna. Zheng Zhi csak a fejét
rázta a fiúk viselkedésén. Tudta, hogy nehezen fogadnak be új embert, hiszen a
csapat felosztása már rég óta nem változott, mégis remélte, hogy idővel
könnyebb lesz majd, és elismerik a tehetséget, amit felfedezett Lu Hanban.
A fiú egy ideig próbálkozott még,
majd úgy döntött, ezt így nem folytatja tovább. Az első adandó alkalommal,
mikor labdához jutott, lopva körbenézett, hogy felmérje a helyzetét, majd
bevetve mindent, amit Zheng Zhitől tanult az utóbbi napokban, elindult a kapu
felé. Szinte mindenkit ügyesen lecselezett, ám a másik csapat csak nem hagyta,
hogy elérje a tizenhatost. Végül lepasszolta a labdát egy srácnak, aki végig
vele futott és várt rá, úgy tűnt, jó esélyei lehetnek, hogy megtámadja a kaput,
ám ahogy hozzá került a labda, el is vesztette. A másik csapatot erősítő srác
elképesztő csellel szedte el a labdát, mielőtt az előző beleérhetett volna,
majd azonnal továbbadta Gao Linnek, aki irdatlan tempóban kezdett rohanni.
Lu Han ezután már nem tudta, mit
kellene tennie. Meg akarta mutatni, hogy igenis megérdemli, hogy bevegyék, itt
a helye köztük, hiszen semmivel sem kevesebb náluk. Remélte, hogy, ha
megmutatja mindenét, amije van, lehet esélye. Ez alapján cselekedett
következőnek, mikor labdához jutott. Újra egymaga lendült támadásba, ezúttal
azonban meg se fordult a fejében olyan, hogy lepasszolja. Kicselezett
mindenkit, aki az útját állta, és hamarosan el is ért a kapuig. Közben Gao Lin
is bejött a képbe, de még ennek ellenére is hitte, hogy sikerülni fog, hiszen
már nem volt messze tőle, mielőtt azonban elrúghatta volna, valaki becsúszott
alá, ő pedig félve, hogy megrúgja a fiút, reflexből átbukfencezett felette.
Szerencsére hozzá szokott az efféle helyzetekhez, így nagy baja nem lett. Amint
földet ért, felpattant és körbenézett a srácokon.
- Minden rendben? – kiáltott Zheng
Zhi a pálya széléről, majd elindult feléjük lassan sántikálva, miután a fiúk
meg se hallották a kérdését.
Mindenki megállt egy félkörben és
rosszallóan nézett Lu Hanra, élükön Gao Linnel, akiről ordított, hogy kicsit
sem kedveli a fiút. Pár sráccal Yu Hai meghúzta magát hátul, a többiekre
hagyták a dolgokat. Kíváncsiak voltak, mi sül ki belőle, ugyanakkor tartottak
is tőle.
- Mi a fene volt ez? – horkant fel
az egyik srác halkan.
Mindenki csendben állt, Lu Han
tűrte a pillantásukat, miközben egyre csak azon jártak a gondolatai, mit kéne
mondania, hogy visszavágjon nekik.
- Remélem, érted, miért nem vagy
közénk való – szólt oda Gao Lin, mielőtt Zheng Zhi odaért volna hozzájuk.
- Mi folyik itt?
Gao Lin megpördült és azonnal a
férfi felé fordult. – Nem akarjuk, hogy benne legyen a csapatban, mester.
Látja, mit művel már az első adandó alkalommal. Nem tud csapatban dolgozni, nem
való közénk.
- Persze, hogy nem tudok, ha nem
kezeltek úgy – vágott vissza Lu Han megemelve a hangját, amivel saját magát is
sikerült meglepnie. – Úgy tesztek, mintha itt se lennék, alig kapok labdát,
lehetőséget sem adtok. Így hogyan kellene bizonyítanom.
- Bizonyítsd be, hogy van még
eszed és büszkeséged és tűnj el!
- Gao Lin! – szólt a fiúra Zheng
Zhi. – Lu Hannak kell igazat adnom. Nem úgy bántok vele, ahogy kellene. Adjatok
már neki egy lehetőséget!
- Mester, nem mondtuk meg
egyértelműen, hogy nem akarunk új tagot? – nézett rá a fiú már szinte
hisztérikusan. – Bár kevesen vagyunk, egy ember nem oszt szoroz, nem igaz?
- Ha ennyire nem számít – mondta
volna Zheng Zhi, a fiú azonban kelletlenül a szavába vágott.
- Mester!
Lu Han tudta, hogy mondania kell
valamit, de egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat. Szeretett volna egy
csapatban benn lenni már, és azt is elfogadta, ha velük kell lenniük. Valahogy
biztos volt benne, hogy csak a kezdet nehéz, és ha megszokják, és adnak neki
egy esélyt, remekül kijönnének. De ha elzavarják, mielőtt bármit is tehetne,
minden reménye odalesz.
Rövid csend telepedett közéjük,
majd mielőtt bárki megszólalhatott volna, Yu Hai törte meg a csendet.
- Van egy ajánlatom – jelentette
ki, mire a srácok félre álltak az útból. Feléje fordultak, és közöttük a fiú
éppen Lu Hanra látott, akivel találkozott a tekintetük. – Mit szólsz ehhez?
Állj ki velem egy az egy ellen! Ha nyersz, mindenki elfogad téged, és egy rossz
szavunk nem lehet. Ha viszont veszítesz, nem kifogásolhatsz semmit, el kell
menned.
Mindenki meglepődött a hirtelen
kijelentésen, míg Yu Hai arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott. Halvány
mosoly bujkált a szája egyik sarkában, azonban ennyi volt. Lu Han próbált
rájönni, mi járhat a fejében, így azonban még nehezebb volt. Nem tudta, hogy a
fiú most szívatni akarja-e, vagy valóban adna neki egy esélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése