Janus - A menedék - 6. fejezet

Kwangmin a reggeli napsütésre ébredt. Síri csend vette körül. Kidörzsölte az álmot a szeméből, majd megkereste a papucsát, és elindult kifelé. Még kissé kómásan, de egyre frissebben haladt végig a folyosón, majd le a lépcsőn. A házban nem volt senki sem, egyedül az ő léptei hallatszódtak. A konyhába vette az irányt, annak reményében, hátha talál valakit, ám az is üres volt. A zongora terembe ment, viszont ott sem volt egy lélek sem. Nem lehetett annyira korán, hogy a többiek ne keltek volna fel. Főleg Hoon és Young, akik elég hamar fel szoktak ébredni.

- Hol van mindenki? – kérdezte fennhangon.

Visszament az emeletre, és sorba megnézte a szobákat. Elkezdte hívogatni először a hercegeket, Youngot, majd Hoont, végül Minkit, válasz azonban senkitől sem érkezett. Az egész házban senki nem volt.

Nem értette, mi történt. Ismét lement és egyenesen a bejárati ajtóhoz lépett. Eléggé tartott amiatt, hogy kilépjen, de nem tervezett messzire menni. Hoon az orrára kötötte, hogy nem hagyhatja el az épületet, anélkül, hogy valakinek szólna, vagy valaki vele menne, de mivel erre lehetősége sem volt, kénytelen volt egymaga elindulni.

Amint kilépett az ajtón a nap a szemébe tűzött, így kezét védelmezően elé rakta, majd elindult a hátsó udvar felé.

- Hoon? Young? – kiabált közben remélve, hogy valaki majd csak válaszol. – Jeongmin?

Jobbra-balra kémlelve lépkedett az egyenetlen talajon. Míg jobb oldalt az épület volt, balról a fal mellé ültetett apró tuják sorakoztak, az egész udvaron csak néhány fa volt. Közben az épület elfogyott, ő pedig egy kisebb domb előtt találta magát. Felment, majd hirtelen megtorpant. Előtte egy hadseregnyi ember sorakozott fel, nem is látta az alakzat végét, annyian voltak. Ő azonban nem is ezen döbbent meg. Ami meglepettségét és rémületét okozta, az két, hanbokba öltözött férfi volt. Mindketten gatot viseltek, ami árnyékot vetett arcukra, így csak a szájuk látszódott ki, az viszonyt gonosz mosolyra fordult. Young állt szorosan a jobboldali férfi mellett, aki egy kardot szegezett a fiú nyakához. Young szemében rémület ült, kezei pedig hátra voltak kötve.

A másik férfi mondott valamit, de Kwangminnak ez csak tátogás volt, hangot egyáltalán nem hallott, csak a szája mozgását látta. Gondolkodás nélkül rohanni akart, remegő végtagjai azonban semmit sem mozdultak, ahogy szája is minden akaratának ellent mondott. A bal oldali férfi egyszer csak felemelte a kezét. Ekkor Kwangmin is meg bírt mozdulni, kinyújtva előre a kezét, elkezdett rohanni Younghoz, hogy mielőbb elérje a fiút. A talaj azonban olyan volt, mintha egy, az ellenkező irányba tartó futószalagon állt volna. Minél inkább haladt előre, annál távolabb került Youngéktól. Szeméből könnyek csordultak ki. Felkiáltott, de a saját hangját sem hallotta…

Könnybe lábadt szemekkel ült fel az ágyban. Hirtelen azt se tudta, hol van. Körülnézett. Bár még félhomály volt, de felismerte, hogy a szobájában volt. Némileg megnyugodott, hogy csak álom volt, mégis bosszantotta ez az egész. Nem tudta, hova tenni, és félt, hogy lehet valami jelentősége a továbbiakban.

Megrázta a fejét, hogy elűzzön minden rossz gondolatot, majd felkelt, megkereste a papucsát és kicsoszogott. Nem tudta, mennyi lehetett az idő, de a nap még nem kelt fel. A biztonság kedvéért Young szobája felé vette az irányt. Bár csak a folyosóról érkezett be fény a résnyire nyitott ajtón át, elég volt, hogy lássa, a fiú békésen aludt még. Egy pillanatra elbambult, mosolyogva nézte nyugodt arcát, majd halkan becsukta az ajtót és lement a lépcsőn. Kiment a konyhába és töltött magának egy pohár vizet, aztán helyet foglalt az asztalnál.

- Mégis mi volt ez? – kérdezte fennhangon.

Összefonta a karjait és az asztalra helyezte, majd arra ráhajtott a fejét. Aggódott és szinte biztos volt benne, hogy nem tud majd visszaaludni, ennek ellenére még egy ideig leskelődött, és észre se vette, mikor lecsukódtak a szemei és álomba merült.

Pár óra múlva Hoon jött le, amint belépett a konyhába nyújtózkodott és ásított egyet, majd tovább indult a csap felé, ám mikor megpillantotta a herceget, hirtelen megtorpant. Kíváncsian tett feléje pár lépést, aki az asztalra borulva aludt mozdulatlanul. Hoon csak elmosolyodott. Nem tudta, mégis miért itt aludt, de remélte, hogy minden rendben volt, felkelteni azonban nem akarta emiatt. Halkan levette a poharát a polcról, engedett bele vizet, majd óvatosan betéve maga után az ajtót kiment, és leült a lépcső aljára.

Hamarosan már mindenki felébredt. Hogy Kwangmin a konyhában aludt, csak Hoon tudta, a többiek csak arra gondoltak, mikor reggelihez gyülekezve a konyhában találták, hogy előbb lejött. A férfi viszont nem fitogtatta a dolgot, ha valami baj van, számított rá, hogy elmondják neki.

- Hosszú nap lesz a mai – sóhajtott fele egyszer csak Jeongmin megtörve a csendet. Egy ideje csak játszott az ételével, enni azonban semmi kedve nem volt. – Unatkozom. Mindenkinek megvan, mit szeret csinálni, Hyunseong olvas, Donghyunnak ott a zongora, Minwoo mindig feltalálja magát, ahogy Kwangmin is, nektek meg ott a munka. De én már mindenbe beleuntam.

- Muszáj neked mindig sopánkodni?! – nézett rá szemét forgatva Hyunseong. – Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Otthon is ezt szoktad csinálni?

- Képzeld, ha úgy vesszük, még gyerek vagyok, és igen, szoktam otthon is csinálni – vágott vissza Jeongmin kicsit sem jókedvűen.

- Fejezzétek be, nem tűröm a veszekedést! – jelentette ki nyugodt hangon Hoon, a hercegek pedig csendben folytatták az evést, majd egy idő után újra a férfi szólalt meg. - Mi lenne, ha mind elmennénk kirándulni egyet? – vetette fel az ötletet, mire a srácok döbbenten néztek rá.

- Nem úgy volt, hogy nem mehetünk ki a Janusból? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jeongmin.

A többiek egyetértettek vele, ám Hoon mosolyogva vállat vont.

- Mindenki megy, így nem lehet gond. Együtt leszünk – felelte a férfi.

Young és Minki, akik egymással szemben ültek, csak összenéztek, majd mind elmosolyodtak

Hamarosan már az ajtó előtt gyülekeztek. Mindenki kapott egy köpenyt, és várták, amíg Young és Minki előhozza a lovakat. Eddig a hercegek erről nem is tudtak, tekintve, hogy valóban nem voltak az épületen kívül jó ideje. Időnként megengedték nekik, hogy a ház körül sétáljanak ugyan, de hátul, ahol az istálló volt, még sosem jártak. Két-két lovat hoztak, mindketten, pár méterre a bejárattól megálltak, és felnéztek Hoonra és a hercegekre.

- Csak négy ló? Mégse megy mindenki? – nézett Hoonra kérdőn Donghyun.

- Dehogynem – mosolygott a férfi, majd lesétált a lépcsőn és megsimogatta az egyik állatot. – De sajnos csak ennyi lovunk van. Párosával kap mindenki egyet.

Hoon odaadta az egyik batyut Youngnak, míg a másikat Minki kapta meg.

Jeongmin azonnal elindult és Minki segítségével felült az egyik lóra, majd Minwoo is követte és felszállt mögé. Kwangmin és Donghyun egyszerre léptek egy-egy lóhoz, és segítség nélkül felszálltak. Hyunseong Young segítségével pattant fel Donghyun mögé, mire ez megtörtént, már Minki és Hoon is egy lovon ültek. Young körülnézett. Egyetlen hely maradt csak, Kwangmin mögött. Mindenki mosolyogva nézett rá, csak Oedo hercege nézett körbe feszengve. Young odalépett és kelletlenül felszállt mögé.

Lassan lépdeltetve a lovakat, egy erdő felé vették az irányt. Jó ideig egy poros úton haladtak, csend vette körül őket, mindenki a tájban gyönyörködött. Minwoo szorosan átkarolta Jeongmint és a hátára hajtott a fejét, míg Hyunseong inkább kínosan fogta az előtte ülő Donghyun oldalát. Young eközben a combján nyugtatta a karjait, számára nem volt szükséges, hogy kapaszkodjon. Mindketten valamiért kínosnak érezték a szituációt.  Kwangminnak állandóan eszébe jutott az álma, és csak remélni tudta, hogy nem fog megtörténni. Igyekezett nem rá gondolni és figyelt a beszélgetésre. Hoon és Minki az úton régi történeteket meséltek, amiket a fiúk nagyon élveztek. Young csak megmosolyogta az egészet, hiszen ő már számtalanszor hallotta őket. Kwangminnal ők haladtak leghátul, előttük Donghyunék, az élen pedig a másik két páros.

Hamarosan elértek az erdőig, ahonnét egy csodálatos úton haladtak végig. Az út felett a fák lombkoronája összeért, az ágak között pedig a nap sugarai találtak utat maguknak. A hercegeket lenyűgözte a látvány, amihez foghatót még sosem láttak eddig életükben. Az út nem tartott sokáig, a mesélést kivéve végig csendben voltak, amíg ki nem értek egy kör alakú tisztásra. Hoon és Minki ekkor megálltak és leszálltak a lóról.

- Pihenő – jelentették ki, mire a hercegek és Young is követték a példájukat.

Kibontották a táskákat, amik lepedőket, ételt és italt rejtettek, majd kényelembe helyezték magukat. Evés közben is beszélgettek, ami közben több dologról is szó esett. A legvisszahúzódóbb Young, Kwangmin és Hyunseong voltak, ők az elején csak hallgattak, majd lépésenként csatlakoztak. Young részt vett a mesélésekben is, többször próbálta kijavítani a két férfi pontatlanságát, amit azok ketten nem fogadtak jó szívvel, de a többiekből csak nevetést váltott ki.

Egy idő után Minwoo lefeküdt Jeongmin lábára, és amíg a történteket hallgatták, a felhőket kezdte bámulni. Nem is hitték volna, mennyire jól érezhetik magukat a palotán kívül is. Nem volt fényűző életük, mint eddig, mégis úgy érezték, mindenük megvan. Boldogok voltak, nem voltak egyedül, olyan volt, mintha családjuk helyett is családra találtak volna.

Hoon nem sokkal később elővett egy labdát, két csapatot alkottak és elkezdtek játszani. Egyszerű pontszerző mellett döntöttek, Minki, Young, Donghyun és Jeongmin voltak egy csapat, a többiek pedig a másik. A játék alatt a srácok elfelejtették minden gondjukat és felszabadultan, hatalmas mosollyal az arcukon játszottak. Kwangmin és Young többször kerültek egymással szembe, de egyáltalán nem jelentett akadályt. Egyszer Jeongminnal összeütköztek, és Kwangmin ráesett Youngra, a legtöbbet mégis csak Minwoo esett, talán ő volt a leglelkesebb az egész játék során. Hoon és Minki örömmel látták a fiatalok arcán lévő lénk mosolyt, és arra gondoltak, Youngot is rég látták ilyennek. Boldogok voltak, hogy adhatnak valamit a hercegeknek.

- Elmehetünk sétálni? – kérdezte a pihenőidő alatt Kwangmin, majd mielőtt Minkiék elkezdtek volna aggodalmaskodni, hozzátette. – Nem mennénk messzire, csak körülnézünk.

- Rendben – bólintott végül Hoon. – Induljatok el lassan, összepakolunk Minkivel és követünk titeket. Nem messze van egy folyó, oda elmehetünk esetleg.

A fiúk kényelmesen ballagva elindultak az erdő felé. Minwoo és Jeongmin egymást lökdösték, majd a civakodásból hamarosan fogócska lett, aminek köszönhetően elszakadtak a többiektől. A többiek beszélgetve léptek be a fák közé, miközben mosolyogva követték figyelemmel a két herceget. Újra csak Young és Kwangmin haladt hátul, mikor egyszer csak a herceg elbotlott egy letört faágban. Szerencsére meg tudta tartani az egyensúlyát, és nem esett el, mikor azonban visszanézett az ágra, valamivel odébb egy kismadarat pillantott meg. Kis termetű fiatal madárka lehetett, ami a földön kuporgott az avarban. A herceg azonnal lehajolt és a kezébe vette, majd elkezdte simogatni.

Young kíváncsian nézett rá, majd leguggolt mellé.

- Szereti az állatokat? – kérdezte mosolyogva.

A herceg csak bólintott, miközben mutatóujjával a kis fejet simogatta. Felálltak, és körülnéztek, ám a többieket már sehol sem látták. Remélve, hogy hamarosan beérik őket, elindultak egy irányba, miközben a kis madarat vitték magukkal.

- Azt hiszem, eltörött a szárnya. Tudsz madarat gyógyítani? – szólalt meg egyszer csak Kwangmin a madárkát vizsgálgatva.

- Eddig még nem volt rá szükség. De majd ránézek. Viszont előbb keressük meg a többieket.

- Sehol se látok senkit – nézett körbe a herceg, majd Young is. Valóban csak fák vették körül őket. A többiek egy szempillantás alatt leléptek, semmi hangot nem hallottak.

- Donghyun herceg! – kiáltott egyszer csak Young. – Jeongmin herceg! Nem lehetnek olyan messze.

- Amúgy – szólalt meg elgondolkozva Kwangmin herceg egy idő után – miért magázol mindenkit, mikor Minkit és Hoont nem? Mármint szerintem nagyjából egy idősek vagyunk, mégis…

- Felség, ez egyértelmű.

- Ne szólíts már így, olyan furcsa.

- Miért lenne furcsa? Mindenki így hívja, nem?

- Igen, de itt nem. Egyedül te vagy itt, aki magáz minket. Nyugodtan, rendben?

Kwangmin biztatóan mosolygott a fiúra, mire halványan Young szája is felfelé konyult. A hercegnek ekkor újra eszébe jutott az álma, ám nem mert róla említést tenni. Főleg nem ilyen körülmények között. Ránézett a fiúra, aki pár lépéssel előbbre haladva kémlelt jobbra-balra, hátha meglát valakit és önkénytelenül is elmosolyodott.

Eközben Hoon és Minki elindultak a fiúk után, a lovakat maguk után vezetve. Amint beértek az erdőbe, hirtelen megijedtek, ugyanis sehol sem láttak senkit. Összenéztek, és remélték, hogy minden rendben van.

Jeongminék ekkor vették észre, hogy Young és Kwangmin lemaradtak. Megálltak és tétlenül néztek körbe, fogalmuk sem volt, mihez kezdhetnének. Hirtelen valami zörgést hallottak a közelből, ágak ropogtak, és levelek zörögtek.

- Young? Kwangmin? Ti vagytok azok? – kérdezték, miközben valamiért egyre inkább elöntötte őket a félelem.

Körbeálltak és várakoztak, majd odasétáltak egy kidőlt fához, és leültek. Nem tudták, ilyenkor várniuk kellene, vagy visszaindulni. Mivel pontosan azt se tudták, honnan jöttek, így inkább megálltak. Sosem bóklásztak még egymagukban és nem kellett az érzékeikre se támaszkodniuk. Mindig volt velük valaki, aki még a palotán belül is elkísérte szinte mindenhova. Ebből a szempontból nem volt jó ötlet ez a séta.

- Young? – kiáltott újra Jeongmin.

- Hoon? Minki? – szólalt fel Hyunseong is, válasz azonban nem érkezett.

Újabb zörgést és ágropogást hallottak. Körbenéztek, majd hirtelen négy férfi jött elő, akik szép lassan körbeállták őket. Koszosak és büdösek voltak, kezükben pedig tőrt szorongattak.

- K-kik vagytok? – kérdezte Donghyun, miközben felpattantak, és egy körbe állva védték a másik hátát.

Hirtelen rettegés kerítette hatalmába őket, főleg a fegyver láttán. Mielőtt azonban bárki bármit léphetett volna, kiáltás hallatszott, amit a fiúk azonnal felismertek, a következő pillanatban pedig megjelent Minki és Hoon. Azonnal a hercegek védelmére siettek, a hátuk mögé állították őket, és rájuk bízták a lovakat, amíg ők szembenéztek a váratlan vendégekkel.

- Partizánok? – kérdezte Hoon, miközben minden mozdulatukat figyelemmel kísérte.

- Úgy tűnik. De hiszen évek óta nincsenek – felelte Minki.

Perceken belül rájuk támadt a négy férfi, ám nem gondolták át jól, ugyanis pillanatok alatt ők kerültek ki vesztesként. Pár ütés után felpattantak a földről és amilyen hirtelen megjelentek, olyan gyorsan tűntek el.

- Mi volt ez? – kérdezte Hyunseong szinte felháborodva. – Azt mondtátok, nem lesz semmi baj.

- Igen, ha együtt vagyunk – nézett rá Hoon sokatmondóan. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire előre mentek.

- Mi csak mentünk, azt hittük, jöttök utánunk.

A két férfi csak legyintett, majd lassan elindultak visszafelé. Minki egész jól kiigazodott az erdőben, most is rá hagyatkoztak.

- Hol van Young és Kwangmin? – jutott eszébe Hoonnak hirtelen, miközben Minkivel végignéztek a hercegeken.

- Igazából mi sem tudjuk – vallotta be félénken, és elszégyellve magát Donghyun, mire a két férfi tekintetére aggodalom és félelem ült ki.

Felpattantak a lovakra, majd azonnal elindultak. A két fiú nevét kiabálva eredtek a keresésükre, miközben mindenki egyre jobban aggódott.

Kwangmin és Young közben eltalált a folyóhoz, ahol megálltak és ittak pár kortyot. Young megerősítette, hogy nyugodtan ihatnak belőle, hiszen ő már járt itt párszor Minkivel, bár elég ritkán ahhoz, hogy felismerje, mi merre van. Az erdőben való tájékozódás nem az ő terepe volt.

Leültek egy tuskóra, mire a herceg az ölébe helyezte a kis madarat és mosolyogva vizsgálgatta.

- Jó lenne, ha már jönnének – szólalt meg egyszer csak, mire Young csak hümmögött. – Félsz?

Young ránézett, és úgy vette észre, a herceg bizony nem volt teljesen nyugodt. Biztos volt benne, hogy még sosem került ilyen helyzetbe, és még csak azt sem tudta neki mondani, hogy bármi van, ő megvédené. Ugyan kapott oktatást Minkitől, hiszen később majd ő is szeretné ezt csinálni, amit ők, most azonban semmilyen fegyvere nem volt.

- Hamarosan itt lesznek. Minki jól ismeri a helyet, biztosan gondolnak rá, hogy megnézzenek a folyónál – felelte, miközben vigasztalóul, bár bátortalanul a herceg vállára tette a kezét.

Kwangmin rá emelte tekintetét, ő azonban erre már máshova nézett. A tó túlpartját kezdte kémlelni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, hirtelen zajt hallottak maguk mögött, mire azonnal megfordultak, felpattantak és a tekintetüket mindenfelé kapkodva próbálták eldönteni, honnan jött a hang. Young reflexből maga mögé állította a herceget, kezét pedig védelmezően kirakta oldalra. Szemeit némileg összeszűkítette és úgy próbált kivenni valamit a fák és bokrok rejtekéből.

Még mindig hallották a zajt, egyre hangosabban és egyre gyakrabban. Ágak ropogtak, levelek zörögtek. Kwangmin hirtelen megmarkolta Young pólóját, miközben a fiú válla felett elnézett előre. Nyelt egy nagyot, ám a torkában lévő gombóctól nem sikerült megszabadulnia.