A táncverseny - 13. fejezet [VÉGE]

Luhan elment sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét. Végre alakulnak a dolgok és akkor egy szempillantás alatt elromlik minden. Tehetetlennek érezte magát. Amikor rossz kedve van, mindig segít rajta a zene. Most is ezt remélte, így elővette a telefonját és a fülhallgatóját, ami mindig nála volt. Teljes hangerőre állította és próbált belemélyedni a dalba. Egy pillanatra megállt, behunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Csak a dalra akart koncentrálni, és elfelejteni mindent.

Alig ment egy perce a dal, mikor kapott egy hívást. Kivette a fülest a füléből, majd megnyomta a hívás fogadása gombot.

- Halló?

Nagyon remélte, hogy nem egy kellemetlenkedő alak zavarja megint. Már épp kezdett lenyugodni. Beszélgetés közben továbbsétált.

- Luhan? Te vagy az, Luhan? - kérdezte egy női hang.

A fiú nem találta ismerősnek a hangot, így megkérdezte, kivel beszél, mire a nő azt felelte: - Minseok anyja vagyok.

Luhan kapcsolt és mentegetőzni kezdett. - Oh, elnézést. Hirtelen nem ismertem fel.

- Semmi baj - felelte a nő kedvesen. - Már nagyon régen volt, mikor utoljára beszéltünk.

- Igen. De miért tetszett keresni. Történt valami? - kérdezte Luhan, próbált nem elveszni az emlékekben, amikor Xiuminnal még együtt voltak minden nap.

- Minseok veled van? - kérdezte a nő aggodalmasan.

- Jelenleg nincs.

Luhan nem tervezte beavatni a nőt a részletekbe, amúgy is elég sok gondja lehet. A hangján is érződött a kimerültség.

- Nagyon aggódom miatta, Luhan. Kérlek, vigyázz rá! Ugye nem keveredett rossz társaságba? Veletek van, ugye?

- I-Igen - füllentett a fiú. - Minden rendben van. Nem kell aggódnia. Vigyázunk egymásra. Mi a helyzet a kórházban?

- Szörnyen aggódom. Újabb műtétre lenne szükség, ám az ár az egeket veri és még a kórházi ellátással is tartozunk. A férjemre nem számíthatok, egyedül meg nem bírom. Ilyen állapotban nem vagyok képes dolgozni. Nem hagyhatom itt őt. Mikor ezt elmondtam Minseoknak, azt felelte, csak bízzam rá. Aztán pár napja kapott egy telefonhívást, de nem hallottam belőle semmit, mert félrevonult. Mikor visszatért azt mondta, hamarosan meglesz a pénz és minden rendben jön. Fogta a barátait és visszamentek Suwonba.

- Pontosan mikor történt ez? - Luhannak újra rossz érzése lett.

- Úgy két-három napja. Azóta, ha hívom, mindig rövidre fogja a beszélgetést, és nem árul el semmit. Csak azt hajtogatja, hogy ő rendben van, foglalkozzak magammal és ne aggódjak.

Luhan egy pillanatig hallgatott. Aztán megtorpant, majd megfordult és rohant a garázs felé. – Minseok-nak igaza van. Kérem, vigyázzon magára és a lányára. Minden rendben lesz. Megígérem! Bízzon a fiában.

Azzal elbúcsúzott. Visszatért a fiúkhoz, akik azóta egy centit nem mozdultak. Elmesélte nekik az előbbi beszélgetést és együtt megvitatták.

- Szóval, aki akkor telefonált Xiuminnak - próbálta összerakni a képet Sungyeol -, az a srác volt?

- Valószínűleg igen - bólintott Luhan.

- De akkor… - JiYong úgy érezte egyre bonyolultabbá válnak a dolgok és már semmiben sem lehetnek biztosak. - Lehetséges, hogy pénzt ajánlott nekik?

Egy darabig csendben voltak. Magukban rakosgatták össze a képet, szerettek volna végre tisztán látni.

Eközben Minseokék HyunJoong házában voltak. Volt egy nagy helyiség, ami táncteremnek lett kialakítva. Az egyik fal tetőtől talpig tükörrel volt fedve. Mindenki ott volt, aki majd fellép a döntőben. Xiuminékon kívül még négy fiú, köztük Lee MinHo és HyunJoong.

JongInéknak kellett felelni a koreográfiáért, amit istenáldotta tehetségüknek köszönhetően hamar meg is csináltak és a többieknek is tetszett.

Kétórányi próbálás után most először pihenhettek. A terem jobb oldalán, a bejárati ajtó mellett voltak a székek, ahova lepakolhatták a táskáikat és leülhettek. Megtörölték magukat a törülközőben és felfrissítették magukat hideg vízzel. Csak négyen ültek ott. A ház tulajdonosa és a barátai a terem másik végében álltak egy körben és beszélgettek.

Xiumin a telefonjával babrált, a mellette ülő Sungjae csak ivott és barátját nézte. MinHo és Kai suttogva tanácskoztak valamiről. Mindenki kimerült volt. A legjobban egy hosszú, zavarmentes alvásnak örültek volna.

- Hé, Minseok! - kiáltott Lee Minho, mire a fiú felállt, a székre hajította a telefonját és odarohant.

Sungjae ekkor kapott az alkalmon. Sunyiban megnézte Xiumin telefonjának a névjegyzékét, gyorsan memorizált egy számot, majd kilépett, mielőtt bárki megláthatta volna. Mire Xiumin elindult feléjük, éppen végzett. Elővette a telefonját és feljegyezte a számot, mielőtt elfelejtette volna. Még időben elmentette, mielőtt vissza kellett volna menniük.

JiYong halkan elindította a zenelejátszót, hátha attól valamivel jobb kedvre derülnek, de nem érezte semmi hatását. Mindenki a gondolataiba merülve elnyúlt a széken és a kanapén. Majd Luhan telefonja berregni kezdett. Mikor felvette, titokban Xiuminra számított, de nem ő volt az.

- Én vagyok, Sungjae - szólt bele a fiú halkan. Mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja.

- Sungjae! - ugrott fel Luhan, mire mindenki ránézett. A kínai fiú, látva kíváncsi arcukat, kihangosította a beszélgetést.

- Kérlek, segítenetek kell! - folytatta Sungjae.

- A többiek is veled vannak, ugye? Hol vagytok? Nem esett bajotok? - kérdezte Luhan, de igyekezett ő is halkan beszélni, nehogy lebuktassa a fiút.

- Igen. Jól vagyunk - felelte a fiú, majd egy rövid szünet után folytatta. - Az egyik fiúnak a házában vagyunk. Próbálunk a döntőre. Nem tudtam, mit csináljak. Kezdek félni.

- Nyugi, minden rendben lesz - próbálta nyugtatni Luhan, amíg a többiek csendben figyeltek. - De mi történt? Miért vagytok velük?

- Még Seoulban a kórházban kezdődött. Xiumin húgának szüksége van egy újabb műtétre, ahhoz pedig pénzre. Már épp kezdtük kitalálni, hogy kereshetnénk elég pénzt, amikor Xiumin kapott egy hívást. Félrevonult, majd mikor visszajött, azt mondta, jöjjünk Suwonba. Útközben elmesélte, hogy az egyik srác hívta a Hunter-ből. Üzletet ajánlott. Kifizeti a teljes kórházi kezelést és a műtét költségét, ha segítünk nekik megnyerni a versenyt. Azt is mondta, hogy a nyertes nagy összeget is nyer, amit mind Xiumin-nak ad, ha kiérdemli. Sokat vitatkoztunk, aztán rábíztuk Xiumin-ra, aki azt felelte, jelenleg nincs más választás. És most itt vagyunk.

- Xiumin-ék most is ott vannak veled?

- Nem, senki sem tudja, hogy veled beszélek. De én már nem bírom itt tovább. Szerintem nem volt helyes döntés és… - Ekkor valamiért elhallgatott, majd hadarva elbúcsúzott és lerakta.

- Sungjae! Sungjae! - kiabált Luhan, de hiába.

- Most mit teszünk? - kérdezte Hyunseung.

Luhan egy pillanatig gondolkodott csak, aztán felállt és azt mondta: - Menjük abba a raktárba.

- De most az egyiküknél vannak, hallottad Sungjae-ét - emlékeztette JiYong.

- Igen, de tuti visszamennek oda. És Xiuminék is ott lesznek.

Újabb fél órát próbáltak, majd a fiúk kajaszünetet rendeltek el. Mind kimentek az étkezőbe és leültek egy hosszú asztalhoz. Egy egész hadsereg odafért volna. A helyiségben nem is volt más csak az asztal és a székek. Az ételt és az italt egy különálló konyhából hozták be.

Xiuminék először csak kevergették az ételt, étvágyuk nem volt. Aztán néhány falatot ettek is, hátha erőre kapnak. Éhesen semmit sem lehet csinálni.

Sungjae ekkor felállt az asztaltól, és kikérezkedett a mosdóba. Furcsán néztek rá, de aztán csak folytatták az evést és a beszélgetést. Sungjae-ét a komornyik vezette el a hosszú folyosón keresztül a mosdóig. Két fülke volt, bár csak egyedül HyunJoong lakott a házban, meg a szolgálók.

A fiú beült az egyik fülkébe és elővette a telefonját, tárcsázta az előbb megszerzett számot. Óvatosan beszélt, nehogy valaki meghalljon valamit. Nem tudhatta, vajon követték-e, mert gyanúsnak tartották. Mielőtt befejezhette volna a mondandóját az egyik fiút hallotta.

- Siess már! Folytatjuk a próbát.

- Most mennem kell! - suttogta a telefonba, majd letette.

Lehúzta a vécét, majd kezet mosott, hogy ne legyen túl gyanús, majd elindult. A folyosón már nem volt senki, de egymaga is visszatalált az ebédlőbe, onnan pedig a táncterembe. Még nem kezdték el. A házigazda és a társai ugyanott voltak, mint azelőtt, míg Xiuminék a székeknél.

- Xiumin - szólította meg Sungjae a fiút halkan. - Kérlek, menjünk el innen. Megszerezhetjük a pénzt Luhan-ékkal is. Biztos vagyok benne, hogy segítenek.

- Ezek után már nem hiszem - válaszolt Minseok egy idő után.

- Dehogynem - felelte Sungjae, majd még halkabbra vette a hangerőt. Már szinte alig hallotta saját maga is. - Most beszéltem Luhan-nal. Kérlek!

Xiumin tétlenkedett, majd MinHo hajolt oda hozzá. - Sungjae-nak igaza van. Ez kezd veszélyessé válni.

JongIn csak bólintott, majd Xiumin a többi fiúra nézett. Belül magával vitatkozott. Utálta, hogy neki kellett mindig nehéz döntéseket hozni. De a fiúk megbíztak benne, nem okozhatott csalódást.

Luhanék nem a raktárba indultak. Kezdett későre járni, és a sötétben még nagyobb a veszély. Főleg, ha azok a srácok szokás szerint fekete ruhában vannak. A suliban hallott pletykák alapján megkeresték JungHoon tanár urat, mivel nem érték el a telefonján. Állítólag, ha nem a suliban van, akkor az egyik ismerősének az éttermében. Nem kockáztathattak, hogy hagynak egy üzenetet, aztán vagy eljön, vagy nem. Biztosra kellett menniük, hogy ott lesz. Szükségük volt rá.

A tanár először csak lecseszte őket, miért nem voltak suliban, de a fiúk azonnal a lényegre tértek, meg se hallva a kérdést. JungHoon nem tétovázott sokáig, azonnal indultak. Beszálltak az autójába és már ott sem voltak. Messzebb parkoltak, nehogy meghallják őket, majd rohantak a raktárhoz. Már távolról hallották a kiabálást, és a zenét. Mielőtt tudatlanul berontottak volna, először óvatosan felmérték a terepet.

- Nem gondoltátok, hogy csak olyan simán elengedünk titeket, ugye? - hallották Lee MinHo hangját. - Üzletet kötöttünk, Minseok.

- Az az üzlet már nem áll, nem kell a pénzed - felelte a fiú.

Luhanék óvatosan kukucsáltak be. A négy fiú egymásnak háttal állva egy körben áll, amíg a többiek körbevették őket. Egyre többen voltak. Látszólag nem sérültek meg. Sokáig nem is bírtak várni. Féltek, hogy kezet emelnek rájuk.

Haditervet nagyon nem készítettek, de Luhan nem is hagyott senkit gondolkodni.

- Hé, MinHo! - lépett előre. - Hagyd békén a barátaimat!

JungHoon, JiYong és a többiek csak morogtak egyet, majd mellé álltak. Együtt sétáltak előre a banda felé, majd Lee MinHo emberei elindultak feléjük. Már nem fogtak ki rajtuk. Azonnal mind a földre kerültek, a legtöbb természetesen Jung Hoon jóvoltából. Lee Minho egyedül maradt. Xiuminék hátráltak tőle, és Luhanék mellé álltak. A fiúk a tanárukra hagyták a többit.

Lee MinHo JungHoon-ra támadott, de teljesen elvesztette a fejét, amiért a férfi hihetetlenül magabiztosan fogadta őt, és szinte meg se kottyantak neki az ütései, így hamar porban végezte. Mikor újra felállt, és támadni készült, visszhangzó taps hallatszott, majd a dobozok közül előlépett egy csupa fehérbe öltözött fiú. Úgy tűnt, nem féltette a ruháját, amilyen piszkos helyre jött fehérben.

- Remek előadás volt - dicsérte meg a tanárt. - Akkor, mi mennénk is. MinHo! Gyerünk!

- Nem megyek én sehova, még nem végeztem - felelte a fiú, ám barátja megállította.

- Szerintem meg igen.

Nem tehetett mást. Valami volt a fehér HyunJoong-ban, ami azonnal engedelmességre kényszerítette a fiút, így Lee MinHo Hyun Joong társaságában eltűnt a dobozok között.

- Csak úgy hagyja elmenni? - kérdezte JiYong a tanárát. Kicsit sem akarta ennyiben hagyni.

- Hát már elmentek, most mit tegyünk? - vágott ártatlan arcot JungHoon.

- Menjen utána! - kiáltottak rá a fiúk közül valamennyien.

- Menjünk! Készülnötök kell holnapra! Ma úgyis ellógtatok az iskolából.

JungHoon átkarolta JiYongot és JongInt és elindultak, a többiekkel a nyomukban.

Mikor már maguk maradtak a garázsban, Xiumin tisztázta a helyzetet és részletesen elmesélt mindent. Már bevallotta, hogy nem volt jó ötlet elfogadni a segítséget, de akkor az tűnt a legjobbnak. A húga miatt mielőbb pénzre volt szüksége. Luhan-ék ezt megértették és már nem hibáztatott senki senkit, azért, ami történt, de megígértették egymással, hogy többet ilyet nem csinálnak.

A döntőben zseniálisan szerepeltek. A Hunter nem volt ott, a konferáló sem ismerte az okot, egyedül a fiúk tudtak arról, ami történt. Egész délután tartott a megmérettetés és hat óra volt, mire kihirdették a nyertest. Mindannyian azt hitték, MinHo csak etette őket azzal, hogy a nyertes pénzjutalmat is kap a trófea mellé, de ez később kiderült, igaz volt. Méghozzá nem is keveset.

A fiúk kértek egy szívességet a rendezőktől: engedjék meg, hogy másokat is bevegyenek a csapatba, amit nagy nehezen, de jóváhagytak nekik.

- Lehetne a nevünk BlackStar+ Encore, vagyis Black Core - mondta JiYong lelkesen.

- És tudod te az mit jelent? - kérdezte tőle Hyunseung furcsán nézve rá.

- Akkor Black Code - mondta JiYong pár percnyi gondolkodás után.

Utána még azon veszekedtek, minek új név. Aztán mind belátták, egyik bandával se lenne igazságos, ha az egyik csapat nevét használnák csak, mikor ketten vannak. Bár barátok, így nem lenne gond, de épp ezért akartak igazságosak lenni egymással.

A konferáló kijelentette a győztes nevét, ami a Black Code volt.

A fiúk ugráltak és kiabáltak örömükben. Átvették a hatalmas kupát, a borítékban lévő csekket meg mindannyian jóváhagyva Xiuminnak adták. A fiú hajlongva köszönte meg társainak már lent a színpad mellett. Még aznap visszament Seoulba és közölte anyjával a jó hírt. JongIn és a többiek is vele tartottak.

Azóta nem hallottak Lee MinHo-ról és a barátairól, bár nem is szerettek volna. Viszont nem ők voltak az egyetlenek, akik szó nélkül eltűntek.

Luhanék végre visszataláltak a suliba is. Ám az órára nem JungHoon tanár úr jött be, hanem az előző osztályfőnökük.

- Hol van a tanár úr? - kérdezték a tanárnőt.

- Jung Hoon tanár úr pár napja visszament a szülővárosába.

Luhanék nem tudták elhinni. Csakúgy lelépni. Meg se tudták köszönni azt, amit értük tett. Egész végig, magára nem gondolva kiált értük. Minden meleg helyzetből kimentve őket, ott termett, ahol éppen szükség volt rá. És most elment. Ahogy először megjelent, és ahogy napközben is feltűnt, mikor a fiúknak szükségük volt rá, úgy lépett le szó nélkül is.

Azóta nem is hallottak felőle.

Miután Xiumin húga végre jobban lett, minden leköltöztek Suwonba, így a nyolc fiú a nap 24 órájában együtt lehetett. Végre azt tehettek, amit akartak. Ezután is jártak versenyekre, és már országszerte ismerték őket.