A táncverseny - 12. fejezet

Másnap Luhanék hamarabb befejezték a gyakorlást. Úgy érezték, már eléggé felkészültek a döntőre, így megérdemelnek egy kis pihenést is. Úgy döntöttek elmennek a kedvenc éttermükbe. Ritkán jártak oda, leginkább, ha ünnepeltek például szülinapot. A mostani is jó ok volt az ünneplésre.

Egy francia étterem volt, ami nem olyan régen nyitott ki, a tulajok és a személyzet is japánok voltak, akik remekül beszéltek koreaiul és mindent megtettek a vendégekért. Néha még zene is szólt. Amint a fiúk egyszer betévedtek, megkedvelték a helyet. Azelőtt sok szóbeszéd járt, hogy, aki bejön, az nem biztos, hogy visszamegy. Azóta sem értették Luhanék, mi lehetett olyan borzalmas, hogy ezt mondták. Mindezek mellett öröm volt látni, hogy az étterem egyre sikeresebb és vannak rendszeres vendégek is.

Megkapták az étlapot, amin sok újdonság is volt, amiket mind meg akartak kóstolni, így nem tudtak, mit válasszanak. Nem volt olyan drága semmi sem, épp ezért is volt a kedvencük. Az étterem hangulata jó volt, bár elég régi épület volt. A személyzet is kedves volt és vendégszerető. Az egyetlen pincér fel-le futkározott, olyan volt, mint akit kilőttek egy rakétából, de látszott rajta, hogy örömmel csinálja. Úgy mosolygott, mintha ráfagyott volna az arcára az az élénk mosoly.

A személyzetet három fiatal férfi alkotta, a főszakácsot is beleértve. Együtt dolgoztak, egyikük sem volt fölényeskedő a másikkal. Ránézésre meg se tudtad volna, mondani, ki a főszakács. Néha osztott ki utasításokat, de azok inkább tűntek javaslatoknak.

Luhanék kényelmesen elfogyasztották az ételt, amit rendeltek. Hyunseung akkora tállal rendelt, hogy nem hitték, hogy meg tudja enni, de sikerült neki. Bár tudták, hogy szeret enni, újra és újra elképedtek rajta, mennyit eszik, és mégsem látszik meg rajta.

Nevetgélve indultak el a játékterembe. Már rég játszottak és már mindenki revansot akart venni Luhanon, amiért mindig nyer. Teljesen fel voltak pörögve. Útközben arról beszélgettek, hogy milyen volt, amikor először beléptek az étterembe. Előre tartottak tőle, milyen lesz, az elmondások alapján természetesen nem reménykedtek jóban, de kíváncsiak voltak. Hallották, hogy az étterem francia, de a személyzet japán. Ők viszont koreaiak - és kínaiak - voltak, és nem tudták, milyen nyelven kell majd beszélniük. Mikor meglátták a vidám pincért, már készek voltak, hogy angolul szóljanak hozzá, és meglepődtek, mikor hirtelen megszólalt koreaiul. A kiejtése teljesen helyes volt. Akcentusa volt ugyan, de tisztán lehetett érteni. Utána egész idő alatt ezen nevettek, a személyzet, és a többi vendég meg nem tudta mire vélni ezt a felettébb jókedvet. Amikor a pincért odahívták, hogy egy pohár vizet kérjenek, megint csak mosolygott, de a mosolya más volt. A fiúk arra gondoltak, talán azt hiszi, rajtuk nevettek, így a végén mielőtt távoztak volna, elnézést kértek a viselkedésükért. Azóta a személyzet bárhol felismeri őket azonnal.

JiYong épp Luhan nyakába ugorva mesélte a részleteket, mintha a többiek ott sem lettek volna akkor. Sungyeol egyszer csak megtorpant, mire a többiek kíváncsian néztek rá.

A túloldalra bámult mozdulatlanul. A többiek követték a pillantását.

- Azok ott… - kezdte de nem folytatta. A többiek is tudták már mire gondolt, és ők is ugyanúgy reagáltak.

Az utca túloldalán Xiumint, JongInt, MinHot és Sungjae-t ismerték fel, ahogy 4 másik sráccal sétálgatnak. Ezek közül a négy srác közül csak egyet ismertek fel.

- Lee MinHo - suttogta maga elé Luhan. Ez a név mintha az agyába vésődött volna.

A négy srác boldogan beszélgettek, amíg Xiuminék csak hallgattak és velük sétáltak, de mosolyogva bólogattak és válaszoltak, ha hozzájuk szóltak.

Luhanéknak több se kellett. Mit sem törődve a piros lámpával, vagy az autókkal, átrohantak a zebrán, ám mire átértek, úgy tűnt, szem elől tévesztették őket. Aztán JiYong megbökte Luhan vállát. Beültek egy kis kávézóba. Lee MinHo egy asztalnál ült Xiuminékkel, a többiek mellettük.

Luhanék berohantak, egyenesen hozzájuk mentek. Xiumin még azelőtt észrevette őket, mielőtt odaértek volna és ijedten felállt.

- Luhan?! - szólalt meg kissé bátortalanul.

- Mit jelentsen ez, Xiumin? - kérdezte Luhan kiabálva. Minden pillantás rájuk szegeződött, de őt ez nem érdekelte. - Azt hittem Seoulban vagytok a beteg húgoddal. Mégis mi a fészkes fenét csináltok ti itt ezekkel a srácokkal? Tudjátok, hogy ők felelnek a balhékért, nem? Akkor meg mégis miért?

Xiumin éppen szólt volna, ám Lee MinHo megfogta a karját és a barátai felé fordult, akik mellette ültek. - Fiúk, vigyétek Xiuminékat vissza!

Két srác elállta Luhanék útját, a másik kettő meg a kijárat felé terelte Xiuminékat, akik szó nélkül engedelmeskedtek.

- Xiumin! Srácok! Ne csináljátok ezt! - kiáltottak utánuk Luhanék, de hiába.

Xiumin nem örült a kialakult helyzetnek, de nem tehetett mást. A többiek aggódva néztek rá, majd egymásra. Minden pillanatban feltették magukban a kérdést: Vajon ilyenkor mi a helyes döntés?

Beszálltak az épp érkező fekete furgonba és már ott se voltak.

- Miután miattad kiléptek a legjobb táncosaim - nézett villámló tekintettel MinHo Luhanra -, felkerestem a drágalátos barátaitokat, és felajánlottam nekik, hogy beállhatnak hozzánk és elintézem, hogy felléphessenek velünk a döntőben. És képzeld! Azonnal ugrottak. Lelkesen válaszoltak igennel a kérdésemre. Ki hitte volna, hogy ennyire fel akarnak lépni. Gondolom, ti nem ajánlottátok fel, hogy elviszitek őket a versenyre - Elkezdett nevetni.

A fiúknál itt betelt a pohár. Teljesen elegük volt a fiúból és szívesen megmutatták volna neki az öklük erejét. MinHo azonban csak folytatta.

- Miután történt az a sajnálatos baleset a kis kölyökkel - tettette az együttérzést - egész jól felépült, így már tud táncolni. És szeretne is. De ez nektek nem jutott eszetekbe, mi?

Hangosan felkacagott, miközben Luhan két kezével az asztalra csapott.

- Azt ne mondd, hogy az ő balesete mögött is te állsz? - kérdezte a fogait vicsorgatva.

- Most hazudjak neked?

Minho újra felkacagott, majd felállt. - Most, ha megbocsátotok, még van egy kis dolgom.

Elindult a kijárat felé, ám Luhan megfogta a vállát. Miközben a két másik srác próbálta elvinni Luhant, akiket meg Hyunseungék támadtak, MinHo és Luhan csak meredten nézett egymás szemébe. Majd MinHo megfogta Luhan kezét és levette magáról, majd lesöpörte a vállát, mintha poros lenne és távozott, a két srác pedig követte.

- A pokolba! Menj a pokolba, te barom! - ordított Luhan.

A jókedv elszállt és a helyébe csak düh és zavarodottság került. A fiúk a garázsban ültek, nagyjából ugyanúgy, ahogy szoktak. JiYong és Hyunseung a széken az asztalnál, míg Sungyeol és Luhan a kanapén, félig fekve, félig ülő helyzetben.

- Most akkor Xiuminék ellen fogunk fellépni? - kérdezte halkan Sungyeol.

Mindenki dermedten bámult maga elé. Senkinek sem volt kedve semmihez. Hatalmas csend töltötte be a garázst.

- De hiszen Seoulban voltak, nem? - szólalt meg JiYong valamivel hangosabban. - Azt mondtad, beszéltél vele valamelyik nap. Nem is mondta, hogy visszajönnek? - nézett kérdőn Luhanra.

A fiú nem válaszolt. Ahogyan korábban reagált, erre a kérdésre nyilvánvaló volt a válasz.

- És akkor a baleset is… most akkor ez az alak ütötte el Xiumint? - hozta fel az újabb kérdést Hyunseung.

- Miért tette? - kérdezte Sungyeol.

- Hogy ne tudjon fellépni azon a versenyen - kapcsolt JiYong. - Azt mondták, fel akartak lépni, de a baleset miatt nem tudtak. És a konferáló is mondta, hogy egyel kevesebb a fellépő.

Luhan csak hallgatott. Próbálta összerakni a képet és valami módot találni, ami felmenti Xiumint. Nem hiszi el, hogy elárulta csak azért, hogy felléphessen az elődöntőben. Igaz, nem kérdezték őket, de ha megkérték volna, szívesen engedték volna.

- Vajon hogy van a húga? - kérdezte Sungyeol rövid és nyomasztó csend után.

- Remélem, minden rendben van már - mondta Hyunseung, miközben Luhan felállt és elindult a kijárat felé.

- Te mit gondolsz, Luhan? - kérdezte tőle JiYong, mire Luhan megtorpant.

- Bárhogy is legyen - kezdte -, ha Xiumin azt akarja, akkor többé nem vagyunk barátok.

Azzal távozott.