Kedves Naplóm! [One shot]

Sziasztok! Megpróbálkoztam egy új dologgal egy one shot formájában. A történet napló formájában íródott, e/1-es személyben, hogy a főszereplő, vagyis a mesélő helyébe képzelhesd magad. Hogy melyik bandatag szerepel benne, legyen az én kicsi titkom. ;) Jó olvasást!

2014. November 11. Kedd – Kedves Naplóm!

Utoljára nagyjából tíz éves koromban fogtam naplót a kezemben. Akkor is csak unalomból kezdtem írni. Ma úgy döntöttem, újra elkezdem. A lányom lepett meg ezzel a gyönyörű borítású füzettel, aminek nagyon örültem. Magam is jó ötletnek tartom, hogy akár ilyen módon is, de valahogyan megmaradjanak emlékként azok a napok, amikre szívesen emlékezünk vissza. Nyomot hagyva a papíron, együtt egy füzetben most elkezdem az én történetem, hogy ha egyszer majd pár év múlva kinyitom, tisztán fel tudjam idézni az egyes pillanatokat, és velük együtt azt is, mit éreztem akkor.

Immáron a huszonkilencedik születésnapomat ünneplem drága kislányommal. Csak ketten vagyunk már hosszú ideje, és emiatt cseppet sem vagyunk boldogtalanok. Az idén töltötte be a hatot és ő a világ legédesebb kislánya. Nem csak azért mondom, mert ő az enyém. A korához képest sokat törődik másokkal, köztük velem is, mindig életvidám, és nyitott személyiség.

Seol Hi! Ha majd ezt olvasod, remélem már fiatal hölgy lett belőled és boldog vagy. A boldogság és az egészség a legfontosabb.

2014. November 12. Szerda – Kedves Naplóm!

Ma kaptam egy új állást. Végre elhelyezkedtem egy kis cégnél. A munkatársaim figyelmesek és mindenben segítőkészek. Bár sokat kell még tanulnom, azt hiszem, nem lesz gond.

2014. November 13. Csütörtök – Kedves Naplóm!

Minden nap arra gondolok, mivel lephetném meg az én drága Seol Hi-met karácsonyra. Még elég korai, de már most azon izgulok, hogy fog sikerülni. Bár csak ketten vagyunk, és egyedül keresek, de sok a kiadásunk is. Remélem, nem fogok neki csalódást okozni. Mindent meg fogok tenni, hogy az idén is egy emlékezetes karácsonyban legyen része.

2014. november 16. Vasárnap – Kedves Naplóm!

Pár napja nem írtam már. Eddig elfoglalt voltam a munkámmal a cégnél is és itthon is. A karácsony egyre jobban közeleg és végre megtaláltam a megfelelő ajándékot Seol Hi-nek. Minden nap olyan lelkesen mesél nekem mi történt vele aznap.

Ez lesz a harmadik karácsonyunk kettesben. Eddig mindig volt egy harmadik személy, akivel ünnepelhettünk, akár távoli családtag, akár egy másik személy, aki fontos volt nekem. Milyen rég volt már! Seol Hi nem tűnik úgy, hogy bánná a dolgot, remélem, nem ismerem félre a lányomat, és valóban élvezi, hogy kettesben van velem.

2014. november 19. Szerda – Kedves Naplóm!

Ma hazafelé menet megálltam egy útba eső kirakatnál, hogy karácsonyi díszeket keressek, amikkel majd együtt feldíszítjük a házat, amikor valami váratlan dolog történt. Ahogy a kirakatot bámultam, gitárt és éneket hallottam. Megfordulva egy fiút pillantottam meg a főtér lezárt és feldíszített szökőkútja előtt állva. Élvezettel játszott, még úgy is, hogy szinte senki sem figyelt rá. A legtöbben furcsán megbámulták, és messziről elkerülték a mellé helyezett nyitott gitártokot, amibe valami kis jutalmat várt az előadásért. Meg kellett hagyni, nem vagyok valami jó a zenei hangokban, nem értek a hangjegyekhez és egyebekhez, a hangszerekhez is ostoba vagyok, de még én is észrevettem, hogy eléggé hamisan szólt az egész.

Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy jó ideje csak őt bámulom. Körülöttünk az emberek jöttek-mentek, csak mi ketten nem mozdultunk.

Nagyjából huszonéves fiú lehetett, aki élvezi, ha zenélhet, és úgy tűnt, nem fogadja el, ha ócsárolják az erőfeszítését. Személy szerint engem azonnal megragadott. Nincs sok tehetsége, azt meg kell hagyni, de amennyi kitartása van, az dicséretre méltó. Ha nem is figyelnek rá, még akkor is ha rosszat mondanak a munkájára, ő akkor is feláll és semmibe véve a rosszallókat tovább csinálja azt, ami neki örömöt okoz. Ilyen fiúnak láttam.

Végül mielőtt elindultam volna haza, odasétáltam hozzá, és köszönetképp egy kis ajándékot szórtam a gitártokba. Fejét meghajtva megköszönte és belekezdett egy új dalba.

2014. november 21. Péntek – Kedves Naplóm!

Tegnap nem találkoztam a fiúval, ma viszont megint ott volt. Kitartóan, és lelkesen játszott miközben emberek mászkáltak körülötte. Ahogy elnéztem, ma sem aratott sok sikert. A gitártok ugyan nem volt üres, de azzal, ami benne volt, nem sokra ment. Mosolyogva és tapsolva odaléptem hozzá, megdicsértem és én is megjutalmaztam.

2014. november 23. vasárnap – Kedves Naplóm!

Tegnap rengeteg dolgom volt, így egy sort sem írtam. Viszont beugrott hozzám a húgom. Beszélgettünk és eljutottam odáig, hogy elkezdtem neki mesélni a fiúról. Zeneiskolában tanított. Azonnal arra gondoltam, micsoda egybeesés, esetleg megkérdezhetném a fiút, szeretne-e tanulni.

Nos, ezt ma megtettem. Nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Először kikérte a véleményemet, mi gondolok a zenéjéről, és mikor elkezdtem dicsérni, hazugnak nevezett. Azt mondta, őszerinte azért akarom, hogy énektanárhoz járjon, mert nem tetszik az eddigi munkája és megkért, hogy hagyjam békén.

Oh, édes isten. Mit is gondoltam? Egyáltalán miért kell nekem egy idegen fiúval foglalkoznom? Seol Hi, kérlek, ne haragudj édesanyádra!

2014. november 27. Csütörtök – Kedves Naplóm!

Ma meglátogattunk a húgomat a zeneiskolában Seol Hi-vel. Két általános iskolás gyerek zongorapárbaját lehettünk szem- és fültanúi. Remekek voltak, Seol Hi-nek is tetszett. Amíg mi beszélgettünk, ő minden hangszert kipróbált, ami megtetszett neki. Már épp indultunk volna, mikor váratlan vendég érkezett. Az a fiú toppant be a főtérről. Egy pillanatig zavartan állt a küszöbön a tarkóját vakarta, amíg mi a húgommal egymásra néztünk. Seol Hi hirtelen odarohant hozzá, és megkérdezte, játszik-e neki valamit. Mondtam neki, hogy ne zavarja a fiút, mire az illető tisztelettel meghajolt és megkért minket, hogy segítsünk neki tanulni. Valamiért hirtelen boldog lettem. Seol Hi ugrált és tapsolt örömében, hogy zenét hallhat.

A húgom elkezdett neki magyarázni és megtanította neki az alapokat. Mi ketten pedig utólagos engedélyükkel végignéztük és nagyon élveztük. Szerintem a húgom is rájött, hogy van a fiúban tehetség, csak elő kell hozni.

2014. december 2. Kedd – Kedves Naplóm!

Munka után Seol Hi-vel mindig ellátogatunk a zeneiskolába, ahol a húgom foglalkozik a fiúval, akiről az elmúlt néhány napban megtudtam néhány dolgot. A neve Byun Baekhyun. Iskola mellett a kedvenc időtöltése a zenélés, és elég szenvedélye és kitartása van hozzá, hogy minden nap újra és újra kiálljon a főtérre. Mindezek mellett eléggé türelmetlen, és nagyszájú. Valahogy úgy érzem, minél többet tanul, annál jobban veszíti el az önbizalmát. Tennem kellene valamit érte, hogy sikerüljön megvalósítania az álmát?

Viszont ezalatt a pár nap alatt rájöttem valamire. Azt már eddig is tudtam, hogy a húgommal különbözünk. Én mindig az vagyok, aki hallgat és megmarad az egyoldalú szerelemnél, ha arra kerül sor, míg ő inkább harcol azért, akit szeret. Történetesen ez mindenkire vonatkozott, akire ráakadt. És azt hiszem, Baekhyun-ra is. Olyan furcsa érzésem van.

2014. december 8. Hétfő – Kedves Naplóm!

 Időhiány miatt megint kihagytam pár napot. Nem sok minden történt. Seol Hi-vel ma együtt sütöttünk és megleptük vele a húgomat is. Panaszkodott, hogy Baekhyun ma betelefonált, hogy nem tud gyakorolni jönni egyéb okok miatt. Sosem akadt még ki ilyenen eddig, mint most. Kíváncsi voltam, miben más Baekhyun, mint a többiek. Mikor rákérdeztem, a húgom idegesen elfordult, majd tétovázás után kinyögte, hogy szeretné benevezni egy versenyre. Én nem tartottam túl jó ötletnek, ám ő hajthatatlan volt. Mondtam neki, hogy rá kellene hagynia a fiúra az ilyen döntéseket.

2014. december 10. Szerda – Kedves Naplóm!

Ma betelefonáltam az óvodába, hogy kicsit késni fogok, így kérem, vigyázzanak addig Seol Hi-re. Benntartottak minket a munkaidőn túl még egy kis ideig egy megbeszélés miatt, viszont utána egyenesen oda indultam.

Mikor azonban az óvodához értem, Seol Hi óvónője azt mondta, a lányom már elindult hazafelé nemrég az egyik ismerősömmel. Először a húgomra gondoltam, de nem tudtam, mégis miért jött volna el Seol Hi-ért és honnan tudta, hogy késni fogok. Nagyon megijedtem, és leszidtam az óvónőt, miért engednek el egy kisgyereket egy olyan személlyel, akiről nem bizonyosodtak meg, hogy családtag, vagy ismerős. Erre azt felelte, hogy a lányom ismerte és boldog volt, hogy látja. Kérhettem volna, hogy mondja el, hogy nézett ki, de inkább azonnal hazasiettem.

Seol Hi-nek nem volt kulcsa, hiszen mindig én szoktam érte menni. Az ajtó előtt várt meg az illetővel, aki elhozta az oviból, és aki nem volt más, mint Baekhyun.

Megkérdeztem tőle, mi ez az egész, és elmesélte, hogy épp arra járt, amikor Seol Hi meglátta és végül eljöttek. Elnézést kért a felelőtlenségéért, mire csak szabadkozni tudtam. Egyáltalán nem hibáztattam. Seol Hi pedig egyre jobban kezdte megkedvelni. Végül behívtuk egy pohár kávéra, majd beszélgettünk néhány dologról, és Seol Hi is sokat kérdezett tőle.

Boldog voltam, hogy együtt láttam őket.

2014. december 13. Szombat – Kedves Naplóm!

Máris itt van az újabb hétvége. Már nincs sok hátra karácsonyig. Az ajándékot már beszereztem és ma megvettem a díszek egy részét is. Már én is nagyon várom ezt az ünnepet. Hamarosan nekem is lesz egy két szabadnapom, és végig Seol Hi-vel szeretnék lenni.

Az utóbbi pár napban egyre többször találkoztunk Baekhyun-nal. Volt, amikor ő ugrott be és Seol Hi leültette kártyázni, meg más játékokkal elütni az időt, de volt, amikor mi látogattuk meg őt a zeneiskolában. Viszont úgy vettem észre, valami megváltozott. Baekhyun sokkal nyíltabb, amikor nálunk van és amikor Seol Hi-vel játszik sokkal őszintébbnek és boldogabbnak tűnik. Viszont mostanában a zeneiskolában megváltozott a hangulat, ha ő ott van. Nyomott és feszült. Baekhyun nem szívesen teremtett szemkontaktust a húgommal, sőt még az érintését sem tűrte, ha a kezét megfogva próbálta segíteni, hogyan mozgassa az ujjait.

A húgom is valamivel kényelmetlenebbül érezte magát a közelében. Nem bírtam tovább és amint Baekhyun hazament, rákérdeztem a húgomnál. Nagy nehezen kiszedtem belőle az okát: egyik nap bevallotta a fiúnak, hogy beleszeretett. Hát már ott kész voltam. Nem hittem a fülemnek. Mégis hogy gondolta, hogy állandóan csak dobálózik ezzel a szóval. Sokaknak komoly dolgot jelent és fontos számukra, ha ezt mondják nekik. Ám a húgom más. Ő bárkibe belezúg első látásra.

Viszont volt folytatás is: a vallomás után Baekhyun csak annyit felelt, hogy sajnálja, de neki ez nem megy, és nem ezért jött. Ezt teljesen meg is értettem és leszidtam a húgomat. Soha eddig nem használtam olyan hangnemet vele szemben. Meggondolatlanság volt a részéről, és ha ezzel elijeszti Baekhyun-t azt nem bocsájtom meg neki.

Ahogy elindultunk Seol Hi-vel hazafelé, rájöttem egy másik dologra. Rendesen kiakadtam a húgomra, viszont tudtam, hogy ez nála általános. Mégis… sosem reagáltam rá így. Fura érzésem volt. Nem voltam benne biztos, így inkább gyorsan elhessegettem a gondolatokat. A szívem viszont rendetlenül kezdett kalapálni.

Seol Hi! Ha ezt olvasod, remélem, nem értesz félre.

2014. december 16. Kedd – Kedves Naplóm!

A húgom valahogy rendezte az ügyet Baekhyun-nal és jobb lett a kettejük kapcsolata, viszont a feszült légkör még mindig megvolt. Tudom, hogy a húgom nem mond le olyan könnyen a fiúról, de nem értettem, engem miért bosszant ennyire. Sosem érdekeltek a szerelmi ügyei. Akkor most miért? Egy híján harminc vagyok. Ilyenkor már a saját családjával törődik az ember. Jelen esetben én a lányommal és magammal. És a húgommal. Habár ő már tudott magáról gondoskodni. Teljesen összezavarodtam, Seol Hi. Bárcsak már tudnál segíteni nekem! Nem merek senkinek sem beszélni erről.

Baekhyun beleegyezett a versenybe végül. Saját maga választotta ki a dalt, a húgom pedig segíti felkészülni. Nagyon sokat fejlődött amióta a zeneiskolába jár. Élvezem hallgatni, ahogy játszik, a hangját. És melegséggel tölt el, ahogy mosolyog.

2014. december 18. Csütörtök – Kedves Naplóm!

Baekhyun újra megmakacsolta magát és ma bejelentette, hogy nagyon hálás a leckékért, de többet nem fog bejárni. Kifizette az eddigi órákat és elment. Pedig olyan jól ment minden. Mikor rákérdeztem a húgomnál, ő csak azt felelte, nem tehet az érzéseiről. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen, de ha a fiú nem akarja, nincs mit tenni. Valójában kezdtem felismerni, hogy ha tovább folytatják a párbajt, azt hiszem, a fiú mellett állnék ki szívesebben.

Délután megint találkoztunk vele Seol Hi-vel. A lányom boldogan sétált mellette hazáig, majd annyira ragaszkodott hozzá, hogy egy kicsit hadd maradjon, hogy nem volt mit tenni. Amíg ők beszélgettek és játszadoztak, én csak boldogan néztem őket. Örömmel töltött el, ahogy együtt mosolyogtak és nevetgéltek. Baekhyun már huszonkét éves, de mégis megérti Seol Hi-t és nagyon jól szórakoztatják egymást. Amint elment, úgy éreztem, rettenetesen hiányzik.

2014. december 21. Vasárnap – Kedves Naplóm!

A verseny időpontja kijött: holnap után lesz. Baekhyun már nagyon izgulhat, tegnap óta nem hallottam felőle. A húgom állandóan hívogatja, nem érti meg, hogy milyen helyzetben van.

Tegnap délelőtt találkoztam Baekhyun-nal vásárlás közben. Elmondta, hogy a húgom már kezd kibírhatatlan lenni számára a rámenősségével. Én csak annyit, feleltem, hogy ő már csak ilyen. Sajnos ez így is van. Nem tudok ellene semmit sem tenni. Ezután vettem egy nagy levegőt és a bátorságot, hogy megkérdezzem, azon kívül, hogy rámenős a húgom, nem tetszik-e neki. Azonnal megbántam és bele is pirultam, de kíváncsi voltam, és utána már úgyis mindegy volt. végül még én is meglepődtem, hogy felelt. Azt mondta: „Időre van szükségem”. Miután elment, ezen kezdtem gondolkodni. Vajon egy régi csalódás lehet az oka?

Úgy döntöttem, Seol Hi-vel elmegyünk és támogatjuk őt a versenyen. Ha nyer, még egy meghallgatást is kaphat az egyik ügynökségnél. Tudom, hogy sikerülni fog neki. Bízok benne és ezt tudtára akarom adni valahogyan.

Ma megvettem az ajándékot Seol Hi-nek. Remélem, hogy örülni fog neki. Hamarosan itt a karácsony. Furcsa érzésem van. Mintha az előző csak tegnap lett volna. Mindkettőnknek ez a kedvenc időszaka az évben. Az egyhetes szabadságomon az egész napot együtt tölthetjük. Megígértem neki, hogy szenteste feldíszítjük a karácsonyfát és egyik nap elmegyünk korcsolyázni. Hihetetlenül lelkesen várja már a szünetet. Én pedig csak örülni tudok.

2014. december 24. Szerda – Kedves Naplóm!

Végre itt a szenteste. Miközben ezt írom, a nappaliban ülök a kanapén a fényben fürdő karácsonyfát bámulva. Tegnap sok minden történt. Baekhyun izgatott volt a verseny előtt. Megkértem a húgomat, hogy vagy ne jöjjön el, vagy ne hátráltassa. Szerettem volna, ha tényleg sikerülne neki. És ez megtörtént. Sikerült. Ő nyert. Remek volt. Úgy örültem. Amint lejött a színpadról tudatlanul is egymás ölébe ugrottunk, megöleltük egymást és hihetetlenül boldogok és megkönnyebbültek voltunk. Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam.

Baekhyun egyre közelebb hajolt és az ajkaink összeértek. Én idegesen elkaptam a tekintetem, mikor feleszméltem, ám azt vettem észre, ő ezt tudatosan csinálta. Megköszönte a támogatásomat és a segítségemet. Hálás volt, hogy találkozhat Seol Hi-vel és azt mondta, továbbra is eljönne, ha nem okoz vele gondot. Azt mondta, azt se bánná, ha az apja lenne. Magam is elmondtam, hogy rájöttem, mit érzek, és nagyon örült neki. Azt mondta, felismerte, hogy egy rossz kapcsolat elfeledésére találni kell valakit, akivel tényleg boldog lehetsz. A húgom nyomulása ellenére ezt bennem lelte fel. Bár sosem mondtuk ki egymásnak, a tény, hogy mindent megtennénk egymás boldogságáért, már bizonyíték.

Végül hármasban ülünk itt a karácsonyfát bámulva és élvezve a pillanatot. Nem hittem volna, hogy az idei karácsonyt nem csak kettesben töltöm Seol Hi-vel. Bár talán még korai bármit is mondani, remekül érzem magam Baekhyun-nal, és úgy tűnik, ő is. Seol Hi sem bánja. Talán még nem tudja a jelentőségét, és időbe fog telni, mire megszokja, hogy szólíthatja Baekhyun-t az apjának, de mindketten egyetértettünk Baekhyun-nal abban, hogy az sem baj, ha nem hívja annak. A lényeg, hogy együtt legyünk.

Valójában eléggé aggódok a korunk között lévő különbség miatt, nem is az évek mennyisége okoz gondot, hanem, hogy én vagyok az idősebb. Hamarosan meglátogatjuk a szüleit. Mindent bele kell adnom, hogy elfogadjanak engem és a lányomat. Leginkább nem is magam miatt, hanem Baekhyun miatt aggódom. Félek, ha a szülei el is fogadják, nem lesz neki egyszerű nyilvánosság előtt egy olyan nővel, aki sokkal idősebb nála. Kellene ettől félnem? Egyszer már rákérdeztem, és azt mondta, ne aggódjak, de ezt nem tudom megtenni, addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy valóban nem kell ezen rágódnom.

Mindenesetre úgy érzem, a karácsony ennél jobbra nem is sikerülhetett volna. Köszönöm mindannyitoknak! Boldog karácsonyt! Szeretlek titeket!♥

…

A táncverseny - 13. fejezet [VÉGE]

Luhan elment sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét. Végre alakulnak a dolgok és akkor egy szempillantás alatt elromlik minden. Tehetetlennek érezte magát. Amikor rossz kedve van, mindig segít rajta a zene. Most is ezt remélte, így elővette a telefonját és a fülhallgatóját, ami mindig nála volt. Teljes hangerőre állította és próbált belemélyedni a dalba. Egy pillanatra megállt, behunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Csak a dalra akart koncentrálni, és elfelejteni mindent.

Alig ment egy perce a dal, mikor kapott egy hívást. Kivette a fülest a füléből, majd megnyomta a hívás fogadása gombot.

- Halló?

Nagyon remélte, hogy nem egy kellemetlenkedő alak zavarja megint. Már épp kezdett lenyugodni. Beszélgetés közben továbbsétált.

- Luhan? Te vagy az, Luhan? - kérdezte egy női hang.

A fiú nem találta ismerősnek a hangot, így megkérdezte, kivel beszél, mire a nő azt felelte: - Minseok anyja vagyok.

Luhan kapcsolt és mentegetőzni kezdett. - Oh, elnézést. Hirtelen nem ismertem fel.

- Semmi baj - felelte a nő kedvesen. - Már nagyon régen volt, mikor utoljára beszéltünk.

- Igen. De miért tetszett keresni. Történt valami? - kérdezte Luhan, próbált nem elveszni az emlékekben, amikor Xiuminnal még együtt voltak minden nap.

- Minseok veled van? - kérdezte a nő aggodalmasan.

- Jelenleg nincs.

Luhan nem tervezte beavatni a nőt a részletekbe, amúgy is elég sok gondja lehet. A hangján is érződött a kimerültség.

- Nagyon aggódom miatta, Luhan. Kérlek, vigyázz rá! Ugye nem keveredett rossz társaságba? Veletek van, ugye?

- I-Igen - füllentett a fiú. - Minden rendben van. Nem kell aggódnia. Vigyázunk egymásra. Mi a helyzet a kórházban?

- Szörnyen aggódom. Újabb műtétre lenne szükség, ám az ár az egeket veri és még a kórházi ellátással is tartozunk. A férjemre nem számíthatok, egyedül meg nem bírom. Ilyen állapotban nem vagyok képes dolgozni. Nem hagyhatom itt őt. Mikor ezt elmondtam Minseoknak, azt felelte, csak bízzam rá. Aztán pár napja kapott egy telefonhívást, de nem hallottam belőle semmit, mert félrevonult. Mikor visszatért azt mondta, hamarosan meglesz a pénz és minden rendben jön. Fogta a barátait és visszamentek Suwonba.

- Pontosan mikor történt ez? - Luhannak újra rossz érzése lett.

- Úgy két-három napja. Azóta, ha hívom, mindig rövidre fogja a beszélgetést, és nem árul el semmit. Csak azt hajtogatja, hogy ő rendben van, foglalkozzak magammal és ne aggódjak.

Luhan egy pillanatig hallgatott. Aztán megtorpant, majd megfordult és rohant a garázs felé. – Minseok-nak igaza van. Kérem, vigyázzon magára és a lányára. Minden rendben lesz. Megígérem! Bízzon a fiában.

Azzal elbúcsúzott. Visszatért a fiúkhoz, akik azóta egy centit nem mozdultak. Elmesélte nekik az előbbi beszélgetést és együtt megvitatták.

- Szóval, aki akkor telefonált Xiuminnak - próbálta összerakni a képet Sungyeol -, az a srác volt?

- Valószínűleg igen - bólintott Luhan.

- De akkor… - JiYong úgy érezte egyre bonyolultabbá válnak a dolgok és már semmiben sem lehetnek biztosak. - Lehetséges, hogy pénzt ajánlott nekik?

Egy darabig csendben voltak. Magukban rakosgatták össze a képet, szerettek volna végre tisztán látni.

Eközben Minseokék HyunJoong házában voltak. Volt egy nagy helyiség, ami táncteremnek lett kialakítva. Az egyik fal tetőtől talpig tükörrel volt fedve. Mindenki ott volt, aki majd fellép a döntőben. Xiuminékon kívül még négy fiú, köztük Lee MinHo és HyunJoong.

JongInéknak kellett felelni a koreográfiáért, amit istenáldotta tehetségüknek köszönhetően hamar meg is csináltak és a többieknek is tetszett.

Kétórányi próbálás után most először pihenhettek. A terem jobb oldalán, a bejárati ajtó mellett voltak a székek, ahova lepakolhatták a táskáikat és leülhettek. Megtörölték magukat a törülközőben és felfrissítették magukat hideg vízzel. Csak négyen ültek ott. A ház tulajdonosa és a barátai a terem másik végében álltak egy körben és beszélgettek.

Xiumin a telefonjával babrált, a mellette ülő Sungjae csak ivott és barátját nézte. MinHo és Kai suttogva tanácskoztak valamiről. Mindenki kimerült volt. A legjobban egy hosszú, zavarmentes alvásnak örültek volna.

- Hé, Minseok! - kiáltott Lee Minho, mire a fiú felállt, a székre hajította a telefonját és odarohant.

Sungjae ekkor kapott az alkalmon. Sunyiban megnézte Xiumin telefonjának a névjegyzékét, gyorsan memorizált egy számot, majd kilépett, mielőtt bárki megláthatta volna. Mire Xiumin elindult feléjük, éppen végzett. Elővette a telefonját és feljegyezte a számot, mielőtt elfelejtette volna. Még időben elmentette, mielőtt vissza kellett volna menniük.

JiYong halkan elindította a zenelejátszót, hátha attól valamivel jobb kedvre derülnek, de nem érezte semmi hatását. Mindenki a gondolataiba merülve elnyúlt a széken és a kanapén. Majd Luhan telefonja berregni kezdett. Mikor felvette, titokban Xiuminra számított, de nem ő volt az.

- Én vagyok, Sungjae - szólt bele a fiú halkan. Mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja.

- Sungjae! - ugrott fel Luhan, mire mindenki ránézett. A kínai fiú, látva kíváncsi arcukat, kihangosította a beszélgetést.

- Kérlek, segítenetek kell! - folytatta Sungjae.

- A többiek is veled vannak, ugye? Hol vagytok? Nem esett bajotok? - kérdezte Luhan, de igyekezett ő is halkan beszélni, nehogy lebuktassa a fiút.

- Igen. Jól vagyunk - felelte a fiú, majd egy rövid szünet után folytatta. - Az egyik fiúnak a házában vagyunk. Próbálunk a döntőre. Nem tudtam, mit csináljak. Kezdek félni.

- Nyugi, minden rendben lesz - próbálta nyugtatni Luhan, amíg a többiek csendben figyeltek. - De mi történt? Miért vagytok velük?

- Még Seoulban a kórházban kezdődött. Xiumin húgának szüksége van egy újabb műtétre, ahhoz pedig pénzre. Már épp kezdtük kitalálni, hogy kereshetnénk elég pénzt, amikor Xiumin kapott egy hívást. Félrevonult, majd mikor visszajött, azt mondta, jöjjünk Suwonba. Útközben elmesélte, hogy az egyik srác hívta a Hunter-ből. Üzletet ajánlott. Kifizeti a teljes kórházi kezelést és a műtét költségét, ha segítünk nekik megnyerni a versenyt. Azt is mondta, hogy a nyertes nagy összeget is nyer, amit mind Xiumin-nak ad, ha kiérdemli. Sokat vitatkoztunk, aztán rábíztuk Xiumin-ra, aki azt felelte, jelenleg nincs más választás. És most itt vagyunk.

- Xiumin-ék most is ott vannak veled?

- Nem, senki sem tudja, hogy veled beszélek. De én már nem bírom itt tovább. Szerintem nem volt helyes döntés és… - Ekkor valamiért elhallgatott, majd hadarva elbúcsúzott és lerakta.

- Sungjae! Sungjae! - kiabált Luhan, de hiába.

- Most mit teszünk? - kérdezte Hyunseung.

Luhan egy pillanatig gondolkodott csak, aztán felállt és azt mondta: - Menjük abba a raktárba.

- De most az egyiküknél vannak, hallottad Sungjae-ét - emlékeztette JiYong.

- Igen, de tuti visszamennek oda. És Xiuminék is ott lesznek.

Újabb fél órát próbáltak, majd a fiúk kajaszünetet rendeltek el. Mind kimentek az étkezőbe és leültek egy hosszú asztalhoz. Egy egész hadsereg odafért volna. A helyiségben nem is volt más csak az asztal és a székek. Az ételt és az italt egy különálló konyhából hozták be.

Xiuminék először csak kevergették az ételt, étvágyuk nem volt. Aztán néhány falatot ettek is, hátha erőre kapnak. Éhesen semmit sem lehet csinálni.

Sungjae ekkor felállt az asztaltól, és kikérezkedett a mosdóba. Furcsán néztek rá, de aztán csak folytatták az evést és a beszélgetést. Sungjae-ét a komornyik vezette el a hosszú folyosón keresztül a mosdóig. Két fülke volt, bár csak egyedül HyunJoong lakott a házban, meg a szolgálók.

A fiú beült az egyik fülkébe és elővette a telefonját, tárcsázta az előbb megszerzett számot. Óvatosan beszélt, nehogy valaki meghalljon valamit. Nem tudhatta, vajon követték-e, mert gyanúsnak tartották. Mielőtt befejezhette volna a mondandóját az egyik fiút hallotta.

- Siess már! Folytatjuk a próbát.

- Most mennem kell! - suttogta a telefonba, majd letette.

Lehúzta a vécét, majd kezet mosott, hogy ne legyen túl gyanús, majd elindult. A folyosón már nem volt senki, de egymaga is visszatalált az ebédlőbe, onnan pedig a táncterembe. Még nem kezdték el. A házigazda és a társai ugyanott voltak, mint azelőtt, míg Xiuminék a székeknél.

- Xiumin - szólította meg Sungjae a fiút halkan. - Kérlek, menjünk el innen. Megszerezhetjük a pénzt Luhan-ékkal is. Biztos vagyok benne, hogy segítenek.

- Ezek után már nem hiszem - válaszolt Minseok egy idő után.

- Dehogynem - felelte Sungjae, majd még halkabbra vette a hangerőt. Már szinte alig hallotta saját maga is. - Most beszéltem Luhan-nal. Kérlek!

Xiumin tétlenkedett, majd MinHo hajolt oda hozzá. - Sungjae-nak igaza van. Ez kezd veszélyessé válni.

JongIn csak bólintott, majd Xiumin a többi fiúra nézett. Belül magával vitatkozott. Utálta, hogy neki kellett mindig nehéz döntéseket hozni. De a fiúk megbíztak benne, nem okozhatott csalódást.

Luhanék nem a raktárba indultak. Kezdett későre járni, és a sötétben még nagyobb a veszély. Főleg, ha azok a srácok szokás szerint fekete ruhában vannak. A suliban hallott pletykák alapján megkeresték JungHoon tanár urat, mivel nem érték el a telefonján. Állítólag, ha nem a suliban van, akkor az egyik ismerősének az éttermében. Nem kockáztathattak, hogy hagynak egy üzenetet, aztán vagy eljön, vagy nem. Biztosra kellett menniük, hogy ott lesz. Szükségük volt rá.

A tanár először csak lecseszte őket, miért nem voltak suliban, de a fiúk azonnal a lényegre tértek, meg se hallva a kérdést. JungHoon nem tétovázott sokáig, azonnal indultak. Beszálltak az autójába és már ott sem voltak. Messzebb parkoltak, nehogy meghallják őket, majd rohantak a raktárhoz. Már távolról hallották a kiabálást, és a zenét. Mielőtt tudatlanul berontottak volna, először óvatosan felmérték a terepet.

- Nem gondoltátok, hogy csak olyan simán elengedünk titeket, ugye? - hallották Lee MinHo hangját. - Üzletet kötöttünk, Minseok.

- Az az üzlet már nem áll, nem kell a pénzed - felelte a fiú.

Luhanék óvatosan kukucsáltak be. A négy fiú egymásnak háttal állva egy körben áll, amíg a többiek körbevették őket. Egyre többen voltak. Látszólag nem sérültek meg. Sokáig nem is bírtak várni. Féltek, hogy kezet emelnek rájuk.

Haditervet nagyon nem készítettek, de Luhan nem is hagyott senkit gondolkodni.

- Hé, MinHo! - lépett előre. - Hagyd békén a barátaimat!

JungHoon, JiYong és a többiek csak morogtak egyet, majd mellé álltak. Együtt sétáltak előre a banda felé, majd Lee MinHo emberei elindultak feléjük. Már nem fogtak ki rajtuk. Azonnal mind a földre kerültek, a legtöbb természetesen Jung Hoon jóvoltából. Lee Minho egyedül maradt. Xiuminék hátráltak tőle, és Luhanék mellé álltak. A fiúk a tanárukra hagyták a többit.

Lee MinHo JungHoon-ra támadott, de teljesen elvesztette a fejét, amiért a férfi hihetetlenül magabiztosan fogadta őt, és szinte meg se kottyantak neki az ütései, így hamar porban végezte. Mikor újra felállt, és támadni készült, visszhangzó taps hallatszott, majd a dobozok közül előlépett egy csupa fehérbe öltözött fiú. Úgy tűnt, nem féltette a ruháját, amilyen piszkos helyre jött fehérben.

- Remek előadás volt - dicsérte meg a tanárt. - Akkor, mi mennénk is. MinHo! Gyerünk!

- Nem megyek én sehova, még nem végeztem - felelte a fiú, ám barátja megállította.

- Szerintem meg igen.

Nem tehetett mást. Valami volt a fehér HyunJoong-ban, ami azonnal engedelmességre kényszerítette a fiút, így Lee MinHo Hyun Joong társaságában eltűnt a dobozok között.

- Csak úgy hagyja elmenni? - kérdezte JiYong a tanárát. Kicsit sem akarta ennyiben hagyni.

- Hát már elmentek, most mit tegyünk? - vágott ártatlan arcot JungHoon.

- Menjen utána! - kiáltottak rá a fiúk közül valamennyien.

- Menjünk! Készülnötök kell holnapra! Ma úgyis ellógtatok az iskolából.

JungHoon átkarolta JiYongot és JongInt és elindultak, a többiekkel a nyomukban.

Mikor már maguk maradtak a garázsban, Xiumin tisztázta a helyzetet és részletesen elmesélt mindent. Már bevallotta, hogy nem volt jó ötlet elfogadni a segítséget, de akkor az tűnt a legjobbnak. A húga miatt mielőbb pénzre volt szüksége. Luhan-ék ezt megértették és már nem hibáztatott senki senkit, azért, ami történt, de megígértették egymással, hogy többet ilyet nem csinálnak.

A döntőben zseniálisan szerepeltek. A Hunter nem volt ott, a konferáló sem ismerte az okot, egyedül a fiúk tudtak arról, ami történt. Egész délután tartott a megmérettetés és hat óra volt, mire kihirdették a nyertest. Mindannyian azt hitték, MinHo csak etette őket azzal, hogy a nyertes pénzjutalmat is kap a trófea mellé, de ez később kiderült, igaz volt. Méghozzá nem is keveset.

A fiúk kértek egy szívességet a rendezőktől: engedjék meg, hogy másokat is bevegyenek a csapatba, amit nagy nehezen, de jóváhagytak nekik.

- Lehetne a nevünk BlackStar+ Encore, vagyis Black Core - mondta JiYong lelkesen.

- És tudod te az mit jelent? - kérdezte tőle Hyunseung furcsán nézve rá.

- Akkor Black Code - mondta JiYong pár percnyi gondolkodás után.

Utána még azon veszekedtek, minek új név. Aztán mind belátták, egyik bandával se lenne igazságos, ha az egyik csapat nevét használnák csak, mikor ketten vannak. Bár barátok, így nem lenne gond, de épp ezért akartak igazságosak lenni egymással.

A konferáló kijelentette a győztes nevét, ami a Black Code volt.

A fiúk ugráltak és kiabáltak örömükben. Átvették a hatalmas kupát, a borítékban lévő csekket meg mindannyian jóváhagyva Xiuminnak adták. A fiú hajlongva köszönte meg társainak már lent a színpad mellett. Még aznap visszament Seoulba és közölte anyjával a jó hírt. JongIn és a többiek is vele tartottak.

Azóta nem hallottak Lee MinHo-ról és a barátairól, bár nem is szerettek volna. Viszont nem ők voltak az egyetlenek, akik szó nélkül eltűntek.

Luhanék végre visszataláltak a suliba is. Ám az órára nem JungHoon tanár úr jött be, hanem az előző osztályfőnökük.

- Hol van a tanár úr? - kérdezték a tanárnőt.

- Jung Hoon tanár úr pár napja visszament a szülővárosába.

Luhanék nem tudták elhinni. Csakúgy lelépni. Meg se tudták köszönni azt, amit értük tett. Egész végig, magára nem gondolva kiált értük. Minden meleg helyzetből kimentve őket, ott termett, ahol éppen szükség volt rá. És most elment. Ahogy először megjelent, és ahogy napközben is feltűnt, mikor a fiúknak szükségük volt rá, úgy lépett le szó nélkül is.

Azóta nem is hallottak felőle.

Miután Xiumin húga végre jobban lett, minden leköltöztek Suwonba, így a nyolc fiú a nap 24 órájában együtt lehetett. Végre azt tehettek, amit akartak. Ezután is jártak versenyekre, és már országszerte ismerték őket.

A táncverseny - 12. fejezet

Másnap Luhanék hamarabb befejezték a gyakorlást. Úgy érezték, már eléggé felkészültek a döntőre, így megérdemelnek egy kis pihenést is. Úgy döntöttek elmennek a kedvenc éttermükbe. Ritkán jártak oda, leginkább, ha ünnepeltek például szülinapot. A mostani is jó ok volt az ünneplésre.

Egy francia étterem volt, ami nem olyan régen nyitott ki, a tulajok és a személyzet is japánok voltak, akik remekül beszéltek koreaiul és mindent megtettek a vendégekért. Néha még zene is szólt. Amint a fiúk egyszer betévedtek, megkedvelték a helyet. Azelőtt sok szóbeszéd járt, hogy, aki bejön, az nem biztos, hogy visszamegy. Azóta sem értették Luhanék, mi lehetett olyan borzalmas, hogy ezt mondták. Mindezek mellett öröm volt látni, hogy az étterem egyre sikeresebb és vannak rendszeres vendégek is.

Megkapták az étlapot, amin sok újdonság is volt, amiket mind meg akartak kóstolni, így nem tudtak, mit válasszanak. Nem volt olyan drága semmi sem, épp ezért is volt a kedvencük. Az étterem hangulata jó volt, bár elég régi épület volt. A személyzet is kedves volt és vendégszerető. Az egyetlen pincér fel-le futkározott, olyan volt, mint akit kilőttek egy rakétából, de látszott rajta, hogy örömmel csinálja. Úgy mosolygott, mintha ráfagyott volna az arcára az az élénk mosoly.

A személyzetet három fiatal férfi alkotta, a főszakácsot is beleértve. Együtt dolgoztak, egyikük sem volt fölényeskedő a másikkal. Ránézésre meg se tudtad volna, mondani, ki a főszakács. Néha osztott ki utasításokat, de azok inkább tűntek javaslatoknak.

Luhanék kényelmesen elfogyasztották az ételt, amit rendeltek. Hyunseung akkora tállal rendelt, hogy nem hitték, hogy meg tudja enni, de sikerült neki. Bár tudták, hogy szeret enni, újra és újra elképedtek rajta, mennyit eszik, és mégsem látszik meg rajta.

Nevetgélve indultak el a játékterembe. Már rég játszottak és már mindenki revansot akart venni Luhanon, amiért mindig nyer. Teljesen fel voltak pörögve. Útközben arról beszélgettek, hogy milyen volt, amikor először beléptek az étterembe. Előre tartottak tőle, milyen lesz, az elmondások alapján természetesen nem reménykedtek jóban, de kíváncsiak voltak. Hallották, hogy az étterem francia, de a személyzet japán. Ők viszont koreaiak - és kínaiak - voltak, és nem tudták, milyen nyelven kell majd beszélniük. Mikor meglátták a vidám pincért, már készek voltak, hogy angolul szóljanak hozzá, és meglepődtek, mikor hirtelen megszólalt koreaiul. A kiejtése teljesen helyes volt. Akcentusa volt ugyan, de tisztán lehetett érteni. Utána egész idő alatt ezen nevettek, a személyzet, és a többi vendég meg nem tudta mire vélni ezt a felettébb jókedvet. Amikor a pincért odahívták, hogy egy pohár vizet kérjenek, megint csak mosolygott, de a mosolya más volt. A fiúk arra gondoltak, talán azt hiszi, rajtuk nevettek, így a végén mielőtt távoztak volna, elnézést kértek a viselkedésükért. Azóta a személyzet bárhol felismeri őket azonnal.

JiYong épp Luhan nyakába ugorva mesélte a részleteket, mintha a többiek ott sem lettek volna akkor. Sungyeol egyszer csak megtorpant, mire a többiek kíváncsian néztek rá.

A túloldalra bámult mozdulatlanul. A többiek követték a pillantását.

- Azok ott… - kezdte de nem folytatta. A többiek is tudták már mire gondolt, és ők is ugyanúgy reagáltak.

Az utca túloldalán Xiumint, JongInt, MinHot és Sungjae-t ismerték fel, ahogy 4 másik sráccal sétálgatnak. Ezek közül a négy srác közül csak egyet ismertek fel.

- Lee MinHo - suttogta maga elé Luhan. Ez a név mintha az agyába vésődött volna.

A négy srác boldogan beszélgettek, amíg Xiuminék csak hallgattak és velük sétáltak, de mosolyogva bólogattak és válaszoltak, ha hozzájuk szóltak.

Luhanéknak több se kellett. Mit sem törődve a piros lámpával, vagy az autókkal, átrohantak a zebrán, ám mire átértek, úgy tűnt, szem elől tévesztették őket. Aztán JiYong megbökte Luhan vállát. Beültek egy kis kávézóba. Lee MinHo egy asztalnál ült Xiuminékkel, a többiek mellettük.

Luhanék berohantak, egyenesen hozzájuk mentek. Xiumin még azelőtt észrevette őket, mielőtt odaértek volna és ijedten felállt.

- Luhan?! - szólalt meg kissé bátortalanul.

- Mit jelentsen ez, Xiumin? - kérdezte Luhan kiabálva. Minden pillantás rájuk szegeződött, de őt ez nem érdekelte. - Azt hittem Seoulban vagytok a beteg húgoddal. Mégis mi a fészkes fenét csináltok ti itt ezekkel a srácokkal? Tudjátok, hogy ők felelnek a balhékért, nem? Akkor meg mégis miért?

Xiumin éppen szólt volna, ám Lee MinHo megfogta a karját és a barátai felé fordult, akik mellette ültek. - Fiúk, vigyétek Xiuminékat vissza!

Két srác elállta Luhanék útját, a másik kettő meg a kijárat felé terelte Xiuminékat, akik szó nélkül engedelmeskedtek.

- Xiumin! Srácok! Ne csináljátok ezt! - kiáltottak utánuk Luhanék, de hiába.

Xiumin nem örült a kialakult helyzetnek, de nem tehetett mást. A többiek aggódva néztek rá, majd egymásra. Minden pillanatban feltették magukban a kérdést: Vajon ilyenkor mi a helyes döntés?

Beszálltak az épp érkező fekete furgonba és már ott se voltak.

- Miután miattad kiléptek a legjobb táncosaim - nézett villámló tekintettel MinHo Luhanra -, felkerestem a drágalátos barátaitokat, és felajánlottam nekik, hogy beállhatnak hozzánk és elintézem, hogy felléphessenek velünk a döntőben. És képzeld! Azonnal ugrottak. Lelkesen válaszoltak igennel a kérdésemre. Ki hitte volna, hogy ennyire fel akarnak lépni. Gondolom, ti nem ajánlottátok fel, hogy elviszitek őket a versenyre - Elkezdett nevetni.

A fiúknál itt betelt a pohár. Teljesen elegük volt a fiúból és szívesen megmutatták volna neki az öklük erejét. MinHo azonban csak folytatta.

- Miután történt az a sajnálatos baleset a kis kölyökkel - tettette az együttérzést - egész jól felépült, így már tud táncolni. És szeretne is. De ez nektek nem jutott eszetekbe, mi?

Hangosan felkacagott, miközben Luhan két kezével az asztalra csapott.

- Azt ne mondd, hogy az ő balesete mögött is te állsz? - kérdezte a fogait vicsorgatva.

- Most hazudjak neked?

Minho újra felkacagott, majd felállt. - Most, ha megbocsátotok, még van egy kis dolgom.

Elindult a kijárat felé, ám Luhan megfogta a vállát. Miközben a két másik srác próbálta elvinni Luhant, akiket meg Hyunseungék támadtak, MinHo és Luhan csak meredten nézett egymás szemébe. Majd MinHo megfogta Luhan kezét és levette magáról, majd lesöpörte a vállát, mintha poros lenne és távozott, a két srác pedig követte.

- A pokolba! Menj a pokolba, te barom! - ordított Luhan.

A jókedv elszállt és a helyébe csak düh és zavarodottság került. A fiúk a garázsban ültek, nagyjából ugyanúgy, ahogy szoktak. JiYong és Hyunseung a széken az asztalnál, míg Sungyeol és Luhan a kanapén, félig fekve, félig ülő helyzetben.

- Most akkor Xiuminék ellen fogunk fellépni? - kérdezte halkan Sungyeol.

Mindenki dermedten bámult maga elé. Senkinek sem volt kedve semmihez. Hatalmas csend töltötte be a garázst.

- De hiszen Seoulban voltak, nem? - szólalt meg JiYong valamivel hangosabban. - Azt mondtad, beszéltél vele valamelyik nap. Nem is mondta, hogy visszajönnek? - nézett kérdőn Luhanra.

A fiú nem válaszolt. Ahogyan korábban reagált, erre a kérdésre nyilvánvaló volt a válasz.

- És akkor a baleset is… most akkor ez az alak ütötte el Xiumint? - hozta fel az újabb kérdést Hyunseung.

- Miért tette? - kérdezte Sungyeol.

- Hogy ne tudjon fellépni azon a versenyen - kapcsolt JiYong. - Azt mondták, fel akartak lépni, de a baleset miatt nem tudtak. És a konferáló is mondta, hogy egyel kevesebb a fellépő.

Luhan csak hallgatott. Próbálta összerakni a képet és valami módot találni, ami felmenti Xiumint. Nem hiszi el, hogy elárulta csak azért, hogy felléphessen az elődöntőben. Igaz, nem kérdezték őket, de ha megkérték volna, szívesen engedték volna.

- Vajon hogy van a húga? - kérdezte Sungyeol rövid és nyomasztó csend után.

- Remélem, minden rendben van már - mondta Hyunseung, miközben Luhan felállt és elindult a kijárat felé.

- Te mit gondolsz, Luhan? - kérdezte tőle JiYong, mire Luhan megtorpant.

- Bárhogy is legyen - kezdte -, ha Xiumin azt akarja, akkor többé nem vagyunk barátok.

Azzal távozott.