Janus - A menedék - 9. fejezet

Young még mindig szokatlannak és kényelmetlennek érezte az öltözéket, amit a hercegek is viseltek, így visszaváltott a saját, megszokott ruháira. Többet voltak együtt és gyakrabban beszélgettek Kwangminnal, ám időbe telt, míg megszokták és elfogadták a tényt, hogy valóban testvérek.

- Youngmin, még mindig dolgozol egész nap?! – nézett rá reggeli közben Jeongmin. – Kiderült, hogy herceg vagy, ilyen munkát nem csinálhatsz többet!

- Szerintem ezzel semmi gond – felelte a fiú. – Szeretném, ha ugyanúgy bánnának velem, mint eddig. Szeretném, ha minden olyan maradna, ahogy volt, a munkámat pedig továbbra is végezni fogom kötelességem szerint.

- Hoon! – nézett rá könyörgő szemekkel Jeongmin. A férfi tudta, hogy arra kéri, értesse meg Youngminnal, hogy valóban hercegként kellene viselkednie, azonban nem úgy tűnt, hogy a férfi az ő oldalán állna.

- Hadd csinálja, amit szeretne! – mondta a férfi szokásos hangnemében.

- Kwangmin! – nézett Jeongmin ezután utolsó reményére, aki meglepve emelte fel a fejét a tányérból. Végignézett az asztalnál ülőkön, tekintete Youngnál megakadt egy kis időre, majd az előtte lévő ételre meredt, végül némi gondolkodás után ismét felnézett.

- Szerintem is maradjon minden úgy – mosolyodott el a legőszintébben, ahogy akkor tellett tőle. – Minek cifrázzunk? Így legalább nem kínos senkinek sem és meg tudtok minket különböztetni. Te magad is ezen poénkodtál.

Mindenki felnevetett, csak Jeongmin nem. Fintorgott egyet, savanyú képet vágott, aztán az asztallapra hajtotta a homlokát. Pár perc múlva felemelte a fejét és vágott egy gúnyos grimaszt. Hoon csak mosolyogva nézte a jelenetet, egészen addig, míg tekintete Youngra nem vándorolt. Ellentétes érzelmek töltötték el, ha a fiúra gondolt. Részben örült, mert így megtalálhatta a testvérét, és a helyet, ahová valójában tartozik, viszont fájt is neki. Félt, hogy az eddigi kapcsolatuk majd a feledésbe vész, ha a fiú testvérével tart. Sokan jöttek és mentek, mióta fenntartotta a Janust, ám abban mindeddig biztos volt, hogy bármi történjék is, Young mellette lesz. Szinte a fiaként tekintett rá. Ennek azonban egyre inkább úgy tűnt, hamarosan vége szakad.

Délután a három herceg a jengával játszott. Kwangmin szerette volna, ha Young is csatlakozik hozzájuk, de beleegyezett abba, hogy minden marad változatlanul, így ehhez kellett tartania magát. Nem akart ráerőltetni a fiúra semmit, tudta, hogy adnia kell neki egy kis időt.

Épp ő lépett, amíg a többiek reménykedtek benne, hogy összedől a torony, azonban ez nem történt meg. Felnevetett, majd Hyunseong következett, akinek óvatosan, lassan, de sikerült kivennie egy újabb rudat. Kwangmin ez alatt kinézett a kitárt ajtón, és épp megpillantotta Youngot, aki akkor végzett a söpréssel.

- Young! – hallotta egyszer csak Hoon hangját, mire tekintete a férfire vándorolt. – El tudnál menni a faluba egy-két dologért? Tegnap kimaradt.

- Persze.

A fiú azonnal a helyére vitte a seprűt, és már indult is a szokásos köpenyért, majd az ajtó felé, Kwangminnak azonban eszébe jutott valami. Olyan nagy sebességgel állt fel, és rohant ki, hogy belerúgott az asztalba, aminek következtében a torony felborult. Jeongmin felháborodott kiáltását hallotta a háta mögött, aki épp akkor próbálta kivenni az egyik rudat, ám ügyet sem vetett rá, egyenesen Younghoz rohant, aki épp a kilincs felé nyúlt. Kwangmin megfogta a vállát, aminek következtében a fiú meglepetten pillantott rá. Ahogy Kwangmin behunyta a szemét, hirtelen az álma jutott eszébe, ami aggódásra késztette. Youngmin eközben feléje fordult értetlenül nézett rá, kezei zavartan lógtak maga mellett, miközben ujjai értelmetlenül mozogtak. Valamiért úgy érezte, legszívesebben azonnal elment volna, mielőtt Kwangmin valami butaságot csinál, ám alsó végtagjai gyökeret vertek a talajba.

Kíváncsiságból Jeongmin és Hyunseong is kijött a teremből, majd Hoon is meglátta az ikreket és ő is döbbenten lépett az előszobára.

- Meg foglak védeni – suttogta Kwangmin teljes határozottsággal, ám még mindig elveszve a gondolataiban, amíg Young egyre jobban összezavarodott.

Kwangmin megfogta testvére csuklóját, hogy megakadályozza a távozásban, Young azonban szinte azonnal megpróbálta kiszabadítani magát. Akkor viszont ledermedt, mikor fivére az ajtóra rakta a kezét, ezzel elérve, hogy ne tudja kinyitni. Az ikrek tekintete találkozott, szavak nélkül, hosszasan méregetve egymást, próbáltak választ találni a másik viselkedésére, a pillanatot pedig Hoon kiáltása törte meg.

- Kwangmin, mi a baj? – kérdezte, miközben elindult feléjük.

- Indulok – felelte a fiú helyett Youngmin, aki finoman lefeszegette testvére kezét az ajtóról, és már épp a kilincshez nyúlt volna, mikor Kwangmin megragadta a csuklójánál és maga mellé rántotta. Mindketten Hoon felé fordultak.

- Nem engedheted el, Hoon! – figyelmeztette a férfit a herceg. – Most már ő is herceg, vagyis ugyanolyan veszélyben lehet egyedül bóklászva, mint mi. Minket egy ideig az udvarra se engedtél ki, őt meg állandóan elküldöd mindenhova.

- Ez tényleg nem baj – próbált szabadulni Youngmin, testvére azonban nem engedte el.

Kwangmin határozottan, és ellentmondást nem tűrően nézett Hoonra, aki átgondolva, amit a fiú mondott, bevallotta, hogy igaza van.

- Nem, Kwangmin jól mondja – sóhajtott a férfi. – Sajnálom, Young! Majd én elmegyek vásárolni.

- Hoon, én tényleg szívesen megteszem – erőlködött Young továbbra is, ugyanis kihallotta a férfi hangjából a mélységes bánatot, és ez neki is fájt. Úgy érezte, ez nem helyes. Szerette volna, ha minden úgy marad, ahogy eddig, nem akart semmilyen felhajtást. Jól tudta, milyen érzés ez az egész a Hoonnak is.

A férfi közben átvette tőle a kosarat, rámosolygott, majd kilépett az épületből, mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna.

- Ne aggódj! – nézett Kwangmin a testvérére. – Majd én megvédelek!

Young lerázta magáról fivére kezét, majd azt felelte. – Nem megmondtam, hogy nem akarom, hogy bármi változzon? Miért kell ilyeneket csinálnia?

Mielőtt Kwangmin megszólalhatott volna, a fiú felsietett az emeletre. A herceg addig nézte, amíg el nem tűnt, de még akkor sem mozdult. Közben a másik két herceg odalépett mellé, és értetlenül néztek rá.

- Mi volt ez az egész? – intett Jeongmin a fejével arra, amerre Youngmin eltűnt.

Kwangmin mosolyt erőltetett a szájára, és futólag rájuk pillantott. – Semmi. Azt hiszem, lepihenek.

A többiek nem feleltek semmit, csak csendben nézték, ahogy elindult a lépcső felé, egészen, amíg el nem tűnt. Kwangmin egy pillanatra megállt Young szobája előtt, már majdnem megérintette a kilincset is, de hezitált. Végül annyiban hagyta és inkább bevonult a szobájába.

Youngmin az ágyán kuporgott. Felhúzott térdeit átkulcsolta, kezeire pedig a fejét hajtotta. Nem értette Kwangmin előbbi viselkedését, de érezte, hogy van valami oka. Hálás volt neki azért, amiket mondott, és volt benne valami, hogy már ő is lehet olyan veszélyben, mivel herceg, de erről a Janusban élőkön kívül senki sem tud.

Már megbánta, amit Kwangminnak mondott, és minél többet gondolt rá, annál jobban érezte, hogy egyre nehezebb lesz betartani, hogy minden maradjon változatlanul. Kiderült, hogy herceg, és ha ezt a király, vagy bárki más megtudja, ugyanabban a csónakban fog evezni, mint Kwangmin. Ha viszont rendeződnek a dolgok Oedon, és vissza kell mennie, fogalma sem volt, mihez kezdene. Nem akart herceg lenni, nem akart olyan ügyekkel foglalkozni, és azt sem, hogy mindenki arról beszéljen, mit csinál, és mindenhova kövessék. Ráébredt azonban arra, hogy leginkább félelem töltötte el. Félt attól, hogy nem felel meg apjuk elvárásainak, és, hogy ezek után is csak csalódást okoz. Semmit nem tudott a palotabeli életről, csak a hallottak alapján ismert ezt-azt. Sose képzelte volna, hogy egyszer bármilyen köze is lesz hozzá. Továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy Hoonékkal fog élni a Janusban és azt csinálja, amit ők. Itt elfogadták annak, aki és itt volt szükség rá. Oedonak ott lesz Kwangmin, a Janusnak pedig ő. Így vélte helyesnek.

Az ikrek végig a szobájukban voltak, még akkor is, mikor Hoon visszatért. A férfi lepakolt, majd felment az emeletre. Egész idő alatt nyomasztotta valami, így már alig várta, hogy hazaérjen. Bekopogott Kwangmin szobájába, ám amikor a fiú nem felelt, benyitott.

Kwangmin az ablaknál ült a széken és bámult kifelé, de az ajtó nyílásának hangjára megfordult.

- Young hol van? – kérdezte azonnal, meg sem várta, míg a férfi beljebb jön.

- A szobájában, a többiek szerint – felelte Hoon miközben leült az ágyra.

A fiú bólintott, majd lehajtotta a fejét. Hosszú ideig csend ereszkedett közéjük. Hoon először hezitált, de már régóta meg akart valamit kérdezni a fiútól, és úgy érezte, ez a jó alkalom.

- Történt valami? – szólalt meg, mire a herceg kíváncsian nézett rá.

- Mire gondolsz?

- Mintha aggasztana valami. Talán aggódsz valami miatt Youngért?

A fiú lesütötte a szemeit. Hazudni nem mert, de elmondani sem, a férfi ezt azonban igennek tekintette.

- Mi az?

Kwangmin sóhajtott, majd ránézett a férfira. – Egyik éjjel volt egy álmom, ami azóta nem hagy nyugodni – felelte, és erőt véve magán elkezdte mesélni. - Reggel volt. Épp felébredtem, de senki sem volt az épületben. Ahogy kimentem, a ház mögött megpillantottam egy sereget. Legelöl két férfi állt, akik közül az egyik kardot… fogott Young… nyakához…

Magával is megküzdött, mire végre kinyögte, azonban a férfi így megértette, miért nem akarta, hogy Young kimenjen egyedül a faluba.

- Volt már rá példa, hogy beteljesedett az álmod? – kérdezte a fiút. – Vagy valamilyen módon hasonlított a valóságra?

- Eddig még nem. De akkor is aggódom. Az is épp elég volt, mikor először találkoztam vele. Sejtettem, hogy van valami kapcsolat köztünk, túl hihetetlen lett volna ekkora hasonlóság, mégis reménykedtem benne, csak miatta.

- Ha egyszer visszamentek mindketten, elég nagy konfliktust okozhat majd, melyikkőtök fogja örökölni a trónt. Eddig még nem volt példa ilyenre egyik birodalomban sem. Young talán most azt mondja, egyáltalán nem akar olyan életet, de lehet, hogy ez idővel majd változni fog. Élete jelentős részét itt élte le velünk, így érthető, ha hozzánk ragaszkodik és nem egy olyan birodalomhoz, és családhoz, akiket még sosem látott.

- De még ha nem is akarna visszamenni, ha Seokjooék megtudják, hogy életben van, nem csak engem, de őt is el akarják majd kapni, azt pedig nem engedhetjük – fakadt ki Kwangmin. – Úgy érzem, felelősséggel tartozom érte. Én sodortam veszélybe, és segítenem kell neki, de fogalmam sincs hogyan, és félek, a végén csak eltaszítom magamtól.

Hoon erre nem tudott mit mondani. Próbálta vigasztalni, elmondani neki, hogy az nem fog megtörténni, de tudta, hogy nincs joga ilyeneket kijelenteni. Nem tudhatta, mi fog következni.

- Meg fogjuk valahogy oldani, és mindegyikkőtök biztonságban lesz. Ne aggódj, csak bízz ránk mindent! – mondta aztán.

Eközben Hyunseong Youngot látogatta meg. Bár igazán maga se tudta, mit mondhatna, mégsem bírták ki Jeongminnal és egyiküknek muszáj volt bemennie. Jeongmin addig a konyhába igyekezett és megpróbált összedobni mindenkinek egy kis meglepetést.

- Minden rendben? – kérdezte Hyunseong Youngtól, aki még mindig az ágyon kuporgott.

- Szeretnék egyedül lenni, felség – dörmögte alig hallhatóan a fiú.

Hyunseong meg se hallotta, amit mondott. Leült mellé, és egy pillanatnyi hezitálás után megszólalt. – Még mindig furcsa, hogy kiderült, te is herceg vagy, de az még jobban, hogy bár a rangunk ugyanaz, még mindig magázol minket.

- Nekem nem, felség. Tényleg szeretném, ha minden így maradna.

- Talán nincs jogom ezt mondani – kezdte Hyunseong vonakodva -, de elgondolkodtál már, mit mondana ilyenkor az édesanyád? Nem gondolod, hogy szeretné, ha a családja újra együtt lenne?

- Az a család már sosem lesz együtt, hiszen ő nincs itt.

Hyunseong maga is megdöbbent a fiú nyílt kijelentésén, és ahogy azonnal rávágta a választ.

- Talán neheztelsz valakire? A halála miatt? – merült fel benne a kérdés.

- Nem akarok erről beszélni.

Young elfordult, hátat fordítva Hyunseongnak és fejét nekidöntötte a falnak. Szemében könnyek jelentek meg anyja gondolatára. Szégyellte magát, hogy nem bírta felidézni az arcát. Annyiszor próbálta már, mégsem sikerült. Kwangmin legalább az apjukat ismerte, egészen idáig ott volt mellette, de neki csak Hoonék voltak.

- Van valami oka, amiért nem szeretnél herceg lenni? – kérdezte egy idő után Hyunseong, ám ezután csak az ajkába harapott. Rájött, mennyire ostoba kérdés volt, biztosan volt több dolog is, de már kimondta, így inkább tovább folytatta. Az ő szájából akarta hallani.

- Elmondod, mi az?

Hosszú csend következett, Hyunseong már azt hitte, nem is fog felelni, mégsem mondott semmit, csak várt, hátha.

- Hoon, Minki és Eunji – szólalt meg hirtelen Young. – Velük voltam egész végig, nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok. Egészen idáig törődtek velem, és miattuk volt részem egy olyanban is, mint a család jelentésének megismerése. Nekem ők a családom. Nem fogom őket elhagyni csak azért, mert kiderült, hogy van rangom és nem csak egy koldus vagyok. Akármi is lesz, én továbbra is az ő koldusuk maradok, és nem megyek el ebből a házból.

- De ha visszamennél, nagy valószínűséggel a tiéd lenne a trón is – közölte vele Hyunseong gondolkodás nélkül.

Young erre félig felé fordult és ránézett. – Hogy érti ezt? Miért lenne?

- Te vagy az idősebb iker, vagyis… gondolom…

Youngmint meglepte ez a kijelentés. Erről eddig mit sem tudott, és kíváncsi lett, vajon Kwangmin tudott-e róla. Ez viszont semmin sem változtatott.

- Még több ok, hogy maradjak – felelte. – Nem tudnék irányítani egy birodalmat, és nem is akarom. Főleg, ha így a tulajdon testvéremtől veszem el az esélyt, és mindent, amije eddig megvolt, amire eddig készült.

Hyunseong ezzel feladta, nem akarta tovább firtatni a dolgot. Felállt, de ahelyett, hogy távozott volna, a fiú felé fordulva megszólalt.

- Gyere, egyél valamit! – hívta Youngot. – Ma még alig ettetek valamit.

Jeongmin már majdnem készen volt, mire hallotta a lépcsőn a lépteket. Kezei felgyorsultak, és remélte, hogy még időben be tudja fejezni. Egy gyümölcsös, krémes finomságot dobott össze, és remélte, hogy mindenkinek ízleni fog. Ahhoz képest, hogy eddig még nem is csinált semmit a konyhában és nem is látta, hogyan csinálják, meg volt elégedve magával. Egyszer az egyik udvarhölgyet kérdezte meg, hogy kell csinálni, és annak az elmondását használta alapnak. Mire az elsők beértek, akik Youngmin és Hyunseong voltak, már a tele töltött tányérokat rakta az asztalra.

- Ez meg mi? – torpant meg Hyunseong az ajtóban.

- Meglepetés! – kacsintott rá Jeongmin, miközben megjelent Kwangmin és Hoon is. – Fogaljatok helyet!

Mindenki csendben ette a finomságot, csak a villák zörgését lehetett hallani, ahogy összeütközött a tányérral. Jeongmin és Hyunseong többször pillantottak egymásra, majd az ikrekre, akik egész idő alatt kerülték egymás tekintetét.

Egyszer csak kopogás hallatszott, mire mindenki felfigyelt. A fiúk a helyükön maradtak, Hoon azonban azonnal kisietett, majd hamarosan egy apró tekercsbe hajtogatott levéllel a kezében tért vissza.

- Mi az? – fordult felé Hyunseong, mire a többiek is kíváncsian pillantottak a férfire.

- Üzenet Minkiéktől – jött a válasz. Hoon megállt az ajtóban és elkezdte olvasni, a fiúk pedig türelmetlenül várták, hogy mondjon nekik valamit.