Janus - A menedék - 8. fejezet

- Youngmin herceg – suttogta a nő.

A feszült csendben mindenki rendesen hallotta, amit mondott, mire meghökkenve néztek rá, majd Youngra. A fiúnak még a szája is tátva maradt, nem értette, miről van szó.

- Ismeri őt, Eunsun? – lépett oda Kwangmin herceg döbbenten.

A nő egy pillanatig még nézte Youngot, majd mint, aki hirtelen észhez tért, leengedte a kezeit, hátrébb lépett, majd a szája elé tette egyik kezét. Alig észrevehetően megrázta a fejét, miközben lefelé kezdett bámulni.

- Eunsun? – nézett rá kérdőn Kwangmin, miközben tett egy lépést feléje. Tudta, hogy a nő hazudott, és ismeri, biztosan ismerte. – Mit jelentsen ez?

- Tudtam én, hogy van közötök egymáshoz – suttogta elképedve Jeongmin.

Young közben hátrálni kezdett, ám neki ütközött az asztalnak és nem jutott tovább menni. Hoon ekkor közelebb lépett Eunsunhoz.

- Kérem, mondja el nekünk, amit tud! – kérte lágy hangon. – Ismeri ezt a fiút, asszonyom? – bökött Young felé.

Eunsun ránézett a fiúra, majd Kwangminra, végül pedig bólintott. Mindenki döbbenten nézett Youngra, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Kezei remegni kezdtek, ahogy az asztal szélét markolta, tekintetét ide-oda kapkodta, de nem nézett senkire sem.

Hoon visszakísérte Eunsunt a szobába, hogy mind le tudjanak ülni és nyugodtan beszélgetni. Hyunseong odament Younghoz és magával húzta, miközben a fiú semmi ellenkezést nem mutatott, csak hagyta magát, miközben úgy tűnt, mint aki gondolatban ott sem volt.

- Honnan ismeri Youngot? – kérdezte Hoon a nőt, amint mindenki helyet foglalt. – Ő és Kwangmin… netán testvérek?

A nő némán bólintott, miközben időnként behunyta a szemét. Olyan volt, mint aki ezerszer megbánta, amit tett, és megbocsájtást kér.

- De hogyan? – szólt közbe remegő hangon Kwangmin, majd zavartan hadarni kezdett. – Mármint… ha a testvérem, miért van itt? Hogy került ide? Mi ez az egész? Oké, hogy hasonlítunk, de Young az édesanyjával érkezett ide, az én anyám pedig ott van apám mellett.

Eunsun megrázta a fejét, a herceg pedig egyre kevesebbet értett az egészből. – Nem. Ez nem így van. A nő, akivel Youngmin herceg valószínűleg ide érkezett, ő mindkettőtök igazi anyja. A mostani királyné egy baleset során került ebbe a pozícióba.

- Milyen baleset? – türelmetlenkedett Jeongmin, aki egyre kíváncsibb lett, míg Kwangmin és Young féltek belemenni a részletekbe. Nem mertek egymásra nézni, Young végig a lábát bámulta, míg Kwangmin csak az ölében lévő kezét, vagy épp Eunsunt figyelte.

- Bár már akkor is szolgálatban álltam, nem voltam jelen, nekem is úgy mesélték. Az egész tizennégy éve történt – fogott bele az udvarhölgy. – A királyi család, beleértve a királyt, a királynét, és két fiukat, visszafelé tartottak a palotába. Két gyaloghintóban ültek, egyikben a király és Kwangmin herceg, míg a másikban a királyné és Youngmin herceg. Épp egy hegy lábánál haladtak, a folyó felé tartva, mikor támadás érte őket. A katonák minden erejükkel kitartottak, és hűen védték a családot, az ellenség viszont erősebbnek bizonyult. A túlerő miatt, megpróbálták inkább elszöktetni a családot. Kiszállították őket, és terv szerint pár katona kíséretével a közeli erdőn át szöktek volna meg, amíg a többiek feltartóztatják őket. Az útjukat azonban elállták, így a hídhoz rohantak, az ellenség viszont a nyomukban maradt. A család tovább menekült, viszont a hídon elérték és szétválasztották őket. A király és királyné minden erejükkel és bátorságukkal próbálták védeni a hercegeket, és ekkor történt meg, aminek nem kellett volna. Egy sajnálatos módon a királyné és Youngmin herceg belezuhant a folyóba. Azóta se találták meg őket. A király rengeteg álmatlan éjszakát élt meg, és évekig kereste őket. Kwangmin hercegnek viszont fiatal korára való tekintettel anyára volt szüksége, így lett egy új királyné.

- És Young hogy élte túl a folyóba zuhanást? – szólalt meg Hyunseong döbbenten. – Négy évesen….

- Vagyis akkor ő is… - nézett elképedve Jeongmin a fiúra. – Ő is herceg?

- Nem vagyok herceg, ez az én otthonom és az is lesz – tört ki a fiú mindenki nagy meglepetésére, majd feltépte az ajtót és elrohant. Kwangmin utána ment volna, Hoon azonban mgállította.

- Adj neki egy kis időt! – javasolta neki halkan.

A herceg a fiú után nézett, de visszaült a helyére.

- És ezt eddig miért nem tudtam? – szólalt meg csalódottan nézve Eunsunra nézve, de egyre mérgesebben. – Miért nem tudtam a testvérem létezéséről tizennégy éven keresztül? Miért kell egy olyan nőre anyaként felnéznem, akihez semmi közöm sincs? Miért van az, hogy nem is emlékszem a valódi anyám arcára?

A dühkitörése sírásba torkollott. A szemeiből patakokban kezdtek folyni a könnyek, míg a sírás késztetése miatt elvékonyodott a hangja. Próbálta összeszedni magát, de képtelen volt rá.

- Nagyon fiatalok voltak akkor, felség – próbált mentegetőzni Eunsun, halk, lányan simogató hangon. – Érthető, ha nem emlékszik.

- És akkor tulajdonképpen ennek a Seokjoonak köszönhetem, hogy megtaláltam a testvérem? – fakadt ki a herceg már felpattanva a helyéről. – Ha nem támadta volna meg a palotát és nem kellett volna ide menekülnöm, a mai napig nem ismertem volna a testvérem. Miért kellett apámnak eltitkolnia ezt előlem?

- Ő maga sem tudja, hogy Youngmin herceg él, felség – emlékeztette a nő a herceget, azonban hasztalan volt. – Éveket töltött a keresgéléssel, míg belebetegedett és feladta.

Kwangmin erőtlenül esett vissza a kanapéra, miközben a többiek semmit sem tudtak mondani. Egyiküket sem irigyelték, és bár valamilyen mértékben átérezték, még csak elképzelni se tudták, milyen lehet nekik. A hercegnek közben eszébe jutott, mikor Hoon elmesélte Young történetét.

- Az anyám… halott?! – szólalt meg remegő hangon, szinte suttogva, miközben üres tekintettel bámult maga elé. Pár perc múlva némileg összeszedte magát, felállt, és Eunsunhoz fordult. – Bármiért is jöttél, kérlek, menj vissza! Ezek után nem vagyok kész, hogy lássam apámat, bármilyen is legyen otthon a helyzet.

Mielőtt bárki mondhatott volna valamit, kiment a helyiségből, egyenesen fel a szobájába. Becsapta maga mögött az ajtót, majd hirtelen elvesztette az erejét, és nekidőlt. Leült a földre, felhúzta a térdeit, rárakta a kezeit, amikkel megtámasztotta a fejét a homlokánál fogva. Nem bírta tovább tartani a könnyeit, a következő pillanatban halk zokogásban tört ki.

Közben a szobában még ugyanolyan feszült volt a hangulat. Jó ideig senki sem szólt egy szót sem. Mióta kiderült ez az egész kapcsolat, Hyunseongban felmerült egy kérdés, ami egyre jobban foglalkoztatta.

- Eunsun – szólt a hölgyhöz, mire az könnyes szemekkel kapta fel a fejét. – Bár nem nagyon tartozik rám – kezdte vonakodva -, megkérdezhetem, melyikük az idősebb. Bár így Kwangmin herceg a koronaherceg, de ha Young…min esetleg…

- Youngmin herceg az idősebb – bólintott az udvarhölgy.

A többiek döbbenten néztek rá, miközben rossz érzés fogta el őket.

- Vagyis akkor – kezdte Jeongmin vontatottan -, ha visszamennének mindketten, nagy eséllyel Youngmin lenne a trónörökös.

Senki nem mondott rá semmit. Hamarosan Eunsun elment, a Janust pedig nagyobb csend töltötte be, mint eddig valaha. Jeongmin és Hyunseong a konyhában maradtak Hoonnal, és próbálták feldolgozni az imént hallottakat. Bármennyire is komoly volt a helyzet, Jeongmin próbálta oldani a feszültséget a poénjaival.

- Képzeljétek el Youngot hercegi ruhában – nevetett fel.

- Youngmin herceget – javította ki szúrós tekintettel Hyunseong.

- Igen, ez olyan fura. A mostani koldusruhái miatt el se tudom képzelni olyan ruhákban, mint a miénk.

- Csak nézz Kwangminra, hiszen ikrek.

Rövid csend ereszkedett közéjük. A két fiú azóta nem mutatkozott, a többiek pedig nem tudták, mi tévők legyenek. Hoon csendben készítette az ételt, miközben rengeteg minden járt a fejében, és úgy érezte, egyre jobban elveszti a dolgok irányítását. Nem tudta elképzelni, hogy egyszer Young is elhagyja. Teljesen biztos volt benne, hogy a fiú vele marad, akárki jön és megy is, ő mindig mellette lesz, ahogy Minki és Eunji is. El se tudta képzelni a Janust Young nélkül, már pedig nagy esély van rá ezek után Már képtelen volt felidézni azokat az időket, mielőtt Young megjött volna.

- De ha Young valódi neve Youngmin – szólalt meg újra Hyunseong, akinek még mindig bökte a csőrét néhány dolog -, a név alapján is bizonyos, hogy testvérek. A kinézet meg… mondani se kell.

- Igen – bólintott Jeongmin. – De akkor az anyjuk miért azt mondta Hoonnak, hogy vigyázzon Youngra? – mutatott rá egy fontos dologra, kihangsúlyozva a nevet.

Hoon ekkor egy pillanatra lefagyott, majd gondtalanul folytatta a zöldség felszeletelését.

- Talán rosszul hallottam – szólalt meg halkan a két herceg meglepődésére. – Gyenge volt már, és lehet, hogy nem volt elég ereje mindent elmondani, amit akart.

A két herceg ezt lehetségesnek találta, abban pedig biztosak voltak, hogy a történet eléggé szomorú és nem akarnak hasonlót megtapasztalni.

- Képzeld, mi lenne, ha kiderülne, hogy mi is testvérek vagyunk – bökte oldalba Hyunseongot Jeongmin széles mosollyal a száján.

- Maradj már! – fintorodott el Cheongsando hercege. – Hogy lenne az már lehetséges? Csak nézz tükörbe!

Jeongmin csak fintorgott, majd Hoon szólalt meg.

- Szólnátok Kwangminnak, hogy jöjjön enni? – kérte őket anélkül, hogy feléjük fordult volna. – Ma még alig evett valamit.

- És Young? – kérdezte Jeongmin, miközben elindult, hogy megtegye, amit a férfi kért.

- Csak szólj Kwangminnak! – sóhajtott Hoon.

Jeongmin nem erőltette tovább a dolgot, felment Kwangminhoz. Bekopogott, ám mikor nem érkezett válasz, benyitott. A fiú az ágyon feküdt egy párnát ölelve, a fal felé fordulva. Szemeit teljesen kivörösítette a sírás.

- Gyere enni! Kell az energia – lépett oda hozzá a szokásos mosolyával, ami ez alkalommal erőltetett volt, ám ezt nem mindenki állapította volna meg biztosra.

- Nincs étvágyam – dünnyögte a fiú mozdulatlanul.

Jeongmin azonban nem hagyta annyiban. – Enned kell!

Leült Kwangmin mellé az ágyra, majd egy hirtelen ötletből kifolyólag, elkezdte csiklandozni a fiút, mire az kényszerből felnevetett, és próbálta leállítani Jeongmint.

Seonjaedo hercege abbahagyta és nevetve nézett a fiúra. Kwangmin végre felült, hamarosan pedig megadta magát és követte Jeongmint az étkezőbe, az ajtóban azonban megtorpant.

- Hol van Young? – kérdezte döbbenten.

- Ülj le, ő jól van – mondta Hoon miközben kirakta a tál levest az asztalra, és ellentmondást nem tűrően nézett a hercegre.

Kwangmin engedelmesen leült, miközben a többiek már javában nekiláttak. Egy ideig csak kevergette a levest, majd néhány kanállal evett is. Hoon csak ült mellettük és bámult ki az ablakon, tekintete elveszett a messzeségben. Egyszer csak felállt, és szó nélkül kiment. A hercegek hamarosan a bejárati ajtó csapódását hallották. Ekkor Kwangmin herceg is felpattant és utána rohant, kíváncsi volt hova megy, és remélte, hogy elvezeti Younghoz. A fiú nem volt a szobájában, de biztosra vette, hogy Hoon tudja, hol volt, különben nem lett volna olyan nyugodt.

A férfi elment az épület mögé, majd bement az istállóba. A herceg egészen a ház végéig követte, majd a fal takarásában maradva megállt és onnan figyelte a férfit. Elfintorodott a gondolattól, hogy neki oda kellene bemennie, addig viszont nem mozdult, amíg Hoon is bent volt. Az időt nem tudta, de nem kellett sokat várnia. Épp arra nézett kíváncsiságból, mikor a férfi kijött és elindult feléje. Körülnézett, majd átfutott a fal mellett sorakozó kis fákhoz, és elbújt közöttük. Megvárta, míg a férfi bement, majd elindult az istállóba. Kissé bizonytalanul kezdett el haladni, aprókat lépve, miközben jobbra-balra leskelődött. A lovak kíváncsian kukucskáltak ki a boxukból, Youngnak azonban nyoma sem volt.

Ahogy beljebb haladt, egy létrát vett észre, amin felmászott. A rengeteg széna között megpillantotta a csüggedten üldögélő fiút, mire elmosolyodott.

- Megvagy – szólalt meg, miközben odament hozzá.

Young meglepetten kapta fel a fejét.

- Felség! Honnan…? – kérdezte volna, mire Kwangmin csak mosolyogva vállat vont.

Leült Young mellé, és egy ideig csendben maradtak.

- Jól vagy? – törte meg végül a csendet.

- Nem – vallotta be Young pillanatnyi gondolkodás után. – Ön?

- Nem – nevetett fel hitetlenkedve a herceg. A maga módján ironikusan viccesnek találta a helyzetet, és épp ez bosszantotta. – De figyelj csak! – fordult a fiú felé, mire az döbbentet nézett rá. – Mivel a testvérem vagy, nem úszod meg, hogy tegezz, szóval…

Young meglepetten pillantott rá, majd újra lefelé kezdett bámulni. – Még nem vagyok rá kész. Időre van szükségem.

- Igaz – bólintott Kwangmin. – Arra nekem is, azt hiszem. Youngmin herceg.

- Olyan furcsa. Nem vagyok én herceg. Azt se tudom, mi az. Csak rám kell nézni. Szánalmasan festek, nem igaz?

- Dehogy – felelte lágy hangon Kwangmin.

Egy ideig csendben maradtak. Rengeteg minden kavargott a fejükben és némelyik értelmetlenséget nyert a többi mellett, mégis kíváncsiak voltak, és többet akartak tudni, annak ellenére, hogy féltek. Maguk se tudták, mitől is pontosan. Talán attól, hogy csalódnak, vagy, hogy ők okoznak csalódást, féltek megtudni a részleteket, és ezek után már nem is volt merszük találkozni az apjukkal.

- Tudna mesélni kicsit apáról? – kérte egyszer csak Youngmin.

Kwangmin meglepetten kapta fel a tekintetét, de azonnal mosolyra húzta a száját, és buzgón bólintott. Ötlete se volt, hol kezdje, így csak belefogott. Megosztott Youngminnal néhány közös, boldog és emlékezetes pillanatukat, elmesélte, milyen kívül-belül. Egészen belemerült, és amíg Youngmin próbálta elképzelni, az ő fejében tisztán megjelentek az események, úgy érezte, mintha újraélte volna őket. Nosztalgikus, mégis egyfajta fájdalmas pillanat volt. Azt gondolta, lehet, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

Youngmin időnként csak bámult maga elé, néha behunyta a szemét és úgy próbálta meg elképzelni apját. Semmire se emlékezett belőle, még az anyja arcát sem tudta felidézni. Amíg Kwangmin mesélt neki, hirtelen elszégyellte magát, hogy ő semmit se tudna mesélni az anyjukról. Remélte, hogy nem fogja kérni tőle, de gondolta, hogy, ha Kwangmin hallotta a történetét, akkor jól tudja, hogy ő sem emlékezhet az anyjukra.

Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy észre se vette, hogy Kwangmin elhallgatott. Újabb percek teltek el csendben. Csak élvezték a pillanatot, a csendet és a nyugalmat. Azok után, ami mostanában történt, valóban jó érzés volt.

- Jó ez a rejtekhely – szólalt meg aztán Kwangmin. – Gyakran jársz ide?

A másik csak bólintott, miközben mindketten körbenéztek. – Jobb, mint bent. Itt nem zavar senki, és egy időre még a zavaró gondolatokat is meg tudja az ember szüntetni. Mindig ide jövök, ha össze kell szednem magam. Bár valahogy úgy érzem, most semmi hatása nincs.

Kwangmin egyszer csak felállt, lesöpörte a ruháját, majd egyik kezét Youngmin felé nyújtotta, aki kíváncsian nézett fel rá.

- Gyere! – mosolygott rá Kwangmin.

Együtt lementek, vissza a házba. Kwangmin egész végig mosolygott, míg Youngmin nem értette, miben mesterkedik és mi vidította fel annyira. Ahogy beléptek, lassabban kezdett menni, mint aki tart valamitől, mire Kwangmin megragadta a kezét és úgy mentek fel az emeletre. Jeongmin és Hyunseong döbbenten nézték őket, mikor zongoraszobából észrevették őket. Elmosolyodtak, és remélték, minden rendbe jön velük ezután, bár közbeavatkozni nem akartak.

Útközben Young a kezét bámulta, amit Kwangminé fogott. Furcsa érzés volt, mégis boldogsággal töltötte el. Kwangmin a szobájába vezette be, majd egyenesen a szekrényhez ment, és kivett egy olyan öltözéket, mint az övé is volt.

- Tessék, vedd fel! – adta át Youngminnak mosolyogva.

A fiú átvette, de csak értetlenül nézett rá. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Kwangmin kiment és becsukta az ajtót, azonban nem ment sehova, megállt az ajtó előtt és várt.

- Gyerünk! Bújj bele! – kiabált át az ajtón, mintha tudta volna, hogy Young még mindig nem csinált semmit.

A fiú az öltözékre nézett. Hányszor látta már, mégsem gondolta volna, hogy egyszer majd ő is viselheti. Odalépett a tükörhöz, és összehasonlította a maga szürke, elnyűtt ruháival. A különbség hatalmas volt, de egészen addig nem is érdekelte, mennyire rongyosan néz ki azokban a ruhákban, amíg Kwangmin meg nem jött. Mivel hasonlítottak, és most már kiderült, valóban testvérek is, ő maga is szégyellte a ruháit, főleg mikor Kwangmin mellette volt. Ennek ellenére mégsem érezte helyesnek, hogy felvegye azt, amit a hercegek viseltek. Számára még mindig felfoghatatlan volt, hogy egy közülük. Ugyanolyan rangon áll, és ugyanannyi felelősség nyomhatja a vállát.

Eközben Kwangmin az ajtónak dőlve, szemét behunyva elképzelte, ahogy ugyanolyan ruhában a többiek elé állnak, ők pedig elképednek. Pár hete, még csak nem is képzelte volna, hogy van egy testvére, de most még a gondolatától is izgatott lett. Már azt tervezgette, miket csinálhatnának majd együtt. A palotában mindenkit megtréfálnak, és senki sem fogja tudni megkülönböztetni őket.

Annyira elgondolkozott, hogy mikor Young kinyitotta az ajtót, ő hirtelen majdnem beesett. Youngmin elkapta, majd elnézést kért, amiért nem szólt neki. Kwangmin ehelyett csak a ruhával volt elfoglalva. Végignézett testvérén, aki immáron ugyanazt a ruhát viselte, mint ő. Bement a szobába és odaálltak a tükör elé.

- Elképesztő – szólalt meg hatalmas mosollyal a száján.

Young is végignézett a kettőjük ruháin, és be kellett vallania, valóban jól néztek ki együtt.

Eközben lent Jeongmin és Hyunseong még mindig a zongorateremben voltak. Kezdték megunni, hiszen Donghyun nélkül nem volt az igazi, bár Jeongmin is elég jól tudott játszani, mégis hiányzott nekik, ahogy Minwoo is. Épp elindultak, hogy felmenjenek a szobájukba, ám még mielőtt a lépcsőhöz értek, Kwangmin hangját hallották meg.

- Figyelem! – kiáltott.

A két fiú felnézett, és még a szájukat is elfelejtették becsukni a csodálkozástól. Az ikrek együtt jöttek le, még a lépéseik is ugyanazok voltak. Kwangmin buzgón mosolygott, míg Youngmin arcán kissé zavart, félénk mosoly jelent meg. Amint leértek, a lépcső előtt megálltak.

- Mit szóltok? – nézett Kwangmin a másik két hercegre.

- Ez elképesztő – lépett oda Jeongmin és Hyunseong. – Ki kicsoda? – nevettek fel.

Ekkor Hoon is megjelent, és kíváncsian jött oda a hercegekhez.

- Young! – szólalt meg büszkén mosolyogva, ahogy végignézett Youngmin öltözékén. – Nagyon jól áll neked.

- Hát, jobban, mint az a rongy, az biztos – tette hozzá Jeongmin.

Young először lefelé bámult, majd végignézett a többieken. Mind őszinte, lelkes, és bátorító mosollyal néztek vissza rá. Tekintete Kwangminon állapodott meg, aki megfogta a kezét, majd átölelte.

- Hálás vagyok, hogy végre veled lehetek, testvérem – szólalt meg, miközben lehunyta a szemeit, amíg ölelte Youngot.

A fiú először meglepődött és reagálni se tudott, de egy pillanattal később ő is megölelte testvérét. Csodálatos pillanat volt mindkettőjük számára, és úgy érezték, ez hiányzott eddig az életükből.