Ezek után Yu Hai és Gao Lin egyre többet beszélgettek, és gyakrabban
találkoztak. Kezdetben Yu Hai nehezen hajlott a közös plusz edzésre, Gao Lin
pedig sok energiát fektetett bele, hogy megtörje őt, és rávegye, hogy vele
együtt csinálja a gyakorlatokat, de a kitartása nem veszett kárba. Azonban
rengetegszer meg kellett állniuk, pihenni, ugyanis Yu Hai valahogy még mindig
nem látta semmi értelmét, addig próbálkozni, míg kileheli a lelkét.
- Te szereted egyáltalán a
focit? – kérdezte tőle kételkedve Gao Lin, mikor Yu Hai újra leült pihenni. A
kérdésre komoly kifejezésre váltott, letörölte homlokáról az izzadtságot, majd
rövid gondolkodásnyi idő után megszólalt.
- A szüleim mondták, hogy mozogjak többet – magyarázta elmosolyodva. –
Soroltak fel lehetőségeket, és apám ragaszkodott hozzá, hogy válasszak. Miatta
vagyok itt tulajdonképp.
- Akkor nem is élvezed? – ült le mellé Gao Lin is, majd magához vett
egy üveg vizet.
Yu Hai félrehúzta a száját, miközben átgondolta a válaszát. – Nem is
tudom. Mikor belemerülök, nem olyan rossz, de csak maga a játék. Ez a sok
nyújtás, meg minden… nem az én stílusom.
- Hát, pedig kedves barátom, ez is a része. Megfelelő bemelegítés
nélkül elég nehéz.
- Oh, te már olyan profi vagy? – nevetett fel Yu Hai, mire Gao Lin
poénosan vállba boxolta, majd felemelte a lábát és finoman megrúgta a fiú
combját.
Ezután épp felállt volna, hogy újra nekirugaszkodjon az edzésnek, ám
mint derült égből villámcsapás, hirtelen nagy szemekben kezdett esni az eső,
ami egyre jobban rákezdett. Először csak pár cseppet észleltek, kezüket maguk
elé tartották, és hunyorogva néztek fel az égre, aztán egyszer csak komolyabban
kezdett esni, mintha dézsából öntötték volna. Villámgyorsan pattantak fel,
összeszedték a cuccaik, és rohanni kezdtek, maguk se tudták merre tartottak. A
sűrű eső miatt az orrukig sem láttak, és hirtelen nem is tudták, hova
mehetnének be gyorsan, az otthonuknál valamivel közelebb eső helyet kellett
volna találniuk.
- Milyen messze laksz innen? – kiabálta túl az esőt Gao Lin.
- Odáig nem érdemes elmenni. Te? – felelte ugyanolyan hangosan Yu Hai,
mire Gao Lin csak a fejét rázta.
Ahogy futottak tovább, röviddel ezután megpillantottak egy fogadószerűséget,
mire összenéztek, és szó nélkül elindultak feléje. Szinte úgy tépték fel az
ajtót, amit gyorsan be is csaptak maguk mögött, és annak támaszkodva fújták ki
magukat, leszórva a cuccaikat maguk mellé.
- Ejnye, eléggé eláztatok! – mosolyodott el egy férfi, a fiúk pedig
összeráncolt homlokkal néztek rá. – Gyertek csak beljebb, itt meleg van! Csúnya
egy időnk lett, nem igaz?
A fiúk csak némán bólintottak, majd a pulthoz léptek, és felültek a
székekre. Nem sok vendég volt, de ők sem beszélgettek, így síri csend töltötte
be az egész helyiséget. A férfi kérés nélkül egy-egy bögre forró teát tett a
fiúk elé, majd a konyhaajtóhoz lépett, és bekiáltott.
- Hozzatok már két plédet!
A fiúk magukhoz vették az italt, ami egészen felmelegítette őket.
Hajukról és a ruháikról is patakokban folyt le a víz, de a teának köszönhetően
már nem is fáztak.
- Mi a fenének kell neked pléd? – jött ki nem sokára egy újabb férfi az
említett tárgyakat szorongatva.
Mikor meglátta Gao Linéket, már nem is volt szüksége válaszra,
odalépett hozzájuk és rájuk terítette a plédeket.
- Sajnos mással nem tudunk szolgálni – szabadkozott az előző férfi, míg
a másik odabattyogott melléje.
- Semmi gond. Ezért is hálásak vagyunk – mosolyodott el Yu Hai, ekkor
azonban rájött valamire, így csalódottan tette le a bögrét. – Viszont attól
tartok, nincs nálam pénz, hogy fizethessek.
Gao Linnek is beugrott, hogy ez rá is igaz, a férfiak azonban csak
felnevettek.
- Nyugodtan igyatok csak, még a végén megfáztok! Ez alkalommal a
vendégeink vagytok.
A fiúk egymásra néztek, majd elmosolyodtak és ülőhelyzetben kissé
meghajolva köszönetet mondtak a gesztusért. Jobban összehúzták magukon a
plédet, majd újra a kezükbe vették a teát.
Közben a férfi, aki elsőként fogadta őket, bement a konyhába, míg a
másik leült egy, a pult mögött elhelyezett székre.
- Elég hirtelen jött az eső, ugye? – szólalt meg hosszú szünet után
kifelé kémlelve az ablakon, mire a fiúk követték a tekintetét.
- Nem fog egyhamar elállni, nem igaz? – húzta félre a száját Gao Lin
csalódottan, mire Yu Hai csak felsóhajtott.
- Itt jó helyen vagytok – mosolyodott el a férfi kedvesen. –
Szeretnétek, ha értesítenénk a szüleiteket, hogy ne aggódjanak?
- Nem szükséges, tudunk vigyázni magunkra. Biztosan tudják, hogy
kerestünk valami menedéket – felelte Yu Hai, a férfi pedig megértően bólintott.
- Messze laktok? – érdeklődött tovább.
- Mondhatjuk – felelte ezúttal Gao Lin. – A focipályán voltunk.
- Nahát, ifjú focistákhoz van szerencsém? – csillant fel a férfi szeme,
Gao Lin pedig büszkén kihúzta magát.
- A legjobbhoz – poénkodott, mire mindhárman felnevettek.
- Akkor biztosan ismeritek a barátomat – állt fel a férfi, majd egy
rövid időre eltűnt a konyhában, hogy az említett személy társaságában
visszatérjen. Mikor megjelentek az ajtóban, Gao Lin leugrott a székről
meglepettségében, a férfi pedig azon volt, hogy bemutassa barátját, ám ez
alapján látta, hogy nem szükséges.
- Zheng Zhi! – kiáltott a nevét a fiú. – Hatalmas rajongója vagyok!
- Nahát, valóban? – lepődött meg a férfi, ahogy sétálóbotjával a pult
mögött lévő székhez sántikált.
- Igen, Ön a legjobb! És mindig is Ön lesz – ujjongott a fiú, miközben Yu
Hai látszólag nem nagyon értette miről van szó. – Te ismered? – fordult feléje
Gao Lin. – Ő az egyik legnagyobb kínai focista a történelemben.
- Azért ne essünk túlzásokba! – nevetett fel a férfi. – Úgy beszélsz,
mintha valami istenség lennék, vagy minimum megmentettem egy országot.
- Nagyon sajnálom, ami a lábával történt – mondta őszintén Gao Lin a
férfi sérülésére utalva. – Biztos vagyok benne, hogy még sok nagyszerű dologra
lett volna képes. De ne aggódjon! Olyan jó leszek, mint Ön és beteljesítem az
álmát!
- Miket beszélsz? – nevetett fel a férfi. – Mondd csak, hány éves vagy?
- Majdnem tizenöt, úgyhogy még van időm a legjobbá válni – felelte a
fiú elszántan, aminek következtében Yu Hai csak a fejét forogatta, Zheng Zhi
pedig felnevetett.
- Ti is fociztok? – kérdezte a férfi.
- Naná! Amióta csak az eszemet tudom – vágta rá Gao Lin, majd kezét Yu
Hai nyakába lendítve, magához húzta a fiút, másik kezén pedig felemelte a
hüvelykujját. – A csapat legjobbjaihoz van szerencséje.
- Ne szajkózd már ennyit, holott közel sincs az igazsághoz! – rázta le
magáról Yu Hai, mire Zheng Zhi szólalt meg.
- Kérjetek tanácsot az edzőtöktől! Biztos segít, ha többet szeretnétek
kihozni magatokból.
- A fenének! – legyintett Gao Lin zsörtölődősen. – Azt se tudjuk, merre
jár. Néha oda pofátlankodik, és úgy tesz, mint aki, de közben halvány lila gőze
sincs az egészhez. Jól megvagyunk nélküle is.
Zheng Zhi bólintott, majd rövid gondolkodásnyi idő után azt mondta: -
Talán én segíthetek, mit szólnátok hozzá?
Gao Lin szeme azonnal felcsillant, mikor Yu Haival összenéztek, aki
ezek után már nem tudta kihúzni magát a kemény edzések alól.
- De milyen komoly edzések voltak!
– mosolyodott el Yu Hai, ahogy mesélte Lu Hanéknak, közben Gao Lin is örömmel
idézte fel, és szinte már együtt osztották meg a történetet a fiúkkal, ahogy
egyre inkább belemerültek.
- Emlékszem, volt olyan, mikor már
majdnem összeestünk, mikor a derekunkra kötött gumikkal kellett rohannunk,
mégis mindig felálltunk – nevetett fel Gao Lin. – Tényleg büszke vagyok magunkra,
hé!
- Ja, utána meg kifeküdtünk és
csak nevettünk magunkon – tette hozzá Yu Hai.
- Így lett Zheng Zhi a csapat
edzője? – következtetett Lu Han, mire a férfi bólintott.
- Igen. Egy ideig csak őket
edzettem így külön, aztán a többiek is csatlakoztak, végül elérték, hogy a
másik edzőt kirúgják, én pedig hivatalosan is beálltam a helyére. Ennek már
vagy négy éve.
Rövid csend ereszkedett közéjük.
Lu Han elővette a telefonját, hogy megnézze, mennyi az idő, majd maga elé
helyezte a pultra. Zheng Zhi szólalt volna meg, ám ahogy szólásra nyitotta
száját, az ajtó felett lévő csengő új vendég érkezésére hívta fel a jelenlévők
figyelmét. Mindenki arra kapta a fejét, az ajtóban pedig egy idős férfit
pillantottak meg. Gao Lin azon nyomban, nagy sóhajtás közepette fordult előre,
szemét forgatva próbálta türtőztetni magát, Yu Hai azonban azonnal talpra
ugrott, és üdvözölte az időközben feléjük induló férfit.
- Jó napot, uram! Hogy van? Régen
találkoztunk – köszöntötte a fiú elmosolyodva.
- Köszönöm, fiam! Megvagyok. Te viszont
maradj csak ülve, hagyd a sok formalitást! Hallottam, pihenésre van szükséged a
sérülésed miatt. Remélem, hamar rendbe jön.
Yu Hai egy pillanatra ledermedt,
és azonnal érezte Zheng Zhi szúrós tekintetét. Kínos mosolyra húzva száját
köszönte meg a férfinak figyelmességét, majd lassú, gépies mozdulattal fordult
edzőjük felé, és széles, zavart mosollyal pillantott rá. Zheng Zhi csak a fejét
rázta, miközben Gao Lin kelletlenül fordult a hívatlan vendég felé.
- Nagyapa, mit keresel itt?
- Hogyhogy mit? – kérdezett vissza
felháborodottan az öreg. – Érted jöttem. Gyerünk hazafelé!
- Már miért mennék? – feleselt a
fiú bosszúsan, mindenki meglepetésére, miközben felállt a pulttól és nagyapja
elé lépett.
Az öreg erre mondott volna
valamit, ám amint szólásra nyitotta a száját, be is csukta azt, sóhajtott
egyet, és higgadtan kérlelte unokáját. Elég halkan beszélgetni kezdtek, közben
Lu Han figyelmét azonban valami más vonta el. Yang Xu kapott az alkalmon és
észrevétlenül elvette barátja telefonját a pultról. Épp azt babrálta, mikor Lu
Hannak feltűnt.
- Mit csinálsz? – kérdezte
csendesen barátját, hogy ne zavarja Gao Linék beszélgetését. Yang Xu válaszként
azonban csak gyorsan kilépett az imént használt alkalmazásból, lezárta a
telefont, és egy mosoly kíséretében visszatette oda, ahonnan elvette. Lu Han
kezébe vette és épp azon volt, hogy utánanézzen, mit csinált barátja, ám épp
csak feloldotta a kijelzőt, Gao Lin kiabálására lettek figyelmesek, így
mindenki újra feléjük kapta a tekintetét.
- Semmi közöd hozzá – szólt
erélyesen Yu Haira, aki időközben odalépett hozzájuk, hogy lenyugtassa
barátját.
- Ne aggódj, Yu Hai! – mosolyodott
rá az öreg. – Megbeszéljük mi ezt ketten, ülj csak vissza! Biztos nem kényelmes
most állnod.
- Igen, Yu Hai! Maradj a
fenekeden, nehogy megerőltesd a lábacskád!
A fiúk teljesen ledöbbentek Gao
Lin gúnyos felszólításán, amitől Yu Hai hirtelen köpni-nyelni nem tudott.
Amióta ismerte a fiút, voltak köztük ugyan nézeteltérések, de mindent meg
tudtak beszélni, és komolyan még sosem gorombáskodtak egymással. Nem látta a
fiúnak még ezt az oldalát, de nem tetszett neki.
- Mégis mi bajod van?
- Neked mi bajod? – kérdezett
vissza Gao Lin, láthatóan minden másról megfeledkezve. – Most, hogy lesérültél,
elvárod, hogy mindenki sajnáljon, és veled foglalkozzon, és észre se veszed a
körülötted lévőket. Állandóan mindig azt kell hallanom, hogy Yu Hai így, Yu Hai
úgy, Yu Hai milyen menő, Yu Hainak köszönhetően nyertük, ő a hős. Örökre az
árnyékodban kell lennem?
- Most miről beszélsz? – kérdezte
Yu Hai alig hallhatóan. Szóhoz se jutott ezek után, kikerekedett szemekkel
hallgatta barátját.
- Nem kell többet aggódnod a
lábacskád miatt. Maradj otthon és pihenj, hidd el, nélküled is megleszünk! –
folytatta Gao Lin, majd Lu Hanra pillantott. – Megnyerjük a meccset nélkületek
is. Csak ne avatkozzatok közbe!
Mielőtt bárki is megszólalhatott
volna, a fiú megragadta nagyapja kezét, és elkezdte az ajtó felé húzni. Miután
távoztak, hosszú, feszült csend ereszkedett a többiek közé. Yu Hai a
döbbenettől dermedten állt a helyiség kellős közepén, míg a többiek azon
gondolkodtak, mit mondhattak volna, és hol barátjukat, hol az ajtót bámulták.
Hamarosan vendégek érkeztek, így Zheng Zhinek velük kellett foglalkoznia. Míg a
férfi odament az asztalhoz, a fiúk Yu Hai mellé léptek.
- Gyere, menjünk! – tette a kezét
barátja vállára Lu Han, majd Zheng Zhi felé pillantott. – Elmentünk!
A férfi egy mosoly kíséretében
intett nekik, a fiúk pedig lassacskán elindultak. Egész végig csendben voltak,
ugyanis egyiküknek sem volt fogalma, mit mondhatott volna. Őket is meglepte Gao
Lin viselkedése, bár Lu Han már a kezdetektől fogva nem találta valami
szimpatikusnak.
- Biztos van valami oka. Nem rád
haragszik, csak sajnos így vezette le – próbálta vigasztalni Yu Hait Yang Xu.
Lu Han meglepetten nézett
barátjára, majd Yu Haira. A fiú végig a földet bámulta, látszólag gondolatban
messze járt, ekkor azonban megtorpant, felemelte a fejét, és sóhajtott egyet.
- A fenébe is! – mérgelődött, majd
szó nélkül tempót váltott és kocogni kezdett.
Lu Han és Yang Xu megálltak, és
csak nézték a távolodó fiút, majd Lu Han vállba veregette barátját és
elindultak hazafelé.
▪ ▪ ▪
A pálya szélén még jóval a kezdés
előtt felsorakoztak a nézők a korlátokhoz. Leginkább focirajongók és
családtagok voltak, de megfordult pár kíváncsiskodó is, akinek épp arra felé
volt dolga, és gondolta, tesz egy pillantást a fiatalokra. A vendégcsapatra még
várni kellett, a White Lionok pedig az öltözőben voltak. Kinézetre készen
álltak, a hangulat azonban nem volt épp megfelelő. Mindenki vagy a falnak
támaszkodva állt, vagy a padokon ült a térdére könyökölve. Gao Lin egész idő
alatt egyhangú volt, és rideg mindenkihez, így nagyon nem is szóltak hozzá,
arra viszont kíváncsiak voltak, merre van Yu Hai és Lu Han, róluk ugyanis
semmit nem tudtak. Gao Lin hangulata azonban rájuk is átterjedt, senkinek nem
volt kedve kilépni a pályára ilyen körülmények között.
Zheng Zhi fogadta a bírót és egy
ideig elbeszélgettek, majd ahogy körbenézett, megpillantotta a vendégcsapatot,
a Red Start, akik épp akkor érkeztek meg, és lepakoltak a kispadhoz. Dzsekit
viseltek, vállukon pedig lelógott a táskájuk. Mind magasak voltak és edzettek,
arcukon pedig teljes nyugodtság tükröződött. Az edzőjük megállt a pad mellett,
és a menedzserrel kezdett el beszélgetni. Zheng Zhi tekintete a másik kispadra
siklott, ami üresen állt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése