Lu Han kilőtte magát, és úgy
rohant, ahogy csak bírt. Alig tudott megállni a lépcső aljában, a lendület
vitte volna tovább, ő azonban megkapaszkodott a korlátban és időben
visszanyerte egyensúlyát.
- Lu Han! – kiáltott újra a földön
fekvő Yu Hai, ahogy a fiú eléje állt, majd kezét x alakban a feje fölé emelve
védekezett, mikor a férfi feléjük lendítette a vékony fém rudat. Csak a
reflexeinek köszönhették, hogy nem találta el a fiút, még jókor térítette el,
így a rúd mellette haladt el, a férfi pedig maga mellé helyezte a kezét.
Lu Han egy pillanatig
mozdulatlanul állt, és szaporán lélegezve próbálta felfogni, mi történt,
miközben a földet kémlelte, majd kezeit leengedve felnézett a férfire, aki már
a lépcső valamelyik középső fokán állt, nem messze tőlük.
- Nem tudom, ki maga – kezdte a
fiú összeszedve minden bátorságát -, de nincs joga bántani őt.
- Az biztos, hogy több, mint neked
közbeavatkozni – vágott vissza a férfi, majd tett pár lépést lefelé, és az
utolsó lépcsőfokon állt meg, közvetlen Lu Han előtt. Egy pillanatig csak
méregette a fiút, majd egy hirtelen, erős lökéssel oldalra, a földre küldte őt.
- Lu Han! – kiáltott Yu Hai, ahogy
próbálta ülőhelyzetbe tornászni magát.
Lu Han az oldalára esett,
tekintetét azonnal a férfire emelte, majd rajta tartva a szemeit, felállt, és
leporolta a karját, amire ráesett. Yu Hai is talpra állt, és kissé sántikálva
közéjük lépett, ezzel megtörve a szemkontaktust is.
- Fejezd ezt be! – szólt rá halk,
de erőteljes hangon a férfire. – Húzz vissza aludni, vagy menj a rákba, de ne
kerülj az utamba!
- Igen csak nagy lett a szád
mostanában – horkant fel a férfi oldalas mosolyra húzva a száját.
- Lu Han! – nézett hátra a válla
felett Yu Hai a fiúra, halkan kimondva a nevét. – Rohanj!
Lu Han döbbenten nézett rá, és egy
fél pillanatig fel se fogta, mit kell tenni, majd ahogy Yu Hai összeszedve
minden erejét megindult a kapu felé, szorosan a nyomában haladva, követte őt.
Egészen az utca végéig mentek, bár inkább kocogás volt, mint futás, Yu Hai még
így is egyre jobban lemaradt, így Lu Han megállt, hogy bevárja. Közben maguk
mögé nézett, ám senki más nem volt rajtuk kívül az utcán. Yu Hai leült a sarkon
lévő háztól nem messze az árokpartra, majd kissé összerándult arccal
kinyújtotta a lábait.
- Mi volt ez? – kérdezte Lu Han,
ahogy aggódva rápillantott, miközben letelepedett mellé. – Jól vagy?
Yu Hai csak bólintott. Úgy tűnt,
nem szívesen mesélt a dologról, de tudta jól, hogy Lu Han már nem fogja békén
hagyni, ha nem árul el neki valamit, mégis megvárta, míg magától teszi fel a
kérdéseket.
- Ki volt ez? – szólalt meg rövid
gondolkodásnyi szünet után Lu Han.
Yu Hai annyit hallgatott, már azt
hitte, nem is fog neki felelni. Végül kelletlenül elárulta a férfi kilétét. –
Az öregem.
Jó ideig hallgattak. Lu Han nem
tudta, mégis mit mondhatott volna. Szerette volna tisztán látni a dolgokat,
azonban azzal is tisztában volt, hogy nehéz lehet a fiúnak erről beszélni.
Hirtelen eszébe jutott a múltkori mérkőzésük, mikor úgy tűnt, Yu Hai egyre
többet enged neki, kevesebbet küzd a labdáért, és a végén csendben végignézte,
ahogy megszerezte az utolsó, mindent eldöntő pontot. Akkor mindenki azt hitte,
Yu Hai szándékosan engedte neki, most azonban Lu Han úgy érezte, nem stimmel
valami. Tekintete a mellette ülő fiú lábára siklott, amit ugyan a hosszú nadrág
eltakart, mégis gyanított valamit.
- A múltkor… - kezdte kissé
hezitálva. Yu Hai eddig hátradőlve, a kezén támaszkodva bámult fel az égre,
ekkor azonban rápillantott. – Mikor kiálltál ellenem egy az egy ellen, valami
más oka volt, hogy idő előtt feladtad, ugye? – kérdezte, majd ahelyett, hogy
folytatta volna, csak barátja lábára bökött.
Yu Hai nem felelt semmit,
tekintetét pedig a földre szegezte, így Lu Han kénytelen volt folytatni,
ezúttal viszont már egyenesen rá nézett.
- Az apád mindig ilyen volt? –
tette fel a kérdés elég bátortalanul. Yu Hairól ordított, hogy nem akar róla
beszélni, azonban egy része mégsem bánta. Még senki sem tudott róla, egészen
eddig próbálta eltitkolni, ahogyan csak tudta, de most, hogy Lu Han rájött, úgy
érezte, jó lenne valakinek kiöntenie a szívét.
- Rohadék egy alak! – dörmögte az
orra alatt, majd felemelve a fejét, valamivel hangosabban folytatta. – Még
kicsi voltam, mikor anyámat elvitte egy betegség. Azóta apámnak lett egy másik
barátnője, aki három kölyökkel jött a házhoz. Mind kotnyeles, és tisztára
olyan, mint az anyja. Apám sokkal jobban szereti őket, annak ellenére, hogy nem
ők a gyerekei. Én akkor végképp magam ellen fordítottam, mikor elkezdtem
sportolni. Ő az a figura, aki semmire se tartja a sportot, azt mondja, az nem
valódi foglalkozás, minden embernek rendesen kell dolgoznia, és nem ilyen
hülyeséggel keresni a pénzt. Kezdetben állandóan futóversenyekre jártam, csak
az hajtott, hogy minél jobb legyek, és csak azért is megmutassam neki. Végül
beálltam a focicsapatba. Állandóan csak az ő reakciói miatt játszottam, egyre
idegesebb és dühösebb lett, én azonban valahogy ezt egyre jobban kedveltem.
Tudtam, hogy nem tudom már elérni nála, hogy fiaként szeressen, ezért ez volt
az én bosszúm. Hamarosan azonban egyre jobban megszerettem a focit, azóta csak
ez éltet, ő pedig szinte már kitagad a családból. Azok a taknyosok is olyanok
lettek, mint ő. Nem bírják már a létezésemet sem, állandóan olyanokat vágnak a
fejemhez, amiknek a jelentését talán nem is értik. Az egész családom szemében
egy értéktelen dolog, egy hibafolt vagyok, amit nem tudnak sehogy sem
kiradírozni.
- Sajnálom – suttogta Lu Han
együtt érezve.
Meglepetésére Yu Hai
elmosolyodott, szemében azonban könnyek jelentek meg, lecsorogni viszont nem
hagyta őket.
- Már megszoktam – folytatta
felnevetve. – Én vagyok a paca, ami nem hagyja magát, és ellenáll minden
radírnak.
- És a srácok – kezdte Lu Han, ám
annak ellenére, hogy az elhangzottak után egyre inkább kíváncsi volt valamire,
nem merte kimondani. Egy ideig hezitált, Yu Hai azonban olyan arccal nézett rá,
mintha azt mondaná, csak rajta, sokat úgysem változtat a dolgokon. – A
mostohatesóid az oka annak, amiért mindig olyan voltál velünk annak idején,
mikor a kispályán játszottunk?
Yu Hait nyilvánvalóan meglepte a
kérdés. Arcára zavartság ült, és egy kis szégyenérzet. Sokáig töprengett,
mielőtt megszólalt volna, akkor viszont halvány mosoly kíséretében fogott bele.
– Már jó ideje ritkán járok haza, bár a házimunka rám marad, inkább nem
találkozom velük. Miattuk valahogy megutáltam a kisgyerekeket az idő során,
minél tovább éltem velük, annál inkább kibírhatatlanok lettek. Állandóan csak
Gao Linnel lógtam, egy nap azonban megláttalak titeket. Dermedten figyeltem,
ahogy különböző korosztályok fel-alá futkároznak azon a kicsi pályának se
nevezhető területen, miközben élvezettel űzik a futballt. A barátoddal rengeteg
mindent tanítottatok a srácoknak, a kicsik pedig hatalmas lelkesedéssel
játszottak, és csodálattal néztek fel rátok. Bár nem voltak valami jók, mégis
elég volt, hogy jól érezzék magukat. Kezdetben dühös voltam. Nem bírtam
elviselni a jókedvüket, magam sem tudom, miért, de valahogy rossz érzést
keltett bennem. Mindig csak azokra a porontyokra tudtam gondolni, őket láttam
benne. Később viszont… rá kellett ébrednem, hogy nem dühös vagyok rájuk.
Egyszerűen csak irigy voltam. Legfőképpen rád, akit annyian csodáltak,
kedveltek, és vettek körül. Mindenkivel kedvesen bántál, és ugyanazt a
bánásmódot kaptad vissza. Ahogy elnéztelek titeket, olyanok voltatok, mint egy
nagy család. Ez azonban újra eszembe juttatta velem, nekem milyen rohadt
kölykök jutottak. Bár állandóan piszkáltunk titeket Gao Linnel, valójában én is
szerettem volna megtudni, milyen érzés olyan kisgyerekekkel együtt lenni.
- Nem mutattad ki valami jól –
nevetett fel Lu Han, ahogy próbált egy kis viccet vinni a lehangoló sztoriba.
Örömmel látta, hogy Yu Hai is elmosolyodott.
- Ugye? Reménytelen vagyok. Egy
ilyen család miatt, azt akartam, hogy mindenki olyan pocsékul érezze magát,
mint én. Tudatni akartam mindenkivel, hogy a kisgyerekek rosszak és nem
érdemlik meg azt a bánásmódot. Hatalmasat tévedtem. Én is voltam az, és már
belátom, hogy nem minden gyerek ugyanolyan. Ez mind csak kifogás volt.
Hosszú ideig csendben ültek egymás
mellett. Lu Hannak végig azon járt az agya, mit kellene ilyenkor mondania, majd
hirtelen eszébe jutott valami. Elővette a telefonját és írt egy smst, amire pár
percen belül meg is kapta azt a választ, amiben reménykedett. Széles mosolyra
húzta a száját, majd felállt, és a kezét az értetlenül néző Yu Hai felé
nyújtotta, hogy felhúzhassa.
- Gyere!
- Mégis hová? – kérdezte a fiú,
miközben Lu Han segítségével felállt.
Lassan, kényelmesen sétálva
haladtak. Lu Han nem mondott semmi konkrétat, merre tartanak, azonban ahogy egyre
közelebb értek, Yu Hainak már volt sejtése, hiszen ismerte a környéket. A két
fiú hamarosan a kis srácok által focipályává kinevezett kis terület szélén állt.
- Mit tervezel? – nézett felhúzott
szemöldökkel Yu Hai Lu Hanra, mire a fiú elmosolyodott.
- Egy pillanat – mondta, majd
előre kezdett bámulni, a mellette álló fiú pedig követte a tekintetét.
Nem nagyon értette, mire várnak,
ám nem telt bele sok időbe, mire a pálya másik végén megjelent pár ismerős
srác, majd utánuk egyre több és több. A Yang Xu vezette kis sereg végighaladt a
pályán, és megállt pár méterre Lu Hanék előtt.
- Hali! – intett nekik mosolyogva
Lu Han, miközben a többiek nem fogadták valami jól a helyzetet.
- Ő mit keres itt? – bökött az
állával Yu Hai felé Yang Xu, miközben mellkasán összekulcsolta a kezeit.
Yu Hai kicsit kínos helyzetben
érezte magát, kerülte a srácok pillantását, és némi magyarázatot várt Lu
Hantól. Szeretett volna elmenni, azonban tudta, hogy Lu Han úgyse hagyná, így
várt a megfelelő alkalomra. Nem számított más bánásmódra, mint amilyet eddig
kapott tőlük, hiszen ő is szépen viselkedett velük. Azt kapta, amit érdemelt
azok után, és bántotta bár, mégse lett volna képes kimagyarázni magát.
- Lu Han? Magyarázatot várunk! –
lépett előre az alig tíz éves Donghai csípőre tett kézzel.
Lu Han a térdére támaszkodva
hajolt előre, hogy egy szintben legyen vele, miközben mosolyogva nézett rá.
- Ő itt Yu Hai. A csapattársam és
a barátom. Rengeteg mindenen esett keresztül, és szeretném, ha ő is részese
lehetne annak, aminek mi.
- Vagyis azt akarod, hogy vele
játsszunk? – kérdezte Yang Xu felhúzott szemöldökkel, kicsit sem jó kedvvel. –
Ezért hívtál ide minket?
- Pontosan! – jelentette ki Lu Han
magabiztosan, tele lelkesedéssel. – Gyerünk, pályára! Hány labdánk van?
- Minden elhoztuk, amennyi volt –
közölte Donghai, miközben Lu Hannal elindultak a pálya felé, míg Yang Xu a nem
kívánatos személy felé pillantott, majd követte őket.
- Van három labdánk, és vagyunk
vagy tizenhárman – kezdett el kalkulálni Lu Han. Miközben eligazította a srácokat,
Yu Hai merengve figyelte őt, miközben egy centit sem mozdult a pálya széléről,
ahol az előbb álltak. Maga se vette észre, de elmosolyodott, miközben figyelte,
ahogy Lu Hant körbeveszik a kisgyerekek, és lelkesen ugrándoznak és kiabálnak,
majd három csoportra válva körökben helyezkednek el a pályán.
- Yu Hai!
A fiút Lu Han kiáltása zökkentette
vissza a valóságba, és azon kapta magát, hogy mindenki őt nézi.
- Gyere! Te ebben a csapatban vagy
– mutatott Lu Han az egyik kis közösségre, majd miután bíztatóan rámosolygott,
ő maga is beállt a helyére.
Yu Hai tétlenül állt, miközben a
többiek már elkezdték a játékot. Kört alkotva passzolgatták a labdát, és amint
az egyik elrúgta, csinált egy guggolást. Yu Hai először Lu Hanra, majd Yang
Xure pillantott. Mindketten nevettek, mikor a kicsik mellérúgtak, és szinte
bármin, hiszen olyan aranyosan csinálták, főleg mikor vissza is beszéltek
nekik. Ahogy el nézte őket, a White Lion csapatkapitánya egyszer csak úgy
érezte, valami a ruhájához ért. Vagy inkább valaki. Arra pillantva egy kisfiút
vett észre, aki kis kezével elkezdte rángatni pólóját, hogy felhívja magára a
figyelmet.
- Jössz? – kérdezte, ahogy
felnézett rá.
Yu Hai csak meglepetten figyelte.
Száját szólásra nyitotta, azonban nem tudott mit mondani, viszont alkalma sem
volt rá. A kisfiú nem lacafacázott, megmarkolta a mutatóujját és elkezdte húzni
az egyik kis csapat felé. A gyerekek odébb álltak, hogy ő is beállhasson a
körbe, és azonnal meg is kapta a labdát.
- Mit csinálsz? – kiáltott rá az
egyik, valamivel a többieknél idősebb fiú. – Passzolj már!
Yu Hai idegesen elrúgta a labdát a
vele szemben lévő kissrácnak, majd zavartan megköszörülte a torkát és a földre
szegezte a tekintetét.
- Csinálnod kell egy guggolást! –
szólt rá a mellette álló fiú, aki az előbb odajött hozzá, Yu Hai pedig azonnal
meg is tette.
Eleinte kissé bénázva, de
folytatták a játékot. Közben Lu Hanék egész jól haladtak és remekül
szórakoztak. Mikor épp nem nála volt a labda, Yu Hai felé pillantott, akire
sokszor rászóltak a srácok, ő pedig semmit sem felelt, zavartan hallgatott és
tette, amit a kis „szörnyecskék” parancsoltak neki. Lu Han elmosolyodott, ahogy
ezt látta, és úgy érezte, a terve alakulóban van.
Nem sokára abbahagyták ezt a
játékot és csináltak pár bemelegítő gyakorlatot, majd elkezdték felosztani a
csapatot, ami után már csak a meccs volt hátra. Miközben mindenki beállt a
helyére, Yu Hai Lu Hanhoz lépett.
- Jól vagy? – kérdezte tőle Lu Han
mosolyogva. – Nem kell játszanod, ha fáj a lábad. Én csak meg akartam mutatni,
hogy milyen érzés is velük lenni.
- Most már biztos vagyok benne,
hogy irigylésre méltó vagy – mosolyodott el hosszú idő óta őszintén Yu Hai is.
– A lábam meg… nem vészes. Ennél többet is kibírtam már.
- Akkor fogjunk hozzá! De vigyázz,
nem fogunk kímélni csak azért, mert új vagy! – emelte fel figyelmeztetően a
mutatóujját Lu Han, ahogy nevetve elindult a helyére, Yu Hai pedig poénosan
fintorgott egyet, és ő is beállt.
Valójában elég jól fájt a térde és
tartott a srácoktól is, hogyan viselkednek vele, mégis tenni akart egy próbát.
Minden tőle telhetőt beleadott, és egész jól sikerült a játék. Figyelemmel volt
a kicsikre, gyakran segítette őket, az ellenfélnek pedig segített, csinált
szándékos eséseket is, hogy megnevettesse őket, és összességében egész jól
érezte magát. Végre felszabadultan nevetett és még Yang Xu is elmosolyodott.
- Te aztán nem vagy semmi – lépett
oda Lu Hanhoz, miközben mindketten Yu Hait nézték, akit hirtelen megtámadták a
gyerekek, és ahogy a földre került, rámásztak.
Lu Han kacsintott egyet, majd
ártatlanul vállat vont, mire mindketten felnevettek. Újra a srácok felé
pillantottak, majd egyszer csak Yang Xu kiáltotta el magát.
- Minket se hagyjatok ki, hé!
Nem akart kimaradni a buliból, így
Lu Hannal megindultak a kis kupac felé, aminek az alján a White lion kapitánya
volt.
Nem sokkal később a gyerekek
egymaguk játszottak, miközben a három nagyobb srác a padon ült és csendben
figyelte őket. Yu Hai hálás volt Lu Hannak, és nem bánta meg, hogy nem menekült
el. Még nem volt teljesen magabiztos a gyerekekkel, úgy érezte, ezek után
könnyebben szembe száll a kis vakarcsokkal is otthon. Még is csak az ő háza,
nem fogja hagyni magát kitúrni.
- Lu Han! – törte meg a hosszú
csendet egyszer csak Yang Xu, mire a másik kettő ránézett. – Dong Hai már megint
összekapott valakivel.
A fiú valóban két másikkal
vitatkozott valakin, ami mostanában elég gyakran előfordult. Yang Xu mindig Lu
Hanra hagyta az ilyet, mert neki jobban szót fogadtak, és jó volt nézni, ahogy
megrendezi őket.
- Teljesen olyan, mint te –
kiáltott Yang Xu nevetve, mikor Lu Han kelletlenül elindult a srácok felé. –
Nézd csak meg pár év múlva!
Lu Han csak intett egyet, ám Yang
Xu jól szórakozott. Yu Hai is elmosolyodott, ahogy a nézte, barátjuk miként
állítja vissza a rendet a csipet csapatban.
- Valóban remek srác, ugye? –
szólt meg elgondolkodva, mire a mellette ülő fiú döbbenten nézett rá, majd
rögtön vissza a srácokra.
- Igen. Egy kiváló barát –
bólintott büszkén.
Rövid csend után Yu Hai az órájára
nézett, majd hirtelen felállt. – Nekem lassan mennem kéne. Örülök, hogy
találkoztunk, és sajnálok mindent, ami eddig történt – szabadkozott Yang Xu
felé fordulva, miközben a fiú is felállt udvariasságból.
- Semmiség – mosolyodott el. –
Remélem, jól szórakoztál.
Yu Hai csak bólintott, majd kissé
nehézkesen elindult abba az irányba, ahonnan pár órája Lu Hannal jöttek. Mielőtt
elment volna még intett a fiúnak, aki lelkesen viszonozta azt, ám emiatt a
körülötte lévő srácok is észrevették.
- Viszlát, Yu Hai! Gyere máskor
is! – kiáltották a gyerekek kórusban, két kézzel integetve a fejük felett.
Yu Hai nem kicsit lepődött meg, és
eléggé meghatotta a gyerekek viselkedése. Intett egyet, majd zavartan kapta el
a tekintetét, és lassan hazasántikált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése