Csak a foci - 6. fejezet

Másnap Lu Han valamivel később kelt, mint szokott, ám így ki tudta magát aludni legalább. Úgy emlékezett, az aznapi edzést délután tartották, így a délelőttöt otthon tervezte eltölteni. Mamája a reggelit készítette, mikor kócos hajjal kilépett a szobából és helyet foglalt az asztalnál.

- Mikor lesz a mérkőzés? – kérdezte a mamája, miközben letette elé a tányért, majd helyet foglalt vele szemben.

- Még van pár nap – felelte Lu Han. – Bár az se biztos még, hogy ott leszek.

- Minden kezdet nehéz. Adj időt nekik!

Lu Han nem reagált. Mindenkitől csak ezt hallotta, de úgy érezte, képtelen megtenni. Adjon időt és várjon, amíg lassan megkedvelik? De mégis meddig? Lehet, hogy előbb lesznek kész az idegei, minthogy valódi tagja lehet a csapatnak. Gao Linnek hatalmas szája van, és nem fél kimondani mindent, ami a szívét nyomja, és bár a többiek csendben vannak, nem jelenti azt, hogy kedvelik. Egyedül Yu Hainál vette észre a törődést, pedig őt hitte kezdetben a legnehezebb esetnek. Most valahogy rá se tudott haragudni azok után, amiket előző nap megtudott róla.

- Köszönöm – tette a tányért a mosogatóba, amint végzett az evéssel, majd kiment az udvarra és belefogott a munkába.

Időben kész lett, így ráérősen indult el a pályára, útközben pedig végig azon jártak a gondolatai, mit kellene mondania Gao Linnek, hogy ne legyen neki olyan nagy szája és adjanak neki egy esélyt. Sokra nem jutott, viszont eldöntötte, hogy feladni nem fogja.

Mikor odaért a pályához, egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, lassan kifújta, és csak azután indult tovább. Senkit sem látott kint, így az öltöző felé vette az irányt. Fura volt, hogy nem hallotta a kiabálásukat, mikor állandóan hangoskodni szoktak, ám nem foglalkozott vele túlságosan. Ahogy azonban belépett az ajtón, már látta az okát. Nem volt zaj, ugyanis nem volt, aki előidézze. Egy lélek sem volt az egész épületben, se a pálya környékén. Lu Han az egyik padra dobta a táskáját, majd kilépett az öltözőből és körbenézett. Idegesen az órájára pillantott, attól félve, hogy elnézte az időt, az azonban emlékei szerint stimmelt, így nem értette, mi a gond. Ezután arra gondolt, hogy biztos csak késnek, így visszament átöltözni, majd leült a pálya szélén lévő padra, hogy ott várja meg a többieket.

Az idő elteltével egyre nyugtalanabb lett, és sűrűbben nézett az órára. Végül megunva az üldögélést kihozott egy labdát és kapura rúgott és dekázott párszor, gondolatban azonban egészen máshol járt. Még utoljára elrúgta a labdát, mielőtt kelletlenül belerúgott volna a pálya füvébe, majd ledobta magát a földre. Ekkor hirtelen tapsot hallott valahonnan. Hangos, de hosszú időközönkénti, gúnyos taps volt. Fejét körbe-körbe forgatta, ahogy kereste, honnan jöhetett, mire hamarosan a pálya korlátjának támaszkodva meglátta Gao Lint, ahogy féloldalas mosollyal nézett rá.

- Igen egyedül vagy – kiáltott oda neki, miközben Lu Han felállt. – Végre már nem csak olyan érzés, de valóban magadra maradtál, nem igaz?

- Hol vannak a többiek? – kiáltott neki vissza Lu Han ingerülten.

- Otthon pihennek a reggeli edzés után – nevetett fel Gao Lin, mire Lu Han kezei ökölbe szorultak. Ekkor vált világossá számára minden. Az előző napi edzés után Gao Lin szándékosan rossz időpontot mondott neki, és délutánra hívta, mikor már reggel ők nyugodtan játszottak. Kicsit kínosan élte meg a pillanatot, ám egyre feldúltabb lett, és kezdett nagyon elege lennie a fiúból. Kezdettől fogva ki nem állhatta, és bár nem volt biztos az okában, jól tudta, hogy értelmetlen lenne rákérdezni, úgysem adna kielégítő magyarázatot rá.

- Yu Hai nem tud jönni, szükségetek van rám, nem? – kiáltott végül, anélkül, hogy közelebb ment volna a fiúhoz. Tartott tőle, hogy ha egymás közelében vannak, még az egyikük keze megszalad és képen találja a másikat. Annak jelen esetben nagyobb volt a lehetősége, hogy Gao Lin érezné meg jobban.

Gao Lin nem felelt, ám hamarosan mindketten felfigyeltek valamire. Úgy érezték, mintha elkezdett volna pötyörögni az eső. Lu Han felemelte a kezét és várt egy darabig, néhány csepp pedig meg is találta a felületet. Nem telt bele sok időbe, míg az eső komolyabban rákezdett.

Lu Han Gao Lin felé nézett, a fiú azonban intett egyet, majd távozott. Azonnal utána rohant, ám hamar eltűnt a szeme elől, így visszament az öltözőbe és leült egy padra. Az ablakon kinézve úgy vette észre, még nem esett olyan vészesen, és ezek után már hányingere volt az egész helytől, így felvette a cuccát és elindult hazafelé. Vissza sem öltözött, már az eső sem érdekelte, ráérősen sétált, miközben abban reménykedett, hogy mire hazatér, valamelyest le tud nyugodni. A számításai azonban hibásak voltak, ugyanis alig hagyta el a pálya utcáját, az eső hatalmas cseppekben kezdett szakadni, és perceken belül elázott a haja és a ruhái is. Sietősre fogta a dolgot, és rohanni kezdett. Szinte senkivel se találkozott útközben, ám nem is nagyon tudott körülnézni az eső miatt, annak is örült, ha az utat meglátja. Biztos volt benne, hogy rosszabb már nem jöhet. Nem csak Gao Lin, még az idő is ellene van, ez pedig egyáltalán nem segít neki abban, hogy lenyugodhasson. Próbálta elterelni a gondolatait, mikor a kis tér melletti dombon elhaladva hirtelen kiabálást hallott.

- Semmi baj. Ne add fel, próbáld még egyszer!

Hirtelen megtorpant és elfeledkezve a ronda időjárásról, a hang tulajdonosa után kezdett kutakodni. A kis téren hamarosan meg is pillantotta Yu Hait, az egyik, derékig érő kapu előtt, valahol közép tájt pedig Yang Xut. Annak ellenére, hogy szakadt az eső, ügyet sem vetve rá folytatták az edzést. Yang Xu bójákat kerülgetve vitte a labdát, és rúgta rá a Yu Hai által védett kapura, miközben próbálta valódi mérkőzésre képzelni magát, cselezgetni és nem végig a labdát nézni. Úgy tűnt, mintha Yu Hai tanította volna gyerekkori barátját, ez pedig valahogy fura érzésekkel töltötte el Lu Hant. Mérges volt, azonban nem rájuk, csakis magára. Kíváncsi volt, Yang Xu miért nem őt kérte meg, hogy segítsen neki, ám csak magát hibáztatta, amiért nem figyelt jobban a barátjára és csak az hajtotta, hogy minél előbb egy hivatalos csapat része legyen. Yang Xu sokszor hangoztatta már, hogy nem tartja a képességeit olyan nagyra, de keményen fog dolgozni, hogy egyszer egy pályán játszhassanak majd, neki valahogy azonban eszébe se jutott, hogy adhatna neki tanácsokat. Már régóta ők oktatták a kicsiket, bár Lu Han feltűnően jobb volt, mégsem volt semmi gond köztük, és néha még Yang Xu is megfogadta barátja tippjeit. Mikor Zheng Zhi bejött a képbe, Lu Han felajánlotta neki, hogy tartson vele, a fiú azonban valamiért elutasította. Akkor most vajon miért csinálja ezt?

- Ne add fel! – ordította túl Yu Hai a zuhogó esőt, Yang Xu pedig újra elindult a labdával. Óvatosan haladt, hiszen a talaj eléggé felázott, és csupa sár volt, amin még a csukája is csúszott. Ügyesen végig ment, ám mikor épp elrúghatta volna a labdát, a lábai kicsúszott alóla, ő pedig nagyot puffant a sárba.

- Jól vagy? Próbáld még egyszer! – bíztatta Yu Hai, mire Yang Xu azonnal felállt és eltökélten bólintott, majd visszaállt a kezdőpozícióba.

Csupa sár volt a ruhája, a kezét és a lábát, valamint az arcát is elég jól beborította, az eső pedig csak elkente. Lu Han nem tudta tovább tétlenül nézni, így lerohant a pályára és félúton megállt a kettő között.

- Mégis mit csináltok? – kiáltott, ahogy a torkán kifért.

- Lu Han?! – nézett rá döbbenten Yang Xu.

Nem sokkal később már Lu Han szobájában ültek, megszárítkozva, átöltözve és felmelegedve egy-egy csésze forró teát iszogatva. A fiú mamája majdnem rosszul lett, mikor egyszer csak meglátta őket az ajtóban, teljesen átázva és piszkosan. Míg letusoltak, keresett nekik ruhát Lu Han szekrényéből, majd készített nekik teát és valami rágcsálnivalót.

- Megkértem Yu Hait, hogy segítsen gyakorolni – fogott a magyarázkodásba Yang Xu. – Veled akarok játszani egy igazi csapatban egy nap, de még nem vagyok elég jó hozzá. Keményen fogok dolgozni, úgyhogy várj rám!

- Mikor megkérdeztem, nem tartasz-e velem és Zheng Zhivel, nemet mondtál – mutatott egy pontra Lu Han, jelenleg talán ez érdekelte a legjobban.

- Akkor még nem tudtam, mihez kezdhetnék, és arra is gondoltam, hogy feladom, és maradok csak a srácokkal. Viszont az utóbbi napokban, míg nélküled játszunk, ráébredtem, hogy nem foci a foci nélküled. Egészen kiskorunktól kezdve együtt játszottunk, és együtt is akartuk befejezni. Ez így is lesz, teszek róla, hogy így legyen. Hallottam, hogy nem mennek valami fényesen a csapattal a dolgok, és nem akartam egy újabb gondot adni a nyakadba, Yu Hai pedig belement, hogy segít nekem.

- Mikor megeredt, mondtam neki, hogy később folytatjuk – vette át a szót Yu hai -, de ő ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még egy kicsit. Remélem, nem okoztunk gondot.

Lu Han csak a fejét rázta, Yang Xu pedig folytatta.

- Valóban makacs voltam, de csak nemrég kezdtük el, mielőtt esni kezdett volna, és neked sem lesz időd mindig, így bíztam benne, hogy nem lesz baj, ha még maradunk.

- Dehogy. Nekem már úgyis mindegy – legyintett Yu Hai mosolyogva, majd komoly kifejezésre váltva Lu Han felé fordult. – Rá se merek kérdezni, hogy mennek a dolgok a bandával – kezdte vonakodva -, viszont bármi történik is rád bízom. A napokban valószínűleg nem fogok tudni edzésekre járni, de szurkolok neked. Kérlek, Lu Han!

Ekkor váratlanul felállt, és mélyen meghajolva folytatta. – Kérlek, segíts a csapatnak!

- Mi-mi-mit csinálsz? – kezdett el dadogni zavartan Lu Han. – Ülj már vissza!

Yu Hai engedelmeskedett, és úgy mondta tovább. – Kellesz nekik. Nem bírják bevallani a természetük miatt, de ők maguk is tudják, hogy kellesz nekik. Kevesen vagyunk, és nehéz küzdelemnek nézünk elébe. Kérlek, Lu Han!

A fiú nem tudott, mit felelni. Megértette Yu Hai érzéseit, azonban nem tudta garantálni, hogy részt vesz a meccsen, főleg ilyen körülmények között. A végén az lesz, mint a múltkor, egymaga alkot majd egy harmadik csapatot, akivel senki sem foglalkozik, ezt pedig nem akarta.

Amint az eső alábbhagyott, a fiúk hálásan köszönetet mondtak Lu Han mamájának, majd távoztak. Másnap Lu Han mivel nem tudta, mire kellene mennie edzésre, és kedve se volt igazán hozzá, megmakacsolta magát és elhatározta, hogy nem fog elmenni. Tudta, hogy ez annak a jele is lehet, hogy feladta, de már nem is érdekelte. A csapatnak szüksége lett volna játékosokra, de ha nem látják ezt be, nem tehet ellene semmit. Kíváncsi volt, vajon ha nem megy, eljönnének-e hozzá, hogy elhívják.

Délelőtt nyugodtan elvégezte a munkát, majd kiment a térre megnézni, kint vannak-e a srácok. A játék már javában zajlott, mikor odaért, így nem akart zavarni. Megállt az egyik fánál és mosolyogva nézte őket. Bár az eső miatt eléggé sáros volt a pálya, inkább a füves részén maradtak, és óvatosak voltak. Lu Han tekintete Yang Xure siklott, amitől eszébe jutott, amit barátja előző nap mondott. Rosszul érezte magát miatta, és elhatározta, hogy bármi is lesz a csapattal, nem fogja hanyagolni barátját és a gyerekeket, hiszen ők mégis csak elsőbbséget élveztek az nála.

Nem sokkal később a srácok úgy tűnt, a pihenő mellett döntöttek, és elfoglalták a padokat. Lu Han úgy döntött, most odamegy hozzájuk, ám ahogy elindult, hirtelen megpillantotta a dombon lévő padon üldögélve Yu Hait. Ő is a srácokat nézte. Lu Han elindult feléje, ám mielőtt odaért volna hozzá, észrevette, hogy az ellenkező irányból meg Gao Lin tart feléje, így gyorsan a közeli fa törzse mögé rejtőzött. Nem akarta, hogy a fiú meglássa, egy időre elege volt belőle. Látszólag Yu Hai sem számított barátja érkezésére, aki nem volt valami jó kedvében.

- Fan Yang apjától kell megtudnom, hogy mi van veled? – vonta kérdőre a fiút. – Miért nem tudsz szólni, a barátaid vagyunk.

- Hiszen mondtam, hogy nem megyek.

- Igen. De azt mondtad, hogy elfoglalt vagy. Az apádról viszont semmit sem tudtunk. San Yang apja a boltban hallotta a szomszédotoktól, mi történt – magyarázta a fiú, mire Yu Hait rossz érzés fogta el. Ez volt a hátránya a kis falvacskának, mindenki tudott mindenről. Talán épp ezért volt nagy dolog az, hogy idáig el tudta titkolni a viszonyát a családjával.

- Mert nem akartam, hogy aggódjatok! – felelte Yu Hai közhelyesen. Gao Lin le se ült, idegesen álldogált egyik lábáról a másikra, majd a mellkasán összekulcsolva a kezét nézett barátjára. – Ez csakis rám és apámra tartozik.

- Hiszen barátok vagyunk, a fenébe is. Azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak a szorult helyzetekben.

- Nem vagyok szorult helyzetben – kapta fel a fejét Yu Hai szikrázó tekintettel nézve barátjára. – Minden remek, eddig is megvoltam, és ezután is rendben leszek. Nem kell a kioktatás és a nagy felhajtás, hogy a végén mindenki rólam pletykáljon ebben a rohadt faluban.

- De ez akkor sem normális, fogd már fel! Milyen apa bánik így a gyerekével?

Yu Hai lepillantott a pályára, és észrevette, hogy a srácok felfigyeltek Gao Lin hangjára, ám ahogy a tekintetük találkozott, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit, és folytatták a játékot.

- Baleset volt, ennyi. Nincs értelme ezt a témát tovább folytatni.

Gao Lin csak sóhajtott, majd ledobta magát a pad másik szélére. Egy ideig mindketten csendben voltak, majd ő törte meg a csendet, hangja azonban halk volt, inkább aggodalmas, mint ingerült.

- Míg nekünk az egész családunk ott volt minden meccsünkön, egyedül tőletek nem jött senki soha – emlékezett vissza. – Azt mondtad, nem hívod őket, mert csak izgulnál, és nem tudnád hozni a formádat. Azt hittük, csak a maximalista éned miatt mondod ezt, de egyáltalán nem ez volt az oka, ugye?

Barátjára pillantott, ő azonban nem reagált rá. – A lábad, hogy van?

Yu Hai nem válaszolt egyszerre, talán azon töprengett, mit is mondjon, elmondja-e egyáltalán az igazat, végül amellett döntött. – Nem hiszem, hogy mostanában látni fogtok a pályán. Szükségem lesz jó pár napra. Tudom, hogy ez is jókor jön, és nagyon sajnálom.

- Nem kell sajnálnod a fenébe is. Ha előbb szólsz… - kezdte Gao Lin, azonban tudta, hogy nincs értelme folytatni, ugyanis, ha tudtak volna róla, akkor se tehettek volna semmit. – Csak ne szabadkozz ilyenek miatt, idióta!

Újabb csend ült közéjük, Lu Han pedig együtt érezve hallgatta végig a beszélgetésüket a fa mögül. Ekkor azonban hirtelen felkapta a fejét.

- Nehéz ellenfél lesz, ugye tudjátok? – nézett Yu Hai barátjára, mire Gao Lin bólintott. – Szükségetek lesz Lu Hanra. Miért makacskodtok annyira.

- Nem lesz. Megoldjuk – felelte hűvösen Gao Lin, majd felállt, ám mielőtt távozott volna, még visszaszólt barátjának. – Vigyázz magadra! És szólj, ha kellünk!

Yu Hai végignézte, ahogy Gao Lin távozik, és Lu Han is kikukucskált a fa mögül, majd hátát újra a törzsének döntötte és eltöprengett, mit is kellene tennie. Yu Hai miatt szívesen beállna, de a tudat, hogy a többiek nem tűrik meg a csapatban, bántotta, és képtelen volt eldönteni, mi lenne a helyes.