Janus - A menedék 7. fejezet

Kwangmin a tó túlpartját kezdte kémlelni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, hirtelen zajt hallottak maguk mögött, mire azonnal megfordultak, felpattantak és a tekintetüket mindenfelé kapkodva próbálták eldönteni, honnan jött a hang. Young reflexből maga mögé állította a herceget, kezét pedig védelmezően kirakta oldalra. Szemeit némileg összeszűkítette és úgy próbált kivenni valamit a fák és bokrok rejtekéből.

A zaj egyre közelebbről hallatszott. Ágak ropogtak, levelek zörögtek. Kwangmin hirtelen megmarkolta Young pólóját, miközben a fiú válla felett elnézett előre. Nyelt egy nagyot, ám a torkában lévő gombóctól nem sikerült megszabadulnia.

- Young? Kwangmin? – hallották hirtelen Jeongmin kiáltását.

A következő pillanatban négy ló jelent meg, amik egyenesen a két fiú felé vágtattak, majd fokozatosan lelassítva, megálltak mellettük. Young és Kwangmin hihetetlenül megkönnyebbültek. A herceg elengedte az előtte álló fiú kabátját, majd melléje lépett.

- Minden rendben? Nem esett bajuk? – kérdezte Minki idegesen, miközben Hoonnal leugrottak a lóról és oda léptek hozzájuk, hogy megbizonyosodjanak az épségükről.

- Nem – felelte Young, bár nem nagyon értette, miért aggódtak ennyire. – De mégis mi történt? Mert valami történt, ugye?

Minki és Hoon összenéztek, míg a négy, lovon ülő herceg kerülte a két fiú pillantását.

- A többieket megtámadták a partizánok – nyögte ki végül Hoon.

- Partizánok? De hiszen nincsenek is, te magad mondtad – vágta rá azonnal Young döbbenten.

Hoon és Minki se tudta pontosan az okát. A faluban mindenki megél, nem túl gazdagok, de nem is panaszkodhatnak. Ami talán még furcsább, ezeket az embereket még csak nem is látták a faluban. Arra gondoltak, talán nemrég költözhettek ide, de mégis miért, és hogyan kötöttek ki az erdőben?

Fél órával sötétedés előtt elindultak visszafelé. Young felpattant Minki mögé, míg a herceg Hoonhoz csatlakozott. Nyugodt tempóban, csendben haladtak. Donghyun közben érdeklődött a közeli faluról, amin minden egyes alkalommal átjöttek, hogy a Janusba mehessenek, és az erdőről is, ahol épp jártak. Sok érdekességet megtudott, és mesélt arról is, mi hogy van az ő országában. Mire a Janushoz értek már mindenki felvidultan nevetett Minwoo értetlenségén, aki szegényke ritkán volt képben és teljesen másra gondolt, a jókedv azonban azonnal elillant, mikor a kapuban meglátták Eunjit.

- Jó, hogy jötteket – lépett közelebb a férfi, meg se várva, hogy rendesen odaérjenek a bejárathoz. – Merre jártatok?

A férfi nem nézett ki valami jól, aggodalom, és ijedtség bujkált a hangjában és ez a tekintetén is észrevehető volt. senki nem kérdezett semmit, amíg be nem értek. Minki és Young a helyükre vitték a lovakat, amíg Eunji és Hoon félre vonulva beszélgettek, majd Minki is csatlakozott, a fiúk pedig a zongoraterembe mentek. Senkinek nem volt kedve semmihez, nagyon kíváncsiak voltak arra, mi történt, és rossz érzésük volt. Ahogy kinyílt az ajtó, mind felpattantak és kirohantak az előszobába. Hoon lépett ki egyedül, megállt az ajtóban, és megszólalt.

- Donghyun, Minwoo! Gyertek be, kérlek! – utasította őket halk, erőtlen hangon.

A hercegek nem egészen értették, miről is van szó, de megindultak, míg a többiek egyre jobban aggódtak. Young még sosem látta ilyen idegesnek Hoont. Ahogy a férfi mellett bekukucskált a szobába, látta, hogy Minki és Eunji sugdolózva beszélgetnek valamiről. Nyilvánvaló volt, hogy nem értettek egyet valamiben, az idegesség szinte kézzel tapintható volt.

Amint a két herceg belépett, Hoon betette mögöttük az ajtót.

- Nem jó jel – sóhajtott Kwangmin.

- Miért csinálják ezt? – fintorgott Jeongmin, majd odaosont az ajtóhoz, leguggolt, nekitámasztotta a fülét, és próbált kihallani valamit. A többiek csendben vártak, mi lesz belőle, ám hamarosan bosszankodva állt fel.

- Semmit sem hallani. Ez nem ér – nyafogott, miközben visszabattyogott a többiekhez.

- Ha fontos, minket is beavatnak, ne aggódjon – nyugtatta Young, majd elindult, hogy nekikezdjen a munkának, a hercegek pedig felmentek a szobájukba, és csendben várakoztak.

Eközben Minwooék feszülten ültek le a szabad székekre. Hoon is helyet foglalt, majd elkezdték felvázolni a helyzetet.

- Eunji kapott egy hírt – kezdte Hoon. – Egyre rosszabb a helyzet Wandon és Hyojadon. A népet egyre jobban befolyásolja Minjoon és Hyeonwoo, a két trónbitorló.

- Micsoda?! – ugrott talpra ijedten a két herceg.

- Bár nem így terveztük, de Eunjinak lenne egy terve – folytatta Hoon, miközben a hercegek leültek. – Vissza kell mennetek vele és Minkivel. Rátok hallgatni fog a nép, és meg tudjátok menteni a családotok és a birodalmat.

Donghyun azonnal felállt és az ajtó felé indult, Minki azonban elé állt és nyugodt hangon, halkan közölte vele: - Ehhez azonban tudnunk kell, hogy megbízhatunk-e önökben és önök is megbíznak-e bennünk. Van egy tervünk, de számítunk önökre. Nem szeretnénk semmilyen meggondolatlan hősködést, szigorúan követniük kell az utasításaink. Remélem, meg tudnak érteni.

Bár hangja nyugodt volt, tekintete és testtartása az ellenkezőjét árulta el. Donghyun herceg egy rövid ideig tétovázott, majd lehajtotta a fejét és némán bólintott. Minki kinyitotta az ajtót, és egymás után elhagyták a helyiséget.

- Pakoljátok össze a holmitok, hamarosan indulhattok is – mondta nekik Hoon halkan.

Hangjában szomorúság bujkált. Nem számított ilyen helyzetre, bár tudnia kellett, hogy egyszer el kell menniük. Remélte, hogy még találkoznak. Ha ezek után minden megoldódik – már pedig ez volt a cél -, többet lehet, hogy nem is látják egymást. Mindenkinek meg lesz a saját dolga, és hamarosan bekövetkeznek a koronázások is.

Donghyun és Minwoo mosolyogva nézett végig a három férfin, majd egymásra pillantottak és elindultak a szobájukba. Amint felértek a lépcsőn, Hyunseong valószínűleg meghallotta őket, ugyanis, amint a szobájához értek, kirohant és megállította őket.

- Mi volt? Mondjatok valamit! – szólalt meg idegesen.

Mielőtt bármelyik mondhatott volna valamit, Jeongmin, majd Kwangmin is megjelent.

- Vissza kell mennünk – közölte nagy nehezen Minwoo, majd Donghyunnal a nyomában elment a másik két herceg mellett, akik értetlenkedve rohantak utánuk.

- Várjatok már! Mit jelentsen ez?

Közben Young megtorpant a lépcső alján és onnan hallgatta a beszélgetést, kezében a tiszta ruhákkal, amiket akkor készült felvinni. Nem akart zavarni, ám hallgatózni sem szeretett, nem tudta, mégis mihez kezdjen. Sokan megfordultak már ebben a házban, de még sosem jött ki ennyire jól valakivel, mint ők. Bár sokat nem beszélgettek, mégis kedvelte őket, és biztos volt benne, hogy hiányozni fognak. Minwoo, aki Jeongminnal tulajdonképpen életet adtak a háznak a vidámságukkal, és Donghyun, aki mindegyikőjük közül elsőként érkezett. Amikor csak ketten voltak, többet beszélgettek, és remekül kijöttek. El se tudta képzelni nélkülük a Janust. Egy pillanatra belegondolt, mi lesz akkor, ha mindenhol rendeződnek a dolgok, és mindenki hazamegy. Újra csak négyen lesznek. Biztosan jönnek majd mások, de ki tudja, mennyi idő telik el majd addig, és ilyen társaságot még egyet nem lehetséges, hogy talál. Már most érezte a hiányuk miatt érzett kedvetlenséget és bánatot.

Közben Minki és Eunji visszamentek a szobába megbeszélni a részleteket, ám Hoon az ajtóban állva figyelte a fiút. Young ránézett a kezében tartott ruhakupacra, aminek a tetején Minwoo ruhája volt, ám ekkor fentről ajtó csapódásokat hallott, így elindult, és mire felért, senki nem volt már a folyosón. Bement a szobákba és kiosztotta a ruhákat, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Donghyun és Minwoo lassú mozdulattal nyitották ki a szekrényt és kezdtek el pakolni a táskájukba, miközben Jeongmin, Hyunseong és Kwangmin csak ültek az ágyon és bámultak maguk elé, vagy az ablakpárkányon helyet foglalva tekintetük elveszett a messzeségbe.

A pakolás után nem indultak egyszerre, Donghyun kiment sétálni, míg Minwoo Jeongminnal játszott a szobában. Úgy tettek, mintha semmi sem változott volna, és teljesen belemerültek a játékba. Olyanok voltak, mint eddig, élvezték egymás társaságát, szekálták a másikat, és nagyokat nevettek.

Donghyun lassan ballagott a ház mögé. Nem tudta elhinni, hogy eljött az az alkalom is, hogy visszatér, sőt, ilyen hamar. Nagyon fogja hiányolni a többieket, abban biztos volt, de mégis örömmel, megbánás nélkül gondolt vissza az elmúlt időszakra. Arcára mosoly ült, ha eszébe jutottak az itt töltött napok, és egyszerűen nem tűnt el. Még sosem mosolygott annyit, mint abban a fél órában, amíg nosztalgiázva sétálgatott. Az épület mögött egy kis padra ült le, behunyta a szemét, és élvezte a kellemes szellőt. Jó idő volt, és ez is csak örömet okozhatott neki.

Egyszer csak érezte, hogy valaki leül mellé, kinyitva a szemét arra fordult, mire Hyunseong mosolygott vissza rá.

- Sok minden történt, nem igaz? – szólalt meg, mire Donghyun elmosolyodott.

- Nem hittem volna, hogy az elsők között leszek, akik elmennek – sóhajtott a fiú.

Hyunseong a vállára tette a kezét. – Ne aggódj! Látjuk még egymást, de reméljük, nem ilyen körülmények között. Majd meglátogatunk, ha minden rendbe jött otthon is.

Donghyun csak bólintott.

Negyed óra múlva minden elkészült. Hoon és Young csinált útravalót is, Minki és Eunji pedig már lent várták a hercegeket. Olyan sok holmijuk nem volt, hiszen gyorsan kellett elmenekülniük, de néhány dolgot, amit időközben kaptak, elrakták maguknak. Mikor megjelentek a lépcső tetején a hercegek, mindenki felnézett rájuk. Hoon elmosolyodott, ennek következtében pedig Minwoo és Donghyun is ezt tette. Ők haladtak elől, míg a többiek pár lépéssel mögöttük. Hálásak voltak mindenért, amit eddig kaptak, és biztosak voltak benne, hogy sosem fogják elfelejteni, ha pedig alkalmuk nyílik rá, ellátogatnak ide.

- Minden megvan? – kérdezte Hoon mikor odaértek melléjük.

A hercegek bólintottak, majd megfordultak, végignéztek mindenkin, végül egy öleléssel elbúcsúztak mindenkitől.

- Még látjuk egymást – nézett vissza Minwoo az ajtóból.

- Sok sikert! – integetett buzgón Jeongmin Kwangminra támaszkodva, a küszöbön állva.

- Nektek is. Minden jót! – kiáltott Donghyun, mielőtt kiléptek a kapun és eltűntek a többiek szemei elől.

Hoon becsukta az ajtót, a hercegek pedig tettek pár lépést a lépcsők felé, a szoba közepén azonban megálltak. Mély csend töltötte be az egész épületet. Valóban nem volt kedve senkinek semmihez. Hirtelen olyan üresnek tűnt az egész ház. Furcsa volt belegondolni, hogy többé már nem jönnek vissza és hamarosan lehet, hogy már ők sem lesznek itt. Bár nem hitték volna, hogy ezt mondják, nem voltak benne biztosak, hogy vissza akarnak menni a birodalmukba. Szerették a Janust és ezt a kis családot is.

- Kellett volna valamit emlékül készítenünk – sóhajtott fel Jeongmin, választ azonban nem kapott.

A két herceg felment a szobába, Hoon és Young pedig a konyhába. A férfi azon gondolkodott, mi lenne a vacsora, ám a hűtő, és a polcok szinte teljesen üresek voltak.

- Young – szólt a fiúhoz kelletlenül és erőtlenül. – Elmennél a faluba néhány dologért?

- Persze – felelte Young mosolyogva és már ott sem volt. Felvette a köpenyét, majd miután Hoon elmondta, mit kellene hoznia, távozott, Hoon időközben továbbra is a konyhában foglalatoskodott, viszont nem sokra jutott, ugyanis túlságosan aggódott. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt elküldeni a hercegeket, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. A népnek a saját szemével kell látnia, hogy az uralkodó család mellettük áll és fel kell nyitniuk a szemüket.

- Minden rendben lesz velük, ugye? – jelent meg Jeongmin herceg az ajtóban, ezzel kizökkentve Hoont a gondolkodásból. A férfi meglepetten fordult feléje, majd elmosolyodott. – Persze.

- Olyan furcsa így nélkülük – sóhajtott a fiú, miközben lehangoltan leült az asztalhoz.

A férfi öntött neki egy pohár vizet, majd folytatta a munkát. A herceg alig kortyolt bele az italba, mikor valaki megzörgette az ajtót. Kíváncsian arra fordult, majd kiment, hogy kinyissa, Hoon azonban megelőzte.

- Majd én – súgta neki, ahogy a kilincsre rakta a kezét, és a fiú elé állt. – Sose lehet tudni.

Jeongmin bólintott, a férfi pedig kinyitotta az ajtót. Nem vártak látogatót, Young pedig nem kopogott volna, így nem tudták, mégis ki lehet az. Ahogy Hoon kitárta az ajtót egy idősebb nővel találta szembe magát. Nagyjából másfél fejjel alacsonyabb volt nála, kissé meggörnyedt a háta, arca pedig a fáradtságtól sápadt. Mindezek mellett kedvesen mosolygott.

- Itt találom oedo hercegét? – kérdezte Hoon-tól.

- Kihez van szerencsém? – kérdezte a férfi elővigyázatosságból.

- Eunsun?! – hallották egyszer csak Kwangmin hangját bentről.

Hoon, Jeongmin és a nő felé kapták a fejüket. A herceg a lépcső tetején állt, majd izgatottan, gyors léptekkel elindult lefelé. A nő közben már belépett, és amint Kwangmin odaért hozzá, megölelték egymást. A hölgy megsimogatta a herceg arcát, miközben mosolyogva nézett rá.

Hoon közben becsukta az ajtót, és kíváncsian nézte a jelenetet. Hamarosan már mind a dolgozószobájában ültek, valamint időközben megjelent Hyunseong is.

- Főudvarhölgy az udvarunkban – magyarázta a többieknek Kwangmin, majd az asszonyhoz fordult. – De mégis mit keres itt, Eunsun? Hogy jött el idáig?

- Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel, koronaherceg – nézett rá a mellette ülő hölgy. A többiek feszülten figyeltek, míg Kwangminnak összeszorult a szíve is, ahogy a nő folytatta. – A király sokat betegeskedik mostanában. Úgy vélem, Seokjoo, a felséges úr testvérének a fia csak erre vár. Önnek, koronaherceg is azért kellett elmenekülnie, mert ön Seokjoo célpontja. Azt hiszi, ha eltávolítja önt, a király halála után övé lehet a trón.

- Mi a baja apámnak? – kérdezte ijedten a fiú. Szemébe azonnal könnyek gyűltek, de még nem engedett utat nekik. Aggodalmában erősen megmarkolta a fotel karfáját, miközben figyelmesen hallgatta Eunsunt.

A nő csak a fejét rázta, szemeit pedig lesütötte. Eközben a többiek arra gondoltak, rosszabb már nem is lehet ez a nap. Egymást követték a rossz hírek és események.

- Megjöttem! – hallották Young hangját, majd az ajtó csapódását.

Hoon felállt és kiment hozzá, a többiek pedig követték. Kwangmin és Eunsun haladtak leghátul, a herceg megfogta a hölgy kezét, ezzel magának és neki is erőt adva.

- Sikerült minden? – kérdezte Hoon Youngot, miközben átvette a táskát a fiútól, majd bementek a konyhába és nekiálltak kipakolni. Miközben Kwangmin a csaphoz lépett és töltött egy pohár vizet az udvarhölgynek, Eunsun megtorpant az ajtóban, és dermedten állt. A herceg követte a pillantását, és a pakolással elfoglalt Youngot vette észre.

Eunsun csoszogva, kezét egyre magasabbra emelve maga előtt, megindult a fiú felé, aki döbbenten feléje fordult, mikor észrevette. A nő mindkét kezét felemelte, és két oldalt megsimogatta a fiú arcát, miközben mosolyogva, és valami megbabonázott tekintettel nézett a rá. Meghatódását és meglepettségét nem tudta leplezni, szemeiből azonnal könnyek kezdtek folyni.

- Youngmin herceg – suttogta a nő.

A feszült csendben mindenki rendesen hallotta, amit mondott, mire meghökkenve néztek rá, majd Youngra. A fiúnak még a szája is tátva maradt, nem értette, miről van szó.

- Ismeri őt, Eunsun? – lépett oda Kwangmin herceg döbbenten.