A táncverseny - 10. fejezet

10. fejezet

- Minden rendben? Jobban van a húgod?

Luhan épp a szobájában ült az ágyon, hátát a falnak támasztva és telefonon beszélt Xiuminnal. Már négy napja, hogy a fiúk elmentek Seoulba, azóta nem is beszéltek.

- Még várunk a vizsgálat eredményére - válaszolt Minseok a vonal másik végén. - Anyu teljesen ki van készülve. Napok óta semmit sem alszik. Nem hiszem, hogy egyhamar visszamehetünk.

- Most is ott vagytok a kórházban?

Xiumin nem válaszolt egyszerre, Luhan tudta, hogy nehéz időn mennek keresztül. A hangja lehangolt volt, teljesen gyászos, és fáradt. Talán ő sem alszik eleget. - Igen, itt vagyunk mind - felelt aztán.

- Értem. Akkor majd még beszélünk. Minden jót.

Luhan megvárta, amíg barátja lerakja a telefont, aztán elindult. Délután újra a garázsban találkoztak. Már nem volt sok idő hátra a döntőig. Minden mozdulatnak tökéletesnek kellett lennie, nem engedhették meg a hibát.

Sungyeol a balhét követő nap otthon maradt, Luhan tanácsára. Bár a fiú inkább lett volna a többiekkel. Mivel nem akarta, hogy a szülei aggódjanak, így a szobájába zárkózott. A szülei ritkán vannak otthon, de rettenetesen aggódnak a gyerekeik miatt. Hajlandóak lennének akár egy karcolásért is feljelenteni mindenkit, csakhogy elégtételt vehessenek. Aznap mindketten otthon voltak, Sungyeol szerencsétlenségére. Daeyeol fedezte őt, de bárcsak ne tette volna.

- Kicsim, minden rendben - kiabált át az ajtón Sungyeol anyja a fiának. - Ma még ki se mozdultál a szobából.

Ekkor Daeyeol odafurakodott anyja és az ajtó közé. - Semmi baja. Csak tudod… - Ekkor kezét a szája elé tartotta, mint aki egy hatalmas titkot készül elárulni. - Dobta a barátnője és most teljesen maga alatt van szegény.

A fiú nem sérült meg feltűnően. Épp csak megragadták. Sungyeol szerint, ő volt a célpontjuk és a testvérével akarták gyengíteni. Vagy hasonló.

Sungyeol fülhallgatón hallgatta a zenét, így lehetetlen volt, hogy meghallja. A dal nem volt olyan hangos, így anyja kiabálását hallotta, de inkább nem reagált rá. Mozdulatlanul feküdt az ágyában és maga elé bámult. A szája fel volt repedve és az arcán is volt egy seb. A mellkasa még fájt a rúgástól, de egyébként jól volt. Inkább lélekben sérült. Még mindig nem kapott választ, mi lett volna akkor a helyes döntés.

- Drágám - kiáltott le ekkor az anyja a férjének az emeletről. - A fiadnak szerelmi tanácsokra van szüksége. Gyere!

Mikor a fiú ezt meghallotta a szobában, kikapta a füléből a fülest és azon nyomban felugrott. - Mi? Daeyeol! Mit mondtál neki?

- Csak az igazat bátyó - felelte Daeyeol ártatlan hangon, de titokban élvezve a helyzetet.

- Kicsim - szólt újra az anyja nagyobbik fiához. - Miért nem mondtad, mi történt? Tudod, ránk mindenben számíthatsz.

Sungyeol nem értette, miről van szó. Daeyeol talán ilyen könnyen kiadta volna?

- És ki az a lány? - kérdezte az anyja kíváncsian.

- Milyen lány? - kérdezett vissza Sungyeol. Maga előtt, halkan motyogott, de anyjának vagy nagyon jó a hallása, vagy csak kitalálta, mire gondol a fia. - Aki kikosarazott. Nem is mondtad, hogy van barátnőd.

Sungyeol ekkor rájött, mi történhetett. - DAEYEOL!!! - üvöltött dühösen teli torokból. Legszívesebben kiment volna és megráncigálta volna öccsét, de nem tehette, így csak kiáltott egyet.

Mikor Sungyeol újra megjelent a garázsban, a többiek már Luhantól hallottak a történtekről. Rövid társalgás után kezdték a próbát. Minden tökéletesen ment, meg voltak elégedve magukkal és felkészültnek érezték magukat a versenyre.

Másnap reggel Luhan épp a fürdőszobában mosta a fogát, mikor a szobájában megcsörrent a telefonja. Sietve kimosta a száját, és azonnal rohant, meg se nézte, ki hívja, felkapta a telefont.

- Örvendek, Luhan! - szólt bele egy ismerős hang a telefonba.

A kínai fiú Xiuminra számított, de már tudta, nem ő volt az.

- Ki beszél?

- Ejnye, nem ismersz meg? - A hang elkezdett kissé gúnyosan nevetni. - Emlékszel? Az elődöntő napján találkoztunk.

Luhan visszaemlékezett arra a napra. Eszébe jutott, mikor Hyunseungot Kai helyettesítette, és ahogy a hallban ültek. Aztán a konferáló hangja visszhangzott a fejében, ahogy azt kiáltja, „Ők voltak a Hunter!”, majd a nyolc fiú, akik elmentek mellettük, és végül annak a srácnak az arca és hangja, aki a társaság élén haladt, és farkasszemet nézett vele.

Teljesen ledöbbent, mikor rájött. Így már tudta, kihez kösse az ismerős arcot. - Mit akarsz? - kérdezte bosszúsan. Tudta, hogy valami rosszban sántikál a srác. Biztos nem sok sikert akar kívánni.

- Látom, már emlékszel.

A srác csak játszadozott vele és húzta az időt, és Luhan idegeit, ami jól is sikerült. A fiú egyre idegesebb és mérgesebb lett. - Mit akarsz? - ismételte a kérdést.

- Találkozhatnánk úgy… egy fél óra múlva a raktárházban, a keleti autópálya felé haladva? Örülnék neki, ha egyedül jönnél.

- És ha nem megyek?

- Gondolom, te sem akarod, hogy a barátaid újra megsérüljenek - felelte a hang, mire Luhan teljesen ledöbbent. Kinézte a fiúból, de nem gondolta volna, hogy ilyen nyíltan elismeri, hogy ő áll a dolgok mögött.

- Ha egy ujjal is…

- Akkor hát ott várlak.

A vonal megszakadt, de Luhan hosszú ideig mozdulatlanul állt, majd elengedve magát, hátrazuhant a fotelba.

Eszébe jutott JiYong, aki majdnem kilépett a bandából, csakhogy ők felléphessenek nélküle. Hyunseung, aki összeverette magát, ahhoz tartva magát, hogy, ha visszaüt, kizárják a bandát, és emiatt nem volt képes fellépni. Sungyeol, akinek a testvére is belekeveredett. Végül Xiumin, aki kórházba is jutott, és az ok és az elkövető még mindig nem biztos, bár egyre gyanúsabb az az eset mindezek után. Végül Minho, JongIn és Sungjae, akik még ezután következhetnek.

Ezt nem engedhette meg. Semmiképp sem engedheti, hogy a barátai újra megsérüljenek. Azonban magának is meg kell oldania verekedés nélkül.

Elérkezett az alkalom. Luhan megállt a raktár előtt és körülnézett. Egy nagy területen állt az épület, drótkerítéssel volt körbevéve és apró, fehér kavicsok borították az udvart. A raktár mellett egy kisebb kupac rozsdás vas feküdt, egyébként más nem volt.

Maga a raktár hatalmas volt. Konténerekkel és dobozokkal teli. Lassan lépett előre. Senkit sem látott, aztán, ahogy pár lépéssel beljebb jutott, az ajtó hangosan becsukódott mögötte. Hátranézett és látta, hogy néhány fekete ruhás srác veszi körül. Néhányuknál ott volt a szokásos fém rúd. Ezután oldalra nézett, végül előre.

Körbevették. Csapdába esett.

Akkor jelent meg a srác, akivel telefonban beszélt egy másikkal a nyomában.

- Nagyon szófogadó kis srác vagy te, tudod? - tapsolta meg gúnyosan a fiú.

Síri csend volt. Csak a fiúnak a visszhangzó hangját lehetett hallani.

- Hol van már? - kérdezte JiYong, miközben öklével belecsapott a garázs kapujába, aminek éppen támaszkodott.

Már hosszú ideje várták Luhant, de nem jelent meg. Nélküle be se tudtak menni, ugyanis a kulcs is nála volt. Sungyeol és Hyunseung egy-egy a garázs mellett elhelyezkedő abroncsgumin ültek.

- Nézzük meg, otthon van-e - mondta Hyunseung.

Elindultak.

Becsöngettek, de senki sem nyitott ajtót.

- Ha a fiút keresitek, úgy egy órája sietve rohant arra - állt meg mellettük a postás biciklivel, ujjával mutatva az irányt.

- Nem tudja véletlenül, pontosan hova ment? - kérdezte JiYong.

- Sajnos nem. Nem kérdeztem, csak épp láttam, hogy elrohan.

A postás bedobott egy levelet a postaládába, majd továbbhajtott.

A fiúk azonnal elindultak. Közben azon gondolkodtak, hova is mehetett. És vajon miért? Hova ment egyedül és miért nem szólt nekik? A három fiút rossz érzés kerítette hatalmába.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, JiYong megkérdezett egy fiatal asszonyt, aki épp nagy táskát cipelve haladt a járdán.

- Elnézést - szólította meg. - Nem szokott látni a környéken néhány rossz fiúnak tűnő gimnáziumi srácot? Fekete ruhában szoktak járni, általában csapatban, vagy kettesével.

A fiú úgy írta le a fiúkat, mint valami állatokat, amikre épp vadásznak.

- Nem, nem hiszem - rázta a fejét az asszony.

- Köszönjük.

A fiúk elindultak, ám ekkor a nő utánuk kiabált. - Illetve… Nem vagyok benne biztos, de elképzelhető, hogy van néhány srác a közeli raktárban. Elhagyatott, így nyugodtan bemehetnek. Minden nap hangos zenét szoktam hallani az épület felől.

- Köszönjük - felelték a fiúk kissé reménytelibben.

Sungyeol útközben felhívta Jung Hoon tanár urat. Ha Luhan bajban van, ők nem sokat tudnak tenni, és csak azt érnék el, hogy diszkvalifikálják őket. A tanár úr meg állandóan megvédi őket az ilyenektől. Most is segíthet.

Mivel a hívott szám átmenetileg nem volt kapcsolható, Sungyeol hagyott egy hangüzenetet és remélte, hogy még időben észreveszi.

A táncverseny - 9. fejezet

A fiúk még mindig a hallban ültek az asztaloknál, amikor a döntősöket kihirdették. Onnan is nagyon jól lehetett hallani, és rendesen érteni. Először az egyéni előadókat mondták, majd az énekeseket, és úgy a táncosokat. A fiúk hihetetlenül izgultak, ráadásul a konferáló csak húzta az időt.

Már 3 csapat neve elhangzott, már csak két szabad hely volt.

A fiúk úgy érezték, mindjárt kiugrik a szívük, annyira idegesek voltak. Kezük-lábuk beleremegett.

- A negyedik, aki a döntőbe jut… - hangoztak a férfi szavai - a… Hunter!

Luhanék a nyolc fiúra gondoltak, akik miatt nem sokon múlt, hogy elbukjanak mielőtt elkezdték volna. A szó hallatára a kínai fiúnak egyedül egy arc lebegett a szemei előtt. Azé a fiúé, akivel farkasszemet nézett nemrég. Úgy érezte, sőt, biztos volt benne, hogy tervez még valamit. Óvatosnak kell lenniük.

- És az utolsó - kiáltott a férfi lassan formálva a szavakat - aaaaaaaaa… Black Star!

Alig hittek a fülüknek. Bejutottak, bent vannak a döntőben! Mindenki ugrált és kiabált örömében a hallban. Egymás nyakába ugrottak. Hyunseung is elengedett egy halvány mosolyt, de tudta, hogy nem sokon múlt és bukott volna az egész miatta. Azért mikor Sungyeol és JiYong két oldalról átölelték, viszonozta, és mosolygásra bírták.

Végre megnyugodhattak. Hatalmas kő gördült le a szívükről. Minden bandából egy tagot a színpadra kértek és tájékoztatták a további részletekről őket. A döntő négy hét múlva ilyenkor lesz. Aki nem jelenik meg, vagy késik, azonnal diszkvalifikálják. A fiúk tudták, hogy az előző egyezség is fenn áll, miszerint nem keveredhetnek bajba. Most már előttük a biztos út.

Már egész későre járt, mikor vége lett és elindultak haza. Megígérték egymásnak, hogy a telefonjuk mindig náluk lesz és bármi van hívják egymást.

Sungyeol elvitte Hyunseungot motoron a kórházba, hogy azért megnézzék a lábát a biztonság kedvéért, nincs-e esetleg nagyobb baja. Az orvos hidegborogatást ajánlott és pár napig maradjon az ágyban. Felírt neki egy kenőcsöt is, amit Sungyeol megígérte, hogy kiváltja majd neki, mivel ilyenkor már nem voltak nyitva a gyógyszertárak sem.

Hazavitte barátját, majd ő is elindult haza. A szülei már otthon voltak. Az anyja épp a konyhában tevékenykedett, az apja meg bedőlt a tévé elé. Felment a szobájába és ott találta Daeyeolt.

- Mi a fenét keresel te itt! Takarodj kifelé!

A fiú a bátyja laptopját böngészte. Mikor Sungyeol rákiabált, összecsukta a gépet, gúnyosan kitolta a nyelvét, majd kirohant, Sungyeol pedig becsukta a szobája ajtaját.

- Esküszöm, legközelebb bezárom - motyogott magában.

Négy év volt köztük a különbség, és bár az öccse már 14 éves volt, gyerekesebben viselkedett, mint egy kisóvodás.

Másnap ugyanúgy találkoztak a garázsban. Xiuminnek eltávolították a gipszet végre, mindenki ott volt és tettre kész, csak Hyunseung hiányzott. Sunygeol mindenkinek elújságolta, mit mondott tegnap az orvos. Luhan tekintetén látszott, hogy még mindig neheztel egy kicsit Hyunseungra. Tudta, hogy már megbánta a barátja, hogy hibázott, de ezzel nem mentek sokra. Utált aggódni valaki miatt, főleg, ha az titkolózik, és egyedül próbálja megoldani a gondot.

GD előhozakodott az új dallal, amit már pár napja kinézett maguknak a döntőre.

- Mit szólnátok a Super Juniorhoz?

Mind díjazták az ötletet és már el is kezdték tervezni a koreográfiát.

A következő héten Jung Hoon tanár úrból ugyanúgy nem tudtak kihúzni semmit a fiúk. Ráadásul Xiuminékkal sem találkozhattak, mivel a fiú üzent Luhannak, hogy haladéktalanul vissza kell menniük Seoulba egy kis ideig, mert a húga állapota romlott. Természetesen a többiek meg nem hagyják egyedül, így mind a négyen mentek.

Péntekre már Hyunseung is visszatért. Még óvatosan, de már nyugodtan terhelhette a lábát. A többiek megmutatták neki az új koreográfiát, amit szorgalmasan el is kezdett gyakorolni. Luhan is kezdte elfelejteni, ami történt, és minden olyan volt, mint azelőtt. Annyi különbséggel, hogy egy lépéssel előbbre kerültek a céljuk felé.

Aznap hamarabb befejezték a gyakorlást, már mindenkire ráfért a pihenés. Együtt beugrottak a szupermarketbe vásárolgatni ezt-azt. Miközben Sungyeol a polcokat nézegette, meglátta az öccse kedvenc finomságát, és arra gondolt, vesz neki egyet. Aztán eszébe jutott, hogy a drága kis Daeyeol már nem olyan ölelgetni való kis öcs, aki imádja a bátyust és mindenhová követni akarja.

A fiú visszaemlékezett rá, amikor még kisebbek voltak, már akkor is együtt lógott Hyunseunggal és JiYonggal, és a kis Daeyeolt alig lehetett levakarni. Mindenhová követte Sungyeolt, ugyanazt akarta csinálni, enni, inni, amit a bátyja. Amikor Sungyeol elindult otthonról, az első feladatuk az volt, hogy elszökjenek a kisfiú elől. Valahogy mindig összejött és a fiú hazament.

De az idők változtak és az emberek is. Daeyeol rátalált önmagára és már nem a bátyó a példaképe.

- Mit bambulsz már? - kérdezte Luhan Sungyeoltól, aki már jó ideje a gondolataiba mélyedve állt.

- Megyek már!

A többiek már jóval előbbre tartottak. Sungyeol gyorsan beledobott egy csomag babos tésztalevest a kosárba, majd a többiek után rohant. Vett még egy üveg kólát és indultak a kasszához. Luhan és JiYong egy-egy Lay’s chipset vettek, Hyunseung meg csak egy csokit.

- Minek ez? - mutatott JiYong a babos tésztalevesre, amikor Sungyeol a szalagra rakta. - Nem is szereted.

A fiú csak vállat rántott, és ennyivel lezárták a dolgot. Egy darabig együtt mentek, majd mindenki elindult az otthona felé. Sungyeol épp magával veszekedett, hogy minek vásárolt olyat, amit ő utál, amikor kiabálást hallott.

- Hagyd békén a barátom! - hallott egy fiatal hangot.

- Daeyeol! - kiáltott egy másik.

Sungyeol a név hallatán felkapta a fejét és lázasan keresni kezdte a forrást. Balra a másik utcán meglátta az öccsét és a barátját, akiket két nagyobb srác piszkált. Nagyjából Sungyeollal egykorúak lehettek. Az egyik srác ellökte a földre az egyik kisfiút, aki a hátsójára esett, míg Daeyeolt megragadta a másik a ruhájánál fogva.

Sungyeol eldobta a táskát és futásnak eredt. Mindent elfelejtett. Hol van, mi történik, mit csinált néhány másodperce, csak arra tudott gondolni, hogy megmentse az öccsét. Ahogy közelebb ért, a két fiú arcát ismerősnek találta. Abban a bandában volt, amiben azok négyen, akik megverték a barátait.

- Daeyeol!!

Mikor a fiú észrevette a bátyját, ő is elkiáltotta magát, szeméből pedig legördült egy könnycsepp. - Bátyóó!!!

- Megjött, akire vártunk, nézd csak, Jung Min! - szólt oda társának a fiú, aki Daeyeolt fogta.

Mindketten mosolyogtak, miközben Sungyeol egyre közelebb ért. - Végre! Nézd, milyen dühös! - szólt a Jung Min nevezetű.

- Ez tetszik.

Daeyeol elképedve hallgatta a párbeszédet, majd ordítani kezdett. - Állj, bátyó!! Állj meg! - Ekkor az egyik befogta a száját. Próbált ellene küzdeni, de gyengébb volt. Végül sikerült annyit kinyögnie: - Ezt akarják!

Sungyeol már nem bírt volna megállni, és nem is akart. Nagy erővel bevitt ütést az öccsét fogó srácnak.

- Daeyeol! Jól vagy? - kérdezte, felsegítette testvérét a földről, majd szorosan magához ölelte.

A fiú azonban azonnal kitépte magát az ölelésből. - Idióta! Pont ezt akarták!

- Hogy?! - Sungyeol szemei kikerekedtek. A két fiúra nézett, akik elégedetten mosolyogtak. Ekkor jutott eszébe, mi is történt. A verseny. A verekedések. A tilalom.

„Ha verekedésbe keveredtek, az egész bandát diszkvalifikálják”. Sungyeol arca teljesen megfagyott. Megrémült. A két srác pedig felkacagott.

- Mekkora hülye! - suttogta az öccse.

Sungyeol már komolyan nem értette, mi folyik körülötte. Mindent elrontott volna? De hisz csak az öccsét akarta megvédeni. Nem hibáztathatják ezért.

Amíg elbambult az egyik srác megragadta az öccsét, aki pedig a bátyjáért kezdett kiabálni. - Nézd! Nézd, milyen lúzer a bátyád!

Lefogta a fiút, míg a másik elindult Sungyeol felé. Az öklével arcon ütötte, amitől a fiú a betonra esett. Mit sem törődve vele, felült, és elővette a telefonját. Ha baj van, hívjuk egymást. Ez járt a fejében. Most pedig bajban volt, fogalma sem volt, mit tegyen. Tárcsázta az első számot, amit megtalált a hívásnaplóban.

Luhan.

Mikor megnyomta a hívás gombot, a srác megragadta őt az ingje nyakánál fogva és felfelé húzta, ezzel rábírva, hogy felálljon. Mikor ez megtörtént, behúzott neki még egyet. Sungyeol esés közben elejtette a telefont.

„Hallo! Sungyeol! Ott vagy?” - hallatszott a vonal végén Luhan hangja, majd a vonal megszakadt, amikor a srác rálépett a telefonra.

- Csinálj már valamit, az ég szerelmére! - kiáltott Daeyeol.

Sungyeol felállt, majd öccsére nézett. - Sajnálom, Daeyeol! - mondta halkan.

- Miket fecsegsz? Csinálj már valamit te igenidióta! - kiabált a fiú, mire a két barát elkezdett nevetni.

- Tudod, miért nem üt vissza a bátyád? - kérdezte a srác, aki Daeyeolt fogta. - Mert fontosabbak neki a barátai, mint a saját öccse!

A fiú szemei kikerekedtek. Nem hitt a fülének. - Tényleg?

- Igen, tényleg - váltott a fiú lágyabb, nyávogó, inkább már gúnyos hangra. - Ha nem verekszik, azzal megvédi a barátait, de legfőképp saját magát. Kivéve téged. Téged cserben hagy.

- Hogy érted, hogy megvédi, ha nem verekszik? - kérdezte a fiú összezavarodva.

- Ne hallgass rá, Daeyeol! - kiáltott Sungyeol az öccsének, majd gyomorszájon rúgták. - Bármit is mond - Emelkedett talpra a mellkasát fogva -, ne hidd el!

A fiú újra támadta volna Sungyeolt, ám valami megakadályozta. Vagy inkább valaki. Jung Hoon megragadta a fiú karját, majd a nyitott ujjait szorosan egymáshoz szorítva tarkón vágta, amitől elájult.

- Hyung Jun! - kiáltott a másik. - A fenébe már!

Látta, a társa eszméletlen, így elengedte a fiút, és nagy ívben kikerülve a felé igyekező tanárt, felvette a társát, és amilyen gyorsan csak tudott, elment.

Sungyeol közben összeesett. Lefeküdt a betonra és csak nézte a sötétedő eget.

Daeyeol odarohant hozzá, és óvatosan rácsapott bátyja mellkasára a tenyerével, majd ráhajtotta a fejét és átölelte. - Olyan hülye vagy! - Legördültek a könnyei.

Jung Hoon mosolyogva nézte a jelenetet, majd odament a Daeyeol barátjához, aki egész eddig dermedten figyelte a történteket.

- Jól vagy? - kérdezte, mire a fiú bólintott. - Gyere, hazakísérlek! Merre laksz?

A fiú megmutatta az irányt, és elindultak.

A két testvér meg mozdulatlanul feküdt a hideg aszfalton. Daeyeol elkezdett szipogni, mire Sungyeol rászólt, hogy ne sírjon.

- Sungyeol! Sungyeol! - hallották már messziről Luhan hangját. - Jesszus, jól vagytok? - kérdezte miután odaért melléjük.

Daeyeol felült, majd Sungyeol is.

- Itt meg mi történt? - kérdezte Luhan.

- Bátyó megvédett titeket azzal, hogy nem verekedett - jelentette ki Daeyeol, bár látszott rajta, hogy maga sem értette miről beszél.

- Azt ne mondd, hogy… - nézett Luhan a barátjára.

Sungyeol csak vállat volt, majd Luhan segítségével felállt. - Hazakísérlek titeket - mondta a kínai fiú.

- De mégis hova tűntek akkor, akik megtámadtak? - kérdezte útközben.

- Jung Hoon - Sungyeol csak ennyit mondott, de ez is épp elég volt.

Útközben elmentek a szatyor mellett, amit Sungyeol a boltból hozott, és Daeyeol felvette. - Ez meg mi?

- A tiéd - mondta Sungyeol, aki Luhanra támaszkodott, úgy, hogy rá se nézett.

Luhan a fiúra pillantott és látta, hogy örömmel nézegeti, mit kapott. Hirtelen irigység töltötte el, hogy neki nincs testvére.

A táncverseny - 8. fejezet

- Gyerünk, srácok!

JiYong sérülései begyógyultak és újra elemében volt. Már csak kevesebb, mint 24 óra volt hátra az elődöntőig. A fiúk utolsó próbának kezdtek neki. Most csak ők négyen voltak. JongIn-ék csak annyit mondtak, majd találkoznak az elődöntőben, biztosan ott lesznek és szurkolnak majd nekik.

Azóta nem hozták fel a verekedés témáját, de mindenki kíváncsi volt, mit is akartak tőlük, hiszen oktalanul támadtak rá Daniel-re és Donglim-re is, majd később újra JiYongra. Valami lehetett a háttérben.

Az osztályfőnöküknek hála, nem zárták ki őket a versenyből. Azóta nem is beszéltek Jung Hoon tanár úrral. Bejött ugyan órát tartani, de akárhányszor kérdezték, miért csinálta, nevetve témát váltott. Ha pedig komoly arccal, ellenkezést nem tűrve mondták neki, hogy fejezze be végre az ilyen viselkedést és legyen velük őszinte, valami trükkel köddé vált. Tipikus eset volt, amikor mondta nekik, hogy ott van valami mögöttük és persze, hogy bedőltek neki. Kezdetben nem hitték el, de a kíváncsiság ereje nagy volt. Hátrafordultak, megnézni, mi az, de mire kapcsoltak és visszafordultak, a tanárnak nyoma sem volt.

Néhány próbálkozás után letettek róla, mondva úgyis lesz még alkalom.

A fiúk ezúttal magabiztosak voltak a sikerben, a próba után megittak egy-egy pohár kólát, majd haza is mentek. Luhan maradt utoljára, megbizonyosodott róla, hogy minden megvan-e, ami kell, majd rendet rakott rendetlen társai után. Összeszedte a poharakat és az üvegeket és egy kupacba lerakta az asztalra. Visszahelyezte a párnákat a kanapén, amiket természetesen Sungyeol állandóan össze-vissza rakosgatta, vagy olykor azokkal párnacsatáztak. Mikor az egyik párnát a helyére rakta, talált valamit a kanapé támlája alá szorulva. Hyunseung telefonja volt az.

Próbált visszaemlékezni, mégis miért volt a kanapén, mikor ott rendszerint Sungyeol van, Hyunseung pedig mindig nagyon vigyáz a holmijára.

Eszébe jutott, amikor JiYong poénból ráugrott Hyunseungra, a fiú meg kivette a zsebéből a telefont és a kanapéra hajította, majd ellentámadásba lendült. Általában minden párnacsata így kezdődött. Talán most a holnapi miatti izgalmakban Hyunseung elfelejtette.

Mivel mára végzett, bezárta a garázst és gondolta, elviszi Hyunseungnak a telefonját. Úgysem laknak messze egymástól, és egyébként is ráér.

Mikor befordult az utcára, hangot hallott.

- Üss vissza!

- Mégis miért nem ütsz vissza?

Két fiú volt az, akik Hyunseung előtt álltak, aki pedig hátát falnak támasztva állt előttük. A házuk előtt voltak. Az egyik srác hatalmasat rúgott a fiú sípcsontjába, majd elismételte a kérdést. Hyunseung még csak nyögést sem hallatott. A rúgástól megtántorodott, majd csendben a lábához kapott.

- Vegyétek le róla a kezeteket!

Luhan szélsebesen rohant a fiúk felé, és már támadta is volna őket, ám valamiért Hyunseung elé állt.

- Ne üsd meg őket, Luhan!

Luhan már nem tudott megállni, de a kezét még el tudta téríteni, így csak szimplán barátja ölébe repült. Hyunseung háttal érkezett a betonos útra, rá pedig Luhan esett. Az alul lévő fiú kissé felnyögött, de megjelent a száján egy mosoly.

Luhan nem volt ilyen jó kedvében. Dühösen kelt fel és kiáltott rá barátjára. - Miért állítottál le? És miért állsz elém? Megüthettelek volna. Tudod te, mit csinálsz?

- Ha megütöd őket… - állt fel Hyunseung is. - Luhan, ha megütöd őket, kizárnak a versenyből. Holnap lesz a nagy napunk, tudod. Nem romolhat el minden emiatt.

Luhan előtt bevillant a falnak támaszkodó Hyunseung képe, amint azt kérdezgetik tőle az előtte álló fiúk, miért nem üt vissza.

- Te hülye vagy! - szidta le barátját. - Ezért kell laposra veretned magad?

- Jól vagyok, semmi bajom, Luhan - bizonygatta a fiú.

- Na mi ez már? Ne bosszantsatok! - kiáltott az egyik fiú, majd támadásba lendült.

A Luhanék elhajoltak előle, a fiú pedig az útra esett a lendülettől. Most már két oldalról vették őket körbe. Hyunseung és Luhan a hátukat egymásnak támasztva néztek szembe a fiúkkal. A másik kettő együtt támadott, ám a fiúk egymást is figyelmeztetve lehajoltak, így azok egymást találták el.

Hyunseungék félre álltak, egymáshoz szorosan közel álltak, hogy megbizonyosodjanak felőle, hogy barátjuk mellette áll, szemüket le nem véve a két fiúról.

- Most már aztán tényleg elég! Hallottátok? Betelt a pohár. Gyerünk, Young Saeng!

A fiú támadott, ám mielőtt Luhanékhoz érhetett volna, egy kéz megállította. Mindenki a tulajdonosára nézett.

- Jung Hoon tanár úr?! - kérdezte szinte sokkolva Luhan és Hyunseung.

Lehet, meg se kellett volna lepnie őket az, hogy a tanár úr van itt, de mégis sokkolóan hatott, főleg, ha arra gondoltak, vajon honnan tudja mindig, hol vannak.

Jung Hoon egy szó nélkül hátracsavarta a fiú kezét, aki hangosan felnyögött a fájdalomtól.

- Kyu Jong! - kiáltott a másik, és a segítségére sietett.

Luhan és Hyunseung csak nézte, ahogy a tanáruk ellátja a két fiú baját, majd azok elrohannak.

Jung Hoon a fiúk felé fordult. - Nem esett bajotok?

Végig nézett rajtuk. Luhan csak a kezét horzsolta le kicsit, amikor Hyunseungra esett és a keze a betont érte, barátjának kicsit felrepedt a szája, és elszakadt a nadrágjának a szára, de talán más bajuk nem esett.

- Tanár úr, mit keres maga itt? - kérdezte Luhan, majd elkezdte kérdések ezredével támadni Jung Hoont. - Honnak tudja mindig, hol vagyunk? Miért segít nekünk? Hogy tanult így verekedni? És ebből magának nem lesz baja?

- Ne félts engem - felelte Jung Hoon. - Egy magam féle tanár meg tudja magát védeni.

Luhan felhúzta a szemöldökét, és kérdőn a tanárra nézett, arra gondolva: „vajon ez csak az utolsó kérdést hallotta meg”?

- Menjetek haza, mert késő van! - szólalt meg újra a tanár, majd intett és elindult.

Valóban sötét volt már, Luhan újra izgalomba jött, ha arra gondolt, mi vár rájuk holnap.

- Egyébként hogy kerülsz ide, Luhan? - kérdezte Hyunseung.

Luhan már el is felejtette, miért jött. A zsebébe nyúlt és elővette barátja telefonját. - A garázsban hagytad.

- Csak ezért jöttél? Köszönöm - mosolygott a fiú és átvette a telefonját.

- Akkor én most mennék is - mondta Luhan és elindult hazafelé, Hyunseung egy darabig nézte, ahogy távolodik, majd lépett egyet. Iszonyatos fájdalom nyilallt a jobb lábába, az arca is eltorzult a fájdalomtól. Besántikált, és ledobta magát az ágyába. Azonnal álomba is merült, ki volt fáradva.

Luhan bárhogy próbált elaludni, nem volt rá képes. Csak a másnapra tudott gondolni. Izgatott volt, és nagyon félt, nehogy elcsesszék. Most sikerülnie kell. Be kell jutniuk a döntőbe. Maga se tudta, mikor, már elég későn merült álomba és mozdulatlanul aludt reggelig.

A verseny délután kettőkor kezdődött, így szabad volt az egész délelőtt. Szombat volt, még suliba se kellett menni. Luhan ki se mozdult a szobájából egészen délig. Még lustizott egyet, így bekapcsolta a zenét, miután már nem tudott tovább aludni és csak feküdt az ágyban a plafont bámulva. Az érzései keveredtek. Izgatott volt, jó és rossz értelemben is.

Mivel este kihagyta, Hyunseung reggel ment el letusolni. Végignézett az arcán, a száján lévő seb, annyira nem látszott. Amikor Luhan letámadta, a háta kicsit felhorzsolódott, de el tudta viselni. Viszont a sípcsontja még mindig rettenetesen fájt. Seb nem volt, és még csak lilának sem volt mondható, azonban mintha kicsit be lett volna dagadva.

JiYong a netet böngészte. Gondolta, keres néhány újabb dalt, arra az esetre, ha bejutnának a döntőbe. Jó lett volna valami újjal előrukkolni.

Sungyeol megint összeveszett az öccsével. A szülei szokás szerint nem voltak otthon, és Daeyeol a bátyját hibáztatta, amiért nincs otthon semmi, ami a fogára való. Sungyeol mondta neki, hogy egyen, amit talál, erre a kisfiú elküldte őt a pokolba.

Végre elérkezett a két óra. Xiuminék értek oda először, valamivel háromnegyed előtt jött Sungyeol és JiYong, majd utánuk Luhan. Aggódtak, hogy Hyunseung nem fog megjelenni, főleg Luhan, aki egyedül tudta, mi történt tegnap este, ám az utolsó pillanatban befutott.

- Mi tartott ennyi ideig? Azt hittük, már nem is jössz - szólt oda neki Sungyeol.

- Bocsika - Hyunseung csak ennyit mondott, és mosolygott.

Bent elváltak Xiuminéktól, akik mondták, a közelben maradnak, majd bementek a nézőtérre jó helyet foglalni. A Black Starosok kaptak egy sorszámot, leadták a pendrive-ot, amin a dal volt, majd beküldték őket a várakozó szobába. Rengetegen voltak, nem csak táncosok, hanem az egyéb kategóriákból is. Voltak, akik majdnem elájultak az izgalomtól, de olyanok is, akik szinte már bealudtak az unalomtól.

A fiúk a vége felé kerültek sorra. Minden egyes fellépő után valamivel nőtt az izgalmuk.

- Nyugi, nem most csinálunk ilyet először - próbálta Luhan nyugtatni a társait, de semmi haszna nem volt, maga is ugyanannyira izgult.

Végre ők jöttek. A konferáló bemondta a banda nevét és a dal címét, miközben a fiúk elindultak a színpad felé.

Mikor felléptek volna a színpadra vezető első lépcsőre, Hyunseung arca összerándult. Sungyeol épp elkapta a pillantását, és megkérdezte: - Hyunseung, minden rendben? Valami baj van?

Erre a kérdésre JiYong és Luhan is felkapták a fejüket. Hyunseung bólintott, majd továbbindult, azonban Luhan, aki mögötte állt megragadta a karját.

- Hol fáj? - kérdezte.

Most már biztosan tudta, hogy a fiú titkol valamit. Valahol megsérült tegnap.

Hyunseung szégyenteljesen lehajtotta a fejét. - A lábam.

Luhannak eszébe jutott, amikor tegnap az egyik srác belerúgott a lábába, amitől ő meg is tántorodott.

Luhan feltűrte barátja nadrágjának a jobb szárát a térdéig, hogy ellenőrizze.

- Jesszus! - hagyta el Sungyeol száját, aki Luhan mögött állt.

Hyunseung lába eléggé fel volt dagadva. Luhan felhúzta a másik lábán a nadrág szárát is, hogy összehasonlíthassa.

JiYong a lépcső tetejéről fordult vissza.

- Mi tart már ennyi ideig? Felléptek vagy nem? - jött le a konferáló a színpadról.

A fiúk nem válaszoltak. Luhan elővette a telefonját, és amíg azt nyomkodta, Hyunseunghoz szólt: - Ülj le a székre!

Hangja nem tűrt ellenkezést, csalódottság és egy kis harag keveredett benne. Sungyeol a lépcső mellé helyezte a széket, ami eddig a várakozó szobából nyíló ajtó mellett állt, majd rásegítette Hyunseungot. Eközben Luhan felhívta Xiumint.

- Valamelyikkőtök ki tudna minket segíteni? Be kéne állni valaki helyére.

- Most akkor jöttök vagy nem? - kérdezte újra a konferáló.

- Kérem, várjon egy kicsit. Még meg kell várnunk az egyik csapattagot - mondta Luhan a férfinek.

- Kerek egy percet kaptok!

Türelmetlenül vártak, mire végre megjelent JongIn. - Bocsi, alig engedtek be. Mi a gond?

- Hyunseung nem tud fellépni, be tudsz állni a helyére? - kérdezte őt Luhan.

- Persze - Kai lassan formálta a szavakat miközben elbambulva a széken ülő fiúra nézett. Hyunseung szégyellte magát, és hihetetlenül utálta. Miért kell mindig neki a bajt keverni? - Semmi gond - nézett Kai mosolyogva a fiúkra.

- Jönnétek már végre? - kérdezte már végképp türelmetlenül a konferáló.

JiYong, Luhan, és JongIn elindult, majd Sungyeol kedvesen hátba veregette Hyunseungot, aztán elindult utánuk. A dal elkezdődött és a fiúk mindent bele adtak. Próbáltak csak az előadásra koncentrálni és nem gondolni arra, hogy Hyunseung helyett Kai van velük. Min a hárman meglepődtek, a fiú milyen mesterien táncolja Hyunseung részét. Csak egyszer volt ott a próbán, akkor is csak nézte, és még így is hibátlanul végig csinálta.

Közben a színfalak mögött Hyunseung még mindig lehajtott fejjel ült. Sosem volt még olyan, hogy utálta volna magát. Ez volt az első alkalom. De ennél jobban még nem utált senkit. Próbálta nem elsírni magát, de nagyon jól esett volna neki. Hallotta a zene véget ért, és a közönség felujjongott. Szerencsére sikeresek voltak a fiúk. De ez semmin sem változtatott. Mindent elrontott.

Luhan jött le legelőször a színpadról, megállás nélkül elment Hyunseung mellett, és kiment a bejárathoz. G-Dragon és Kai pacsizva és a kezüket a másik nyakát karolva jöttek le a színpadról, majd megálltak a lépcső tövében.

- Köszönjük, Kai, fergeteges voltál - mondta neki GD, majd Kai egy mosoly kíséretében visszatért Xiuminékhez és elújságolta, mi történt.

Sungyeol kisegítette Hyunseungot, JiYong pedig kivitte a cuccaikat a várakozószobából. Kiültek a hallba egy asztalhoz. Luhan a bejárati ajtó melletti ablakon bámult kifelé. Hamarosan Xiuminék is kijöttek.

- Miért nem nézitek? - kérdezte őket GD.

- Ti már szerepeltetek, a többi nem érdekes. Egyébként is kíváncsiak vagyunk, mi folyik itt - összegezte Minho.

- Hyunseung megsérült, így kellett valaki, aki helyettesíti - közölte Sungyeol.

- Ezt már tudjuk, Kai mondta, de hogyan és mikor? - Xiumin hangjában semmi harag, vagy ilyesmi nem volt. Inkább együttérzés és bánat.

- Ezt mi is szeretnénk tudni - nézett GD Hyunseungra, ám a fiú helyett Luhan felelt, aki hirtelen megjelent Sungyeol mögött.

Luhan elmesélte nekik részletesen a tegnap estén történteket. - De nem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos, Hyunseung - fordult barátjához, miközben mindenki hallgatott. - Miért nem szóltál? Ha tudtuk volna…

- Azt hittem… - kezdte a fiú halkan. Sóhajtott egy nagyot, majd újra nekikezdett. - Azt hittem, meg tudom csinálni. Annyit vártunk és annyi mindenen mentünk keresztül, nem akartam, hogy emiatt minden tönkremenjen.

Luhannak ismét eszébe jutott a tegnap este, amikor Hyunseung inkább nem ütött vissza és tűrte az ütéseket, minthogy emiatt kizárják a bandát.

- Végül is nincs semmi baj - szólalt meg SungJae. - Hiszen a fellépés sikeres volt.

- Ha ti nem lettetek volna itt, nem lett volna belőle semmi - fordult Luhan Kaiék felé. - Köszönjük.

- Semmi gond, de vigyázzatok jobban magatokra - mondta Jongin. - Tudjátok, kik voltak azok a srácok?

Luhanék sorban a fejüket rázták.

- De azt mondtad, Hyunseung háza előtt volt mindez - mutatott rá Xiumin egy lehetségesen lényeges pontra. - Gondoljátok azt is tudják, hol laktok?

- És vajon köze van JiYong esetéhez? - tette fel a következő kitűnő kérdést Minho.

- De mégis hogyan kezdődött Hyunseung? Veled is kötözködtek előtte? - kérdezte GD a barátját.

- Nem. Épp kinyitottam volna a kaput, amikor a semmiből hirtelen megragadtak hátulról és a falhoz szorítottak. Kaptam pár ütést és rúgást, majd megjelent Luhan.

Az említett fiú még mindig nem tudta megbocsájtani Hyunseungnak, hogy ennyit kockáztatott. Ha előbb elmondta volna alaposabban fel tudtak volna készülni, legalábbis Kai. Biztos nem volt neki könnyű ilyen hirtelen, és ha nem jutnak be, az nem az ő hibája lesz. Hanem…

- És ők voltak a Hunter! - hallatszott bentről a konferáló hangja.

Ekkor nyolc fiú jött ki a várakozó szobából. A fiúk rájuk néztek és azok is őket nézték. Szinte már kárörvendő mosoly volt mindegyik arcán. A vége felé, az utolsó előtti két fiút Luhanék azonnal felismerték. Ők voltak ott gyorsétteremben és ők keverték bajba GD-t. Mögöttük pedig… Az utolsó két fiú kuncogva nézett Luhanra, és Hyunseungra. Kétség sem volt.

- Ők voltak azok - állt fel Luhan. - Álljatok meg szemetek!

A nyolc fiú megállt és hátrafordult.

- Valami gond van? - tört utat magának a társai között az egyik srác, aki az előbb az élen sétált. Lenézően mosolygott Luhanra.

A két fiú szemtől szemben állt, egymással farkasszemet nézve.

- Igen, van - jelentette ki Luhan. Fel tudott volna robbanni. - Miattatok az egyik barátom nem tudott ma fellépni. Ezt már nem vagyok hajlandó elnézni.

- Láttam a fellépéseteket és nem az egyik taggal volt a baj - felelte a srác. - Inkább… az egésszel.

Erre minden társa felnevetett.

- Sajnálom, összetévesztesz minket valakivel. Inkább csak nézz tükörbe - tanácsolta a srác, majd a társaival a nyomában elindult.

Luhan legszívesebben a földbe tiposta volna az összeset, de Minho és Kai épp időben fogták le.

- Ne csináld, Luhan! Nyugodj le! Ha most elveszted az eszed, minden hiábavaló volt.

- Ezt nem bocsájtom meg! SOHA!!! - kiáltott a kínai fiú a már rég felszívódott banda után.