Janus - A menedék 13. fejezet

A hercegek még mindig a zongorateremben játszottak, mikor hallották a kapu zörgését. El nem tudták képelni, minek lehetett olyan hangja. Jeongmin odalépett az ablakhoz. Egy darabig semmit sem látott, se hallott, aztán újra felcsendült az a tompa hang, a kapu pedig megremegett, mintha kívülről ütötték volna. Jeongmin a többiekre nézett, mire Young odarohant, elhúzta onnan a herceget, és behúzta a sötétülőt.

- Baj van – suttogta magának. – Hol vagy ilyenkor, Hoon?

Eltávolodtak az ablaktól, majd kirohantak a teremből, fel az emeletre. Azonban félúton, a lépcsőn Young megtorpant.

- Van pár kard szükség estére – kiáltott a hercegeknek. – Hozom őket.

- Veled megyek! – kiáltott Hyunseong azonnal, ám a többiek is a nyomukban maradtak.

Berohantak a lépcső alatt lévő helyiségbe, ahol még a lámpák felkapcsolása után is sötét volt. Több kard is volt készleten, és bár volt, amelyiknek sérült volt a pengéje, vagy épp a markolata törött le, de sikerült négyet találniuk. Egy hangosabb robaj után a zörgés abbamaradt, és ahogy a fiúk a lépcső felé rohantak, az ajtó kezdett rázkódni.

Hirtelen felpörögtek az események. A hercegek egy pillanatig némán nézték az ajtót. Síri csend volt, valamiért mozdulni sem bírtak, mintha tekintetüket vonzotta, vagy megbabonázta volna az ajtó. Aztán egyszer csak az ajtó két része kivágódott, egy kisebb szikladarab pedig a fiúk felé száguldott, majd becsapódott a falba mögöttük. Ijedten kaptak a fejükhöz és elkezdtek felfelé rohanni, mielőtt megnézték volna, kik is vannak ajtóban. A támadóknak egy fura szerkezet állt rendelkezésükre, ami a katapult és az ágyú keveréke volt.

Nem telt el sok idő, és következő szikla is megérkezett. A lépcsőt és a folyosót összekapcsoló boltívet találta el, amin a fiúk majdnem átértek. Hirtelen azt vették észre futás közben, hogy Hyunseong nincs velük. Azonnal megtorpantak, és meglátták a fiút a faldarabok között feküdni. Kisebb-nagyobb darabokban hullott a fal alá. A hercegnek megsérült a feje, a háta, a válla és kis mértékben az egyik lába is. Még eszméleténél volt, de rémesen nézett ki, ápolásra azonban nem volt idejük. Jeongmin és Kwangmin felsegítették Young hátára, majd indultak tovább. Fogalmuk sem volt, hogyan juthattak volna ki.

Ekkor Youngnak eszébe jutott még gyerekkorából hogyan szokott meglógni úgy, hogy senki ne vegye észre.

- A fürdőbe! – kiáltott, mire Kwangminnal az élen elindultak, aki ezután átvette Hyunseongot, Young pedig már tapasztalatot nyerve az eddigi élményeiből előkészítette a menekülő utat. Így kicsit nehezebb dolguk volt, hiszen volt egy sérültjük, de meg kellett tenniük. A fiú kinyitotta az ablakot, kimászott a közvetlenül a háznak épült istálló tetejére, tett pár lépést, majd leguggolt és elkezdte felszedni a cserepeket.

A három fiú az ajtó felé pillantottak valahányszor zajt hallottak. Türelmetlenül álltak egyik remegő lábukról a másikra. Hamarosan Young visszament az ablakhoz, óvatosan kisegítették Hyunseongot, majd egyikük előre ment az istálló padlására érkezve a lyukon át, és leengedték neki a sérült fiút.

A hatalmas zajtól a lovak is nagyon rémültek voltak. Ahogy Young kinyitotta a boksz ajtaját ketten is megléptek, hajszálon múlt, hogy nem okoztak komoly sérülést a fiúnak, ahogy elrohantak mellette. Két lovat azonban sikerült megállítaniuk. Az ikrek az egyikre, a többiek pedig a másikra szálltak, majd elindultak. Jeongminnak nem volt könnyű dolga, de más választása sem. Ez volt a leggyorsabb mód, hogy elmeneküljenek. Először a falu felé vették az irányt, ott azonban elállták az útjukat, így az ellenkező irányba, az erdő felé indultak el. Ahogy elnézték a támadóknak nem voltak lovaik, de ki tudja, milyen meglepetéseket tartogatnak számukra.

Egy darabon csendben vágtattak egymás mögött, aztán egyszer csak Jeongmin megszólalt.

- Srácok, pihenjünk! Hyunseong nem fest valami jól.

Az ikrek lesegítették a félig eszméletlen Hyunseongot, és lefektették az avarba. Semmijük nem volt, amivel elláthatták volna a sérüléseit. Young egy darabot leszakított a pólójából, ami amúgy is elég hosszú volt, majdnem a térdéig ért, majd azzal kötözték be a karját, és a fejét. Amíg Young és Jeongmin az ápolással törődtek, Kwangmin egy fának dőlve bámult maga elé és a gondolataiba meredt. Bár az ellenségből nem láttak sokat, az egyenruhájuk olyan volt, mint azoknak a katonáknak, akiktől anno Minki megmentette még Oedon. Egyre jobban aggódott, fejében gondolatok tömkelege halmozódott fel, és a legtöbb értelmét vesztette a másikak mellett. Idegesítő volt, és hihetetlenül tétlennek érezte magát. Csak egy dologra tudott gondolni, mikor végignézett a többieket. Először Hyunseongra nézett, fájdalmas arca láttán összeszorult a szíve. Szeretett volna valamit tenni érte, de úgy érezte, semmire se képes. Ezután Jeongminra emelte tekintetét, akinek az arcán nyoma sem volt a szokásos jókedvnek, inkább megviseltnek tűnt, ahogy mindegyikük. Utoljára Youngminre nézett. Akkor félt a legjobban, mikor rá gondolt. Rettegett attól, hogy valami olyasmi fog történni, mint az álmában és a gondolattól szinte már megőrült.

Nem maradtak sokáig, a biztonság kedvéért tovább kellett haladniuk. Visszasegítették Hyunseongot a lóra, és nem túl gyorsan, de sietős léptekkel indultak tovább. Mindenki csendben volt. Jeongmin sűrűn pillantott Hyunseongra, ahogy Youngmin is ikertestvérére. Érezte, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban, de nem volt biztos benne, mi volt az. Az viszont teljesen világos volt számára, hogy a támadás óta aggasztotta valami.

- Emlékszel arra – szólalt meg Young szinte suttogva Kwangmin füleibe -, mikor azt mondtad, megvédesz?

A testvére nem tudta, mire fel ez a kérdés, de csak bólintott és tovább hallgatta Youngmint.

- Innentől kezdve én foglak megvédeni téged. Megvédem mindkettőnket.

Kwangmin meglepődött. Először szeretetet érzett, majd mérhetetlen aggodalmat. Egyre csak fokozódott a félelme, ha testvérére gondolt. Ezt az érzést azonban hamarosan valami más váltotta fel.

Young sejtelmesen nézett testvérére, bár az arcát nem látta rendesen, mivel mögötte ült, mégis érezte, hogy van valami gond.

- Srácok! – törte meg a csendet már mindenkihez szólva, majd megállította a lovat is. – Ti menjetek tovább! – fordult Jeongminékhez. – Ha jól emlékszem, nem messze van egy kis házikó, ott el tudod látni Hyunseongot. Mi, Kwangminnal körbemegyünk, és megkeressük Hoonékat.

- Nem elég ahhoz egy ember? – nyafogott Jeongmin, aki már a gondolattól is, hogy egyedül kell lennie Hyunseonggal, aki sérült, aggasztotta. Ha netán rátámad valaki, nem csak magát, de társát is meg kell védenie. Ez pedig igen csak nehéz feladatnak bizonyult, még ha kard volt is nála.

- Majd én megyek – szólalt meg Kwangmin is. – Ti pedig menjetek a házhoz. Young, úgyis te tudod, hol van.

- Hárman nem férünk fel egy lóra – ellenkezett Young -, és azzal minden bizonnyal gyorsabb. Könnyű megtalálni, ha arra mennek, amerre mondom, és hamar odaértek, mi pedig sietünk. Nem lesz baj.

Jeongmin habozott egy ideig, majd ránézett Hyunseongra, és végül bólintott. Youngmin elmesélte neki, merre is kell mennie, aztán szétváltak. Jeongmin figyelmesen követte a fiú utasításait, de nyugtalansága nem hagyott alább.

- Ha nincs messze, nem ér rá a keresés azután, hogy odaértünk? – dünnyögött magában.

Az ikrek egy ideig mentek csak, aztán Young újra meghúzta a kantárt, ezzel megállásra bírva a lovat. Kwangmin kíváncsian nézett hátra a válla felett, mielőtt azonban megszólalt volna, testvére törte meg a csendet.

- Mondd, el mi a baj! – szólalt meg Youngmin halkan.

- Miről beszélsz? – nevetett fel Kwangmin. – Hiszen látod…

- Nem erről beszélek. Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el nekünk. Reméltem, hogy ha csak ketten vagyunk, megosztod velem.

- Szóval ezért váltunk szét? – hökkent meg Kwangmin. – Nem is akarod megkeresni Hoont?

- Dehogynem. De előbb ezt még meg kell beszélnünk! Mondd el!

- Eddig még magáztál, most meg már erélyesen parancsolgatsz?

- Ne kerüld a témát és ne húzd az időt, Kwangmin!

Egy rövid ideig csend telepedett le közéjük. Young türelmetlenül ugyan, de várt, míg Kwangmin agya pörgött és pörgött, nem tudta, mit-hogyan mondjon el.

- Rendben – szólalt meg aztán. Youngmin felkapta a fejét, miközben testvére tartott egy pillanatnyi szünetet és folytatta. – Akarod tudni, miért vagyok ilyen? Mert elegem van az egészből, és főleg belőled!

Erre a mondatra Young teljesen megdöbbent. Lassan elengedte a kantárt, és kezei maga mellé csúsztak, áthaladva Kwangmin dereka mellett. Nem tudta elhinni, amit hallott. Rákérdezett volna az okára, de amikor kinyitotta a száját, egy hang sem jött ki rajta. Viszont nem is volt szüksége Kwangminnak bármiféle kérésre, amúgy is folytatta.

- Állandóan csak az járt a fejemben, amióta megtudtam, hogy valóban a testvérem vagy, hogy mi lesz majd otthon. Mikor megtudtam, hogy te vagy az idősebb, minden világos lett. Te vagy a jogos trónörökös, engem pedig valószínűleg száműzni fognak a palotából. Elveszed mindenemet, amim van.

- Mondtam már, hogy nem megyek vissza – próbált a testvére közbeszólni, Kwangmin viszont meg se hallotta.

- És ez nem fog megváltozni? Később majd rájössz, hogy mekkorát hibáztál, hogy elszalasztottad a lehetőséget. Nem így lesz? Olyan leszel, mint az összes trónbitorló, aki miatt itt vagyunk. Ugyanolyan leszel, aki meg akarta ölni apánkat, és aki miatt meghalt anyánk is.

Mindkettejük szemében könnyek jelentek meg. Youngmin nem tudta, hova tenni ezt a viselkedést, de fájt neki, és nem akarta tovább hallani. Közben testvére sem bírta megállítani azokat az átkozott könnyeket, hangján mégsem érződött, hogy a sírás határán állt.

- Mindig csak azt hajtogatod, hogy megvédsz minket – folytatta a fiatalabbik. – De mit csináltál eddig? Nem vigyáztál Hyunseongra sem. Minek kellett a kard, mikor hasznát se tudtuk venni? Ha nem mentünk volna vissza, Hyunseong nem sérült volna meg. Mennyiben vagy te más, mint mi? Csak azért, mert nem vagy olyan elkényeztetett herceg, akinek képzeled a sok olyat, mint mi? Valld be, hogy nem is kedvelsz minket! Az olyan koldusok, mint te, mindig is irigységet éreztek az uralkodói család tagjai iránt. Mindennek elmondják, milyen magasan hordják az orrukat, milyen beképzeltek és gőgösek. Valld csak be, hogy te sem gondolod másképp!

A végére már a hangján is érződött a sírás, könnyei pedig patakokban kezdtek hullani. Közben Youngmin is így volt. Zavart volt, nem tudta, mit kezdjen a felgyülemlett érzelmeivel és minek vélje testvére kifakadását

- Miről beszélsz? – kérdezte, amint végre meg tudott szólalni. – Miért mondod ezt?

Kwangmin gyors mozdulatokkal letörölte a könnyeit, vett egy mély levegőt, és összeszedve magát, megszólalt.

- Szállj le! – parancsolta testvérének, akit egyre jobban meglepett. Mivel meg sem mozdult, Kwangmin megismételte. – Szállj le a lóról!

Youngmin végül engedelmeskedett, de nem értette, miről van szó. Azt hitte, testvére is követi és lenn folytatják a beszélgetést, ehelyett azonban épp az ellenkezője történt. Anélkül, hogy Kwangmin ránézett volna, megrántotta a kantárt, a ló pedig hatalmas sebességgel kilőtt. Youngmin döbbenten állt egyedül az út közepén. Újabb könnycseppek találtak maguknak utat az arcán, látását már elhomályosították, de miután Kwangmin teljesen eltűnt a szemei elől, még akkor sem mozdult. Végül térdre rogyott, és próbálta összeszedni az egész értelmét.

Kwangmin közben a könnyeit próbálta legyőzni. Minél előbb abba kellett hagynia a sírást és összeszedni magát, de egyszerűen nem tudta megtenni. Nem így képzelte az egészet. Gondolatban végig bíztatta magát, hogy jól csinálta. Akármilyen jól is hangzott, mindaddig nem hitte el, amíg meg nem állt a lóval. Előtte vagy harminc ember sorakozott, egy félkört alkottak, középen egy, a herceg számára már jól ismert alakkal.

Cha SeokJoo.

A férfi önfeledten mosolygott, miközben maga is meglepődött azon, hogy így találkozik a herceggel. Nem hitte el, mégis nagy örömöt okozott számára.

- Üdvözlöm, felség! – szólalt meg.

Kwangmin elszántan nézte a férfit, akivel egymás szemébe kezdtek bámulni. Már nem volt visszaút, és ezt ő is jól tudta. Ekkor lett teljes mértékig biztos benne, hogy jó döntést hozott.

Janus - A menedék - 12. fejezet

A levélben Minki leírta, hogy már minden rendben jött és hamarosan indulnak vissza. Eunjitől hallották, hogy Wandon is minden rendbe jött. Remélte, hogy nem aggódtak sokat, és vigyáztak magukra otthon is. Hoon felolvasta a hercegeknek, így végre mind megnyugodhattak.  A hercegek fejében megfordult, hogy így akár ők is meg tudják menteni a saját birodalmuk, de Hoon nem engedett nekik semmilyen tervezgetést.

- Az ő helyzetük kritikus volt, amúgy nem engedtem volna el a hercegeket – magyarázta Hoon. – A népet kellett a saját oldalukra fordítaniuk, míg nálatok a nép nem is tud arról, hogy mi folyik valójában a palotában. Nem engedhetlek oda titeket, de hamarosan kitalálunk valamit, nem kell aggódnotok.

A figyelmeztetés leginkább Jeongmin herceghez szólt, hiszen ő bizonygatta, hogy nekik is sikerülne, ha megpróbálnák, míg a többiek csak hallgattak.

- Mi az? – nézett rá kérdőn Hyunseong. – Ennyire haza akarsz már menni?

- Nem, nem az a gond – pattant fel a herceg. – Nem aggódhatok a szüleimért? Miért? Ti nem aggódtok? Lehet, hogy nekünk ez így jó, meg minden, de képzeljétek el, mi folyhat a palotában!

- Jeongmin! – lépett közelebb hozzá Hoon. – Egy szóval se mondta senki, hogy nem aggódik. De azzal nem segíthetsz a szüleidnek sem, ha veszélybe sodrod magad. Kérlek, bízz bennünk!

- Így igaz – értett egyet Young. – Felség! Az Önök feladata most az, hogy vigyázzanak magukra, és erősek maradjanak. Önök nélkül a birodalom is komoly bajba kerül, így Önök a legfontosabbak.

- Számomra a szüleim a legfontosabbak. Inkább nem leszek herceg, de látni akarom őket – vágott vissza a herceg, majd kirohant a teremből.

- Mi ütött belé ilyen hirtelen? – nézett utána Hyunseong. – Eddig nem is gondolkodott ilyesmin.

Young felállt és a herceg után ment, mire Kwangmin és Hyunseong összenézett. Pár napja még semmi gond nem volt, most meg valahogy minden romlani kezdett. Remélték, hogy Minkiék hazatérnek hamar és épségben, de a férfi arról nem írt, hogy vajon a hercegek is jönnek velük. Elvégre miért is jöttek volna, ha egyszer már megoldódott a helyzet a birodalomban és újra minden a régi lehet. A Janusban viszont nagyon más lesz nélkülük.

Young a szobájában találta a herceget, aki az asztalánál ült és épp ügyködött valamin.

- Bejöhetek, felség? – kérdezte vonakodva.

Jeongmin nem felelt, így Young várt egy kicsit, majd betette maga mögött az ajtót és odament a fiú mellé.  A herceg épp kulcsokat rajzolgatott egy papírra és kivagdosta őket. Young leült a fotelba, és az asztalra könyökölve nézte, mit csinál.

- Segíthetek? – törte meg a hosszú csendet egyszer csak.

A herceg mosolyogva megrázta a fejét, majd rövid szünet után megszólalt. – Régebben édesanyám mindig adott nekem egy kulcsot, ha valamit jól csináltam. Már egy doboz tele van velük, még mindig megvan minden darab. Ha megdicsértek, kaptam, de ha csak a panasz volt rám, elvett egyet. Mindig azt mondta, hogy ha az ember valami jó tesz, az egy kulcs, egy lépés a szebb jövője felé, de ha elveszti ezeket a kulcsokat, a jövő is kilátástalan helyzetbe kerülhet. Egy rossz lépés, és már nem tudsz visszatérni arra az útra. Egy rossz lépés után kidobnak a szobából, a kulcsot pedig elveszted. Mindig örültem, ha kaptam egy kulcsot, és édesanyám is, ennek ellenére sokszor viselkedtem helytelenül. Ennek már több éve. Már rég volt, hogy szükségem lett volna erre az ösztönzésre, de valahogy most elkezdtek hiányozni az elvesztett kulcsok. Arra gondoltam, ha meglennének, nem történt volna meg mindez. Egyáltalán nem bánom, hogy megismertelek titeket, de jobb lett volna más körülmények között.

Young magához vett egy papírkulcsot, és ahogy nézegette, elmosolyodott. Elképzelte Jeongmin herceget, ahogy megkapja a kulcsokat, mikor valami jót csinált, és mikor az édesanyja elveszi tőle. Kíváncsi volt, neki milyen élete lett volna a palotában, ha nem történik meg az a baleset.

- Azt hiszem – szólalt meg még mindig a kulcsot bámulva -, én egy hatalmas és fontos kulcsot veszítettem el.

- De még megtalálhatod – mosolygott rá a herceg.

Kivette Young ujjai közül a papírdarabot, majd megfogta a fiú kezét, belehelyezte és összecsukta az ujjait. A fiú meglepődve nézett fel rá, ám Jeongmin csak mosolygott.

- Tartsd meg! – mondta. – Ha akarod, adhatok neked, ha valami jót csinálsz.

Young felnevetett és a herceg is. Úgy tűnt, újra a régi volt, és ennek a fiú nagyon örült. Szétnyitotta a kezét és ránézett a kulcsra. Biztos volt benne, hogy hamarosan minden rendbe fog jönni mindegyiküknek. Csak ki kellett várniuk.

Hamarosan már mind zongorateremben ültek, beszélgettek és játszottak. Jeongmin a zongorán játszott egy darabig, majd csatlakozott Kwangminhez és Hyunseonghoz, akik a jengaval játszottak, Young és Hoon viszont inkább csak nézte őket.

- Young, te nem akarsz játszani? – fordult felé Kwangmin, miután összedőlt a torony.

A fiú egy rövid ideig hezitált, de aztán csak megrázta a fejét, mire Hoon hirtelen felnevetett.

- Young igazán jó jengaban – szólalt meg. – Régebben rengeteget játszott az itt elszállásolt hercegekkel. Eleinte mindig csalással nyert, amit a hercegek csak nevetéssel díjaztak, mikor rájöttek, mi is történt. Young olyan leleményes volt, hogy mindig talált valamit, amivel eltereli a figyelmet. Később aztán a hercegek tanították meg néhány trükkre, hogy tisztességesen is nyerhessen. Azóta viszont egyszer sem vesztett.

- Ejnye! – kiáltott fel Jeongmin nevetve. – Ki sem néztem volna belőled.

Young zavartan kapkodta a tekintetét, miközben a többiek csak nevettek.

- Játszol? – kérdezte újra Kwangmin még mindig reménykedve. – Kíváncsi vagyok, mit tudsz. Én is jó vagyok ám.

Young ránézett a fiúra, aki csak mosolygott rá, végül Hoon nógatására végre csatlakozott hozzájuk. A torony hamar felépült és a játék újra kezdődött. A többiek mindig figyelemmel kísérték Young minden lépését, amitől a fiú csak ideges lett.

- Hoon! – fordult egyszer csak Hyunseong a férfihez. – Mesélsz még egy kicsit Youngról?

A neve hallatára a fiú felkapta a fejét. Egyedül ő volt ellene a dolognak, így a férfi belekezdett. Egy ideig még a játékra sem figyeltek, csak hallgatták, ahogy a férfi mesélt. A hercegek nevettek, ahogy elképzelték a fiút, ugyanis Hoon leginkább a kínos pillanatokat osztotta meg velük. Eleinte Young csak bámulta a padlót, de ahogy visszaemlékezett, ő is elmosolyodott.

Délután Hoon bement a faluba néhány dolog miatt. Ahogy járkált egyik helyről a másikra, egyszer csak az egyik férfi megállította. Már régóta ismerték egymást, és szinte mindent megosztottak a másikkal, ha hallottak valamit. Hoon egyedül azt nem árulta el senkinek, hogy otthonában hercegeket bújtat. A biztonság kedvéért erről senki sem tudhatott. Sosem tudhatta, mikor fecsegik el a falusiak minden jött-ment vándornak. Ők talán nem érezték a fontosság súlyát, ám neki hatalmas gondot is jelenthetett.

A férfi elújságolta Hoonnak, hogy jött egy vándor a faluba reggel, és őt kereste. Szólt volna, de elég elfoglalt volt, így örült, hogy összefutottak. Közölte vele, hogy még mindig itt van, és őt várja az egyik fogadóban. Hoon azonnal indult is, azonban akárhogy gondolkodott útközben, nem tudott rájönni, ki lehetett az. Senkit nem várt, Minki és Eunji egyenesen a palotához jöttek volna, még nem volt olyan, hogy a faluban akartak volna találkozni vele. Szinte mindenkit ismert a faluban, bár ő nem fogadott vendégeket, mégis mindenki kedvelte és szívesen látta. Youngot is ismerték, de Hoon sosem mondta el senkinek, mi a munkája, hogy akadt rá a fiúra, és miért viselnek állandóan köpenyt. Mindig kitalált valamit.

A fiúknak azt ígérte, hamar visszatér, így nem akarta sokáig húzni a dolgot, bármiről is legyen szó. Most, hogy Minki és Eunji nincsenek otthon, még kevésbé kedvelte annak a gondolatát, hogy akár rövid időre is egyedül hagyja a hercegeket, de a faluba mindenképp el kellett jönnie, és már Youngot sem küldhette el csak úgy, hiszen Kwangminnak igaza volt. bár a falubeliek megjegyezték, hogy már régen látták, és kérdezősködtek felőle, Hoon kihúzta magát egy mesével, és nem firtatták tovább a gondot.

A fogadóban kevesen voltak. A férfi körülnézett, és mivel nem látott senki furcsa alakot, a tulajhoz ment és rákérdezett. A nő azonnal tudta, kiről beszél, ám figyelmeztette is egy-két dologra vele kapcsolatban.

- Nem tudom, ismered-e – kezdte -, de semmit nem volt hajlandó elárulni magáról, mikor rákérdeztem. Még a nevét sem, vagy azt, hogy miért keres. Igazából kedves volt, de nagyon titokzatos. Ő is sötét köpenyt visel, mint amilyet ti is szoktatok. Hátul megtalálod, kalapja is van, arról könnyű felismerni.

A férfi megköszönte a segítséget és elindult. A fogadó egy része boltívvel volt elválasztva az elejétől. Ablakok kicsik voltak, még a lámpákkal is csak tompa fény világította be az egész helyiséget. Ahogy haladt beljebb, a vendégek száma annál jobban fogyott. Mindenki halkan beszélgetett a másikkal, igyekezett nem megzavarni a többieket. Volt, aki csak egyedül iszogatott, de a legtöbben társaságban voltak. Közében időnként egy-egy tartóoszlop állt, amire mindféle hirdetések voltak feltűzve, valamint egy-egy lámpa is volt rajtuk.

Hoon jobbra-balra nézegetve indult el hátra. Ahogy a fogadós leírta, egy kalapos, köpenyes férfit keresett. Ritkán járt ilyen helyekre, a hátsó részben pedig soha ezelőtt. Nem volt ideje és oka fogadókban üldögélni, általában mindig elintézte, amit kellett és már ment is haza.

A leghátsó boxban pillantotta meg a leírásnak megfelelő vendéget. Ő volt az egyetlen látogató olyan hátul, egyedül volt, és épp iszogatott. Kalapját mélyen a fejébe húzta, így Hoon még csak az arcát sem láthatta, azonban még így is megtorpant egy pillanatra, mikor meglátta. Ideges lett, és azt se tudta, hogy szólíthatná meg.

- Elnézést! – lépett végül oda hozzá. – Ön…

- Már vártam önre – vágott közbe a férfi, amin Hoon meglepődött. Hangja kifejezetten mély volt, ami csak növelte az idegességét. Csak állt előtte, és meg sem mozdult.

- Kérem, foglaljon helyet! – intett a férfi a vele szemben lévő ülésre.

Hoon némán engedelmeskedett, ám végig szótlanul bámult a férfire, aki szintén csendben volt egy ideig, majd egyszer csak a férfi hátratolta a kalapját, ezzel láthatóvá tette az arcát.

- Ki maga? – kérdezte Hoon, miközben folyamatosan az előtte ülő vendéget bámulta. Bal oldalt az arcán, a félhomályban halványan vehette csak ki, de biztos volt benne, hogy egy heg volt, és abban is, hogy ő bizony nem segítséget kérni, vagy felajánlani jött. Rossz érzés fogta el.

- Mielőtt megosztanám önnel – kezdte a férfi elmosolyodva -, szeretnék én kérdezni. Ha az arcomat nem is, a nevemet már biztosan ismeri. Lemerném fogadni, ha egy kicsit is mesélek magamról, rá fog jönni. Próbáljuk ki!

- Ne játszadozzon velem! – csapott az asztalra Hoon. – Nincs időm az idióta játékára. Mit akar?

A férfi felnevetett, Hoon pedig egyre idegesebb és dühösebb lett. Legszívesebben azonnal visszament volna a Janusba, de tudta, hogy később megbánná, hogy nem maradt és tudta meg a férfi mivoltát, és szándékát.

- Azért ennyire nem kell sietnie – mosolygott a férfi. – A hercegek minden bizonnyal el vannak.

Hoont mintha villámcsapás érte volna. Hirtelen ledermedt, kezei, lábai elkezdtek remegni, vegyes érzelmek kavarodtak benne, ám egytől egyik mind negatív volt, és a férfihez és a hercegekhez kapcsolódtak. Az idegen újra hatalmasat nevetett Hoon arckifejezésén.

- Honnan tudja? Ki maga és honnan tud a Janusról? – fakadt ki Hoon, már az sem érdekelte, ha netán valaki meghallja. El is felejtette, hogy mások is vannak körülötte, és csak a férfit bámulta. Kezei összeszorultak, felpattant a helyéről, de tovább nem bírt megmozdulni. Szeretett volna elrohanni és meg sem állni a Janusig, de nem volt rá képes, teljesen megfagyott.

A férfi sokatmondóan nézett rá, Hoonnak pedig egy név villant be az agyába.

- Cha Seokjoo! – suttogta, ám elég volt a férfinek, hogy meghallja.

Gúnyosan tapsolni kezdett, arcán pedig még mindig ott volt az az undorító mosoly.

- Bingó! – szólalt meg. – Valójában egyenesen mehettem is volna a kis palotájába, de így sokkal mulatságosabb az egész, nem gondolja? Úgy hallottam, a drágalátos Kwangmin herceg magánál bujkál, Mr. Kang. Én csak azt szeretném, ha átadná nekem és békével távozunk. Semmi nem fűz magához, így nem áll szándékomban bántani önt.

- Azt elfelejtheti – csattant fel újra Hoon. – Nincs semmi, amiért bármelyiküket is kiadnám egy olyannak, mint maga. Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen.

Hirtelen a közelben lévő összes vendég felállt, és széles körben körülállta őket. Hoon meglepetten nézett végig rajtuk. Még csak tízen sem voltak, mégis mind erős ellenfelének tűntek.

- Azt gondolta, egyedül jövök? – nevetett fel Seokjoo. – Ugyan. Csak maga ennyire idióta. Egy dologra viszont felhívnám a figyelmét. Messziről érkeztem, és ha már ismeri a szándékomat, rájöhet, hogy nem utaznék bárhova pusztán ennyi emberrel.

Hoon újra végignézett a felsorakozott személyeken, és azonnal összerakta a képet. Amint beugrott neki, mire akar kilyukadni a férfi, kilépett a boxból és megindult kifelé, az útját azonban elállták. Nem vesztegethette az idejét. Ha csupán ennyien vannak itt Seokjooval, akkor a többiek csak egy helyen lehetnek, mégpedig a Janusban. Oh, miért is hagyta magukra a hercegeket?! Nem bocsájtotta volna meg magának, ha bármi történik velük. Azonnal vissza kellett térnie.

A felsorakozott katonák azonban fegyvert ragadtak. Anélkül, hogy bármelyikük is foglalkozott volna vele, valójában hol is van, kitört a verekedés. Bár Hoon sosem katonáskodott, védelemből kapott kiképzést, hiszen, amíg Minkiék úton voltak, neki kellett megvédenie a hercegeket. Úgy érezte, ez alaklommal nem teljesítette valami jól a feladatát. Még csak nem is tudta mivel vigasztalni magát. Erre nem volt mentsége. Még akkor sem, ha azt gondolta, nem fog semmi sem történni, ez nem mentette fel a felelősségvállalás alól.

Ahogy az első katona rátámadt, elhajolt a kard elől, könyökével leütötte, majd elemelte a kardját és azzal támadta a többieket. Bár minél előbb ki akart jutni, tudta, hogy ha nem győzi le őket, követni fogják, így előbb róluk kellett gondoskodnia. A verekedés során Seokjoo csak ült és élvezte a műsort. A berendezés sem úszta meg ép bőrrel, bár Hoon a falubeliekre való tekintettel próbált vigyázni, de perpillanat az volt a legkisebb gondja. Ő is szerzett sérüléseket, mint a vágást az arcán, és a karján, valamint az oldalán, de még ez sem állította meg. Hamarosan ő került ki győztesen, még egyszer utoljára rápillantott Seokjoora, amíg összeszedte magát. Hangosan kapkodott a levegő után, míg Seokjoo teljes higgadtsággal mosolygott. Hoon ezt rossz jelnek vette, és hirtelen olyan érzése lett, hogy ha most elindult volna, se tudja már megmenteni Kwangmint.

Nem is törődött vele, hogy mindenki megbámulta, aki mellett elment, minden erejét összeszedve rohant kifelé, egyszer még neki is ment az ajtófélfának, mivel nem bírta megtartani az egyensúlyát. A kardot nem rakta le, remélte, hogy nem lesz szüksége rá, de inkább harcol, minthogy csak úgy elveszítse a hercegeket.

Mire odaért, a kapu és az ajtó tárva állt, sőt, be voltak törve. A bejárat felé néző ablakok szintén darabokban voltak, bent pedig az egyik boltív le volt omolva. A lépcső is meg volt rongálódva, valamint minden ajtó, ami az előszobából vezetett. Hoon azonnal a hercegeket kezdte keresni. Egyik kezével az oldalát fogta, míg a másikkal a kardot markolta. A házban síri csend volt, és ez cseppet sem nyugtatta meg. Folyamatosan a fiúk nevét kiabálta, ám választ nem kapott. Felrohant az emeletre, még ott is minden fel volt forgatva, az ajtók tárva- nyitva álltak.

Mikor elvesztette minden reményét, hirtelen hangokat hallott lentről. Azonnal elindult, de már a lábain is alig bírt megállni.

- Mi a jó élet!? – hallott egy ismerős hangot.

Hoon szinte úgy esett neki a lépcső korlátjának. A bejárat előtt állva Minkit, Eunjit, és a hercegeket pillantotta meg. Jó volt látni őket, de jelen helyzetben jobban örült volna a többieknek.

- Mi a fene történt itt? – nézett körbe Minwoo herceg.

- Hoon! – látta meg Minki, ahogy felnézett.

Azonnal elkezdett rohanni felé, nyomában a többiekkel. A férfi közben leült a földre, eldobta a kardot, majd a fejét támasztotta meg a kezével, míg másikkal még mindig az oldalát fogta. Nem tudta elhinni, ami történt. Az egész az ő hibája volt, és nem volt mentsége.

- Mi a fene történt itt, Hoon? – vették körbe a többiek. – Jól vagy? Hol vannak a többiek?

Nem sokkal később, míg Eunji ellátta a férfit, Hoon elmesélt mindent, ami történt. Minki visszament a fogadóba, ám már senkit nem talált ott, és az elmondások is igazolták, hogy a vándor már távozott. Ezután elment a kikötőbe, de egy lélek sem volt ott, se egy hajó. Fogalmuk sem volt, hol keressék a hercegeket. Nem elég, hogy Kwangminnak, de mind a négyüknek nyoma veszett, Hoon pedig teljesen maga alatt volt, így a többiek jobbnak látták, magára hagyni egy időre.

Janus - A menedék - 11. fejezet

Minki nehezen tudott elaludni, ám reggelre úgy érezte, meg van a terve. Úgy döntött, nem vállalnak kockázatot azzal, hogy embereket gyűjtenek, hátha olyasvalakibe botlanak, akibe nem kéne, így megkérdezték a kovácsot tudna-e pár biztosan megbízható embert ajánlani, akik segítenének is. A kovács azonnal értesítette is két ismerősét, akikre az életét is rábízta volna, hamarosan pedig már mind az asztalnál ültek. Bár a kovácstól hallották, hogy nála van a herceg, mégis teljesen ledöbbentek, hogy személyesen láthatták. A palotán kívül élők többsége nem igen ismerte a koronaherceg arcát, de a két férfi kereskedő volt, akik közül is az egyik rendszerességgel szállított zöldséget, gyümölcsöt a palotába.

Ahogy Minki megtudta, mivel foglalkozik a két férfi, tudta, hogy éppen kapóra jött, és minden részlet összeállt a fejében, amit hamarosan meg is osztott a többiekkel. Túl sok mindent nem árult el még nekik sem, hiszen ilyen helyzetben még a falnak is füle van. Épp annyit tudtak, ami őket érintette, ám a pontos helyszínt sem közölte velük, személyesen vezette oda őket. Hamarosan minden készen állt, és másnap már el is kezdték a műveletet.

A kereskedő egyik szekerébe feküdt bele Minki és Donghyun, közvetlen föléjük egy vékony, de erős és széles deszkát helyeztek, amit a szekér oldalán lévő barázda tartott, teljesen elrejtve ezzel a hercegéket. Föléjük számos gyümölcsös ládát helyeztek, hogy úgy tűnjön, a szekér azokkal van tele, a lábukat pedig a lehajtható ajtó takarta. A két kereskedő rendkívül óvatos volt. A szekér lécein volt pár kisebb lyuk, és volt, hogy nem is érintették egymást egészen, a réseken pedig Minkiék láthattak valamelyest, és levegő is jött be hozzájuk, őket viszont senki sem láthatta a sötétség miatt.

Az ellenőrzésnél a két férfi próbált a lehető legtermészetesebben viselkedni, és nem elárulni magukat azzal, hogy izgulnak. Szerencsére gond nélkül bejutottak a palotába, ahol a kereskedő a raktárhoz közel, egy takarásban lévő helyre húzta a szekeret, és miután megbizonyosodtak róla, hogy senki nincs a környéken, elkezdték kipakolni a ládákat, a deszkákat pedig a raktár oldalának támasztották. Mindenki számára volt köpeny, alatta pedig a fegyverük, ha szükség lenne rá.

Minki vezetésével indultak el. Jó ideig senkivel sem találkoztak, ám épp mikor a folyosó kellős közepén tartottak, egyszer csak két katona jelent meg, mögöttük két személlyel a király személyes szolgálói közül. Donghyun tudta, merre jártak, így azt is, a kevés ajtó közül is melyiket kell választaniuk, hogy ne találják meg őket. Halkan mind beléptek, majd ahogy az öt személy elhaladt az ajtó előtt, Minki leütötte a katonákat, a szolgálókra pedig a kereskedők támadtak rá. Szájukat befogva behúzták őket a helyiségbe, ahol az imént megbújtak, miközben ugyanezt tette Minki is az eszméletlen katonákkal.

A szolgák azonnal felismerték a herceget, amint megpillantották, így elmesélték nekik, mire készülnek, és tőlük is megtudtak néhány hasznos dolgot. Közben Minki elkezdte megkötözni a katonákat, ám eszébe jutott egy terv. A kereskedők segítségével levették a ruháikat, és megkérték erre a két szolgát is, megparancsolva nekik, hogy keressenek egy olyan helyet, ahol nem találnak rájuk, a többit pedig bízzák rájuk. A kereskedők bújtak a katonák ruháiba, a szolgálókét pedig Minki és Donghyun vették fel.

- Önök hagyják el minél előbb a palotát! – fordult Minki a két férfi felé, akik segítettek nekik bejutni, ugyanis nem szerette volna veszélybe sodorni az életüket, így is hálásak voltak nekik. – Ebben az öltözetben nem lesz gond.

A két kereskedő összenézett, majd szótlanul bólintott, miközben Minki megkötözte a katonákat, és kipeckelte a szájukat. Ahogy kiléptek a helyiségből, szétváltak, megígérve egymásnak, hogy vigyáznak magukra. Ezek után a kereskedők ugyan kissé idegesen, de minden probléma nélkül haladtak végig a palotán egy hátsó kijárat felé, ugyanis még így is tartottak tőle, hogy bármelyik percben lelepleződnek. Azonban mielőtt elhagyták volna a palota épületét, az egyik férfi megtorpant.

- Várj csak! – ragadta meg társa karját, aki meglepetten pillantott rá. – Ha már itt vagyunk, legyünk hasznosak!

Intett neki, hogy kövesse, majd mindketten elindultak, a cél pedig a börtön volt.

Közben Donghyun és Minki már magabiztosabban haladtak. Úrközben a férfi a herceg kezére pillantott, amivel épp a ruhája alá rejtett kard markolatát tapogatta ki. Mivel a herceg saját biztonsága érdekében kapott kardot, el kellett viselniük, de az még nem jelentette azt, hogy nem aggódtak. Minki szinte biztos volt benne, hogy bár tanulta a használatát, a herceg vonakodva húzná elő a kardját, így minél hamarabb be kellett fejezniük, lehetőleg úgy, hogy ne legyen rá szükség.

- Kik vagytok? – hallottak hirtelen egy hangot maguk mögött, mire mindketten megtorpantak.

Minki magában átkozódni kezdett, amiért elgondolkodott, és nem figyelt eléggé. Tudta, hogy bárkiről is legyen szó, nem láthatja meg a herceg arcát, mivel bárki felismerhette. Egészen addig azon volt, hogy mindig mellette legyen, ám ez alkalommal jobbnak látta, ha előre küldi a fiút.

Minki anélkül, hogy megfordult volna, tudta, hogy lassú léptekkel közelednek feléjük, és annyi biztos volt, hogy több mint egy emberről volt szó. A fém zörgését hallotta, ahogy előrántották a fegyvert.

- Felség, menjen előre! Ügyeljen rá, hogy senki se ismerje fel! – súgta oda a lehető leghalkabban a fiúnak, aki csak bólintott és határozott léptekkel elindult.

- Hé, állj meg! – hallotta Minki az erélyes kiáltást közvetlen maga mögött, kezét kitartva pedig megállította a férfit, aki épp készült elmenni mellette. Mosolyt erőltetett a szájára és megpördült, mire a másik férfi kardjával találkozott össze, ami ott volt csupán pár centire az orra előtt.

- Ejnye, minek ez? – húzta széles mosolyra a száját Minki. – Nem akarunk mi semmi rosszat.

Ekkor a szeme sarkából oldalra nézett, majd kezét az egyik szájához emelve halkan folytatta. – Tudják, milyen. Szerelmi csalódás, családi problémák… Ezek együttesen… Higgyék el, nem akarnak találkozni vele!

Minki a kardra pillantott, mintha nem lett volna eddig hasonló helyzetben, majd elnyúlva mellette vállba veregette a férfit, intett a másiknak, majd megpördült.

- Álljon meg! – kiáltottak rá, mire a szemét forgatva megfordult, majd vett egy mély levegőt, és mosolyogva megpördült.

- Igen?

Eközben a herceg óvatosan haladt tovább. Egész végig azon töprengett, miként mondja el a népnek, mi folyik valójában a palotában, és hogy igazolja Minjoon igaz szándékát. Egyszer csak hangokat hallott meg nem messze tőle. Végignézett a folyosón, majd csendes léptekkel, a falhoz simulva odament a legközelebbi helyiséghez, aminek az ajtaja résnyire nyitva volt. Óvatosan, lassú mozdulattal bekukucskált és két személyt pillantott meg.

- Ezt vigye fel Minjoon királynak! – adott át valamit a katona a királyi szolgának.

A férfi bólintott, majd elindult az ajtó felé, ám tekintete azt sugallta, semmi kedve nem volt hozzá. Donghyun valamivel távolabb lépett az ajtótól. A férfi megjelent és elindult feléje, majd ahogy melléje ért, a herceg vállára téve a kezét megállította őt. A szolga meglepetten pillantott fel, és azonnal felismerte az ifjú trónörököst. Donghyun tudta, hogy fel fog kiáltani meglepettségében, így egyik kezével befogta a férfi száját, míg a másikat szája elé emelte, és mutatóujjával csendre intette. Miután megbizonyosodott róla, hogy a férfi nem fog hangoskodni, leengedte a kezeit, és a kezében lévő tálért nyúlt, amin pár lefedett edény volt.

- Majd én felviszem – közölte mosolyra húzva a száját.

Elvette a tálcát, ám a férfi ellenkezett volna, így ismét a szája elé rakta a mutatóujját, és elindult. Miután eltűnt a folyosón elkanyarodva, a szolga idegesen, apró, de lassú léptekkel sietett el, nehogy meglássák, és kérdőre vonják, mit keres itt.

Donghyun elszánt tekintettel ment egyenesen a királyi lakosztály felé, miközben a katona szavai csengtek a fülében, aki odaadta a tálcát a szolgálónak. „Minjoon király”.

- Király, a fenéket! – dörmögte alig hallhatóan az orra alatt, miközben egyre közelebb jutott úti céljához, anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna.

Ahogy a két férfi meglendítette a kardot feléjük, Eunji hirtelen felpattant, és hátat fordítva a katonának elérte, hogy az a kezét összefogó kötelet vágja el, és abban a pillanatban már a hercegért is vetette magát, akit megragadva elrántott a kard útjából.

Míg Minwoo a földön fekve próbálta felfogni, mi történt, Eunji feltérdelt, és a pengét két tenyere közé fogva akadályozta meg a feléje lendített kardot. Kinyújtott ujjaival erős támadást mért az ellenfele gyomrába, amitől az összegörnyedt, majd egy rúgással a földre küldte a férfit. Ekkor a másik támadt rá, ám a kardot sikerült kikerülnie, majd ellenfele kezét megragadva kiverte a kezéből a kardot, és egy rúgással a földre küldte.

- Ez tényleg lenyűgöző Hwang Eunji! – mosolyodott el Hyeonwoo, miközben az említett férfi eloldozta Minwoot és felvették a kardokat.

Ahogy elszánt tekintettel, kezükben a karddal Hyeonwoo felé fordultak, a férfinek csupán tapsolnia kellett egyet, az ajtó kivágódott vele szemben, és egy csapat felfegyverezett katona sietett be, félkörben megállva.

- Kíváncsi vagyok, ennyivel hogyan bírtok el – mondta Hyeonwoo elégedett arckifejezéssel.

- Felség! – szólalt meg Eunji, miközben a sereg felé fordulva maga mögé állította a herceget. Ám mielőtt folytathatta volna, Minwoo megszólalt.

- Minden rendben – közölte a férfivel határozottan, miközben megfogta a kardját, jelezve, hogy leengedheti. – Vigyázok magamra. Ígérem.

Eunji csak bólintott, majd egymás mellé álltak, és hamarosan elkezdődött a küzdelem. Elég sokan voltak, mégis remekül helytálltak mind a ketten, Hyeonwoo pedig csak élvezte a műsort. Időközben néhányszor sikerült Eunjit és a herceget is megsebesíteniük néhány vágással, de komolyabb sérülést egyikőjük sem kapott.

Eunji épp végzett az egyik férfivel, és szusszant egy pillanatra, míg másik támadt volna rá, és a trónra pillantott. Legnagyobb rémületére nem találta ott Hyeonwoot, és hamarosan meg is tudta, miért. A férfi felvéve az egyik holt embere kardját, Minwoo felé igyekezett.

- Felség! – kiáltott Eunji, ahogy a torkán kifért, ám azonnal megpördült, épp kivédve a támadást, amit felé intéztek, majd ahogy elrúgta ellenfelét, ismét a herceg felé pillantott.

Minwoot váratlanul érte Hyeonwoo támadása. Épp elfoglalt volt egy másik katonával, ám így is sikerült időben maga elé rántani a kardot, ami összeütközött Hyeonwooéval. A férfi féloldalas mosollyal ismét erőt vitt a fegyverbe, és egyre inkább közelítette azt Minwoo nyakához.

- Szánalmas alak! – dörmögte halkan a herceg, majd felkiáltott, hogy ebből is erőt nyerjen, ellökte magától Hyeonwoo kardját, a férfi pedig megtántorodott.

- Küzdj meg velem egy az egy ellen! – kiáltott feléje Minwoo elszántan, miközben készen állt a harcra, Hyeonwoo azonban teljes nyugodtsággal, szokásos mosolya kíséretében pillantott rá. Egy hirtelen rúgással Minwoot nekiküldte az ajtónak, ami könnyű elemei miatt kitört, a herceg pedig a darabkákkal együtt a szomszédos helyiségbe került, és nagyot puffant a földön. Míg próbált felkelni, Hyeonwoo lassú léptekkel közeledett felé, mint aki kiélvezi minden egyes pillanatát a küzdelemnek, tudva, hogy Minwoo már nem szökhet meg.

Eunji eközben hősiesen küzdött a többi katonával, akik mind rá támadtak, átadva a másik terepet uruknak. Aggódott a herceg miatt, de egyszerűen nem tudott szabadulni a katonák miatt. Végül mikor már csak ő maradt talpon a hosszú küzdelem után, már se Minwoot, se Hyeonwoot nem látta. Rohanni kezdett a kitört ajtó irányába, majd végig a folyosón, amerre ösztönei irányították.

Minwoo és Hyeonwoo közben a herceg sorozatos hátrálása miatt elérkeztek a bejárati ajtóhoz. Minwoo úgy érezte, már nem bírja sokáig, és remélte, hogy Eunji jól van, és hamarosan megérkezik, más különben Hyeonwoo legyőzi. A férfi közben folyamatosan támadta a herceget, ám végig úgy tűnt, hogy csak játszadozik vele, és még nem állt szándékában ártani vele. Mikor fordult a kocka, és Hyeonwoo már komolyan vette az egészet, és a földre került herceg felé lendítette a kardját. Minwoo kardját arca elé helyezte védekezésképp, míg a másik karján támaszkodott, azonban semmi jóra nem számított. Végül, ahogy Hyeonwoo támadásra készen felkiáltott, hirtelen megjelent Eunji, aki egy repülő rúgással támadta meg a férfit. Hyeonwoo legurult a lépcsőn, Eunji pedig felsegítette a herceget.

- Jól van, felség? – kérdezte aggodalmasan végignézve a fiúk, aki válaszként csak bólintott, majd Hyeonwoora pillantott.

A férfi épp akkor állt fel, Eunji pedig ösztönösen maga mögé állította a herceget. Újabb összecsapásra azonban nem került sor, ugyanis, amint Hyeonwoo tett egy lépést előre, egy nyíl találta hátba, amitől a férfi megtántorodott. Minwooék felpillantottak és nem messze tőlük pár felfegyverzett bátor falusi férfit pillantottak meg, a királyhoz hű katonákkal, akik ki tudja, min mentek keresztül ez idő alatt. Végre sikerült megállítaniuk Hyeonwoot, aki már csak a büntetésre várt a börtönben, míg a királyi család ismét elfoglalhatta méltó helyét.

Mindeközben Donghyun elérkezett a király lakosztályához, ahol kissé lehajtott fejjel állt meg az ajtó előtt, hogy beengedjék. Amint az ajtó kinyílt, Donghyun valamelyest megkönnyebbült, ám a java még csak ezután jött.

A herceg az asztalkához ment, és kipakolta rá a tálcán lévő edényeket, miközben Minjoon behunyt szemmel ült, teljes nyugodtsággal. Donghyun nyelt egy nagyot idegességében és magában többször visszaszámolt, mikor cselekedjen, ám végül csak felállt, és hátat fordítva Minjoonnak lassan elindult az ajtó felé.

- Várj csak! – szólalt meg a férfi halkan, miközben pillái még csak meg se rebbentek.

Donghyun megtorpant, kezét maga mellé helyezte és kitapogatta a ruhái alatt rejtőző kard markolatát.

- Hagyjatok magunkra! – szólt ekkor Minjoon a kint álló szolgákhoz, akik értetlenül ugyan, de végül engedelmeskedtek a parancsnak. Donghyun ideges volt, jól tudta, hogy miért tette ezt a férfi.

Míg a fiú meg se moccant, Minjoon felállt és kardjához lépett, ami nem volt messze tőle. Lassan kihúzta a hüvelyéből, és megcsodálta a csillogó pengét. Közben Donghyun felkészült, hogy bármelyik pillanatban előrántsa a kardját, miközben válla felett hátranézett a férfire.

- Nem hittem volna, hogy itt, ilyen körülmények között találkozunk – vallotta be a férfi elmosolyodva. – Ifjú herceg. Mondja, hol van hűséges lovagja?

A kard hüvelyét eldobva szembe fordult a herceggel, aki követte a példáját. Előrántva a kardját a férfire nézett, aki ismét csak mosolygott.

- Felettébb vártam ezt a találkozást – jelentette ki Minjoon, majd Donghyun rátámadt.

Egyikük se becsülte le a másikat, és óvatosak voltak. A herceg ügyesen védekezett és felelt a támadásokra, ám sose sikerült még csak a közelébe se érnie, hogy megsebezhesse a férfit. Látszólag valamivel tehetségesebb volt nála, viszont ezt igyekezett sem az arckifejezésével, sem a cselekedeteivel elárulni. Csak a szüleire gondolt, és arra, hogy értük megnyeri ezt a küzdelmet.

A kardok folyamatos találkozásának éles hangja betöltötte az egész helyiséget, miközben a körülöttük lévő dolgok sínylették meg a következményeket, a két fél pedig jóformán az egész szobát bejárta a harc során. Végül valahogyan Donghyunnak sikerült megsebesítenie Minjoon arcát, ami egészen meglepte a férfit. Kezdetben mosolygott, majd egyre inkább agresszívvá vált. Látszott, hogy nem kezelte jól, ha valaki hozzá ért, ez pedig a hercegnek előnyére, de hátrányára is lehetett.

A kardok egy újabb találkozása után a két penge elkerülve egymást megvágta a másik fél vállát, majd megállt a nyakánál. Hosszú percegik álltak egymás szemébe nézve, mozdulatlanul. Végül Donghyun volt, aki felütötte Minjoon kardját, és elkerülte az újabb támadást, majd ő indult meg a férfi felé. A küzdelem ismét szünetelt pár percre, mikor Donghyunt sikerült sarokba szorítani. Minjoon a kifáradt fiú nyakához szegezte fegyverét, majd kiütötte a kezéből a kardot.

- Nem biztos, hogy jó döntés volt kiállni ellenem – szólalt meg a férfi, miközben mindkettejükről folyt le az izzadtság. – Nem gondolja, felség?

Minjoon felemelte a kardját, majd épp a fiú felé lendítette volna, ám Donghyun ekkor egy másik, véres kardot vélt észrevenni, átfúródni a férfi testén, aki mögött pedig Minki állt. Minjoon fájdalmasan nyögött fel, ám hangjának semmi ereje nem volt, a levegő is beléje szorult, és ahogy Minki kirántotta a fegyverét, a férfi eszméletlenül esett össze, és terült el a földön.

Donghyun kikerekedett szemekkel nézett Minkire, aki láthatólag szintén kimerült, a kardjával pedig nem Minjoon találkozott elsőként. A fiú arra számított, a férfi jól leszidja, amiért önmaga nézett szembe Minjoonnal, maga se tudva, mivel jár, ám ehelyett Minki halkan csak ennyit mondott. – Indulás.

Intett a hercegnek, aki csendben követte őt.

Janus - A menedék - 10. fejezet

Pár nappal ezelőtt

Donghyun Minkivel Hyojado egyik fogadójában telepedett le. Mindketten köpenyben üldögéltek egy asztalnál a sarokban, még a csuklyát is a fejükbe húzták, hogy ne ismerhessék fel a herceget, még se legyen feltűnő, hogy csak ő rajta van kapucni. Pár dolgot megtudtak már a tulajtól, aki mindig odajött hozzájuk, és megosztott velük pár információt, amikor épp nem kellett rendelésekkel törődnie. Azok azonban nem utaltak arra, hogy Minjoon már átvette volna az irányítást.

- Biztosan csak a nép elől titkolja el, fenntartja a látszatot, közben pedig ő irányítja a királyt – súgta Minki a hercegnek.

Tudta, hogy nem fog neki tetszeni, mégis tény volt, és Donghyun is megértette, hogy rossz hírekbe fognak botlani. – Valahogy újjá kellene szervezni egy sereget, behatolni és eltiporni ezt a Minjoont.

Donghyun csak bólintott. - Nehéz lesz. Ha túl hangosak leszünk, még a végén a fülébe jut.

- Igen, és az is előfordulhat, hogy néhányan az itteniek közül is neki dolgoznak, csak ellenőrzik, mi van az országban, és jelentik, ha valaki gyanúsan viselkedik. Bárki lehet az, így nem szabad senkiben sem megbíznunk minden elővigyázatosság nélkül.

Körbenéztek a kis fogadóban, ahol szinte már minden férfi ittas volt, mégis jól szórakoztak. Nem kevertek bajt, csak beszélgettek a velük egy asztalnál ülőkkel. A hangzavar hatalmas volt, Minki és a herceg a biztonság kedvéért, mégis a lehető leghalkabban beszélt.

- Van valaki, aki remélhetőleg tud segíteni – jutott eszébe a hercegnek.

Hamarosan már egy kovácsműhely előtt voltak. Már eléggé besötétedett, a lámpák égtek a szegényes kis lakásban, így még biztosan nem aludtak a lakók. Donghyun bekopogott. Nem is kellett sokat várniuk, mire egy hatvanas éveiben járó férfi nyitotta ki az ajtót. Először csak résnyire, hogy kikukucskáljon, aztán mikor felismerte a herceget, kilépett az ajtó elé.

- Felség! Mit keres itt? – kérdezte lesokkolva, ám még így is csak suttogott, mintha attól félne, valaki meghallja.

- Segítséget szeretnénk kérni – felelte a herceg szintén halkan.

- Minjoon meg akarja dönteni a király hatalmát? – kérdezte vissza sokkolva a férfi, miután a herceg elmesélte neki, mi történt. Minki addig az ajtó előtt állva várt, mintha csak őrködött volna, míg a másik kettő egy asztalnál foglalt helyet.

- Igen. Szeretnénk segítséget kérni. Azt hiszem, ketten ehhez kevesen leszünk. Szükségünk van rád.

- Mindenhol azt beszélik, hogy a király betegeskedik, és ön pedig eltűnt – közölte a férfi, mire a herceg és Minki megdöbbent. – Olyanokat ígéreteket tett, aminek köszönhetően a nép egyre jobban a befolyása alá áll. Magát akarja megválasztani a következő királynak.

- Na, persze – horkant fel a herceg. – Ahhoz nekem is lesz egy két szavam.

Minkire nézett, aki csak bólintott.

Együtt elmondták, mit terveznek tenni, és megnyugodva vették tudomásul, hogy számíthatnak a férfire. Azonnal felajánlotta a segítségét, bár látszott rajta, hogy félt. Maga is ajánlott pár dolgot Minkiéknek, akik elismerték, hogy remek ötlet. A férfi ezen kívül még figyelmeztette őket, hogy legyenek felettébb óvatosak, kinek mit mondanak, bár neveket nem tudott mondani, kikkel érdemes vigyázni.

Annak ellenére, hogy Minki elmondta neki, hogy nem szeretnének bajt hozni a fejére, a kovács ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak éjszakára, amúgy sem volt biztos hely, ahova mehettek volna. Hogy ne kelljen attól félni, hogy egy váratlan látogatás alkalmával rábukkannak Donghyunékra, a férfi az istálló egy szénával telített, ám ritkán használt boxában szállásolta el vendégeit. Mikor Minki és a herceg magára maradt, a férfi megkérdezte, honnan ismeri a kovácsot.

- Sokszor bejárt a palotába, mindig is kitűnő munkát végzett – mesélte a herceg széles mosollyal az arcán. – Egyszer vészhelyzetben gyártott egy seregnyi kardot, amivel veszélybe is sodorhatta volna magát, ugyanis volt, hogy az ellenség a nyakára szállt. Apámmal ismerik egymást, már ki tudja, mi óta. És ez még nem minden. Az anyám egyik rokona. A dédszüleik voltak testvérek, ha jól tudom.

Minki elismerte, szép kis kapcsolat, ebben a helyzetben pedig különösen jól jött.

Eközben Minwoo herceg és Eunji is elérte Wando szigetét, bár valamivel később értek oda. Nem halogatták sokáig a dolgot. Köpenyben végigmentek a falvakon, amik épp útba estek a palota felé tartva. Időnként elkaptak néhány beszélgetést a királyról, aki állítólag eltűnt, és így a Hyeonwoo miniszter felajánlotta az új király választását, közben pedig magára mutogat. A nép hiányolta a királyi családot és nem tudták, mi lehet velük. A herceg már többször is a határán volt, legszívesebben leleplezte volna magát, és elmondta volna, hogy nincs miért aggódniuk, majd ő elintéz mindent, ám Eunji mindig megállította.

Már a hajón eltervezték, mit hogyan fognak csinálni. A férfi adott a hercegnek is egy kardot, amit mind a köpenyük alá rejtettek. Bár Eunjinek igencsak nem volt ínyére a dolog, más választásuk nem volt. Eddig még nem kellett ehhez a megoldáshoz folyamodniuk, mindent meg tudtak oldani maguk, és a többiek esetében is remélték, hogy így lesz, viszont már nem halogathatták tovább a dolgot. Így is megígérte, hogy mindig a herceg mellett lesz, nem bírta volna elviselni, ha az óvatlansága miatt esne baja.

Hamarosan odaértek a palotához, az őröket kijátszva gond nélkül bejutottak az udvarra, a herceg pedig mutatott egy ajtót, amint át észrevétlenül bejuthatnak egyenesen a palotába. Az alagút, amin át mentek csupán másfél méter magas sem volt, így eléggé le kellett hajolniuk.

- Gyerekkoromban mennyit jártam erre – szólalt meg halkan a herceg, felidézve a régi időket, miközben időnként felnyögött a kényelmetlen helyzet miatt. Eunji csak mosolygott, ő pedig elkezdett mesélni. – Ez volt az én menekülő járatom, mintha csak nekem találták volna ki. Rengetegszer kellett olyat csinálnom, amit nem akartam. Az a sok nevelő lecke, meg a miegymás, már teljesen elegem volt belőlük, így elrohantam, és amikor nem figyelt senki, elbújtam ide, majd kijutottam az udvarra. Ott már kereshettek.

- Felelőtlenség volt, felség – szólt közbe Eunji, de még mindig csak mosolygott, ahogy elképzelte a kis herceget. – A nevelők és az egész udvar csak jót akar Felségednek.

- Lehet – sóhajtott Minwoo herceg. – De gyerekszemmel nézve ostobaság volt. Most már másképp látom az egészet. Ez az alagút már túl kicsi.

Eunji már azt hitte, komolyan gondolja, hogy többet kellett volna figyelnie a tanításokra, de ahogy a herceg befejezte, cseppet sem erről árulkodott. Mégis mindketten jót nevettek a tréfán.

- Nem, valójában másképp látok mindent – vallotta be Minwoo, miközben a szülei jelentek meg előtte. – Azt hiszem, kész vagyok arra, hogy koronaherceg legyek.

Remélte, hogy a szüleinek nem esett baja. Abból, amit a faluban mondtak, semmi jóra nem számíthatott.

Hamarosan végre beértek a palotába. Egy folyosón voltak, ahol szerencsére nem volt senki. Kinyújtózkodtak, majd a herceg vezetésével először a börtön felé vették az irányt Eunji javaslatára. Igyekeztek minél halkabban és észrevétlenül közlekedni, ami rizikós volt, de sikeres. A börtön ajtaja előtt azonban két őr is állt, és nagy valószínűséggel lehetett egy bent is. Más választásuk nem igen volt, így Eunji elintézte őket. Komótosan kilépett rejtekhelyükről, majd mielőtt valamelyikük is megszólalhatott volna, leütötte őket a kardja markolatával. Ő ment előre, mikor beléptek a börtönbe, mögötte szorosan követte a herceg.

Eunji leütötte a bent lévő őrt is, a herceg pedig azonnal a cellákhoz rohant. Mindegyik üres volt, kettő kivételével. Az egyikben az anyja, a másikban az apja volt. Amint meglátták a herceget, teljesen ledöbbentek, azt se tudták, mit mondjanak.

- Herceg! – nyúlt érte a rácsokon át az anyja, miközben megállíthatatlanul előtörtek a könnyei.

- Anyám! – lépett közelebb Minwoo is, majd apját is megnézte. Mindketten sápadtak voltak, és lefogytak, szemeik körül pedig sötét karikák húzódtak. Ki tudja, mióta lehettek bezárva.

- Mit keresel te itt? – kérdezte a király.

- Jöttünk segíteni – felelte Minwoo megkönnyebbült mosollyal. Szemébe könnyek gyűltek szülei láttán.

Közben Eunji megszerezte a kulcsokat és kiszabadította őket, amit hatalmas családi ölelés követett, könnyek közepette. Eunji csak mosolygott néhány méter távolságból, majd a király őt is megölelte hálából, amiért megóvta a fiát. Látszólag nem foglalkozott a rangjával, viszont Eunjinak annál inkább kényelmetlen volt.

- Siessünk! – javasolta, majd vele az élen el is indultak.

Innentől a cél a kijutás volt, és a család védelme volt az első. Megpróbáltak visszamenni az alagúthoz, amin át bejöttek. Nem is volt furcsa, hogy udvarhölgyeket nem láttak a palotában, olyan volt, mintha üres lett volna, bár katonákra számítottak, elég sokra. Már nem voltak messze az alagúttól, Minwoo egész végig anyja kezét fogta. Egyszer csak az egyik ajtó, amelyik mellett elmentek, hirtelen kivágódott, majd egy másik is előttük, ezzel körbezárva őket.

- Lám, lám, lám! Kit köszönthetünk körünkben? – lépett oda undorító mosollyal egy hadvezér.

Intett egyet, mire a királyt és királynét hátulról, míg Minwoo herceget és Eunjit az előttük lévők ragadták meg a férfi felé fordítva mindenkit.

- Anyám! Apám! – kiáltott kétségbeesetten a herceg, miközben szülei is ugyanezt tették.

Eunji próbált kiszabadulni és a kardjáért nyúlni, ám tarkón ütötték, és a földre esett. Amíg próbált felállni, hátulról megragadták és szinte felrángatták. Elvették a kardját, és hátrakötözték a kezeit. Eközben a herceget is megfosztották a fegyverétől, kezeit hátrafogták, akárhogyan próbáltak, nem tudtak kiszabadulni, túl sokan voltak.

Amíg a szüleit visszavitték a börtöncellába, a herceg és Eunji valahova máshova tartottak. Útközben Eunji egy pillanatra sem hagyott fel a próbálkozással, hogy kiszabadítsa magát, a köztél azonban erősebbnek bizonyult, a körülöttük lévő katonák pedig voltak vagy húszan. Még ha ki is szabadulnának, se jutnának messzire, főleg fegyver nélkül, a férfi mégis szüntelenül törte a fejét valami terven egész idő alatt. Leginkább az tartotta féken, hogy a herceg épségét nem kockáztathatta meg. Ha egyedül lett volna, talán még meg is próbálkozott volna a szökéssel, így azonban neki se mert fogni.

Több folyosón haladtak végig, és minél tovább jutottak, Minwoo herceg annál biztosabb volt benne, merre tartottak. A trónterem. Kinyíltak előttük az ajtók, ahogy beléptek pedig megpillantották a trónon ülve Hyeonwoot, aki hatalmas mosollyal fogadta őket. A herceg és Eunji is rángatózott, próbált kiszabadulni, miközben a férfi láttán vegyes érzelmek kerítették őket hatalmukba. Harag, és undor keveredett egymással.

A trónszék egy magasabb részen volt, ahova három lépcsőfok vezetett fel. Az egész teremben vörös szőnyeg volt, két oldalt pedig székek sorakoztak. A katonák a lépcsőhöz vezették a herceget és a férfit, majd előrelökték, rákényszerítve, hogy letérdeljenek az egyik fokra. Minwoo herceg villámló tekintettel nézett fel a férfire, miközben Eunji még mindig nem tűrte, ahogy bántak vele, és próbálta lerázni magáról a kezeket, amik a vállait fogták, így még csak fel sem tudott állni.

- Örülök, hogy találkozhatunk, ifjú koronaherceg – szólalt meg Hyeonwoo széles mosollyal az arcán. – Bár azt hiszem, már nem sokáig hívhatnak így. Találkozunk odaát!

Semmi egyebet nem kellett csinálnia. Alighogy kimondta, a mellettük álló két férfi kardot szegezett a herceg és Eunji nyakához. Eunji csak Minwooért aggódott, aki felszegte az állát, és a pengét bámulva nyelt egyet idegességében.

Mindeközben egy ismeretlen hajó szelte a habokat egyenesen a kikötő felé tartva, ahol minden egyes alkalommal elindultak Minkiék is küldetésekre menet. A célpontjuk nekik is ugyanaz a falvacska volt, és egyazon útvonalon haladtak tovább. A fedélzeten nagyjából negyvenen voltak. Egy férfi volt a kormánynál, mellette állt a legnagyobb rangú mindközül, míg a többiek szétszórtan ültek és beszélgettek. Pár óra múlva már ki is köthettek.

Identitás - Heechul OS

Mimi izgatottan foglalta el a helyét a repülőgépen, majd bekapcsolta a zenét és hátradöntve a támlára a szemét kikémlelt az ablakon. Alig várta már, hogy a hosszú út után végre megérkezhessen. Évekig küzdött, keményen dolgozott és tanult ezért a napért, egyszerűen túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. De az volt. Egy átlagos magyar lányként végre lehetőséget kapott, hogy elmehessen Koreába.

Minden sok évvel ezelőtt kezdődött. A kpopnak köszönhetően, ami szinte az életet és a boldogságot jelentette számára, több embert is megismert, akik közül külföldiek is voltak. Már rég óta álmodott arról, hogy egy nap megtanul koreaiul, így az angolt is mindent beleadva, hamar elsajátította. Ennek köszönhetően pedig nem volt akadálya a határokon túli ismerkedésnek. A sok év alatt egy koreai fiú bizonyult számára a legnagyobb támasznak. Barátnője után, ő volt az első ember, akivel őszintén megoszthatta a gondolatait. Az egyik banda rajongói csoportjában találtak egymásra, támogatták, bíztatták egymást, felszabadultan beszélgettek, mintha már nagyon régóta ismerték volna egymást. Csak néhány közös kedvencük volt, mégis remekül megértették egymást. Azonos véleményen voltak a pletykák és botrányok kapcsán is, és meséltek egymásnak az élményeikről. A fiú megosztotta vele, milyenek voltak a koncertek, amikre sikerült elmennie, Miminek pedig elég volt elképzelnie, hogy repdessen az örömtől. És a várva várt nap végre elérkezhetett. Végre személyesen is találkozhatott vele, és már nyugodtan beszélhettek egymással, nem kellett az angolra támaszkodniuk.

Már csak néhány óra választotta el a találkozástól a fiúval.

A fiúval, akihez foghatót még nem ismert.

A fiúval, akit Kim Heechulnek hívtak.

Ahogy Mimi elhagyta a repteret, még a száját is elfelejtette becsukni, ahogy körülnézett a városban. El se tudta hinni, hogy végre itt van. Meghatódott, amitől könnyek gyűltek a szemeibe. Egyszerűen nem tudta letörölni a mosolyt az arcáról, csak mosolygott, mint egy kis idióta, ahogy haladt végig az utcán, a tömeg közepette. Lenyűgözték az épületek a forgalom, és minden. Teljesen más volt, mint Magyarországon. Még a tömeget se bánta.

Mikor végre összeszedte magát, leintett egy taxit, és a barátja által megadott címre kérette magát. Sokat beszélgettek facebookon, bár mindig csak írásban, de a fiú profilképe alapján biztos volt benne, hogy azonnal felismeri, ha meglátja. Utolsó beszélgetésük alkalmával, az utazás előtti nap azt mondta, nem tud kijönni eléje, de megadta a munkahelyének a címét, ott találkozhatnak.

Mimi egész úton idegesen szorongatta az ölében lévő táskáját, miközben az előtte lévő ülés támláját bámulta. Lábai reszkettek. Olyan nyugodtan beszélgettek az interneten keresztül, most mégis ideges volt a gondolattól, hogy hamarosan valóban találkoznak. Megfordult a fejében, hogy ha élőben látja, és majd jobban megismeri, a fiú már nem fogja annyira kedvelni, mint eddig, és a barátságuk kárára megy. Egész úton azért fohászkodott, hogy ne így legyen.

A fiú elmondása szerint egy kis gyorsétteremben dolgozott, amit nem is volt olyan nehéz megtalálni, és még sok időbe sem telt, hamarosan Mimi már az épület előtt állt. Összeszedte minden bátorságát, vett egy mély levegőt és belépett. Az ajtóban megtorpant és közbenézett. Sokan voltak, de mégis volt pár üres asztal. A többség barátokkal evett együtt, de volt, aki egyedül fogyasztotta el ebédjét.

- Kész a négyes asztal rendelése! Két napi menü – kiáltott egy fiú a pult mögül, miközben kirakta a tálcát, ahonnan az odafáradó vendég könnyen elérhette, majd azzal együtt visszaült a helyére.

Mimi elvárásainak megfelelően azonnal felismerte a fiút. Nyelt egy nagyot, megköszörülte a torkát, és odalépett a pulthoz.

- Szia! – intett. – Én vagyok, az Mimi!

A fiú letörölte a pultot, majd félredobva a rongyot, felvett egy kis noteszt és egy tollat, és a lányra pillantott.

- Mit szeretnél? Ma néhány hamburger akciós. Igazán megéri.

Mimi kissé elbizonytalanodott. Nem igazán ilyen reakcióra számított.

- Én vagyok az, Mimi! – próbálkozott újra. – Noémi. Tudod!

- Figyelj! – sóhajtott fel a fiú kelletlenül. – Nem ismerek minden vendéget személyesen, már ne is haragudj! Ha nem rendelsz semmit, kérlek, távozz! Sok dolgom van.

Újabb vendégek érkeztek, a fiú pedig mosolyogva vette fel a rendelésüket, majd leadta a konyhának. Mimi zavartan nézte őt, miközben azon gondolkodott, miért viselkedik így vele. Biztos volt benne, hogy ő az, ő Kim Heechul, akivel már évek óta barátok. Akkor mégis miért? Teljesen elbizonytalanodott. Már arra is gondolt, vagy a fiú szórakozik vele, vagy valaki más ültette fel nagyon szépen. Ő pedig minden nap minden egyes szónak bedőlt. Ennyire naiv lenne?

- Kim Heechul, ugye? – bökte ki aztán valamivel halkabban, mint eddig.

- Igen? – kérdezett vissza a fiú anélkül, hogy ránézett volna.

- Te vagy az, akivel évek óta barátok vagyunk – folytatta tovább Mimi kitartóan. – Mindig bíztattál és segítettél. Meséltem neked, hogy egyszer megtanulok koreaiul és meglátogatlak.

- Valóban jól tudsz koreaiul – vágott közbe a fiú, miközben végre ránézett a lányra –, azonban halvány lila gőzöm sincs, miről beszélsz. Biztosan mondhatom neked, hogy most látlak először.

Mimi elbizonytalanodott, de nem akarta ennyitől feladni. Részben miatta jött el idáig, nem létezik, hogy ne emlékezne rá. Mindig kedves volt hozzá. Ennyire más lenne a valóságban, mint a chaten? Vagy csak zavarban van, hogy hirtelen megjelent? De hiszen szólt neki, mikor jön. Ő adta meg a címet, ahol megtalálhatja.

Mimi végül sóhajtott egyet, és leült az egyik közeli asztalhoz. Csak nézte a fiút és próbálta kitalálni, mi folyik körülötte. A kitűzőjén a név stimmelt, rá is kérdezett. A profilképén is ő van, akkor mégis mi a baj hirtelen a személyiségével? Mimi kissé elkeseredett és már egyre nevetségesebb magyarázatokkal próbálta nyugtatni magát, ám végül elhessegette a gondolatokat. Nem tudta, mihez kezdjen ezután. Nem ismert senkit a fiún kívül – vagyis úgy tűnik, őt nem ismeri senki. Ekkora városban könnyen elveszne pár perc alatt. Nem volt olyan talpraesett, hogy egyedül boldogult volna, így remélte, hogy a fiú majd segít neki.

Ahogy elnézte Heechult, ügyesen végezte a munkáját, párszor még Mimire is pillantott, aztán a lány döbbenetére egyszer csak megindult feléje.

„Csak nem emlékszik már? Talán eszébe jutottam?” – reménykedett magában a lány, a fiú kifejezése azonban nagyon nem ezt sugallta.

- Figyelj! – lépett oda hozzá, miközben látszott, hogy próbál nyugodt maradni. – Nagyon irritáló a jelenléted. Ne bámulj állandóan, nem vagyok kirakati bábu! Ha nem rendelsz semmit, emeld fel a hátsód és menj utadra! – mutatott az ajtó felé, majd megpördült és visszament a helyére.

Mimi szemébe könnyek gyűltek a fiú szavai hallatán. Túl durvának és oktalannak találta a viselkedését. Mielőtt végképp elsírta volna magát, felpattant és gyors léptekkel elhagyta az éttermet.

Egy fiú a személyzeti ajtó mögül kukucskálva figyelte a távozását, majd lopakodva barátja mellé lépett a pult mögé. Ugyanolyan egyenruhát viseltek, egy fehér inget és egy piros kötényt, mellkasukon pedig ott díszelgett kitűzőjük, amire nevük és beosztásuk volt írva.

- Hé, Hyung! – szólította meg barátját Jungwoo, miközben továbbra is a bejárati ajtót bámulta.

- Késtél! – jelentette ki hidegen a fiú. – Mi van veled?

Jungwoo nem válaszolt azonnal, majd komoly, mégis kíváncsi tekintettel barátjára nézett, aki elvette az egyik visszahozott tálcát, majd minden rajta lévő dolgot a helyére rakott.

- Mit mondott az előbbi lány? – kérdezte.

- Melyik?

- Amelyik az előbb ment el.

Heechul közben visszafordult a pulthoz, és végignézett a vendégeken.

- A külföldi? – kérdezett vissza, majd fintorgott egyet. – Mit t’om én! Teljesen zakkant. Azt állítja, ismer, pedig most láttam először. Tudtam, hogy népszerű vagyok, de ez már akkor is…

Mondatát nem fejezte be, Jungwoo arcán zavart mosoly jelent meg, amit barátja is látott és kíváncsian húzta fel a szemöldökét. Jungwoo érezte, hogy lebukott, így gyorsan megpördült és elindult volna a konyha felé, ám Heechul a vállára tette a kezét, és maga felé fordította.

- Mit csináltál már megint? – kérdezte barátjától kelletlenül, aki erre újra elsütött ártatlan mosolyt.

Jungwoo mindig is elég félénk volt, és könnyen elsírta magát, akár boldog, akár szomorú volt. Heechul volt az egyetlen, akivel önmaga lehetett, és valamivel bátrabb volt. Voltak azonban olyan dolgok, amiket még a legjobb barátjának sem tudott elmondani.

Pár órával később Mimi újra visszajött, és leült az egyik hátsó asztalnál. Kezdett beletörődni abba, hogy egyedül kell boldogulnia, így valami olcsó helyet keresett az újságokban, ahol esténként maradhat. Elhatározta, hogy csak azért is jól fog mulatni ezalatt az idő alatt, míg itt van és egymaga is felfedezi a várost, ha kell.

Egyszer csak észrevette, mintha valaki az asztalhoz lépett volna, és megállt vele szemben. Felpillantott és a két pultos fiút vette észre maga előtt.

- Szia! – integetett félénken az elől álló, mire a mögötte álló oldalba bökte.

- Mondd már! – dörmögte halkan.

A fiú zavartan elkezdett dadogni, mire a másik a szemét forgatva felsóhajtott, majd lelökte társát az egyik székbe, ő maga pedig melléje ült.

- Figyelj! – fordult Heechul Mimihez. – Ez a kis Csodabogár keverte a bajt, amiből a délelőtti félreértés keletkezett. Én vagyok Kim Heechul, és én vagyok azon a profilképen. Viszont… - Ekkor neheztelve barátjára nézett, majd újra vissza a lányra, miközben ujjával lazán barátjára bökött. – Ő az, akivel egészen eddig beszélgettél.

- Hogyan? – lepődött meg a lány, majd pislogott párat.

- Jól hallottad! – sóhajtott újra a fiú, majd felállt és odavetette barátjának. – Beszéljétek meg a helyzetet, aztán gyere vissza dolgozni!

Miközben visszament a pult mögé, Mimi szemmel követte őt, és nem tudta hova tenni az érzéseit. Végül az előtte ülő fiú zavart torokköszörülése zökkentette ki, mire zavartan rápillantott.

- Szóval te vagy az – mosolyodott el. – Mimi vagyok. Bár már ismersz.

A fiú bólintott. – Park Jungwoo vagyok. Sajnálom, hogy hazudtam. Én csak… nehezen barátkozom, és gondoltam, könnyebb lesz, ha másnak adom ki magam.

- De egy valós embert választani, aki ráadásul a barátod…

- Igen, tudom. Heechul mindig is népszerű volt. Mindig segít nekem és sokszor ő az egyetlen, aki mindig mellettem áll. Olyan, mintha a bátyám lenne. Én csak…

- Rendben, megértettem – mosolyodott el a lány biztatóan. – Nem kell magyarázkodni, örülök, hogy személyesen is megismerhetlek.

- Szintúgy – felelte alig hallhatóan Jungwoo, miközben idegesen kapkodta a tekintetét.

Egy ideig csendben ültek, miközben egyikük se tudta, mit szóljon. A neten tényleg könnyebben elbeszélgettek, de most, hogy itt ülnek egymással szemben, már teljesen más szint volt. Hihetetlenül idegesek voltak, és tudták, hogy valamivel ezt enyhíteni kell, ám nem igazán tudtak bármire is gondolni.

- Nem kérsz esetleg valamit enni? – kérdezte aztán a fiú. – Ha kell állom. Amolyan kiengesztelésképp.

- Nem nagyon eszem gyorsétteremben, de perpillanat bármi megteszi, úgyhogy elfogadom – mosolyodott el újra Mimi, mire a fiú felállt, és elindult a pulthoz. Útközben nekiment egy széknek és egy asztalnak, olyankor összetorzult arccal fogta a megfájdult testrészét, és zavartan mosolyogva pillantott vissza Mimire, aki nem bírta megállni, hogy ne nevessen egy picit a jeleneten. Jungwoo tényleg ideges és félénk volt, de jól állt neki. Aranyos volt és kedves. Mimi ráismert benne arra a fiúra, akivel évek óta beszélgettek naponta.

Hamarosan Jungwoo visszatért, ám ez alkalommal már nem ülhetett le.

- Vissza kell mennem, dolgozni – közölte a lánnyal, miközben elé rakta a tálcát. – Viszont hamarosan végzek. Megvárhatsz, aztán még beszélgethetünk.

Mimi csak bólintott, mire Jungwoo széles mosolyra húzta a száját, és visszasietett Heechul mellé. Mimi tovább kereste a lakásokat, közben pedig elnézte, ahogy a két fiú ügyeskedett. Időnként látta, hogy beszélgetnek és nevetgéltek, mikor épp semmi dolguk nem volt, ez pedig mosolyt csalt az ő arcára is.

Mimi időközben talált egy lakást, és fel is hívta őket. Még aznap megnézhette, így nagyon örült az ajánlatnak, ennek ellenére is megvárta a fiúkat. A munka végeztével együtt indultak útnak a buszváró felé. Mimi és Jungwoo mentek elől, valamivel lemaradva pedig Heechul követte őket. Jungwoo egyre bátrabb lett, de még mindig ott volt az az aranyos, gyerekes félénkség.

- Hamarosan lesz egy FT Island koncert – közölte a lánnyal, mire Mimi szemei felcsillantak. – Szeretnél eljönni velem?

- Naná, hogy! Erre vártam már mióta! – örvendezett a lány, majd mindketten Heechul felé fordultak, aki egészen eddig elgondolkodva bámulta az autókat, amik elhaladtak mellettük, most azonban, mintha megérezte volna, feléjük fordult.

- Mi az? – húzta fel a szemöldökét, mire a másik kettő felnevetett.

- Te is eljössz a koncertre, ugye, Hyung? – lépett oda hozzá Jungwoo és kisgyerekesen elkezdte ráncigálni barátja kezét.

- Dehogy megyek, hagyj ki ebből! – felelte Heechul bosszúsan, miközben próbálta kiszabadítani a karját.

- De megígérted, Hyung! – nyafogott tovább Jungwoo, mire barátja felsóhajtott.

- Az csak azért volt, hogy ne menj egyedül. De most úgy látom, akad jobb partnered.

Azzal megszaporázta lépteit, és hátrahagyta barátját és Mimit.

- Mitől ilyen? – kérdezte fintorogva a lány, miközben követték a fiút.

- Hagyd rá! Őt nem lehet kiismerni – mosolygott Jungwoo, mosolya azonban meg-megrezzent.

A buszváróban elváltak az útjaik. Külön buszra szálltak fel, de megígérték, hogy még látni fogják egymást. Mimi felkereste a férfit, aki albérletbe adta a lakást, majd együtt kimentek, hogy személyesen is lássa a helyet, amiről szó volt a telefonban. Egy kis apartman második emeltén lévő aranyos kis lakásról volt szó. A férfi haladt elől, miközben végig mesélt az épületről.

- Valójában volt már más érdeklődő is, de gondoltam, megmutatom önnek, aztán majd döntenek. Nem tűntek túl biztosak az ügyben – magyarázta a lánynak.

Ahogy kiértek a folyosóra, a férfi összeráncolta a homlokát. Mimi követte a pillantását, és a folyosó végén két várakozó fiút pillantott meg. A lépéseik hangjára feléjük fordultak, Mimi pedig azonnal felismerte őket.

- Hát ti? – lépett közelebb Mimi hozzájuk.

- Végre kerestünk annyit, hogy saját lakásunk legyen, és itt kötöttünk ki – magyarázta Jungwoo.

- Ismerik egymást? - mutogatott körbe a férfi, majd kinyitotta az ajtót és előreengedte őket.

- Mondhatjuk – felelte közben Jungwoo.

Heechul nem is törődve semmivel feltérképezte a kis lakást, miközben Mimi és Jungwoo csak körbefutottak a szemükkel, és tétlenül álldogáltak. Az előszoba egybe volt a nappalival, és csak egy boltív választotta el a konyhától is. Érdekes és tetszetős megoldás volt, igazán egyedinek találták.

- Akkor mit tegyünk? – biggyesztette le az ajkait Mimi, majd újra körbenézett a helyiségben. – Nekem is szükségem lenne rá. Egyáltalán nincs hova mennem.

Nem volt nagy és túl zsúfolt sem, egymagának épp megfelelő lett volna.

- Mi se mehetünk már vissza – gondolkodott el Jungwoo is, majd felcsillant a szeme, mikor eszébe jutott valami. – Mi lenne, ha mindhárman itt laknánk?

- LEHETETLEN! – kiáltott fel azonnal Mimi és Heechul egyszerre.

- Nem, majd én keresek valami mást akkor – mosolyodott el idegesen a lány. – Úgyis én jöttem később. Ti előbb itt voltatok, titeket illet.

- De… ez nem lenne helyes tőlünk. Neked nagyobb szükséged van rá – ellenkezett Jungwoo, ám ekkor Heechul vágott közbe.

- Neki van igaza, Jungwoo. Mi voltunk itt előbb. Egyébként, ha rövid ideig maradsz csak, miért nem mész hotelba?

- Még nem tudom, pontosan meddig maradok – felelte Mimi. – De ha már itt tartunk. Miért nem rendes lakásba költöztök, ahelyett, hogy albérletbe jöttök?

Heechul csak vállat vont, majd elkezdett járkálni a helyiségben.

- Azt hiszem, nekünk kéne lépni, Heechul – fordult barátja felé Jungwoo.

- Én innen egy tapodtat sem mozdulok – makacsolta meg magát a fiú, majd ledobta magát egy babzsákfotelre. – Tetszik a hely, és maradok.

- Azt hiszem, akkor én megyek – nézett mosolyogva Mimi Jungwoora, majd látva a fiú aggódó, bűnbánó kifejezését, felnevetett. – Ne tégy úgy, mintha valami rosszat tettél volna! Ez van. Nem adom fel, találok valami jó helyet, és majd jelentkezem. Rendben?

A fiú végül mosolyogva bólintott, Mimi pedig távozott. Bár magabiztosan hangzott, egyáltalán nem volt az. Ahogy leért az utcára, megtorpant, és körbenézett. Jungwoo kijelentésétől teljesen ideges lett, és minél előbb el akarta kerülni a kínos helyzetet, ezért adta fel ilyen hamar a lakást, azonban szeretett volna ott lakni. Tényleg aranyos volt, nincs sok zaj, nagy forgalom, és a kilátás is szépnek volt mondható. Az ára is kímélte a bukszát, szinte már bánta, hogy feladta. Végül elhessegette a gondolatot, és elindult, hogy keressen valami mást.

Miközben a fiúk berendezkedtek, Mimi lakás után kutatott, ám egészen estig sikertelenül. Jungwoo kíváncsi volt, mi a helyzet a lánnyal, és kissé aggódott is érte. Épp a könyveit pakolta fel a keskeny szekrény polcaira, miközben Heechul ramyunt főzött.

- Hyung! – szólalt meg egyszer csak a kezében lévő könyvre nézve. – Nem kellene inkább Mimit hagyni itt lakni?

- Aggódsz érte? – kérdezett vissza a fiú, meglepve ezzel Jungwoot, aki zavartan dadogni kezdett.

- Én… nem… vagyis igen… de csak mert…

- Mit akarsz tenni igazából? – vágott közbe Heechul, Jungwoo azonban nem tudott válaszolni. Megint meglepte barátja a kérdéssel, és miközben ezen gondolkodott, Heechul maga is eltöprengett ezen a kérdésen. Ő sem volt biztos benne, hogy jó döntést hoztak, de már nagyon rég óta pályáztak erre a helyre, és most végre lehetőségük nyílt elszakadni otthonról. Mielőtt bármelyikük is újra megszólalhatott volna, a csengő törte meg a csendet.

- Kinyitom! – pattant fel Jungwoo, majd odarohant az ajtóhoz, és valósággal kitépte a zárból. Meg sem lepődött azon, ki állt előtte, nagyon remélte, hogy így lesz.

Félreállt az útból, és beengedte a lányt, aki zavartan bámult lefelé.

- Egészen idáig kerestem, de nem találtam semmit – fogott bele a magyarázkodásba a Mimi. – Nem bánnátok, ha mégis maradnék? Persze csak, amíg nem találok mást. Nem zavarnék, csendben leszek és beszállok az árba is… Rajtatok kívül nem ismerek itt senkit.

- Felőlem rendben – mosolygott Jungwoo biztatóan. – Van elég hely. Hyung, Mimi itt marad, oké?

Bekukkantottak a konyhába, ahol Heechul épp szűrte le a tésztát, hátat fordítva nekik.

- Nem fogok zavarni – közölte kissé félénken Mimi, majd várt a fiú válaszára, Heechul azonban nem szólt semmit.

- Beleegyezett – jelentette ki erre Jungwoo mosolyogva, majd az egyik szobához vezette a lányt. – Érezd otthon magad! Mindjárt kiviszem a cuccaimat. Még nem sok mindent pakoltam ki.

Amint a lány elrendezte a holmijait, Jungwoo megjelent az ajtóban, és kérte, hogy vacsorázzanak együtt. Egy kis asztalhoz ültek le, evés közben egyikük sem szólt. Mimi próbálta megtörni a kínos csendet, a fiúkat viszont egyáltalán nem zavarta.

- Na és eddig hogy tetszik itt? – kérdezte egyszer csak Jungwoo a lányra pillantva.

- Teljesen más, mint otthon – mosolyodott el Mimi. – Szeretek itt lenni.

- És van elég pénzed? Meddig maradsz?

- Még nem egészen tudom. Pénzügyileg viszont azt hiszem, keresek valami ideiglenes állást. Bár egyelőre még van pénzem, jó biztosra menni. Esetleg egyik nap körbevezethetsz, ha van időd.

Jungwoo csak mosolyogva bólintott, ezután pedig csendben folytatták az evést, aztán Mimi szólalt meg.

- Nagyon várom már a koncertet. El se hiszem, hogy láthatom őket élőben. Annyiszor hallottam már őket, minden számukat letöltöttem, minden koncertet láttam, és rengeteg dolgot tudok a tagokról is…

Miközben magyarázott, Jungwoo mosolyogva figyelte, majd amint befejezte, elképedve közölte a lánnyal. – Azta, te nem vagy semmi. Igazi rajongó vagy.

- Inkább zajongó! – javította ki mogorván Heechul, majd felállt, a mosogatóba rakta a tányért és bement a szobájába.

Jungwoo vállat vont, majd Mimivel egymásra mosolyogtak.

- Több marad nekünk – jegyezte meg a fiú mosolyogva, majd egy újabb adagot készült merni a tányérjába.

A napok jöttek-mentek, Mimi pedig egyre jobban kiismerte magát a környéken. Élvezte az időt a fiúkkal, bár a maguk módján mindketten visszahúzódóak és csendesek voltak. Jungwoo a félénksége miatt, Heechul meg csak jobban szeretett egyedül lenni. Hamarosan elérkezett a koncert napja, amin Jungwoo és Mimi remekül szórakoztak. A lány pár éve még álmodni se mert volna, hogy egyszer eljut egy koreai koncertre. Hálás volt a fiúnak, hogy gondolt rá. Bár egészen más miatt rajongott a bandáért, hazafelé egész úton erről beszéltek.

- Annyira eszméletlen volt! – ujjongott Mimi, mikor sétálva haladtak az apartman felé. – Még mindig nem hiszem el, hogy valóság az egész.

Felnézett az égre és próbálta összeszedni magát, azonban úgy érezte, ha behunyja a szemét, újra és újra átéli az egészet.

- Mimi!? – hallotta egyszer csak a nevét, ami kizökkentette a képzelgésből. A lány zavartan kereste a hangforrást, mire pár méterre mögötte Jungwoot pillantotta meg, aki időközben megtorpant.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian.

Szemben álltak egymással. A kellemes esti szellő végigsöpört a kis utcán. Senki nem volt rajtuk kívül, teljes csend vette őket körbe. Mimi várt Jungwoo mondanivalójára, a fiú azonban nehezen tudta kibökni, amit akart. Aztán kezei ökölbe szorultak, behunyta a szemeit, és egy szuszra elhadarta, amit szeretett volna.

- Járnál velem, kérlek?

Mimi pislogott párat. Nem tudta, hogy most még a koncert hatása alatt van-e, vagy tényleg jól hallotta. Jungwoo tett pár lépést előre, de nem mert a lányra nézni. Tekintetét zavartan ide-oda kapkodta. Aztán egyszer csak megpördült, hátat fordítva a lánynak, majd idegességében maga előtt a kezeivel játszadozva folytatta. Egyre gyorsabban beszélt, és már nem is gondolkozott előtte, csak mondta és mondta, minél előbb túl akart lenni ezen a helyzeten.

- Nem kell most válaszolnod. Ne is válaszolj most! Csak mióta itt vagy, nagyon jól érzem magam. Mármint eddig is jó volt, meg minden. Heechullel is elvoltam, és te is ott voltál a facebookon, de ez teljesen más, és… Nem is tudom. Csak szeretném, ha velem maradnál. És bár lehet, hogy nyápicnak tartasz, meg csalódtál bennem, mikor kiderült, hogy én vagyok a profil mögött és…

Miközben beszélt, Mimi csendes léptekkel, lassan elindult feléje, majd ahogy odaért hozzá, szorosan átölelte a fiút hátulról, és hozzábújt. Jungwoo teljesen ledöbbent, a lány cselekedete belé fojtotta a szavakat, ám valahogy úgy érezte, nem is kell tovább mondania. Nem volt szükséges, hogy bármit is mondjanak. Hosszú ideig csak álltak mozdulatlanul. Élvezve a pillanatot, és a vele járó kellemes érzéseket.

Másnap Jungwoo beszervezte a gyorsétterembe konyhasegédnek Mimit, aki annak ellenére is, hogy állandóan rohangálnia kellett, élvezte a munkát, és így még a fiúk közelében is lehetett. Jungwoo mindig kicsattant az örömtől, ha a lány közelében volt, arcára egy gyerekes, idétlen mosoly ült ki, azonban sokkal többet hibázott, mint eddig. Heechultől kapott pár komolytalan ütést a tarkójára, ám jót nevetek az egészen. Ami Heechult illeti, mindig csak szerényen mosolygott, de mikor felnevetett, hangja betöltötte az egész helyiséget. Legalábbis Mimi kezdte így érezni. A fiú sokat segített neki, és bár nem mutatta ki, már nem bánta, hogy együtt laktak.

Minél több időt töltöttek együtt hármasban, Mimi egyre jobban összezavarodott. Mindkettejüket kedvelte, azonban más módon. Jungwoo az elejétől kezdve kedves volt, mindig biztatta, és próbált a kedvére tenni, ugyanakkor Mimi bárhogy is nézte, egy kistestvérnél, akire mindig vigyáznia kell, nem tudta többnek tekinteti, és erről nem tehetett. Próbálta magát rábeszélni, hogy ez így nem helyes, és minél előbb tisztázni akarta magában a dolgokat. Igyekezett kiigazodni az érzésein, és kissé megsajnálta a fiút, mikor rájött, hogy nem úgy szereti, ahogy azt ő gondolja, ezt pedig magának is be kellett végül vallania. A fiúnak azonban nem tudta elmondani, így folytatta tovább, ahogy eddig. Másrészről viszont nem beszélhetett róla senkinek. Nem mondhatta el a fiúnak a facebookonn, akivel mindent megbeszéltek eddig, se a barátnőjének, akit mostanában egyre nehezebb volt elérni.

Egyik reggel a fiúk már indulásra kész voltak, mikor Mimi még betakarózva ült az ágyon felhúzott térddel, és azt átkarolva gondolkozott. Nem mert a fiúk elé menni, míg ő maga nem volt tisztában az érzéseivel. Rájött, hogy kedveli Heechult, ám nem hitte, hogy a fiú is így érezne iránta. Viszont Jungwooval már hetek óta járnak, ráadásul a fiú mindig olyan lelkes. Nem volt szíve elmondani neki, mert tudta, hogy megbántja. Ki kellett találnia valami kifogást, ugyanis sosem volt jó az érzelmei elrejtésében. Ő maga nem tudta elmondani, de ha Jungwoo magától jön rá, még fájdalmasabb.

- Sosem lett volna szabad ezt elkezdenem – dörmögte fennhangon. – Nem kellett volna ennek megtörténnie.

Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonja, ami üzenetet jelzett.

A fiúk közben türelmetlenül néztek rá az órájukra, minden fél percben, és izgultak, hogy lekésik a buszt, és a munkakezdésre sem érnek oda időben.

- Én mentem, te megvárhatod, ha akarod – lökte el magát a faltól végül Heechul, és elindult az ajtó felé, ám mielőtt kilépett volna, még visszafordult. – Ha jönne, már kint lenne.

Azzal becsukta az ajtót, és gyors léptekkel elindult lefelé. Jungwoo aggódva nézett a lány szobájának ajtajára, majd elindult, és bekopogott. Nem válaszolt senki, így megismételte a mozdulatot, ám semmi nem történt. Egy ideig habozott, aztán lenyomta a kilincset és lassan kinyitotta az ajtót.

Heechul már javában dolgozott, mikor Jungwoo taxival épp beért munkakezdésre.

- Na, mi van? – kérdezte Heechul, míg barátja felkötötte a kötényét.

- Azt mondta, nem érzi jól magát – felelte Jungwoo halk, erőtlen hangon, majd körbenézett. – Megmondom a főnöknek, hogy mára ne számítson rá. Ha kell, beállok a helyére.

Sietve indult el az iroda felé. A férfi nem örült a hírnek, de nem fogadta el a fiú ajánlatát a helyettesítésre. Eddig is megvoltak, boldogulnak ez alkalommal is. Minden a szokásos ütemben, a maga sajátos módján zajlott, de valahogy a hangulat teljesen más volt. Heechulnek még könnyebben ment elrejteni az érzéseit, amúgy sem volt mindig kicsattanva az örömtől, szokásos módon, komolyan és kissé hidegen intézett mindent, Jungwoo ezzel szemben teljesen le volt hangolva. Csak játszott az előtte lévő poháralátéttel, és unottan sóhajtozott. Barátja felfigyelt a vendégekre, akik gyakran bámulták őket, most azonban nem az az idegesítő rajongás látszott rajtuk, inkább aggodalom volt.

- Jungwoo! – szólt a fiúnak Heechul, miközben hol a pultra nézett, amit tétlenségében elkezdett letörölgetni, hol pedig vissza a lányokra. – Mi lenne, ha normálisan dolgoznál? Ez lehangoló! Így senki nem jön ide enni.

- Bocsi, hyung, én csak… - sóhajtott fel a fiú, ahogy felegyenesedett, ám nem fejezte be mondanivalóját. Körbenézett és mosolyt erőltetve az arcára, intett egyet a vendégek felé. A lányok mind felnevettek, zavartan eltakarták az arcukat, és elkezdtek sutyorogni egymás közt.

Heechul oldalas mosolyra húzta a száját.

- Idegesítő – szólalt meg. – Rohadt idegesítő, de még mindig jobb, mint az előző.

Munka után a srácok nyomasztó csendre értek haza. Jungwoo le se tette a táskáját, hanyagul lerúgta a cipőt, és máris rohant Mimi szobájához, hogy bekopogjon. Mikor sokadszorra sem jött válasz, benyitott. Közben Heechul megállt a nappaliban, és várta, hogy barátja visszaérjen, és jelentse a helyzetet, mikor hirtelen megakadt a szeme egy, a dohányzóasztalon lévő kis cetlin.

- Nincs itt, hyung! Hova mehetett? – lépett ki tanácstalanul a szobából Jungwoo, majd megtorpant, ahogy barátjára nézett. Heechul meglengette előtte a papírdarabot, mire Jungwoo idegesen sietett oda, és elvette tőle.

Sajnálom, hogy nem köszöntem el személyesen. Sosem voltam jó a búcsúzásban. Valami közbejött otthon, így el kell mennem. Ígérem, amint lehetőségem van rá, visszajövök! Sajnálom, ha gondot okoztam nektek! Köszönök mindent!

Üdvözlettel, Mimi

Jungwoo erőtlenül zuhant a mögötte lévő fotelba, és szóhoz sem jutott. Azonnal elővette a telefonját és tárcsázni kezdte a lány számát, azonban csak a hangposta jelentkezett.

- Mi történhetett, hyung? – nézett fel barátjára, aki töprengve és tétlenül álldogált. – Biztos nem miattunk ment el, ugye? Mármint mostanában… Biztosan az én hibám volt.

- Ilyenre még csak ne is gondolj! – vágta rá azonnal barátja. – Azt írta, gond van otthon, és amint rendeződik minden, visszajön. Semmi köze hozzád. Vissza fog jönni.

- Hozzád.

Heechul kikerekedett szemekkel, értetlenül nézett barátjára. – Hogyan?

- Hozzád, miattad fog visszajönni – közölte Jungwoo lehangoltan. – Mostanában furcsa volt. Ugyanolyan jókedvű volt, mikor ketten voltunk, de akárhányszor próbáltam tenni valamit érte, mindig… olyan volt a reakciója… nem is tudom, hogy mondjam. Látszott rajta, hogy nem úgy gondol rám, ahogy én azt szeretném.

- Nem nagyon értem, miről beszélsz – rázta meg a fejét, féloldalas mosolyra húzva száját, miközben arra gondolt, ez milyen nevetséges.

Jungwoo erre felpattant, és most először felemelte a hangját barátjával szemben. – Téged szeret! Te vagy az, akit Mimi szeret!

Heechul megtántorodott. Egyrészt barátja viselkedésén, másrészt a kijelentésén. Nem látta értelmét. Visszagondolt a lányra, de ő semmi jelét nem látta, hogy ez igaz lenne.

- Talán még utoléred – folytatta valamivel halkabban, a padlót fürkészve Jungwoo, mire Heechul felkapta a fejét. – Még talán van esélyed. Menj utána és mondd el, hogy várni fogsz rá! Gyorsan!

Heechul egy pillanatra teljesen ledermedt és üres tekintettel nézett barátjára, aki felnézett rá, és bátorítóan elmosolyodott, miközben próbálta elrejteni a szemébe gyűlő könnyeket. Heechul jól tudta, milyen nehéz ez barátjának, így már csak miatta is végül csendben bólintott, majd sarkon fordult és elrohant. Kiérve az utcára leintett egy taxit és a reptérre vitette magát. Idegesen és türelmetlenül kezdett keresgélni a tömegben. Céltalanul bolyongott, fogalma sem volt, merre lehet Mimi, aztán egyszer csak meghallotta a hangosbemondóban, aki figyelmeztette az utasokat, hogy már csak percek vannak hátra az európai gépig. Megmondták a kaput is, így amint be tudta tájolni magát, Heechul elindult a megfelelő irányba.

Mimi épp átadta a jegyét, és készült belépni, mikor egy ismerős hangot hallott meg maga mögött.

- Hé, Zajongó!

Döbbenten torpant meg, miközben szemei a kétszeresére nőttek. Remélte, hogy csak rosszul hallja. Egy pillanatra behunyta a szemét, és azt kívánta, ha megfordul, ne őt lássa ott. Végül gépies mozdulattal fordult meg. Annyira váratlan volt, semmit nem tudott reagálni, ahogy látta Heechult felé közeledni.

- Hogy mersz csak így lelépni? – hordta le a fiú, ahogy odaért hozzá. – Még csak nem is fizetted ki a részed a bérlésből.

- Átutalom, ha hazaértem – felelte a lány egyhangúan, és kissé csalódottan. Nem erre számított. – Írd meg, hogy mennyit!

Megfordult, hogy felszállhasson a gépre, ami már csak rá várt, Heechul azonban megragadta a karját. Mimi a fiúra nézett, majd finom mozdulattal kiszabadította a kezét.

- Valóban igaz, hogy gond van otthon – felelte halvány mosolyt erőltetve az arcára. – De örülök, hogy így érzel. Visszajövök. Biztosan. Ígérem. Esküszöm.

- Ne drámázz! – lépett egyet hátra a fiú, miközben zavarában megdörzsölte a tarkóját. – Jungwoonak hiányozni fogsz. Csak ezért jöttem.

- Rendben – mosolyodott el őszintén Mimi. – Jungwoo miatt visszajövök.

Időbe telt, mire Heechul reagált. Annyi mindent szeretett volna mondani, de hirtelen nem találta a szavakat. Végül csak bólintott, és végignézte, ahogy a lány eltűnik az ajtó mögött.

Elfoglalva a helyét, Mimi kibámult az ablakon és elmosolyodott.

- Lehet, hogy Jungwoo félénk – szólalt meg halkan, fennhangon -, de ő legalább azt mondja, amit érez.

Öt hét múlva Mimi ismét reptéren volt, újraélve a pillanatot, mikor először érkezett Koreába. Visszagondolt arra, hogy is kezdődött minden, ez pedig mosolyt csalt az arcára. Ahogy kiérve az utcára, körbenézett, magába szívta a levegőt, majd izgatottan indult, hogy fogjon egy taxit. A fiúknak ezúttal nem szólt az érkezéséről, meg akarta őket lepni. Egész úton újra és újra csak az együtt töltött időkre gondolt, boldogságát azonban igyekezett fékezni, mielőtt túlzott örömében a taxis valami fura szerzetnek gondolná.

Az apartmanhoz érve, lassan haladt a lakás felé, miközben minden erejével azon volt, hogy lenyugtassa magát. Megállt az ajtó előtt, és várt egy kicsit, mielőtt becsengetett volna. Jungwoo nyitott ajtót, akinek elképzelése sem volt róla, ki lehetett az, hiszen egy idő után feladta, hogy minden csengetésnél rohant, hátha Mimi áll ott, és már bosszankodva nyitott ajtót, hiszen a vendég megzavarta a beszélgetésüket. Ahogy megpillantotta a lányt, hirtelen egy pillanatra ledermedt, és kikerekedett szemekkel pislogott, majd elkiáltva Mimi nevét, gondolkodás nélkül szorosan magához ölelte a lányt, majd megragadva a karját elkezdte behúzni a lakásba.

Heechul az asztalnál ült. Mikor megpillantotta Mimit, elmosolyodott, majd intett neki, hogy üljön le melléje. Az asztalon egy tál volt, tele gosomi keksszel, amit Jungwoo Mimi elé tolt, amint helyet foglaltak.

- Kérsz kekszet? Cukorbeteg keksz – mondta széles mosollyal a száján, látszólag már nem zavarta a kialakult helyzet.

Bár Mimi nem igen értette, miről van szó, elnevette magát.

- Felment a cukrom, amíg sikerült kibontanom – magyarázta Heechul, miközben a lány elvett egyet, ezzel újra megnevettetve Mimit.

Egy ideig kellemesen beszélgettek hármasban, majd Jungwoo magára hagyta őket, hogy nyugodtabban tudjanak beszélgetni, ő pedig kiment és a teraszra érve nyújtózkodott egyet, majd a korlátra támaszkodva a messzeségbe meredt. Arcán őszinte mosoly ült, hiszen semmi oka nem volt a szomorúságra. Örült a barátainak, és hogy végre minden jól alakult…