Janus - A menedék - 10. fejezet

Pár nappal ezelőtt

Donghyun Minkivel Hyojado egyik fogadójában telepedett le. Mindketten köpenyben üldögéltek egy asztalnál a sarokban, még a csuklyát is a fejükbe húzták, hogy ne ismerhessék fel a herceget, még se legyen feltűnő, hogy csak ő rajta van kapucni. Pár dolgot megtudtak már a tulajtól, aki mindig odajött hozzájuk, és megosztott velük pár információt, amikor épp nem kellett rendelésekkel törődnie. Azok azonban nem utaltak arra, hogy Minjoon már átvette volna az irányítást.

- Biztosan csak a nép elől titkolja el, fenntartja a látszatot, közben pedig ő irányítja a királyt – súgta Minki a hercegnek.

Tudta, hogy nem fog neki tetszeni, mégis tény volt, és Donghyun is megértette, hogy rossz hírekbe fognak botlani. – Valahogy újjá kellene szervezni egy sereget, behatolni és eltiporni ezt a Minjoont.

Donghyun csak bólintott. - Nehéz lesz. Ha túl hangosak leszünk, még a végén a fülébe jut.

- Igen, és az is előfordulhat, hogy néhányan az itteniek közül is neki dolgoznak, csak ellenőrzik, mi van az országban, és jelentik, ha valaki gyanúsan viselkedik. Bárki lehet az, így nem szabad senkiben sem megbíznunk minden elővigyázatosság nélkül.

Körbenéztek a kis fogadóban, ahol szinte már minden férfi ittas volt, mégis jól szórakoztak. Nem kevertek bajt, csak beszélgettek a velük egy asztalnál ülőkkel. A hangzavar hatalmas volt, Minki és a herceg a biztonság kedvéért, mégis a lehető leghalkabban beszélt.

- Van valaki, aki remélhetőleg tud segíteni – jutott eszébe a hercegnek.

Hamarosan már egy kovácsműhely előtt voltak. Már eléggé besötétedett, a lámpák égtek a szegényes kis lakásban, így még biztosan nem aludtak a lakók. Donghyun bekopogott. Nem is kellett sokat várniuk, mire egy hatvanas éveiben járó férfi nyitotta ki az ajtót. Először csak résnyire, hogy kikukucskáljon, aztán mikor felismerte a herceget, kilépett az ajtó elé.

- Felség! Mit keres itt? – kérdezte lesokkolva, ám még így is csak suttogott, mintha attól félne, valaki meghallja.

- Segítséget szeretnénk kérni – felelte a herceg szintén halkan.

- Minjoon meg akarja dönteni a király hatalmát? – kérdezte vissza sokkolva a férfi, miután a herceg elmesélte neki, mi történt. Minki addig az ajtó előtt állva várt, mintha csak őrködött volna, míg a másik kettő egy asztalnál foglalt helyet.

- Igen. Szeretnénk segítséget kérni. Azt hiszem, ketten ehhez kevesen leszünk. Szükségünk van rád.

- Mindenhol azt beszélik, hogy a király betegeskedik, és ön pedig eltűnt – közölte a férfi, mire a herceg és Minki megdöbbent. – Olyanokat ígéreteket tett, aminek köszönhetően a nép egyre jobban a befolyása alá áll. Magát akarja megválasztani a következő királynak.

- Na, persze – horkant fel a herceg. – Ahhoz nekem is lesz egy két szavam.

Minkire nézett, aki csak bólintott.

Együtt elmondták, mit terveznek tenni, és megnyugodva vették tudomásul, hogy számíthatnak a férfire. Azonnal felajánlotta a segítségét, bár látszott rajta, hogy félt. Maga is ajánlott pár dolgot Minkiéknek, akik elismerték, hogy remek ötlet. A férfi ezen kívül még figyelmeztette őket, hogy legyenek felettébb óvatosak, kinek mit mondanak, bár neveket nem tudott mondani, kikkel érdemes vigyázni.

Annak ellenére, hogy Minki elmondta neki, hogy nem szeretnének bajt hozni a fejére, a kovács ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak éjszakára, amúgy sem volt biztos hely, ahova mehettek volna. Hogy ne kelljen attól félni, hogy egy váratlan látogatás alkalmával rábukkannak Donghyunékra, a férfi az istálló egy szénával telített, ám ritkán használt boxában szállásolta el vendégeit. Mikor Minki és a herceg magára maradt, a férfi megkérdezte, honnan ismeri a kovácsot.

- Sokszor bejárt a palotába, mindig is kitűnő munkát végzett – mesélte a herceg széles mosollyal az arcán. – Egyszer vészhelyzetben gyártott egy seregnyi kardot, amivel veszélybe is sodorhatta volna magát, ugyanis volt, hogy az ellenség a nyakára szállt. Apámmal ismerik egymást, már ki tudja, mi óta. És ez még nem minden. Az anyám egyik rokona. A dédszüleik voltak testvérek, ha jól tudom.

Minki elismerte, szép kis kapcsolat, ebben a helyzetben pedig különösen jól jött.

Eközben Minwoo herceg és Eunji is elérte Wando szigetét, bár valamivel később értek oda. Nem halogatták sokáig a dolgot. Köpenyben végigmentek a falvakon, amik épp útba estek a palota felé tartva. Időnként elkaptak néhány beszélgetést a királyról, aki állítólag eltűnt, és így a Hyeonwoo miniszter felajánlotta az új király választását, közben pedig magára mutogat. A nép hiányolta a királyi családot és nem tudták, mi lehet velük. A herceg már többször is a határán volt, legszívesebben leleplezte volna magát, és elmondta volna, hogy nincs miért aggódniuk, majd ő elintéz mindent, ám Eunji mindig megállította.

Már a hajón eltervezték, mit hogyan fognak csinálni. A férfi adott a hercegnek is egy kardot, amit mind a köpenyük alá rejtettek. Bár Eunjinek igencsak nem volt ínyére a dolog, más választásuk nem volt. Eddig még nem kellett ehhez a megoldáshoz folyamodniuk, mindent meg tudtak oldani maguk, és a többiek esetében is remélték, hogy így lesz, viszont már nem halogathatták tovább a dolgot. Így is megígérte, hogy mindig a herceg mellett lesz, nem bírta volna elviselni, ha az óvatlansága miatt esne baja.

Hamarosan odaértek a palotához, az őröket kijátszva gond nélkül bejutottak az udvarra, a herceg pedig mutatott egy ajtót, amint át észrevétlenül bejuthatnak egyenesen a palotába. Az alagút, amin át mentek csupán másfél méter magas sem volt, így eléggé le kellett hajolniuk.

- Gyerekkoromban mennyit jártam erre – szólalt meg halkan a herceg, felidézve a régi időket, miközben időnként felnyögött a kényelmetlen helyzet miatt. Eunji csak mosolygott, ő pedig elkezdett mesélni. – Ez volt az én menekülő járatom, mintha csak nekem találták volna ki. Rengetegszer kellett olyat csinálnom, amit nem akartam. Az a sok nevelő lecke, meg a miegymás, már teljesen elegem volt belőlük, így elrohantam, és amikor nem figyelt senki, elbújtam ide, majd kijutottam az udvarra. Ott már kereshettek.

- Felelőtlenség volt, felség – szólt közbe Eunji, de még mindig csak mosolygott, ahogy elképzelte a kis herceget. – A nevelők és az egész udvar csak jót akar Felségednek.

- Lehet – sóhajtott Minwoo herceg. – De gyerekszemmel nézve ostobaság volt. Most már másképp látom az egészet. Ez az alagút már túl kicsi.

Eunji már azt hitte, komolyan gondolja, hogy többet kellett volna figyelnie a tanításokra, de ahogy a herceg befejezte, cseppet sem erről árulkodott. Mégis mindketten jót nevettek a tréfán.

- Nem, valójában másképp látok mindent – vallotta be Minwoo, miközben a szülei jelentek meg előtte. – Azt hiszem, kész vagyok arra, hogy koronaherceg legyek.

Remélte, hogy a szüleinek nem esett baja. Abból, amit a faluban mondtak, semmi jóra nem számíthatott.

Hamarosan végre beértek a palotába. Egy folyosón voltak, ahol szerencsére nem volt senki. Kinyújtózkodtak, majd a herceg vezetésével először a börtön felé vették az irányt Eunji javaslatára. Igyekeztek minél halkabban és észrevétlenül közlekedni, ami rizikós volt, de sikeres. A börtön ajtaja előtt azonban két őr is állt, és nagy valószínűséggel lehetett egy bent is. Más választásuk nem igen volt, így Eunji elintézte őket. Komótosan kilépett rejtekhelyükről, majd mielőtt valamelyikük is megszólalhatott volna, leütötte őket a kardja markolatával. Ő ment előre, mikor beléptek a börtönbe, mögötte szorosan követte a herceg.

Eunji leütötte a bent lévő őrt is, a herceg pedig azonnal a cellákhoz rohant. Mindegyik üres volt, kettő kivételével. Az egyikben az anyja, a másikban az apja volt. Amint meglátták a herceget, teljesen ledöbbentek, azt se tudták, mit mondjanak.

- Herceg! – nyúlt érte a rácsokon át az anyja, miközben megállíthatatlanul előtörtek a könnyei.

- Anyám! – lépett közelebb Minwoo is, majd apját is megnézte. Mindketten sápadtak voltak, és lefogytak, szemeik körül pedig sötét karikák húzódtak. Ki tudja, mióta lehettek bezárva.

- Mit keresel te itt? – kérdezte a király.

- Jöttünk segíteni – felelte Minwoo megkönnyebbült mosollyal. Szemébe könnyek gyűltek szülei láttán.

Közben Eunji megszerezte a kulcsokat és kiszabadította őket, amit hatalmas családi ölelés követett, könnyek közepette. Eunji csak mosolygott néhány méter távolságból, majd a király őt is megölelte hálából, amiért megóvta a fiát. Látszólag nem foglalkozott a rangjával, viszont Eunjinak annál inkább kényelmetlen volt.

- Siessünk! – javasolta, majd vele az élen el is indultak.

Innentől a cél a kijutás volt, és a család védelme volt az első. Megpróbáltak visszamenni az alagúthoz, amin át bejöttek. Nem is volt furcsa, hogy udvarhölgyeket nem láttak a palotában, olyan volt, mintha üres lett volna, bár katonákra számítottak, elég sokra. Már nem voltak messze az alagúttól, Minwoo egész végig anyja kezét fogta. Egyszer csak az egyik ajtó, amelyik mellett elmentek, hirtelen kivágódott, majd egy másik is előttük, ezzel körbezárva őket.

- Lám, lám, lám! Kit köszönthetünk körünkben? – lépett oda undorító mosollyal egy hadvezér.

Intett egyet, mire a királyt és királynét hátulról, míg Minwoo herceget és Eunjit az előttük lévők ragadták meg a férfi felé fordítva mindenkit.

- Anyám! Apám! – kiáltott kétségbeesetten a herceg, miközben szülei is ugyanezt tették.

Eunji próbált kiszabadulni és a kardjáért nyúlni, ám tarkón ütötték, és a földre esett. Amíg próbált felállni, hátulról megragadták és szinte felrángatták. Elvették a kardját, és hátrakötözték a kezeit. Eközben a herceget is megfosztották a fegyverétől, kezeit hátrafogták, akárhogyan próbáltak, nem tudtak kiszabadulni, túl sokan voltak.

Amíg a szüleit visszavitték a börtöncellába, a herceg és Eunji valahova máshova tartottak. Útközben Eunji egy pillanatra sem hagyott fel a próbálkozással, hogy kiszabadítsa magát, a köztél azonban erősebbnek bizonyult, a körülöttük lévő katonák pedig voltak vagy húszan. Még ha ki is szabadulnának, se jutnának messzire, főleg fegyver nélkül, a férfi mégis szüntelenül törte a fejét valami terven egész idő alatt. Leginkább az tartotta féken, hogy a herceg épségét nem kockáztathatta meg. Ha egyedül lett volna, talán még meg is próbálkozott volna a szökéssel, így azonban neki se mert fogni.

Több folyosón haladtak végig, és minél tovább jutottak, Minwoo herceg annál biztosabb volt benne, merre tartottak. A trónterem. Kinyíltak előttük az ajtók, ahogy beléptek pedig megpillantották a trónon ülve Hyeonwoot, aki hatalmas mosollyal fogadta őket. A herceg és Eunji is rángatózott, próbált kiszabadulni, miközben a férfi láttán vegyes érzelmek kerítették őket hatalmukba. Harag, és undor keveredett egymással.

A trónszék egy magasabb részen volt, ahova három lépcsőfok vezetett fel. Az egész teremben vörös szőnyeg volt, két oldalt pedig székek sorakoztak. A katonák a lépcsőhöz vezették a herceget és a férfit, majd előrelökték, rákényszerítve, hogy letérdeljenek az egyik fokra. Minwoo herceg villámló tekintettel nézett fel a férfire, miközben Eunji még mindig nem tűrte, ahogy bántak vele, és próbálta lerázni magáról a kezeket, amik a vállait fogták, így még csak fel sem tudott állni.

- Örülök, hogy találkozhatunk, ifjú koronaherceg – szólalt meg Hyeonwoo széles mosollyal az arcán. – Bár azt hiszem, már nem sokáig hívhatnak így. Találkozunk odaát!

Semmi egyebet nem kellett csinálnia. Alighogy kimondta, a mellettük álló két férfi kardot szegezett a herceg és Eunji nyakához. Eunji csak Minwooért aggódott, aki felszegte az állát, és a pengét bámulva nyelt egyet idegességében.

Mindeközben egy ismeretlen hajó szelte a habokat egyenesen a kikötő felé tartva, ahol minden egyes alkalommal elindultak Minkiék is küldetésekre menet. A célpontjuk nekik is ugyanaz a falvacska volt, és egyazon útvonalon haladtak tovább. A fedélzeten nagyjából negyvenen voltak. Egy férfi volt a kormánynál, mellette állt a legnagyobb rangú mindközül, míg a többiek szétszórtan ültek és beszélgettek. Pár óra múlva már ki is köthettek.