Janus - A menedék - 12. fejezet

A levélben Minki leírta, hogy már minden rendben jött és hamarosan indulnak vissza. Eunjitől hallották, hogy Wandon is minden rendbe jött. Remélte, hogy nem aggódtak sokat, és vigyáztak magukra otthon is. Hoon felolvasta a hercegeknek, így végre mind megnyugodhattak.  A hercegek fejében megfordult, hogy így akár ők is meg tudják menteni a saját birodalmuk, de Hoon nem engedett nekik semmilyen tervezgetést.

- Az ő helyzetük kritikus volt, amúgy nem engedtem volna el a hercegeket – magyarázta Hoon. – A népet kellett a saját oldalukra fordítaniuk, míg nálatok a nép nem is tud arról, hogy mi folyik valójában a palotában. Nem engedhetlek oda titeket, de hamarosan kitalálunk valamit, nem kell aggódnotok.

A figyelmeztetés leginkább Jeongmin herceghez szólt, hiszen ő bizonygatta, hogy nekik is sikerülne, ha megpróbálnák, míg a többiek csak hallgattak.

- Mi az? – nézett rá kérdőn Hyunseong. – Ennyire haza akarsz már menni?

- Nem, nem az a gond – pattant fel a herceg. – Nem aggódhatok a szüleimért? Miért? Ti nem aggódtok? Lehet, hogy nekünk ez így jó, meg minden, de képzeljétek el, mi folyhat a palotában!

- Jeongmin! – lépett közelebb hozzá Hoon. – Egy szóval se mondta senki, hogy nem aggódik. De azzal nem segíthetsz a szüleidnek sem, ha veszélybe sodrod magad. Kérlek, bízz bennünk!

- Így igaz – értett egyet Young. – Felség! Az Önök feladata most az, hogy vigyázzanak magukra, és erősek maradjanak. Önök nélkül a birodalom is komoly bajba kerül, így Önök a legfontosabbak.

- Számomra a szüleim a legfontosabbak. Inkább nem leszek herceg, de látni akarom őket – vágott vissza a herceg, majd kirohant a teremből.

- Mi ütött belé ilyen hirtelen? – nézett utána Hyunseong. – Eddig nem is gondolkodott ilyesmin.

Young felállt és a herceg után ment, mire Kwangmin és Hyunseong összenézett. Pár napja még semmi gond nem volt, most meg valahogy minden romlani kezdett. Remélték, hogy Minkiék hazatérnek hamar és épségben, de a férfi arról nem írt, hogy vajon a hercegek is jönnek velük. Elvégre miért is jöttek volna, ha egyszer már megoldódott a helyzet a birodalomban és újra minden a régi lehet. A Janusban viszont nagyon más lesz nélkülük.

Young a szobájában találta a herceget, aki az asztalánál ült és épp ügyködött valamin.

- Bejöhetek, felség? – kérdezte vonakodva.

Jeongmin nem felelt, így Young várt egy kicsit, majd betette maga mögött az ajtót és odament a fiú mellé.  A herceg épp kulcsokat rajzolgatott egy papírra és kivagdosta őket. Young leült a fotelba, és az asztalra könyökölve nézte, mit csinál.

- Segíthetek? – törte meg a hosszú csendet egyszer csak.

A herceg mosolyogva megrázta a fejét, majd rövid szünet után megszólalt. – Régebben édesanyám mindig adott nekem egy kulcsot, ha valamit jól csináltam. Már egy doboz tele van velük, még mindig megvan minden darab. Ha megdicsértek, kaptam, de ha csak a panasz volt rám, elvett egyet. Mindig azt mondta, hogy ha az ember valami jó tesz, az egy kulcs, egy lépés a szebb jövője felé, de ha elveszti ezeket a kulcsokat, a jövő is kilátástalan helyzetbe kerülhet. Egy rossz lépés, és már nem tudsz visszatérni arra az útra. Egy rossz lépés után kidobnak a szobából, a kulcsot pedig elveszted. Mindig örültem, ha kaptam egy kulcsot, és édesanyám is, ennek ellenére sokszor viselkedtem helytelenül. Ennek már több éve. Már rég volt, hogy szükségem lett volna erre az ösztönzésre, de valahogy most elkezdtek hiányozni az elvesztett kulcsok. Arra gondoltam, ha meglennének, nem történt volna meg mindez. Egyáltalán nem bánom, hogy megismertelek titeket, de jobb lett volna más körülmények között.

Young magához vett egy papírkulcsot, és ahogy nézegette, elmosolyodott. Elképzelte Jeongmin herceget, ahogy megkapja a kulcsokat, mikor valami jót csinált, és mikor az édesanyja elveszi tőle. Kíváncsi volt, neki milyen élete lett volna a palotában, ha nem történik meg az a baleset.

- Azt hiszem – szólalt meg még mindig a kulcsot bámulva -, én egy hatalmas és fontos kulcsot veszítettem el.

- De még megtalálhatod – mosolygott rá a herceg.

Kivette Young ujjai közül a papírdarabot, majd megfogta a fiú kezét, belehelyezte és összecsukta az ujjait. A fiú meglepődve nézett fel rá, ám Jeongmin csak mosolygott.

- Tartsd meg! – mondta. – Ha akarod, adhatok neked, ha valami jót csinálsz.

Young felnevetett és a herceg is. Úgy tűnt, újra a régi volt, és ennek a fiú nagyon örült. Szétnyitotta a kezét és ránézett a kulcsra. Biztos volt benne, hogy hamarosan minden rendbe fog jönni mindegyiküknek. Csak ki kellett várniuk.

Hamarosan már mind zongorateremben ültek, beszélgettek és játszottak. Jeongmin a zongorán játszott egy darabig, majd csatlakozott Kwangminhez és Hyunseonghoz, akik a jengaval játszottak, Young és Hoon viszont inkább csak nézte őket.

- Young, te nem akarsz játszani? – fordult felé Kwangmin, miután összedőlt a torony.

A fiú egy rövid ideig hezitált, de aztán csak megrázta a fejét, mire Hoon hirtelen felnevetett.

- Young igazán jó jengaban – szólalt meg. – Régebben rengeteget játszott az itt elszállásolt hercegekkel. Eleinte mindig csalással nyert, amit a hercegek csak nevetéssel díjaztak, mikor rájöttek, mi is történt. Young olyan leleményes volt, hogy mindig talált valamit, amivel eltereli a figyelmet. Később aztán a hercegek tanították meg néhány trükkre, hogy tisztességesen is nyerhessen. Azóta viszont egyszer sem vesztett.

- Ejnye! – kiáltott fel Jeongmin nevetve. – Ki sem néztem volna belőled.

Young zavartan kapkodta a tekintetét, miközben a többiek csak nevettek.

- Játszol? – kérdezte újra Kwangmin még mindig reménykedve. – Kíváncsi vagyok, mit tudsz. Én is jó vagyok ám.

Young ránézett a fiúra, aki csak mosolygott rá, végül Hoon nógatására végre csatlakozott hozzájuk. A torony hamar felépült és a játék újra kezdődött. A többiek mindig figyelemmel kísérték Young minden lépését, amitől a fiú csak ideges lett.

- Hoon! – fordult egyszer csak Hyunseong a férfihez. – Mesélsz még egy kicsit Youngról?

A neve hallatára a fiú felkapta a fejét. Egyedül ő volt ellene a dolognak, így a férfi belekezdett. Egy ideig még a játékra sem figyeltek, csak hallgatták, ahogy a férfi mesélt. A hercegek nevettek, ahogy elképzelték a fiút, ugyanis Hoon leginkább a kínos pillanatokat osztotta meg velük. Eleinte Young csak bámulta a padlót, de ahogy visszaemlékezett, ő is elmosolyodott.

Délután Hoon bement a faluba néhány dolog miatt. Ahogy járkált egyik helyről a másikra, egyszer csak az egyik férfi megállította. Már régóta ismerték egymást, és szinte mindent megosztottak a másikkal, ha hallottak valamit. Hoon egyedül azt nem árulta el senkinek, hogy otthonában hercegeket bújtat. A biztonság kedvéért erről senki sem tudhatott. Sosem tudhatta, mikor fecsegik el a falusiak minden jött-ment vándornak. Ők talán nem érezték a fontosság súlyát, ám neki hatalmas gondot is jelenthetett.

A férfi elújságolta Hoonnak, hogy jött egy vándor a faluba reggel, és őt kereste. Szólt volna, de elég elfoglalt volt, így örült, hogy összefutottak. Közölte vele, hogy még mindig itt van, és őt várja az egyik fogadóban. Hoon azonnal indult is, azonban akárhogy gondolkodott útközben, nem tudott rájönni, ki lehetett az. Senkit nem várt, Minki és Eunji egyenesen a palotához jöttek volna, még nem volt olyan, hogy a faluban akartak volna találkozni vele. Szinte mindenkit ismert a faluban, bár ő nem fogadott vendégeket, mégis mindenki kedvelte és szívesen látta. Youngot is ismerték, de Hoon sosem mondta el senkinek, mi a munkája, hogy akadt rá a fiúra, és miért viselnek állandóan köpenyt. Mindig kitalált valamit.

A fiúknak azt ígérte, hamar visszatér, így nem akarta sokáig húzni a dolgot, bármiről is legyen szó. Most, hogy Minki és Eunji nincsenek otthon, még kevésbé kedvelte annak a gondolatát, hogy akár rövid időre is egyedül hagyja a hercegeket, de a faluba mindenképp el kellett jönnie, és már Youngot sem küldhette el csak úgy, hiszen Kwangminnak igaza volt. bár a falubeliek megjegyezték, hogy már régen látták, és kérdezősködtek felőle, Hoon kihúzta magát egy mesével, és nem firtatták tovább a gondot.

A fogadóban kevesen voltak. A férfi körülnézett, és mivel nem látott senki furcsa alakot, a tulajhoz ment és rákérdezett. A nő azonnal tudta, kiről beszél, ám figyelmeztette is egy-két dologra vele kapcsolatban.

- Nem tudom, ismered-e – kezdte -, de semmit nem volt hajlandó elárulni magáról, mikor rákérdeztem. Még a nevét sem, vagy azt, hogy miért keres. Igazából kedves volt, de nagyon titokzatos. Ő is sötét köpenyt visel, mint amilyet ti is szoktatok. Hátul megtalálod, kalapja is van, arról könnyű felismerni.

A férfi megköszönte a segítséget és elindult. A fogadó egy része boltívvel volt elválasztva az elejétől. Ablakok kicsik voltak, még a lámpákkal is csak tompa fény világította be az egész helyiséget. Ahogy haladt beljebb, a vendégek száma annál jobban fogyott. Mindenki halkan beszélgetett a másikkal, igyekezett nem megzavarni a többieket. Volt, aki csak egyedül iszogatott, de a legtöbben társaságban voltak. Közében időnként egy-egy tartóoszlop állt, amire mindféle hirdetések voltak feltűzve, valamint egy-egy lámpa is volt rajtuk.

Hoon jobbra-balra nézegetve indult el hátra. Ahogy a fogadós leírta, egy kalapos, köpenyes férfit keresett. Ritkán járt ilyen helyekre, a hátsó részben pedig soha ezelőtt. Nem volt ideje és oka fogadókban üldögélni, általában mindig elintézte, amit kellett és már ment is haza.

A leghátsó boxban pillantotta meg a leírásnak megfelelő vendéget. Ő volt az egyetlen látogató olyan hátul, egyedül volt, és épp iszogatott. Kalapját mélyen a fejébe húzta, így Hoon még csak az arcát sem láthatta, azonban még így is megtorpant egy pillanatra, mikor meglátta. Ideges lett, és azt se tudta, hogy szólíthatná meg.

- Elnézést! – lépett végül oda hozzá. – Ön…

- Már vártam önre – vágott közbe a férfi, amin Hoon meglepődött. Hangja kifejezetten mély volt, ami csak növelte az idegességét. Csak állt előtte, és meg sem mozdult.

- Kérem, foglaljon helyet! – intett a férfi a vele szemben lévő ülésre.

Hoon némán engedelmeskedett, ám végig szótlanul bámult a férfire, aki szintén csendben volt egy ideig, majd egyszer csak a férfi hátratolta a kalapját, ezzel láthatóvá tette az arcát.

- Ki maga? – kérdezte Hoon, miközben folyamatosan az előtte ülő vendéget bámulta. Bal oldalt az arcán, a félhomályban halványan vehette csak ki, de biztos volt benne, hogy egy heg volt, és abban is, hogy ő bizony nem segítséget kérni, vagy felajánlani jött. Rossz érzés fogta el.

- Mielőtt megosztanám önnel – kezdte a férfi elmosolyodva -, szeretnék én kérdezni. Ha az arcomat nem is, a nevemet már biztosan ismeri. Lemerném fogadni, ha egy kicsit is mesélek magamról, rá fog jönni. Próbáljuk ki!

- Ne játszadozzon velem! – csapott az asztalra Hoon. – Nincs időm az idióta játékára. Mit akar?

A férfi felnevetett, Hoon pedig egyre idegesebb és dühösebb lett. Legszívesebben azonnal visszament volna a Janusba, de tudta, hogy később megbánná, hogy nem maradt és tudta meg a férfi mivoltát, és szándékát.

- Azért ennyire nem kell sietnie – mosolygott a férfi. – A hercegek minden bizonnyal el vannak.

Hoont mintha villámcsapás érte volna. Hirtelen ledermedt, kezei, lábai elkezdtek remegni, vegyes érzelmek kavarodtak benne, ám egytől egyik mind negatív volt, és a férfihez és a hercegekhez kapcsolódtak. Az idegen újra hatalmasat nevetett Hoon arckifejezésén.

- Honnan tudja? Ki maga és honnan tud a Janusról? – fakadt ki Hoon, már az sem érdekelte, ha netán valaki meghallja. El is felejtette, hogy mások is vannak körülötte, és csak a férfit bámulta. Kezei összeszorultak, felpattant a helyéről, de tovább nem bírt megmozdulni. Szeretett volna elrohanni és meg sem állni a Janusig, de nem volt rá képes, teljesen megfagyott.

A férfi sokatmondóan nézett rá, Hoonnak pedig egy név villant be az agyába.

- Cha Seokjoo! – suttogta, ám elég volt a férfinek, hogy meghallja.

Gúnyosan tapsolni kezdett, arcán pedig még mindig ott volt az az undorító mosoly.

- Bingó! – szólalt meg. – Valójában egyenesen mehettem is volna a kis palotájába, de így sokkal mulatságosabb az egész, nem gondolja? Úgy hallottam, a drágalátos Kwangmin herceg magánál bujkál, Mr. Kang. Én csak azt szeretném, ha átadná nekem és békével távozunk. Semmi nem fűz magához, így nem áll szándékomban bántani önt.

- Azt elfelejtheti – csattant fel újra Hoon. – Nincs semmi, amiért bármelyiküket is kiadnám egy olyannak, mint maga. Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen.

Hirtelen a közelben lévő összes vendég felállt, és széles körben körülállta őket. Hoon meglepetten nézett végig rajtuk. Még csak tízen sem voltak, mégis mind erős ellenfelének tűntek.

- Azt gondolta, egyedül jövök? – nevetett fel Seokjoo. – Ugyan. Csak maga ennyire idióta. Egy dologra viszont felhívnám a figyelmét. Messziről érkeztem, és ha már ismeri a szándékomat, rájöhet, hogy nem utaznék bárhova pusztán ennyi emberrel.

Hoon újra végignézett a felsorakozott személyeken, és azonnal összerakta a képet. Amint beugrott neki, mire akar kilyukadni a férfi, kilépett a boxból és megindult kifelé, az útját azonban elállták. Nem vesztegethette az idejét. Ha csupán ennyien vannak itt Seokjooval, akkor a többiek csak egy helyen lehetnek, mégpedig a Janusban. Oh, miért is hagyta magukra a hercegeket?! Nem bocsájtotta volna meg magának, ha bármi történik velük. Azonnal vissza kellett térnie.

A felsorakozott katonák azonban fegyvert ragadtak. Anélkül, hogy bármelyikük is foglalkozott volna vele, valójában hol is van, kitört a verekedés. Bár Hoon sosem katonáskodott, védelemből kapott kiképzést, hiszen, amíg Minkiék úton voltak, neki kellett megvédenie a hercegeket. Úgy érezte, ez alaklommal nem teljesítette valami jól a feladatát. Még csak nem is tudta mivel vigasztalni magát. Erre nem volt mentsége. Még akkor sem, ha azt gondolta, nem fog semmi sem történni, ez nem mentette fel a felelősségvállalás alól.

Ahogy az első katona rátámadt, elhajolt a kard elől, könyökével leütötte, majd elemelte a kardját és azzal támadta a többieket. Bár minél előbb ki akart jutni, tudta, hogy ha nem győzi le őket, követni fogják, így előbb róluk kellett gondoskodnia. A verekedés során Seokjoo csak ült és élvezte a műsort. A berendezés sem úszta meg ép bőrrel, bár Hoon a falubeliekre való tekintettel próbált vigyázni, de perpillanat az volt a legkisebb gondja. Ő is szerzett sérüléseket, mint a vágást az arcán, és a karján, valamint az oldalán, de még ez sem állította meg. Hamarosan ő került ki győztesen, még egyszer utoljára rápillantott Seokjoora, amíg összeszedte magát. Hangosan kapkodott a levegő után, míg Seokjoo teljes higgadtsággal mosolygott. Hoon ezt rossz jelnek vette, és hirtelen olyan érzése lett, hogy ha most elindult volna, se tudja már megmenteni Kwangmint.

Nem is törődött vele, hogy mindenki megbámulta, aki mellett elment, minden erejét összeszedve rohant kifelé, egyszer még neki is ment az ajtófélfának, mivel nem bírta megtartani az egyensúlyát. A kardot nem rakta le, remélte, hogy nem lesz szüksége rá, de inkább harcol, minthogy csak úgy elveszítse a hercegeket.

Mire odaért, a kapu és az ajtó tárva állt, sőt, be voltak törve. A bejárat felé néző ablakok szintén darabokban voltak, bent pedig az egyik boltív le volt omolva. A lépcső is meg volt rongálódva, valamint minden ajtó, ami az előszobából vezetett. Hoon azonnal a hercegeket kezdte keresni. Egyik kezével az oldalát fogta, míg a másikkal a kardot markolta. A házban síri csend volt, és ez cseppet sem nyugtatta meg. Folyamatosan a fiúk nevét kiabálta, ám választ nem kapott. Felrohant az emeletre, még ott is minden fel volt forgatva, az ajtók tárva- nyitva álltak.

Mikor elvesztette minden reményét, hirtelen hangokat hallott lentről. Azonnal elindult, de már a lábain is alig bírt megállni.

- Mi a jó élet!? – hallott egy ismerős hangot.

Hoon szinte úgy esett neki a lépcső korlátjának. A bejárat előtt állva Minkit, Eunjit, és a hercegeket pillantotta meg. Jó volt látni őket, de jelen helyzetben jobban örült volna a többieknek.

- Mi a fene történt itt? – nézett körbe Minwoo herceg.

- Hoon! – látta meg Minki, ahogy felnézett.

Azonnal elkezdett rohanni felé, nyomában a többiekkel. A férfi közben leült a földre, eldobta a kardot, majd a fejét támasztotta meg a kezével, míg másikkal még mindig az oldalát fogta. Nem tudta elhinni, ami történt. Az egész az ő hibája volt, és nem volt mentsége.

- Mi a fene történt itt, Hoon? – vették körbe a többiek. – Jól vagy? Hol vannak a többiek?

Nem sokkal később, míg Eunji ellátta a férfit, Hoon elmesélt mindent, ami történt. Minki visszament a fogadóba, ám már senkit nem talált ott, és az elmondások is igazolták, hogy a vándor már távozott. Ezután elment a kikötőbe, de egy lélek sem volt ott, se egy hajó. Fogalmuk sem volt, hol keressék a hercegeket. Nem elég, hogy Kwangminnak, de mind a négyüknek nyoma veszett, Hoon pedig teljesen maga alatt volt, így a többiek jobbnak látták, magára hagyni egy időre.