Janus - A menedék 13. fejezet

A hercegek még mindig a zongorateremben játszottak, mikor hallották a kapu zörgését. El nem tudták képelni, minek lehetett olyan hangja. Jeongmin odalépett az ablakhoz. Egy darabig semmit sem látott, se hallott, aztán újra felcsendült az a tompa hang, a kapu pedig megremegett, mintha kívülről ütötték volna. Jeongmin a többiekre nézett, mire Young odarohant, elhúzta onnan a herceget, és behúzta a sötétülőt.

- Baj van – suttogta magának. – Hol vagy ilyenkor, Hoon?

Eltávolodtak az ablaktól, majd kirohantak a teremből, fel az emeletre. Azonban félúton, a lépcsőn Young megtorpant.

- Van pár kard szükség estére – kiáltott a hercegeknek. – Hozom őket.

- Veled megyek! – kiáltott Hyunseong azonnal, ám a többiek is a nyomukban maradtak.

Berohantak a lépcső alatt lévő helyiségbe, ahol még a lámpák felkapcsolása után is sötét volt. Több kard is volt készleten, és bár volt, amelyiknek sérült volt a pengéje, vagy épp a markolata törött le, de sikerült négyet találniuk. Egy hangosabb robaj után a zörgés abbamaradt, és ahogy a fiúk a lépcső felé rohantak, az ajtó kezdett rázkódni.

Hirtelen felpörögtek az események. A hercegek egy pillanatig némán nézték az ajtót. Síri csend volt, valamiért mozdulni sem bírtak, mintha tekintetüket vonzotta, vagy megbabonázta volna az ajtó. Aztán egyszer csak az ajtó két része kivágódott, egy kisebb szikladarab pedig a fiúk felé száguldott, majd becsapódott a falba mögöttük. Ijedten kaptak a fejükhöz és elkezdtek felfelé rohanni, mielőtt megnézték volna, kik is vannak ajtóban. A támadóknak egy fura szerkezet állt rendelkezésükre, ami a katapult és az ágyú keveréke volt.

Nem telt el sok idő, és következő szikla is megérkezett. A lépcsőt és a folyosót összekapcsoló boltívet találta el, amin a fiúk majdnem átértek. Hirtelen azt vették észre futás közben, hogy Hyunseong nincs velük. Azonnal megtorpantak, és meglátták a fiút a faldarabok között feküdni. Kisebb-nagyobb darabokban hullott a fal alá. A hercegnek megsérült a feje, a háta, a válla és kis mértékben az egyik lába is. Még eszméleténél volt, de rémesen nézett ki, ápolásra azonban nem volt idejük. Jeongmin és Kwangmin felsegítették Young hátára, majd indultak tovább. Fogalmuk sem volt, hogyan juthattak volna ki.

Ekkor Youngnak eszébe jutott még gyerekkorából hogyan szokott meglógni úgy, hogy senki ne vegye észre.

- A fürdőbe! – kiáltott, mire Kwangminnal az élen elindultak, aki ezután átvette Hyunseongot, Young pedig már tapasztalatot nyerve az eddigi élményeiből előkészítette a menekülő utat. Így kicsit nehezebb dolguk volt, hiszen volt egy sérültjük, de meg kellett tenniük. A fiú kinyitotta az ablakot, kimászott a közvetlenül a háznak épült istálló tetejére, tett pár lépést, majd leguggolt és elkezdte felszedni a cserepeket.

A három fiú az ajtó felé pillantottak valahányszor zajt hallottak. Türelmetlenül álltak egyik remegő lábukról a másikra. Hamarosan Young visszament az ablakhoz, óvatosan kisegítették Hyunseongot, majd egyikük előre ment az istálló padlására érkezve a lyukon át, és leengedték neki a sérült fiút.

A hatalmas zajtól a lovak is nagyon rémültek voltak. Ahogy Young kinyitotta a boksz ajtaját ketten is megléptek, hajszálon múlt, hogy nem okoztak komoly sérülést a fiúnak, ahogy elrohantak mellette. Két lovat azonban sikerült megállítaniuk. Az ikrek az egyikre, a többiek pedig a másikra szálltak, majd elindultak. Jeongminnak nem volt könnyű dolga, de más választása sem. Ez volt a leggyorsabb mód, hogy elmeneküljenek. Először a falu felé vették az irányt, ott azonban elállták az útjukat, így az ellenkező irányba, az erdő felé indultak el. Ahogy elnézték a támadóknak nem voltak lovaik, de ki tudja, milyen meglepetéseket tartogatnak számukra.

Egy darabon csendben vágtattak egymás mögött, aztán egyszer csak Jeongmin megszólalt.

- Srácok, pihenjünk! Hyunseong nem fest valami jól.

Az ikrek lesegítették a félig eszméletlen Hyunseongot, és lefektették az avarba. Semmijük nem volt, amivel elláthatták volna a sérüléseit. Young egy darabot leszakított a pólójából, ami amúgy is elég hosszú volt, majdnem a térdéig ért, majd azzal kötözték be a karját, és a fejét. Amíg Young és Jeongmin az ápolással törődtek, Kwangmin egy fának dőlve bámult maga elé és a gondolataiba meredt. Bár az ellenségből nem láttak sokat, az egyenruhájuk olyan volt, mint azoknak a katonáknak, akiktől anno Minki megmentette még Oedon. Egyre jobban aggódott, fejében gondolatok tömkelege halmozódott fel, és a legtöbb értelmét vesztette a másikak mellett. Idegesítő volt, és hihetetlenül tétlennek érezte magát. Csak egy dologra tudott gondolni, mikor végignézett a többieket. Először Hyunseongra nézett, fájdalmas arca láttán összeszorult a szíve. Szeretett volna valamit tenni érte, de úgy érezte, semmire se képes. Ezután Jeongminra emelte tekintetét, akinek az arcán nyoma sem volt a szokásos jókedvnek, inkább megviseltnek tűnt, ahogy mindegyikük. Utoljára Youngminre nézett. Akkor félt a legjobban, mikor rá gondolt. Rettegett attól, hogy valami olyasmi fog történni, mint az álmában és a gondolattól szinte már megőrült.

Nem maradtak sokáig, a biztonság kedvéért tovább kellett haladniuk. Visszasegítették Hyunseongot a lóra, és nem túl gyorsan, de sietős léptekkel indultak tovább. Mindenki csendben volt. Jeongmin sűrűn pillantott Hyunseongra, ahogy Youngmin is ikertestvérére. Érezte, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban, de nem volt biztos benne, mi volt az. Az viszont teljesen világos volt számára, hogy a támadás óta aggasztotta valami.

- Emlékszel arra – szólalt meg Young szinte suttogva Kwangmin füleibe -, mikor azt mondtad, megvédesz?

A testvére nem tudta, mire fel ez a kérdés, de csak bólintott és tovább hallgatta Youngmint.

- Innentől kezdve én foglak megvédeni téged. Megvédem mindkettőnket.

Kwangmin meglepődött. Először szeretetet érzett, majd mérhetetlen aggodalmat. Egyre csak fokozódott a félelme, ha testvérére gondolt. Ezt az érzést azonban hamarosan valami más váltotta fel.

Young sejtelmesen nézett testvérére, bár az arcát nem látta rendesen, mivel mögötte ült, mégis érezte, hogy van valami gond.

- Srácok! – törte meg a csendet már mindenkihez szólva, majd megállította a lovat is. – Ti menjetek tovább! – fordult Jeongminékhez. – Ha jól emlékszem, nem messze van egy kis házikó, ott el tudod látni Hyunseongot. Mi, Kwangminnal körbemegyünk, és megkeressük Hoonékat.

- Nem elég ahhoz egy ember? – nyafogott Jeongmin, aki már a gondolattól is, hogy egyedül kell lennie Hyunseonggal, aki sérült, aggasztotta. Ha netán rátámad valaki, nem csak magát, de társát is meg kell védenie. Ez pedig igen csak nehéz feladatnak bizonyult, még ha kard volt is nála.

- Majd én megyek – szólalt meg Kwangmin is. – Ti pedig menjetek a házhoz. Young, úgyis te tudod, hol van.

- Hárman nem férünk fel egy lóra – ellenkezett Young -, és azzal minden bizonnyal gyorsabb. Könnyű megtalálni, ha arra mennek, amerre mondom, és hamar odaértek, mi pedig sietünk. Nem lesz baj.

Jeongmin habozott egy ideig, majd ránézett Hyunseongra, és végül bólintott. Youngmin elmesélte neki, merre is kell mennie, aztán szétváltak. Jeongmin figyelmesen követte a fiú utasításait, de nyugtalansága nem hagyott alább.

- Ha nincs messze, nem ér rá a keresés azután, hogy odaértünk? – dünnyögött magában.

Az ikrek egy ideig mentek csak, aztán Young újra meghúzta a kantárt, ezzel megállásra bírva a lovat. Kwangmin kíváncsian nézett hátra a válla felett, mielőtt azonban megszólalt volna, testvére törte meg a csendet.

- Mondd, el mi a baj! – szólalt meg Youngmin halkan.

- Miről beszélsz? – nevetett fel Kwangmin. – Hiszen látod…

- Nem erről beszélek. Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el nekünk. Reméltem, hogy ha csak ketten vagyunk, megosztod velem.

- Szóval ezért váltunk szét? – hökkent meg Kwangmin. – Nem is akarod megkeresni Hoont?

- Dehogynem. De előbb ezt még meg kell beszélnünk! Mondd el!

- Eddig még magáztál, most meg már erélyesen parancsolgatsz?

- Ne kerüld a témát és ne húzd az időt, Kwangmin!

Egy rövid ideig csend telepedett le közéjük. Young türelmetlenül ugyan, de várt, míg Kwangmin agya pörgött és pörgött, nem tudta, mit-hogyan mondjon el.

- Rendben – szólalt meg aztán. Youngmin felkapta a fejét, miközben testvére tartott egy pillanatnyi szünetet és folytatta. – Akarod tudni, miért vagyok ilyen? Mert elegem van az egészből, és főleg belőled!

Erre a mondatra Young teljesen megdöbbent. Lassan elengedte a kantárt, és kezei maga mellé csúsztak, áthaladva Kwangmin dereka mellett. Nem tudta elhinni, amit hallott. Rákérdezett volna az okára, de amikor kinyitotta a száját, egy hang sem jött ki rajta. Viszont nem is volt szüksége Kwangminnak bármiféle kérésre, amúgy is folytatta.

- Állandóan csak az járt a fejemben, amióta megtudtam, hogy valóban a testvérem vagy, hogy mi lesz majd otthon. Mikor megtudtam, hogy te vagy az idősebb, minden világos lett. Te vagy a jogos trónörökös, engem pedig valószínűleg száműzni fognak a palotából. Elveszed mindenemet, amim van.

- Mondtam már, hogy nem megyek vissza – próbált a testvére közbeszólni, Kwangmin viszont meg se hallotta.

- És ez nem fog megváltozni? Később majd rájössz, hogy mekkorát hibáztál, hogy elszalasztottad a lehetőséget. Nem így lesz? Olyan leszel, mint az összes trónbitorló, aki miatt itt vagyunk. Ugyanolyan leszel, aki meg akarta ölni apánkat, és aki miatt meghalt anyánk is.

Mindkettejük szemében könnyek jelentek meg. Youngmin nem tudta, hova tenni ezt a viselkedést, de fájt neki, és nem akarta tovább hallani. Közben testvére sem bírta megállítani azokat az átkozott könnyeket, hangján mégsem érződött, hogy a sírás határán állt.

- Mindig csak azt hajtogatod, hogy megvédsz minket – folytatta a fiatalabbik. – De mit csináltál eddig? Nem vigyáztál Hyunseongra sem. Minek kellett a kard, mikor hasznát se tudtuk venni? Ha nem mentünk volna vissza, Hyunseong nem sérült volna meg. Mennyiben vagy te más, mint mi? Csak azért, mert nem vagy olyan elkényeztetett herceg, akinek képzeled a sok olyat, mint mi? Valld be, hogy nem is kedvelsz minket! Az olyan koldusok, mint te, mindig is irigységet éreztek az uralkodói család tagjai iránt. Mindennek elmondják, milyen magasan hordják az orrukat, milyen beképzeltek és gőgösek. Valld csak be, hogy te sem gondolod másképp!

A végére már a hangján is érződött a sírás, könnyei pedig patakokban kezdtek hullani. Közben Youngmin is így volt. Zavart volt, nem tudta, mit kezdjen a felgyülemlett érzelmeivel és minek vélje testvére kifakadását

- Miről beszélsz? – kérdezte, amint végre meg tudott szólalni. – Miért mondod ezt?

Kwangmin gyors mozdulatokkal letörölte a könnyeit, vett egy mély levegőt, és összeszedve magát, megszólalt.

- Szállj le! – parancsolta testvérének, akit egyre jobban meglepett. Mivel meg sem mozdult, Kwangmin megismételte. – Szállj le a lóról!

Youngmin végül engedelmeskedett, de nem értette, miről van szó. Azt hitte, testvére is követi és lenn folytatják a beszélgetést, ehelyett azonban épp az ellenkezője történt. Anélkül, hogy Kwangmin ránézett volna, megrántotta a kantárt, a ló pedig hatalmas sebességgel kilőtt. Youngmin döbbenten állt egyedül az út közepén. Újabb könnycseppek találtak maguknak utat az arcán, látását már elhomályosították, de miután Kwangmin teljesen eltűnt a szemei elől, még akkor sem mozdult. Végül térdre rogyott, és próbálta összeszedni az egész értelmét.

Kwangmin közben a könnyeit próbálta legyőzni. Minél előbb abba kellett hagynia a sírást és összeszedni magát, de egyszerűen nem tudta megtenni. Nem így képzelte az egészet. Gondolatban végig bíztatta magát, hogy jól csinálta. Akármilyen jól is hangzott, mindaddig nem hitte el, amíg meg nem állt a lóval. Előtte vagy harminc ember sorakozott, egy félkört alkottak, középen egy, a herceg számára már jól ismert alakkal.

Cha SeokJoo.

A férfi önfeledten mosolygott, miközben maga is meglepődött azon, hogy így találkozik a herceggel. Nem hitte el, mégis nagy örömöt okozott számára.

- Üdvözlöm, felség! – szólalt meg.

Kwangmin elszántan nézte a férfit, akivel egymás szemébe kezdtek bámulni. Már nem volt visszaút, és ezt ő is jól tudta. Ekkor lett teljes mértékig biztos benne, hogy jó döntést hozott.