Janus - A menedék - 12. fejezet

A levélben Minki leírta, hogy már minden rendben jött és hamarosan indulnak vissza. Eunjitől hallották, hogy Wandon is minden rendbe jött. Remélte, hogy nem aggódtak sokat, és vigyáztak magukra otthon is. Hoon felolvasta a hercegeknek, így végre mind megnyugodhattak.  A hercegek fejében megfordult, hogy így akár ők is meg tudják menteni a saját birodalmuk, de Hoon nem engedett nekik semmilyen tervezgetést.

- Az ő helyzetük kritikus volt, amúgy nem engedtem volna el a hercegeket – magyarázta Hoon. – A népet kellett a saját oldalukra fordítaniuk, míg nálatok a nép nem is tud arról, hogy mi folyik valójában a palotában. Nem engedhetlek oda titeket, de hamarosan kitalálunk valamit, nem kell aggódnotok.

A figyelmeztetés leginkább Jeongmin herceghez szólt, hiszen ő bizonygatta, hogy nekik is sikerülne, ha megpróbálnák, míg a többiek csak hallgattak.

- Mi az? – nézett rá kérdőn Hyunseong. – Ennyire haza akarsz már menni?

- Nem, nem az a gond – pattant fel a herceg. – Nem aggódhatok a szüleimért? Miért? Ti nem aggódtok? Lehet, hogy nekünk ez így jó, meg minden, de képzeljétek el, mi folyhat a palotában!

- Jeongmin! – lépett közelebb hozzá Hoon. – Egy szóval se mondta senki, hogy nem aggódik. De azzal nem segíthetsz a szüleidnek sem, ha veszélybe sodrod magad. Kérlek, bízz bennünk!

- Így igaz – értett egyet Young. – Felség! Az Önök feladata most az, hogy vigyázzanak magukra, és erősek maradjanak. Önök nélkül a birodalom is komoly bajba kerül, így Önök a legfontosabbak.

- Számomra a szüleim a legfontosabbak. Inkább nem leszek herceg, de látni akarom őket – vágott vissza a herceg, majd kirohant a teremből.

- Mi ütött belé ilyen hirtelen? – nézett utána Hyunseong. – Eddig nem is gondolkodott ilyesmin.

Young felállt és a herceg után ment, mire Kwangmin és Hyunseong összenézett. Pár napja még semmi gond nem volt, most meg valahogy minden romlani kezdett. Remélték, hogy Minkiék hazatérnek hamar és épségben, de a férfi arról nem írt, hogy vajon a hercegek is jönnek velük. Elvégre miért is jöttek volna, ha egyszer már megoldódott a helyzet a birodalomban és újra minden a régi lehet. A Janusban viszont nagyon más lesz nélkülük.

Young a szobájában találta a herceget, aki az asztalánál ült és épp ügyködött valamin.

- Bejöhetek, felség? – kérdezte vonakodva.

Jeongmin nem felelt, így Young várt egy kicsit, majd betette maga mögött az ajtót és odament a fiú mellé.  A herceg épp kulcsokat rajzolgatott egy papírra és kivagdosta őket. Young leült a fotelba, és az asztalra könyökölve nézte, mit csinál.

- Segíthetek? – törte meg a hosszú csendet egyszer csak.

A herceg mosolyogva megrázta a fejét, majd rövid szünet után megszólalt. – Régebben édesanyám mindig adott nekem egy kulcsot, ha valamit jól csináltam. Már egy doboz tele van velük, még mindig megvan minden darab. Ha megdicsértek, kaptam, de ha csak a panasz volt rám, elvett egyet. Mindig azt mondta, hogy ha az ember valami jó tesz, az egy kulcs, egy lépés a szebb jövője felé, de ha elveszti ezeket a kulcsokat, a jövő is kilátástalan helyzetbe kerülhet. Egy rossz lépés, és már nem tudsz visszatérni arra az útra. Egy rossz lépés után kidobnak a szobából, a kulcsot pedig elveszted. Mindig örültem, ha kaptam egy kulcsot, és édesanyám is, ennek ellenére sokszor viselkedtem helytelenül. Ennek már több éve. Már rég volt, hogy szükségem lett volna erre az ösztönzésre, de valahogy most elkezdtek hiányozni az elvesztett kulcsok. Arra gondoltam, ha meglennének, nem történt volna meg mindez. Egyáltalán nem bánom, hogy megismertelek titeket, de jobb lett volna más körülmények között.

Young magához vett egy papírkulcsot, és ahogy nézegette, elmosolyodott. Elképzelte Jeongmin herceget, ahogy megkapja a kulcsokat, mikor valami jót csinált, és mikor az édesanyja elveszi tőle. Kíváncsi volt, neki milyen élete lett volna a palotában, ha nem történik meg az a baleset.

- Azt hiszem – szólalt meg még mindig a kulcsot bámulva -, én egy hatalmas és fontos kulcsot veszítettem el.

- De még megtalálhatod – mosolygott rá a herceg.

Kivette Young ujjai közül a papírdarabot, majd megfogta a fiú kezét, belehelyezte és összecsukta az ujjait. A fiú meglepődve nézett fel rá, ám Jeongmin csak mosolygott.

- Tartsd meg! – mondta. – Ha akarod, adhatok neked, ha valami jót csinálsz.

Young felnevetett és a herceg is. Úgy tűnt, újra a régi volt, és ennek a fiú nagyon örült. Szétnyitotta a kezét és ránézett a kulcsra. Biztos volt benne, hogy hamarosan minden rendbe fog jönni mindegyiküknek. Csak ki kellett várniuk.

Hamarosan már mind zongorateremben ültek, beszélgettek és játszottak. Jeongmin a zongorán játszott egy darabig, majd csatlakozott Kwangminhez és Hyunseonghoz, akik a jengaval játszottak, Young és Hoon viszont inkább csak nézte őket.

- Young, te nem akarsz játszani? – fordult felé Kwangmin, miután összedőlt a torony.

A fiú egy rövid ideig hezitált, de aztán csak megrázta a fejét, mire Hoon hirtelen felnevetett.

- Young igazán jó jengaban – szólalt meg. – Régebben rengeteget játszott az itt elszállásolt hercegekkel. Eleinte mindig csalással nyert, amit a hercegek csak nevetéssel díjaztak, mikor rájöttek, mi is történt. Young olyan leleményes volt, hogy mindig talált valamit, amivel eltereli a figyelmet. Később aztán a hercegek tanították meg néhány trükkre, hogy tisztességesen is nyerhessen. Azóta viszont egyszer sem vesztett.

- Ejnye! – kiáltott fel Jeongmin nevetve. – Ki sem néztem volna belőled.

Young zavartan kapkodta a tekintetét, miközben a többiek csak nevettek.

- Játszol? – kérdezte újra Kwangmin még mindig reménykedve. – Kíváncsi vagyok, mit tudsz. Én is jó vagyok ám.

Young ránézett a fiúra, aki csak mosolygott rá, végül Hoon nógatására végre csatlakozott hozzájuk. A torony hamar felépült és a játék újra kezdődött. A többiek mindig figyelemmel kísérték Young minden lépését, amitől a fiú csak ideges lett.

- Hoon! – fordult egyszer csak Hyunseong a férfihez. – Mesélsz még egy kicsit Youngról?

A neve hallatára a fiú felkapta a fejét. Egyedül ő volt ellene a dolognak, így a férfi belekezdett. Egy ideig még a játékra sem figyeltek, csak hallgatták, ahogy a férfi mesélt. A hercegek nevettek, ahogy elképzelték a fiút, ugyanis Hoon leginkább a kínos pillanatokat osztotta meg velük. Eleinte Young csak bámulta a padlót, de ahogy visszaemlékezett, ő is elmosolyodott.

Délután Hoon bement a faluba néhány dolog miatt. Ahogy járkált egyik helyről a másikra, egyszer csak az egyik férfi megállította. Már régóta ismerték egymást, és szinte mindent megosztottak a másikkal, ha hallottak valamit. Hoon egyedül azt nem árulta el senkinek, hogy otthonában hercegeket bújtat. A biztonság kedvéért erről senki sem tudhatott. Sosem tudhatta, mikor fecsegik el a falusiak minden jött-ment vándornak. Ők talán nem érezték a fontosság súlyát, ám neki hatalmas gondot is jelenthetett.

A férfi elújságolta Hoonnak, hogy jött egy vándor a faluba reggel, és őt kereste. Szólt volna, de elég elfoglalt volt, így örült, hogy összefutottak. Közölte vele, hogy még mindig itt van, és őt várja az egyik fogadóban. Hoon azonnal indult is, azonban akárhogy gondolkodott útközben, nem tudott rájönni, ki lehetett az. Senkit nem várt, Minki és Eunji egyenesen a palotához jöttek volna, még nem volt olyan, hogy a faluban akartak volna találkozni vele. Szinte mindenkit ismert a faluban, bár ő nem fogadott vendégeket, mégis mindenki kedvelte és szívesen látta. Youngot is ismerték, de Hoon sosem mondta el senkinek, mi a munkája, hogy akadt rá a fiúra, és miért viselnek állandóan köpenyt. Mindig kitalált valamit.

A fiúknak azt ígérte, hamar visszatér, így nem akarta sokáig húzni a dolgot, bármiről is legyen szó. Most, hogy Minki és Eunji nincsenek otthon, még kevésbé kedvelte annak a gondolatát, hogy akár rövid időre is egyedül hagyja a hercegeket, de a faluba mindenképp el kellett jönnie, és már Youngot sem küldhette el csak úgy, hiszen Kwangminnak igaza volt. bár a falubeliek megjegyezték, hogy már régen látták, és kérdezősködtek felőle, Hoon kihúzta magát egy mesével, és nem firtatták tovább a gondot.

A fogadóban kevesen voltak. A férfi körülnézett, és mivel nem látott senki furcsa alakot, a tulajhoz ment és rákérdezett. A nő azonnal tudta, kiről beszél, ám figyelmeztette is egy-két dologra vele kapcsolatban.

- Nem tudom, ismered-e – kezdte -, de semmit nem volt hajlandó elárulni magáról, mikor rákérdeztem. Még a nevét sem, vagy azt, hogy miért keres. Igazából kedves volt, de nagyon titokzatos. Ő is sötét köpenyt visel, mint amilyet ti is szoktatok. Hátul megtalálod, kalapja is van, arról könnyű felismerni.

A férfi megköszönte a segítséget és elindult. A fogadó egy része boltívvel volt elválasztva az elejétől. Ablakok kicsik voltak, még a lámpákkal is csak tompa fény világította be az egész helyiséget. Ahogy haladt beljebb, a vendégek száma annál jobban fogyott. Mindenki halkan beszélgetett a másikkal, igyekezett nem megzavarni a többieket. Volt, aki csak egyedül iszogatott, de a legtöbben társaságban voltak. Közében időnként egy-egy tartóoszlop állt, amire mindféle hirdetések voltak feltűzve, valamint egy-egy lámpa is volt rajtuk.

Hoon jobbra-balra nézegetve indult el hátra. Ahogy a fogadós leírta, egy kalapos, köpenyes férfit keresett. Ritkán járt ilyen helyekre, a hátsó részben pedig soha ezelőtt. Nem volt ideje és oka fogadókban üldögélni, általában mindig elintézte, amit kellett és már ment is haza.

A leghátsó boxban pillantotta meg a leírásnak megfelelő vendéget. Ő volt az egyetlen látogató olyan hátul, egyedül volt, és épp iszogatott. Kalapját mélyen a fejébe húzta, így Hoon még csak az arcát sem láthatta, azonban még így is megtorpant egy pillanatra, mikor meglátta. Ideges lett, és azt se tudta, hogy szólíthatná meg.

- Elnézést! – lépett végül oda hozzá. – Ön…

- Már vártam önre – vágott közbe a férfi, amin Hoon meglepődött. Hangja kifejezetten mély volt, ami csak növelte az idegességét. Csak állt előtte, és meg sem mozdult.

- Kérem, foglaljon helyet! – intett a férfi a vele szemben lévő ülésre.

Hoon némán engedelmeskedett, ám végig szótlanul bámult a férfire, aki szintén csendben volt egy ideig, majd egyszer csak a férfi hátratolta a kalapját, ezzel láthatóvá tette az arcát.

- Ki maga? – kérdezte Hoon, miközben folyamatosan az előtte ülő vendéget bámulta. Bal oldalt az arcán, a félhomályban halványan vehette csak ki, de biztos volt benne, hogy egy heg volt, és abban is, hogy ő bizony nem segítséget kérni, vagy felajánlani jött. Rossz érzés fogta el.

- Mielőtt megosztanám önnel – kezdte a férfi elmosolyodva -, szeretnék én kérdezni. Ha az arcomat nem is, a nevemet már biztosan ismeri. Lemerném fogadni, ha egy kicsit is mesélek magamról, rá fog jönni. Próbáljuk ki!

- Ne játszadozzon velem! – csapott az asztalra Hoon. – Nincs időm az idióta játékára. Mit akar?

A férfi felnevetett, Hoon pedig egyre idegesebb és dühösebb lett. Legszívesebben azonnal visszament volna a Janusba, de tudta, hogy később megbánná, hogy nem maradt és tudta meg a férfi mivoltát, és szándékát.

- Azért ennyire nem kell sietnie – mosolygott a férfi. – A hercegek minden bizonnyal el vannak.

Hoont mintha villámcsapás érte volna. Hirtelen ledermedt, kezei, lábai elkezdtek remegni, vegyes érzelmek kavarodtak benne, ám egytől egyik mind negatív volt, és a férfihez és a hercegekhez kapcsolódtak. Az idegen újra hatalmasat nevetett Hoon arckifejezésén.

- Honnan tudja? Ki maga és honnan tud a Janusról? – fakadt ki Hoon, már az sem érdekelte, ha netán valaki meghallja. El is felejtette, hogy mások is vannak körülötte, és csak a férfit bámulta. Kezei összeszorultak, felpattant a helyéről, de tovább nem bírt megmozdulni. Szeretett volna elrohanni és meg sem állni a Janusig, de nem volt rá képes, teljesen megfagyott.

A férfi sokatmondóan nézett rá, Hoonnak pedig egy név villant be az agyába.

- Cha Seokjoo! – suttogta, ám elég volt a férfinek, hogy meghallja.

Gúnyosan tapsolni kezdett, arcán pedig még mindig ott volt az az undorító mosoly.

- Bingó! – szólalt meg. – Valójában egyenesen mehettem is volna a kis palotájába, de így sokkal mulatságosabb az egész, nem gondolja? Úgy hallottam, a drágalátos Kwangmin herceg magánál bujkál, Mr. Kang. Én csak azt szeretném, ha átadná nekem és békével távozunk. Semmi nem fűz magához, így nem áll szándékomban bántani önt.

- Azt elfelejtheti – csattant fel újra Hoon. – Nincs semmi, amiért bármelyiküket is kiadnám egy olyannak, mint maga. Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen.

Hirtelen a közelben lévő összes vendég felállt, és széles körben körülállta őket. Hoon meglepetten nézett végig rajtuk. Még csak tízen sem voltak, mégis mind erős ellenfelének tűntek.

- Azt gondolta, egyedül jövök? – nevetett fel Seokjoo. – Ugyan. Csak maga ennyire idióta. Egy dologra viszont felhívnám a figyelmét. Messziről érkeztem, és ha már ismeri a szándékomat, rájöhet, hogy nem utaznék bárhova pusztán ennyi emberrel.

Hoon újra végignézett a felsorakozott személyeken, és azonnal összerakta a képet. Amint beugrott neki, mire akar kilyukadni a férfi, kilépett a boxból és megindult kifelé, az útját azonban elállták. Nem vesztegethette az idejét. Ha csupán ennyien vannak itt Seokjooval, akkor a többiek csak egy helyen lehetnek, mégpedig a Janusban. Oh, miért is hagyta magukra a hercegeket?! Nem bocsájtotta volna meg magának, ha bármi történik velük. Azonnal vissza kellett térnie.

A felsorakozott katonák azonban fegyvert ragadtak. Anélkül, hogy bármelyikük is foglalkozott volna vele, valójában hol is van, kitört a verekedés. Bár Hoon sosem katonáskodott, védelemből kapott kiképzést, hiszen, amíg Minkiék úton voltak, neki kellett megvédenie a hercegeket. Úgy érezte, ez alaklommal nem teljesítette valami jól a feladatát. Még csak nem is tudta mivel vigasztalni magát. Erre nem volt mentsége. Még akkor sem, ha azt gondolta, nem fog semmi sem történni, ez nem mentette fel a felelősségvállalás alól.

Ahogy az első katona rátámadt, elhajolt a kard elől, könyökével leütötte, majd elemelte a kardját és azzal támadta a többieket. Bár minél előbb ki akart jutni, tudta, hogy ha nem győzi le őket, követni fogják, így előbb róluk kellett gondoskodnia. A verekedés során Seokjoo csak ült és élvezte a műsort. A berendezés sem úszta meg ép bőrrel, bár Hoon a falubeliekre való tekintettel próbált vigyázni, de perpillanat az volt a legkisebb gondja. Ő is szerzett sérüléseket, mint a vágást az arcán, és a karján, valamint az oldalán, de még ez sem állította meg. Hamarosan ő került ki győztesen, még egyszer utoljára rápillantott Seokjoora, amíg összeszedte magát. Hangosan kapkodott a levegő után, míg Seokjoo teljes higgadtsággal mosolygott. Hoon ezt rossz jelnek vette, és hirtelen olyan érzése lett, hogy ha most elindult volna, se tudja már megmenteni Kwangmint.

Nem is törődött vele, hogy mindenki megbámulta, aki mellett elment, minden erejét összeszedve rohant kifelé, egyszer még neki is ment az ajtófélfának, mivel nem bírta megtartani az egyensúlyát. A kardot nem rakta le, remélte, hogy nem lesz szüksége rá, de inkább harcol, minthogy csak úgy elveszítse a hercegeket.

Mire odaért, a kapu és az ajtó tárva állt, sőt, be voltak törve. A bejárat felé néző ablakok szintén darabokban voltak, bent pedig az egyik boltív le volt omolva. A lépcső is meg volt rongálódva, valamint minden ajtó, ami az előszobából vezetett. Hoon azonnal a hercegeket kezdte keresni. Egyik kezével az oldalát fogta, míg a másikkal a kardot markolta. A házban síri csend volt, és ez cseppet sem nyugtatta meg. Folyamatosan a fiúk nevét kiabálta, ám választ nem kapott. Felrohant az emeletre, még ott is minden fel volt forgatva, az ajtók tárva- nyitva álltak.

Mikor elvesztette minden reményét, hirtelen hangokat hallott lentről. Azonnal elindult, de már a lábain is alig bírt megállni.

- Mi a jó élet!? – hallott egy ismerős hangot.

Hoon szinte úgy esett neki a lépcső korlátjának. A bejárat előtt állva Minkit, Eunjit, és a hercegeket pillantotta meg. Jó volt látni őket, de jelen helyzetben jobban örült volna a többieknek.

- Mi a fene történt itt? – nézett körbe Minwoo herceg.

- Hoon! – látta meg Minki, ahogy felnézett.

Azonnal elkezdett rohanni felé, nyomában a többiekkel. A férfi közben leült a földre, eldobta a kardot, majd a fejét támasztotta meg a kezével, míg másikkal még mindig az oldalát fogta. Nem tudta elhinni, ami történt. Az egész az ő hibája volt, és nem volt mentsége.

- Mi a fene történt itt, Hoon? – vették körbe a többiek. – Jól vagy? Hol vannak a többiek?

Nem sokkal később, míg Eunji ellátta a férfit, Hoon elmesélt mindent, ami történt. Minki visszament a fogadóba, ám már senkit nem talált ott, és az elmondások is igazolták, hogy a vándor már távozott. Ezután elment a kikötőbe, de egy lélek sem volt ott, se egy hajó. Fogalmuk sem volt, hol keressék a hercegeket. Nem elég, hogy Kwangminnak, de mind a négyüknek nyoma veszett, Hoon pedig teljesen maga alatt volt, így a többiek jobbnak látták, magára hagyni egy időre.

Janus - A menedék - 11. fejezet

Minki nehezen tudott elaludni, ám reggelre úgy érezte, meg van a terve. Úgy döntött, nem vállalnak kockázatot azzal, hogy embereket gyűjtenek, hátha olyasvalakibe botlanak, akibe nem kéne, így megkérdezték a kovácsot tudna-e pár biztosan megbízható embert ajánlani, akik segítenének is. A kovács azonnal értesítette is két ismerősét, akikre az életét is rábízta volna, hamarosan pedig már mind az asztalnál ültek. Bár a kovácstól hallották, hogy nála van a herceg, mégis teljesen ledöbbentek, hogy személyesen láthatták. A palotán kívül élők többsége nem igen ismerte a koronaherceg arcát, de a két férfi kereskedő volt, akik közül is az egyik rendszerességgel szállított zöldséget, gyümölcsöt a palotába.

Ahogy Minki megtudta, mivel foglalkozik a két férfi, tudta, hogy éppen kapóra jött, és minden részlet összeállt a fejében, amit hamarosan meg is osztott a többiekkel. Túl sok mindent nem árult el még nekik sem, hiszen ilyen helyzetben még a falnak is füle van. Épp annyit tudtak, ami őket érintette, ám a pontos helyszínt sem közölte velük, személyesen vezette oda őket. Hamarosan minden készen állt, és másnap már el is kezdték a műveletet.

A kereskedő egyik szekerébe feküdt bele Minki és Donghyun, közvetlen föléjük egy vékony, de erős és széles deszkát helyeztek, amit a szekér oldalán lévő barázda tartott, teljesen elrejtve ezzel a hercegéket. Föléjük számos gyümölcsös ládát helyeztek, hogy úgy tűnjön, a szekér azokkal van tele, a lábukat pedig a lehajtható ajtó takarta. A két kereskedő rendkívül óvatos volt. A szekér lécein volt pár kisebb lyuk, és volt, hogy nem is érintették egymást egészen, a réseken pedig Minkiék láthattak valamelyest, és levegő is jött be hozzájuk, őket viszont senki sem láthatta a sötétség miatt.

Az ellenőrzésnél a két férfi próbált a lehető legtermészetesebben viselkedni, és nem elárulni magukat azzal, hogy izgulnak. Szerencsére gond nélkül bejutottak a palotába, ahol a kereskedő a raktárhoz közel, egy takarásban lévő helyre húzta a szekeret, és miután megbizonyosodtak róla, hogy senki nincs a környéken, elkezdték kipakolni a ládákat, a deszkákat pedig a raktár oldalának támasztották. Mindenki számára volt köpeny, alatta pedig a fegyverük, ha szükség lenne rá.

Minki vezetésével indultak el. Jó ideig senkivel sem találkoztak, ám épp mikor a folyosó kellős közepén tartottak, egyszer csak két katona jelent meg, mögöttük két személlyel a király személyes szolgálói közül. Donghyun tudta, merre jártak, így azt is, a kevés ajtó közül is melyiket kell választaniuk, hogy ne találják meg őket. Halkan mind beléptek, majd ahogy az öt személy elhaladt az ajtó előtt, Minki leütötte a katonákat, a szolgálókra pedig a kereskedők támadtak rá. Szájukat befogva behúzták őket a helyiségbe, ahol az imént megbújtak, miközben ugyanezt tette Minki is az eszméletlen katonákkal.

A szolgák azonnal felismerték a herceget, amint megpillantották, így elmesélték nekik, mire készülnek, és tőlük is megtudtak néhány hasznos dolgot. Közben Minki elkezdte megkötözni a katonákat, ám eszébe jutott egy terv. A kereskedők segítségével levették a ruháikat, és megkérték erre a két szolgát is, megparancsolva nekik, hogy keressenek egy olyan helyet, ahol nem találnak rájuk, a többit pedig bízzák rájuk. A kereskedők bújtak a katonák ruháiba, a szolgálókét pedig Minki és Donghyun vették fel.

- Önök hagyják el minél előbb a palotát! – fordult Minki a két férfi felé, akik segítettek nekik bejutni, ugyanis nem szerette volna veszélybe sodorni az életüket, így is hálásak voltak nekik. – Ebben az öltözetben nem lesz gond.

A két kereskedő összenézett, majd szótlanul bólintott, miközben Minki megkötözte a katonákat, és kipeckelte a szájukat. Ahogy kiléptek a helyiségből, szétváltak, megígérve egymásnak, hogy vigyáznak magukra. Ezek után a kereskedők ugyan kissé idegesen, de minden probléma nélkül haladtak végig a palotán egy hátsó kijárat felé, ugyanis még így is tartottak tőle, hogy bármelyik percben lelepleződnek. Azonban mielőtt elhagyták volna a palota épületét, az egyik férfi megtorpant.

- Várj csak! – ragadta meg társa karját, aki meglepetten pillantott rá. – Ha már itt vagyunk, legyünk hasznosak!

Intett neki, hogy kövesse, majd mindketten elindultak, a cél pedig a börtön volt.

Közben Donghyun és Minki már magabiztosabban haladtak. Úrközben a férfi a herceg kezére pillantott, amivel épp a ruhája alá rejtett kard markolatát tapogatta ki. Mivel a herceg saját biztonsága érdekében kapott kardot, el kellett viselniük, de az még nem jelentette azt, hogy nem aggódtak. Minki szinte biztos volt benne, hogy bár tanulta a használatát, a herceg vonakodva húzná elő a kardját, így minél hamarabb be kellett fejezniük, lehetőleg úgy, hogy ne legyen rá szükség.

- Kik vagytok? – hallottak hirtelen egy hangot maguk mögött, mire mindketten megtorpantak.

Minki magában átkozódni kezdett, amiért elgondolkodott, és nem figyelt eléggé. Tudta, hogy bárkiről is legyen szó, nem láthatja meg a herceg arcát, mivel bárki felismerhette. Egészen addig azon volt, hogy mindig mellette legyen, ám ez alkalommal jobbnak látta, ha előre küldi a fiút.

Minki anélkül, hogy megfordult volna, tudta, hogy lassú léptekkel közelednek feléjük, és annyi biztos volt, hogy több mint egy emberről volt szó. A fém zörgését hallotta, ahogy előrántották a fegyvert.

- Felség, menjen előre! Ügyeljen rá, hogy senki se ismerje fel! – súgta oda a lehető leghalkabban a fiúnak, aki csak bólintott és határozott léptekkel elindult.

- Hé, állj meg! – hallotta Minki az erélyes kiáltást közvetlen maga mögött, kezét kitartva pedig megállította a férfit, aki épp készült elmenni mellette. Mosolyt erőltetett a szájára és megpördült, mire a másik férfi kardjával találkozott össze, ami ott volt csupán pár centire az orra előtt.

- Ejnye, minek ez? – húzta széles mosolyra a száját Minki. – Nem akarunk mi semmi rosszat.

Ekkor a szeme sarkából oldalra nézett, majd kezét az egyik szájához emelve halkan folytatta. – Tudják, milyen. Szerelmi csalódás, családi problémák… Ezek együttesen… Higgyék el, nem akarnak találkozni vele!

Minki a kardra pillantott, mintha nem lett volna eddig hasonló helyzetben, majd elnyúlva mellette vállba veregette a férfit, intett a másiknak, majd megpördült.

- Álljon meg! – kiáltottak rá, mire a szemét forgatva megfordult, majd vett egy mély levegőt, és mosolyogva megpördült.

- Igen?

Eközben a herceg óvatosan haladt tovább. Egész végig azon töprengett, miként mondja el a népnek, mi folyik valójában a palotában, és hogy igazolja Minjoon igaz szándékát. Egyszer csak hangokat hallott meg nem messze tőle. Végignézett a folyosón, majd csendes léptekkel, a falhoz simulva odament a legközelebbi helyiséghez, aminek az ajtaja résnyire nyitva volt. Óvatosan, lassú mozdulattal bekukucskált és két személyt pillantott meg.

- Ezt vigye fel Minjoon királynak! – adott át valamit a katona a királyi szolgának.

A férfi bólintott, majd elindult az ajtó felé, ám tekintete azt sugallta, semmi kedve nem volt hozzá. Donghyun valamivel távolabb lépett az ajtótól. A férfi megjelent és elindult feléje, majd ahogy melléje ért, a herceg vállára téve a kezét megállította őt. A szolga meglepetten pillantott fel, és azonnal felismerte az ifjú trónörököst. Donghyun tudta, hogy fel fog kiáltani meglepettségében, így egyik kezével befogta a férfi száját, míg a másikat szája elé emelte, és mutatóujjával csendre intette. Miután megbizonyosodott róla, hogy a férfi nem fog hangoskodni, leengedte a kezeit, és a kezében lévő tálért nyúlt, amin pár lefedett edény volt.

- Majd én felviszem – közölte mosolyra húzva a száját.

Elvette a tálcát, ám a férfi ellenkezett volna, így ismét a szája elé rakta a mutatóujját, és elindult. Miután eltűnt a folyosón elkanyarodva, a szolga idegesen, apró, de lassú léptekkel sietett el, nehogy meglássák, és kérdőre vonják, mit keres itt.

Donghyun elszánt tekintettel ment egyenesen a királyi lakosztály felé, miközben a katona szavai csengtek a fülében, aki odaadta a tálcát a szolgálónak. „Minjoon király”.

- Király, a fenéket! – dörmögte alig hallhatóan az orra alatt, miközben egyre közelebb jutott úti céljához, anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna.

Ahogy a két férfi meglendítette a kardot feléjük, Eunji hirtelen felpattant, és hátat fordítva a katonának elérte, hogy az a kezét összefogó kötelet vágja el, és abban a pillanatban már a hercegért is vetette magát, akit megragadva elrántott a kard útjából.

Míg Minwoo a földön fekve próbálta felfogni, mi történt, Eunji feltérdelt, és a pengét két tenyere közé fogva akadályozta meg a feléje lendített kardot. Kinyújtott ujjaival erős támadást mért az ellenfele gyomrába, amitől az összegörnyedt, majd egy rúgással a földre küldte a férfit. Ekkor a másik támadt rá, ám a kardot sikerült kikerülnie, majd ellenfele kezét megragadva kiverte a kezéből a kardot, és egy rúgással a földre küldte.

- Ez tényleg lenyűgöző Hwang Eunji! – mosolyodott el Hyeonwoo, miközben az említett férfi eloldozta Minwoot és felvették a kardokat.

Ahogy elszánt tekintettel, kezükben a karddal Hyeonwoo felé fordultak, a férfinek csupán tapsolnia kellett egyet, az ajtó kivágódott vele szemben, és egy csapat felfegyverezett katona sietett be, félkörben megállva.

- Kíváncsi vagyok, ennyivel hogyan bírtok el – mondta Hyeonwoo elégedett arckifejezéssel.

- Felség! – szólalt meg Eunji, miközben a sereg felé fordulva maga mögé állította a herceget. Ám mielőtt folytathatta volna, Minwoo megszólalt.

- Minden rendben – közölte a férfivel határozottan, miközben megfogta a kardját, jelezve, hogy leengedheti. – Vigyázok magamra. Ígérem.

Eunji csak bólintott, majd egymás mellé álltak, és hamarosan elkezdődött a küzdelem. Elég sokan voltak, mégis remekül helytálltak mind a ketten, Hyeonwoo pedig csak élvezte a műsort. Időközben néhányszor sikerült Eunjit és a herceget is megsebesíteniük néhány vágással, de komolyabb sérülést egyikőjük sem kapott.

Eunji épp végzett az egyik férfivel, és szusszant egy pillanatra, míg másik támadt volna rá, és a trónra pillantott. Legnagyobb rémületére nem találta ott Hyeonwoot, és hamarosan meg is tudta, miért. A férfi felvéve az egyik holt embere kardját, Minwoo felé igyekezett.

- Felség! – kiáltott Eunji, ahogy a torkán kifért, ám azonnal megpördült, épp kivédve a támadást, amit felé intéztek, majd ahogy elrúgta ellenfelét, ismét a herceg felé pillantott.

Minwoot váratlanul érte Hyeonwoo támadása. Épp elfoglalt volt egy másik katonával, ám így is sikerült időben maga elé rántani a kardot, ami összeütközött Hyeonwooéval. A férfi féloldalas mosollyal ismét erőt vitt a fegyverbe, és egyre inkább közelítette azt Minwoo nyakához.

- Szánalmas alak! – dörmögte halkan a herceg, majd felkiáltott, hogy ebből is erőt nyerjen, ellökte magától Hyeonwoo kardját, a férfi pedig megtántorodott.

- Küzdj meg velem egy az egy ellen! – kiáltott feléje Minwoo elszántan, miközben készen állt a harcra, Hyeonwoo azonban teljes nyugodtsággal, szokásos mosolya kíséretében pillantott rá. Egy hirtelen rúgással Minwoot nekiküldte az ajtónak, ami könnyű elemei miatt kitört, a herceg pedig a darabkákkal együtt a szomszédos helyiségbe került, és nagyot puffant a földön. Míg próbált felkelni, Hyeonwoo lassú léptekkel közeledett felé, mint aki kiélvezi minden egyes pillanatát a küzdelemnek, tudva, hogy Minwoo már nem szökhet meg.

Eunji eközben hősiesen küzdött a többi katonával, akik mind rá támadtak, átadva a másik terepet uruknak. Aggódott a herceg miatt, de egyszerűen nem tudott szabadulni a katonák miatt. Végül mikor már csak ő maradt talpon a hosszú küzdelem után, már se Minwoot, se Hyeonwoot nem látta. Rohanni kezdett a kitört ajtó irányába, majd végig a folyosón, amerre ösztönei irányították.

Minwoo és Hyeonwoo közben a herceg sorozatos hátrálása miatt elérkeztek a bejárati ajtóhoz. Minwoo úgy érezte, már nem bírja sokáig, és remélte, hogy Eunji jól van, és hamarosan megérkezik, más különben Hyeonwoo legyőzi. A férfi közben folyamatosan támadta a herceget, ám végig úgy tűnt, hogy csak játszadozik vele, és még nem állt szándékában ártani vele. Mikor fordult a kocka, és Hyeonwoo már komolyan vette az egészet, és a földre került herceg felé lendítette a kardját. Minwoo kardját arca elé helyezte védekezésképp, míg a másik karján támaszkodott, azonban semmi jóra nem számított. Végül, ahogy Hyeonwoo támadásra készen felkiáltott, hirtelen megjelent Eunji, aki egy repülő rúgással támadta meg a férfit. Hyeonwoo legurult a lépcsőn, Eunji pedig felsegítette a herceget.

- Jól van, felség? – kérdezte aggodalmasan végignézve a fiúk, aki válaszként csak bólintott, majd Hyeonwoora pillantott.

A férfi épp akkor állt fel, Eunji pedig ösztönösen maga mögé állította a herceget. Újabb összecsapásra azonban nem került sor, ugyanis, amint Hyeonwoo tett egy lépést előre, egy nyíl találta hátba, amitől a férfi megtántorodott. Minwooék felpillantottak és nem messze tőlük pár felfegyverzett bátor falusi férfit pillantottak meg, a királyhoz hű katonákkal, akik ki tudja, min mentek keresztül ez idő alatt. Végre sikerült megállítaniuk Hyeonwoot, aki már csak a büntetésre várt a börtönben, míg a királyi család ismét elfoglalhatta méltó helyét.

Mindeközben Donghyun elérkezett a király lakosztályához, ahol kissé lehajtott fejjel állt meg az ajtó előtt, hogy beengedjék. Amint az ajtó kinyílt, Donghyun valamelyest megkönnyebbült, ám a java még csak ezután jött.

A herceg az asztalkához ment, és kipakolta rá a tálcán lévő edényeket, miközben Minjoon behunyt szemmel ült, teljes nyugodtsággal. Donghyun nyelt egy nagyot idegességében és magában többször visszaszámolt, mikor cselekedjen, ám végül csak felállt, és hátat fordítva Minjoonnak lassan elindult az ajtó felé.

- Várj csak! – szólalt meg a férfi halkan, miközben pillái még csak meg se rebbentek.

Donghyun megtorpant, kezét maga mellé helyezte és kitapogatta a ruhái alatt rejtőző kard markolatát.

- Hagyjatok magunkra! – szólt ekkor Minjoon a kint álló szolgákhoz, akik értetlenül ugyan, de végül engedelmeskedtek a parancsnak. Donghyun ideges volt, jól tudta, hogy miért tette ezt a férfi.

Míg a fiú meg se moccant, Minjoon felállt és kardjához lépett, ami nem volt messze tőle. Lassan kihúzta a hüvelyéből, és megcsodálta a csillogó pengét. Közben Donghyun felkészült, hogy bármelyik pillanatban előrántsa a kardját, miközben válla felett hátranézett a férfire.

- Nem hittem volna, hogy itt, ilyen körülmények között találkozunk – vallotta be a férfi elmosolyodva. – Ifjú herceg. Mondja, hol van hűséges lovagja?

A kard hüvelyét eldobva szembe fordult a herceggel, aki követte a példáját. Előrántva a kardját a férfire nézett, aki ismét csak mosolygott.

- Felettébb vártam ezt a találkozást – jelentette ki Minjoon, majd Donghyun rátámadt.

Egyikük se becsülte le a másikat, és óvatosak voltak. A herceg ügyesen védekezett és felelt a támadásokra, ám sose sikerült még csak a közelébe se érnie, hogy megsebezhesse a férfit. Látszólag valamivel tehetségesebb volt nála, viszont ezt igyekezett sem az arckifejezésével, sem a cselekedeteivel elárulni. Csak a szüleire gondolt, és arra, hogy értük megnyeri ezt a küzdelmet.

A kardok folyamatos találkozásának éles hangja betöltötte az egész helyiséget, miközben a körülöttük lévő dolgok sínylették meg a következményeket, a két fél pedig jóformán az egész szobát bejárta a harc során. Végül valahogyan Donghyunnak sikerült megsebesítenie Minjoon arcát, ami egészen meglepte a férfit. Kezdetben mosolygott, majd egyre inkább agresszívvá vált. Látszott, hogy nem kezelte jól, ha valaki hozzá ért, ez pedig a hercegnek előnyére, de hátrányára is lehetett.

A kardok egy újabb találkozása után a két penge elkerülve egymást megvágta a másik fél vállát, majd megállt a nyakánál. Hosszú percegik álltak egymás szemébe nézve, mozdulatlanul. Végül Donghyun volt, aki felütötte Minjoon kardját, és elkerülte az újabb támadást, majd ő indult meg a férfi felé. A küzdelem ismét szünetelt pár percre, mikor Donghyunt sikerült sarokba szorítani. Minjoon a kifáradt fiú nyakához szegezte fegyverét, majd kiütötte a kezéből a kardot.

- Nem biztos, hogy jó döntés volt kiállni ellenem – szólalt meg a férfi, miközben mindkettejükről folyt le az izzadtság. – Nem gondolja, felség?

Minjoon felemelte a kardját, majd épp a fiú felé lendítette volna, ám Donghyun ekkor egy másik, véres kardot vélt észrevenni, átfúródni a férfi testén, aki mögött pedig Minki állt. Minjoon fájdalmasan nyögött fel, ám hangjának semmi ereje nem volt, a levegő is beléje szorult, és ahogy Minki kirántotta a fegyverét, a férfi eszméletlenül esett össze, és terült el a földön.

Donghyun kikerekedett szemekkel nézett Minkire, aki láthatólag szintén kimerült, a kardjával pedig nem Minjoon találkozott elsőként. A fiú arra számított, a férfi jól leszidja, amiért önmaga nézett szembe Minjoonnal, maga se tudva, mivel jár, ám ehelyett Minki halkan csak ennyit mondott. – Indulás.

Intett a hercegnek, aki csendben követte őt.