Csak a foci - 6. fejezet

Másnap Lu Han valamivel később kelt, mint szokott, ám így ki tudta magát aludni legalább. Úgy emlékezett, az aznapi edzést délután tartották, így a délelőttöt otthon tervezte eltölteni. Mamája a reggelit készítette, mikor kócos hajjal kilépett a szobából és helyet foglalt az asztalnál.

- Mikor lesz a mérkőzés? – kérdezte a mamája, miközben letette elé a tányért, majd helyet foglalt vele szemben.

- Még van pár nap – felelte Lu Han. – Bár az se biztos még, hogy ott leszek.

- Minden kezdet nehéz. Adj időt nekik!

Lu Han nem reagált. Mindenkitől csak ezt hallotta, de úgy érezte, képtelen megtenni. Adjon időt és várjon, amíg lassan megkedvelik? De mégis meddig? Lehet, hogy előbb lesznek kész az idegei, minthogy valódi tagja lehet a csapatnak. Gao Linnek hatalmas szája van, és nem fél kimondani mindent, ami a szívét nyomja, és bár a többiek csendben vannak, nem jelenti azt, hogy kedvelik. Egyedül Yu Hainál vette észre a törődést, pedig őt hitte kezdetben a legnehezebb esetnek. Most valahogy rá se tudott haragudni azok után, amiket előző nap megtudott róla.

- Köszönöm – tette a tányért a mosogatóba, amint végzett az evéssel, majd kiment az udvarra és belefogott a munkába.

Időben kész lett, így ráérősen indult el a pályára, útközben pedig végig azon jártak a gondolatai, mit kellene mondania Gao Linnek, hogy ne legyen neki olyan nagy szája és adjanak neki egy esélyt. Sokra nem jutott, viszont eldöntötte, hogy feladni nem fogja.

Mikor odaért a pályához, egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, lassan kifújta, és csak azután indult tovább. Senkit sem látott kint, így az öltöző felé vette az irányt. Fura volt, hogy nem hallotta a kiabálásukat, mikor állandóan hangoskodni szoktak, ám nem foglalkozott vele túlságosan. Ahogy azonban belépett az ajtón, már látta az okát. Nem volt zaj, ugyanis nem volt, aki előidézze. Egy lélek sem volt az egész épületben, se a pálya környékén. Lu Han az egyik padra dobta a táskáját, majd kilépett az öltözőből és körbenézett. Idegesen az órájára pillantott, attól félve, hogy elnézte az időt, az azonban emlékei szerint stimmelt, így nem értette, mi a gond. Ezután arra gondolt, hogy biztos csak késnek, így visszament átöltözni, majd leült a pálya szélén lévő padra, hogy ott várja meg a többieket.

Az idő elteltével egyre nyugtalanabb lett, és sűrűbben nézett az órára. Végül megunva az üldögélést kihozott egy labdát és kapura rúgott és dekázott párszor, gondolatban azonban egészen máshol járt. Még utoljára elrúgta a labdát, mielőtt kelletlenül belerúgott volna a pálya füvébe, majd ledobta magát a földre. Ekkor hirtelen tapsot hallott valahonnan. Hangos, de hosszú időközönkénti, gúnyos taps volt. Fejét körbe-körbe forgatta, ahogy kereste, honnan jöhetett, mire hamarosan a pálya korlátjának támaszkodva meglátta Gao Lint, ahogy féloldalas mosollyal nézett rá.

- Igen egyedül vagy – kiáltott oda neki, miközben Lu Han felállt. – Végre már nem csak olyan érzés, de valóban magadra maradtál, nem igaz?

- Hol vannak a többiek? – kiáltott neki vissza Lu Han ingerülten.

- Otthon pihennek a reggeli edzés után – nevetett fel Gao Lin, mire Lu Han kezei ökölbe szorultak. Ekkor vált világossá számára minden. Az előző napi edzés után Gao Lin szándékosan rossz időpontot mondott neki, és délutánra hívta, mikor már reggel ők nyugodtan játszottak. Kicsit kínosan élte meg a pillanatot, ám egyre feldúltabb lett, és kezdett nagyon elege lennie a fiúból. Kezdettől fogva ki nem állhatta, és bár nem volt biztos az okában, jól tudta, hogy értelmetlen lenne rákérdezni, úgysem adna kielégítő magyarázatot rá.

- Yu Hai nem tud jönni, szükségetek van rám, nem? – kiáltott végül, anélkül, hogy közelebb ment volna a fiúhoz. Tartott tőle, hogy ha egymás közelében vannak, még az egyikük keze megszalad és képen találja a másikat. Annak jelen esetben nagyobb volt a lehetősége, hogy Gao Lin érezné meg jobban.

Gao Lin nem felelt, ám hamarosan mindketten felfigyeltek valamire. Úgy érezték, mintha elkezdett volna pötyörögni az eső. Lu Han felemelte a kezét és várt egy darabig, néhány csepp pedig meg is találta a felületet. Nem telt bele sok időbe, míg az eső komolyabban rákezdett.

Lu Han Gao Lin felé nézett, a fiú azonban intett egyet, majd távozott. Azonnal utána rohant, ám hamar eltűnt a szeme elől, így visszament az öltözőbe és leült egy padra. Az ablakon kinézve úgy vette észre, még nem esett olyan vészesen, és ezek után már hányingere volt az egész helytől, így felvette a cuccát és elindult hazafelé. Vissza sem öltözött, már az eső sem érdekelte, ráérősen sétált, miközben abban reménykedett, hogy mire hazatér, valamelyest le tud nyugodni. A számításai azonban hibásak voltak, ugyanis alig hagyta el a pálya utcáját, az eső hatalmas cseppekben kezdett szakadni, és perceken belül elázott a haja és a ruhái is. Sietősre fogta a dolgot, és rohanni kezdett. Szinte senkivel se találkozott útközben, ám nem is nagyon tudott körülnézni az eső miatt, annak is örült, ha az utat meglátja. Biztos volt benne, hogy rosszabb már nem jöhet. Nem csak Gao Lin, még az idő is ellene van, ez pedig egyáltalán nem segít neki abban, hogy lenyugodhasson. Próbálta elterelni a gondolatait, mikor a kis tér melletti dombon elhaladva hirtelen kiabálást hallott.

- Semmi baj. Ne add fel, próbáld még egyszer!

Hirtelen megtorpant és elfeledkezve a ronda időjárásról, a hang tulajdonosa után kezdett kutakodni. A kis téren hamarosan meg is pillantotta Yu Hait, az egyik, derékig érő kapu előtt, valahol közép tájt pedig Yang Xut. Annak ellenére, hogy szakadt az eső, ügyet sem vetve rá folytatták az edzést. Yang Xu bójákat kerülgetve vitte a labdát, és rúgta rá a Yu Hai által védett kapura, miközben próbálta valódi mérkőzésre képzelni magát, cselezgetni és nem végig a labdát nézni. Úgy tűnt, mintha Yu Hai tanította volna gyerekkori barátját, ez pedig valahogy fura érzésekkel töltötte el Lu Hant. Mérges volt, azonban nem rájuk, csakis magára. Kíváncsi volt, Yang Xu miért nem őt kérte meg, hogy segítsen neki, ám csak magát hibáztatta, amiért nem figyelt jobban a barátjára és csak az hajtotta, hogy minél előbb egy hivatalos csapat része legyen. Yang Xu sokszor hangoztatta már, hogy nem tartja a képességeit olyan nagyra, de keményen fog dolgozni, hogy egyszer egy pályán játszhassanak majd, neki valahogy azonban eszébe se jutott, hogy adhatna neki tanácsokat. Már régóta ők oktatták a kicsiket, bár Lu Han feltűnően jobb volt, mégsem volt semmi gond köztük, és néha még Yang Xu is megfogadta barátja tippjeit. Mikor Zheng Zhi bejött a képbe, Lu Han felajánlotta neki, hogy tartson vele, a fiú azonban valamiért elutasította. Akkor most vajon miért csinálja ezt?

- Ne add fel! – ordította túl Yu Hai a zuhogó esőt, Yang Xu pedig újra elindult a labdával. Óvatosan haladt, hiszen a talaj eléggé felázott, és csupa sár volt, amin még a csukája is csúszott. Ügyesen végig ment, ám mikor épp elrúghatta volna a labdát, a lábai kicsúszott alóla, ő pedig nagyot puffant a sárba.

- Jól vagy? Próbáld még egyszer! – bíztatta Yu Hai, mire Yang Xu azonnal felállt és eltökélten bólintott, majd visszaállt a kezdőpozícióba.

Csupa sár volt a ruhája, a kezét és a lábát, valamint az arcát is elég jól beborította, az eső pedig csak elkente. Lu Han nem tudta tovább tétlenül nézni, így lerohant a pályára és félúton megállt a kettő között.

- Mégis mit csináltok? – kiáltott, ahogy a torkán kifért.

- Lu Han?! – nézett rá döbbenten Yang Xu.

Nem sokkal később már Lu Han szobájában ültek, megszárítkozva, átöltözve és felmelegedve egy-egy csésze forró teát iszogatva. A fiú mamája majdnem rosszul lett, mikor egyszer csak meglátta őket az ajtóban, teljesen átázva és piszkosan. Míg letusoltak, keresett nekik ruhát Lu Han szekrényéből, majd készített nekik teát és valami rágcsálnivalót.

- Megkértem Yu Hait, hogy segítsen gyakorolni – fogott a magyarázkodásba Yang Xu. – Veled akarok játszani egy igazi csapatban egy nap, de még nem vagyok elég jó hozzá. Keményen fogok dolgozni, úgyhogy várj rám!

- Mikor megkérdeztem, nem tartasz-e velem és Zheng Zhivel, nemet mondtál – mutatott egy pontra Lu Han, jelenleg talán ez érdekelte a legjobban.

- Akkor még nem tudtam, mihez kezdhetnék, és arra is gondoltam, hogy feladom, és maradok csak a srácokkal. Viszont az utóbbi napokban, míg nélküled játszunk, ráébredtem, hogy nem foci a foci nélküled. Egészen kiskorunktól kezdve együtt játszottunk, és együtt is akartuk befejezni. Ez így is lesz, teszek róla, hogy így legyen. Hallottam, hogy nem mennek valami fényesen a csapattal a dolgok, és nem akartam egy újabb gondot adni a nyakadba, Yu Hai pedig belement, hogy segít nekem.

- Mikor megeredt, mondtam neki, hogy később folytatjuk – vette át a szót Yu hai -, de ő ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk még egy kicsit. Remélem, nem okoztunk gondot.

Lu Han csak a fejét rázta, Yang Xu pedig folytatta.

- Valóban makacs voltam, de csak nemrég kezdtük el, mielőtt esni kezdett volna, és neked sem lesz időd mindig, így bíztam benne, hogy nem lesz baj, ha még maradunk.

- Dehogy. Nekem már úgyis mindegy – legyintett Yu Hai mosolyogva, majd komoly kifejezésre váltva Lu Han felé fordult. – Rá se merek kérdezni, hogy mennek a dolgok a bandával – kezdte vonakodva -, viszont bármi történik is rád bízom. A napokban valószínűleg nem fogok tudni edzésekre járni, de szurkolok neked. Kérlek, Lu Han!

Ekkor váratlanul felállt, és mélyen meghajolva folytatta. – Kérlek, segíts a csapatnak!

- Mi-mi-mit csinálsz? – kezdett el dadogni zavartan Lu Han. – Ülj már vissza!

Yu Hai engedelmeskedett, és úgy mondta tovább. – Kellesz nekik. Nem bírják bevallani a természetük miatt, de ők maguk is tudják, hogy kellesz nekik. Kevesen vagyunk, és nehéz küzdelemnek nézünk elébe. Kérlek, Lu Han!

A fiú nem tudott, mit felelni. Megértette Yu Hai érzéseit, azonban nem tudta garantálni, hogy részt vesz a meccsen, főleg ilyen körülmények között. A végén az lesz, mint a múltkor, egymaga alkot majd egy harmadik csapatot, akivel senki sem foglalkozik, ezt pedig nem akarta.

Amint az eső alábbhagyott, a fiúk hálásan köszönetet mondtak Lu Han mamájának, majd távoztak. Másnap Lu Han mivel nem tudta, mire kellene mennie edzésre, és kedve se volt igazán hozzá, megmakacsolta magát és elhatározta, hogy nem fog elmenni. Tudta, hogy ez annak a jele is lehet, hogy feladta, de már nem is érdekelte. A csapatnak szüksége lett volna játékosokra, de ha nem látják ezt be, nem tehet ellene semmit. Kíváncsi volt, vajon ha nem megy, eljönnének-e hozzá, hogy elhívják.

Délelőtt nyugodtan elvégezte a munkát, majd kiment a térre megnézni, kint vannak-e a srácok. A játék már javában zajlott, mikor odaért, így nem akart zavarni. Megállt az egyik fánál és mosolyogva nézte őket. Bár az eső miatt eléggé sáros volt a pálya, inkább a füves részén maradtak, és óvatosak voltak. Lu Han tekintete Yang Xure siklott, amitől eszébe jutott, amit barátja előző nap mondott. Rosszul érezte magát miatta, és elhatározta, hogy bármi is lesz a csapattal, nem fogja hanyagolni barátját és a gyerekeket, hiszen ők mégis csak elsőbbséget élveztek az nála.

Nem sokkal később a srácok úgy tűnt, a pihenő mellett döntöttek, és elfoglalták a padokat. Lu Han úgy döntött, most odamegy hozzájuk, ám ahogy elindult, hirtelen megpillantotta a dombon lévő padon üldögélve Yu Hait. Ő is a srácokat nézte. Lu Han elindult feléje, ám mielőtt odaért volna hozzá, észrevette, hogy az ellenkező irányból meg Gao Lin tart feléje, így gyorsan a közeli fa törzse mögé rejtőzött. Nem akarta, hogy a fiú meglássa, egy időre elege volt belőle. Látszólag Yu Hai sem számított barátja érkezésére, aki nem volt valami jó kedvében.

- Fan Yang apjától kell megtudnom, hogy mi van veled? – vonta kérdőre a fiút. – Miért nem tudsz szólni, a barátaid vagyunk.

- Hiszen mondtam, hogy nem megyek.

- Igen. De azt mondtad, hogy elfoglalt vagy. Az apádról viszont semmit sem tudtunk. San Yang apja a boltban hallotta a szomszédotoktól, mi történt – magyarázta a fiú, mire Yu Hait rossz érzés fogta el. Ez volt a hátránya a kis falvacskának, mindenki tudott mindenről. Talán épp ezért volt nagy dolog az, hogy idáig el tudta titkolni a viszonyát a családjával.

- Mert nem akartam, hogy aggódjatok! – felelte Yu Hai közhelyesen. Gao Lin le se ült, idegesen álldogált egyik lábáról a másikra, majd a mellkasán összekulcsolva a kezét nézett barátjára. – Ez csakis rám és apámra tartozik.

- Hiszen barátok vagyunk, a fenébe is. Azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak a szorult helyzetekben.

- Nem vagyok szorult helyzetben – kapta fel a fejét Yu Hai szikrázó tekintettel nézve barátjára. – Minden remek, eddig is megvoltam, és ezután is rendben leszek. Nem kell a kioktatás és a nagy felhajtás, hogy a végén mindenki rólam pletykáljon ebben a rohadt faluban.

- De ez akkor sem normális, fogd már fel! Milyen apa bánik így a gyerekével?

Yu Hai lepillantott a pályára, és észrevette, hogy a srácok felfigyeltek Gao Lin hangjára, ám ahogy a tekintetük találkozott, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit, és folytatták a játékot.

- Baleset volt, ennyi. Nincs értelme ezt a témát tovább folytatni.

Gao Lin csak sóhajtott, majd ledobta magát a pad másik szélére. Egy ideig mindketten csendben voltak, majd ő törte meg a csendet, hangja azonban halk volt, inkább aggodalmas, mint ingerült.

- Míg nekünk az egész családunk ott volt minden meccsünkön, egyedül tőletek nem jött senki soha – emlékezett vissza. – Azt mondtad, nem hívod őket, mert csak izgulnál, és nem tudnád hozni a formádat. Azt hittük, csak a maximalista éned miatt mondod ezt, de egyáltalán nem ez volt az oka, ugye?

Barátjára pillantott, ő azonban nem reagált rá. – A lábad, hogy van?

Yu Hai nem válaszolt egyszerre, talán azon töprengett, mit is mondjon, elmondja-e egyáltalán az igazat, végül amellett döntött. – Nem hiszem, hogy mostanában látni fogtok a pályán. Szükségem lesz jó pár napra. Tudom, hogy ez is jókor jön, és nagyon sajnálom.

- Nem kell sajnálnod a fenébe is. Ha előbb szólsz… - kezdte Gao Lin, azonban tudta, hogy nincs értelme folytatni, ugyanis, ha tudtak volna róla, akkor se tehettek volna semmit. – Csak ne szabadkozz ilyenek miatt, idióta!

Újabb csend ült közéjük, Lu Han pedig együtt érezve hallgatta végig a beszélgetésüket a fa mögül. Ekkor azonban hirtelen felkapta a fejét.

- Nehéz ellenfél lesz, ugye tudjátok? – nézett Yu Hai barátjára, mire Gao Lin bólintott. – Szükségetek lesz Lu Hanra. Miért makacskodtok annyira.

- Nem lesz. Megoldjuk – felelte hűvösen Gao Lin, majd felállt, ám mielőtt távozott volna, még visszaszólt barátjának. – Vigyázz magadra! És szólj, ha kellünk!

Yu Hai végignézte, ahogy Gao Lin távozik, és Lu Han is kikukucskált a fa mögül, majd hátát újra a törzsének döntötte és eltöprengett, mit is kellene tennie. Yu Hai miatt szívesen beállna, de a tudat, hogy a többiek nem tűrik meg a csapatban, bántotta, és képtelen volt eldönteni, mi lenne a helyes.

Csak a foci - 5. fejezet

Lu Han kilőtte magát, és úgy rohant, ahogy csak bírt. Alig tudott megállni a lépcső aljában, a lendület vitte volna tovább, ő azonban megkapaszkodott a korlátban és időben visszanyerte egyensúlyát.

- Lu Han! – kiáltott újra a földön fekvő Yu Hai, ahogy a fiú eléje állt, majd kezét x alakban a feje fölé emelve védekezett, mikor a férfi feléjük lendítette a vékony fém rudat. Csak a reflexeinek köszönhették, hogy nem találta el a fiút, még jókor térítette el, így a rúd mellette haladt el, a férfi pedig maga mellé helyezte a kezét.

Lu Han egy pillanatig mozdulatlanul állt, és szaporán lélegezve próbálta felfogni, mi történt, miközben a földet kémlelte, majd kezeit leengedve felnézett a férfire, aki már a lépcső valamelyik középső fokán állt, nem messze tőlük.

- Nem tudom, ki maga – kezdte a fiú összeszedve minden bátorságát -, de nincs joga bántani őt.

- Az biztos, hogy több, mint neked közbeavatkozni – vágott vissza a férfi, majd tett pár lépést lefelé, és az utolsó lépcsőfokon állt meg, közvetlen Lu Han előtt. Egy pillanatig csak méregette a fiút, majd egy hirtelen, erős lökéssel oldalra, a földre küldte őt.

- Lu Han! – kiáltott Yu Hai, ahogy próbálta ülőhelyzetbe tornászni magát.

Lu Han az oldalára esett, tekintetét azonnal a férfire emelte, majd rajta tartva a szemeit, felállt, és leporolta a karját, amire ráesett. Yu Hai is talpra állt, és kissé sántikálva közéjük lépett, ezzel megtörve a szemkontaktust is.

- Fejezd ezt be! – szólt rá halk, de erőteljes hangon a férfire. – Húzz vissza aludni, vagy menj a rákba, de ne kerülj az utamba!

- Igen csak nagy lett a szád mostanában – horkant fel a férfi oldalas mosolyra húzva a száját.

- Lu Han! – nézett hátra a válla felett Yu Hai a fiúra, halkan kimondva a nevét. – Rohanj!

Lu Han döbbenten nézett rá, és egy fél pillanatig fel se fogta, mit kell tenni, majd ahogy Yu Hai összeszedve minden erejét megindult a kapu felé, szorosan a nyomában haladva, követte őt. Egészen az utca végéig mentek, bár inkább kocogás volt, mint futás, Yu Hai még így is egyre jobban lemaradt, így Lu Han megállt, hogy bevárja. Közben maguk mögé nézett, ám senki más nem volt rajtuk kívül az utcán. Yu Hai leült a sarkon lévő háztól nem messze az árokpartra, majd kissé összerándult arccal kinyújtotta a lábait.

- Mi volt ez? – kérdezte Lu Han, ahogy aggódva rápillantott, miközben letelepedett mellé. – Jól vagy?

Yu Hai csak bólintott. Úgy tűnt, nem szívesen mesélt a dologról, de tudta jól, hogy Lu Han már nem fogja békén hagyni, ha nem árul el neki valamit, mégis megvárta, míg magától teszi fel a kérdéseket.

- Ki volt ez? – szólalt meg rövid gondolkodásnyi szünet után Lu Han.

Yu Hai annyit hallgatott, már azt hitte, nem is fog neki felelni. Végül kelletlenül elárulta a férfi kilétét. – Az öregem.

Jó ideig hallgattak. Lu Han nem tudta, mégis mit mondhatott volna. Szerette volna tisztán látni a dolgokat, azonban azzal is tisztában volt, hogy nehéz lehet a fiúnak erről beszélni. Hirtelen eszébe jutott a múltkori mérkőzésük, mikor úgy tűnt, Yu Hai egyre többet enged neki, kevesebbet küzd a labdáért, és a végén csendben végignézte, ahogy megszerezte az utolsó, mindent eldöntő pontot. Akkor mindenki azt hitte, Yu Hai szándékosan engedte neki, most azonban Lu Han úgy érezte, nem stimmel valami. Tekintete a mellette ülő fiú lábára siklott, amit ugyan a hosszú nadrág eltakart, mégis gyanított valamit.

- A múltkor… - kezdte kissé hezitálva. Yu Hai eddig hátradőlve, a kezén támaszkodva bámult fel az égre, ekkor azonban rápillantott. – Mikor kiálltál ellenem egy az egy ellen, valami más oka volt, hogy idő előtt feladtad, ugye? – kérdezte, majd ahelyett, hogy folytatta volna, csak barátja lábára bökött.

Yu Hai nem felelt semmit, tekintetét pedig a földre szegezte, így Lu Han kénytelen volt folytatni, ezúttal viszont már egyenesen rá nézett.

- Az apád mindig ilyen volt? – tette fel a kérdés elég bátortalanul. Yu Hairól ordított, hogy nem akar róla beszélni, azonban egy része mégsem bánta. Még senki sem tudott róla, egészen eddig próbálta eltitkolni, ahogyan csak tudta, de most, hogy Lu Han rájött, úgy érezte, jó lenne valakinek kiöntenie a szívét.

- Rohadék egy alak! – dörmögte az orra alatt, majd felemelve a fejét, valamivel hangosabban folytatta. – Még kicsi voltam, mikor anyámat elvitte egy betegség. Azóta apámnak lett egy másik barátnője, aki három kölyökkel jött a házhoz. Mind kotnyeles, és tisztára olyan, mint az anyja. Apám sokkal jobban szereti őket, annak ellenére, hogy nem ők a gyerekei. Én akkor végképp magam ellen fordítottam, mikor elkezdtem sportolni. Ő az a figura, aki semmire se tartja a sportot, azt mondja, az nem valódi foglalkozás, minden embernek rendesen kell dolgoznia, és nem ilyen hülyeséggel keresni a pénzt. Kezdetben állandóan futóversenyekre jártam, csak az hajtott, hogy minél jobb legyek, és csak azért is megmutassam neki. Végül beálltam a focicsapatba. Állandóan csak az ő reakciói miatt játszottam, egyre idegesebb és dühösebb lett, én azonban valahogy ezt egyre jobban kedveltem. Tudtam, hogy nem tudom már elérni nála, hogy fiaként szeressen, ezért ez volt az én bosszúm. Hamarosan azonban egyre jobban megszerettem a focit, azóta csak ez éltet, ő pedig szinte már kitagad a családból. Azok a taknyosok is olyanok lettek, mint ő. Nem bírják már a létezésemet sem, állandóan olyanokat vágnak a fejemhez, amiknek a jelentését talán nem is értik. Az egész családom szemében egy értéktelen dolog, egy hibafolt vagyok, amit nem tudnak sehogy sem kiradírozni.

- Sajnálom – suttogta Lu Han együtt érezve.

Meglepetésére Yu Hai elmosolyodott, szemében azonban könnyek jelentek meg, lecsorogni viszont nem hagyta őket.

- Már megszoktam – folytatta felnevetve. – Én vagyok a paca, ami nem hagyja magát, és ellenáll minden radírnak.

- És a srácok – kezdte Lu Han, ám annak ellenére, hogy az elhangzottak után egyre inkább kíváncsi volt valamire, nem merte kimondani. Egy ideig hezitált, Yu Hai azonban olyan arccal nézett rá, mintha azt mondaná, csak rajta, sokat úgysem változtat a dolgokon. – A mostohatesóid az oka annak, amiért mindig olyan voltál velünk annak idején, mikor a kispályán játszottunk?

Yu Hait nyilvánvalóan meglepte a kérdés. Arcára zavartság ült, és egy kis szégyenérzet. Sokáig töprengett, mielőtt megszólalt volna, akkor viszont halvány mosoly kíséretében fogott bele. – Már jó ideje ritkán járok haza, bár a házimunka rám marad, inkább nem találkozom velük. Miattuk valahogy megutáltam a kisgyerekeket az idő során, minél tovább éltem velük, annál inkább kibírhatatlanok lettek. Állandóan csak Gao Linnel lógtam, egy nap azonban megláttalak titeket. Dermedten figyeltem, ahogy különböző korosztályok fel-alá futkároznak azon a kicsi pályának se nevezhető területen, miközben élvezettel űzik a futballt. A barátoddal rengeteg mindent tanítottatok a srácoknak, a kicsik pedig hatalmas lelkesedéssel játszottak, és csodálattal néztek fel rátok. Bár nem voltak valami jók, mégis elég volt, hogy jól érezzék magukat. Kezdetben dühös voltam. Nem bírtam elviselni a jókedvüket, magam sem tudom, miért, de valahogy rossz érzést keltett bennem. Mindig csak azokra a porontyokra tudtam gondolni, őket láttam benne. Később viszont… rá kellett ébrednem, hogy nem dühös vagyok rájuk. Egyszerűen csak irigy voltam. Legfőképpen rád, akit annyian csodáltak, kedveltek, és vettek körül. Mindenkivel kedvesen bántál, és ugyanazt a bánásmódot kaptad vissza. Ahogy elnéztelek titeket, olyanok voltatok, mint egy nagy család. Ez azonban újra eszembe juttatta velem, nekem milyen rohadt kölykök jutottak. Bár állandóan piszkáltunk titeket Gao Linnel, valójában én is szerettem volna megtudni, milyen érzés olyan kisgyerekekkel együtt lenni.

- Nem mutattad ki valami jól – nevetett fel Lu Han, ahogy próbált egy kis viccet vinni a lehangoló sztoriba. Örömmel látta, hogy Yu Hai is elmosolyodott.

- Ugye? Reménytelen vagyok. Egy ilyen család miatt, azt akartam, hogy mindenki olyan pocsékul érezze magát, mint én. Tudatni akartam mindenkivel, hogy a kisgyerekek rosszak és nem érdemlik meg azt a bánásmódot. Hatalmasat tévedtem. Én is voltam az, és már belátom, hogy nem minden gyerek ugyanolyan. Ez mind csak kifogás volt.

Hosszú ideig csendben ültek egymás mellett. Lu Hannak végig azon járt az agya, mit kellene ilyenkor mondania, majd hirtelen eszébe jutott valami. Elővette a telefonját és írt egy smst, amire pár percen belül meg is kapta azt a választ, amiben reménykedett. Széles mosolyra húzta a száját, majd felállt, és a kezét az értetlenül néző Yu Hai felé nyújtotta, hogy felhúzhassa.

- Gyere!

- Mégis hová? – kérdezte a fiú, miközben Lu Han segítségével felállt.

Lassan, kényelmesen sétálva haladtak. Lu Han nem mondott semmi konkrétat, merre tartanak, azonban ahogy egyre közelebb értek, Yu Hainak már volt sejtése, hiszen ismerte a környéket. A két fiú hamarosan a kis srácok által focipályává kinevezett kis terület szélén állt.

- Mit tervezel? – nézett felhúzott szemöldökkel Yu Hai Lu Hanra, mire a fiú elmosolyodott.

- Egy pillanat – mondta, majd előre kezdett bámulni, a mellette álló fiú pedig követte a tekintetét.

Nem nagyon értette, mire várnak, ám nem telt bele sok időbe, mire a pálya másik végén megjelent pár ismerős srác, majd utánuk egyre több és több. A Yang Xu vezette kis sereg végighaladt a pályán, és megállt pár méterre Lu Hanék előtt.

- Hali! – intett nekik mosolyogva Lu Han, miközben a többiek nem fogadták valami jól a helyzetet.

- Ő mit keres itt? – bökött az állával Yu Hai felé Yang Xu, miközben mellkasán összekulcsolta a kezeit.

Yu Hai kicsit kínos helyzetben érezte magát, kerülte a srácok pillantását, és némi magyarázatot várt Lu Hantól. Szeretett volna elmenni, azonban tudta, hogy Lu Han úgyse hagyná, így várt a megfelelő alkalomra. Nem számított más bánásmódra, mint amilyet eddig kapott tőlük, hiszen ő is szépen viselkedett velük. Azt kapta, amit érdemelt azok után, és bántotta bár, mégse lett volna képes kimagyarázni magát.

- Lu Han? Magyarázatot várunk! – lépett előre az alig tíz éves Donghai csípőre tett kézzel.

Lu Han a térdére támaszkodva hajolt előre, hogy egy szintben legyen vele, miközben mosolyogva nézett rá.

- Ő itt Yu Hai. A csapattársam és a barátom. Rengeteg mindenen esett keresztül, és szeretném, ha ő is részese lehetne annak, aminek mi.

- Vagyis azt akarod, hogy vele játsszunk? – kérdezte Yang Xu felhúzott szemöldökkel, kicsit sem jó kedvvel. – Ezért hívtál ide minket?

- Pontosan! – jelentette ki Lu Han magabiztosan, tele lelkesedéssel. – Gyerünk, pályára! Hány labdánk van?

- Minden elhoztuk, amennyi volt – közölte Donghai, miközben Lu Hannal elindultak a pálya felé, míg Yang Xu a nem kívánatos személy felé pillantott, majd követte őket.

- Van három labdánk, és vagyunk vagy tizenhárman – kezdett el kalkulálni Lu Han. Miközben eligazította a srácokat, Yu Hai merengve figyelte őt, miközben egy centit sem mozdult a pálya széléről, ahol az előbb álltak. Maga se vette észre, de elmosolyodott, miközben figyelte, ahogy Lu Hant körbeveszik a kisgyerekek, és lelkesen ugrándoznak és kiabálnak, majd három csoportra válva körökben helyezkednek el a pályán.

- Yu Hai!

A fiút Lu Han kiáltása zökkentette vissza a valóságba, és azon kapta magát, hogy mindenki őt nézi.

- Gyere! Te ebben a csapatban vagy – mutatott Lu Han az egyik kis közösségre, majd miután bíztatóan rámosolygott, ő maga is beállt a helyére.

Yu Hai tétlenül állt, miközben a többiek már elkezdték a játékot. Kört alkotva passzolgatták a labdát, és amint az egyik elrúgta, csinált egy guggolást. Yu Hai először Lu Hanra, majd Yang Xure pillantott. Mindketten nevettek, mikor a kicsik mellérúgtak, és szinte bármin, hiszen olyan aranyosan csinálták, főleg mikor vissza is beszéltek nekik. Ahogy el nézte őket, a White Lion csapatkapitánya egyszer csak úgy érezte, valami a ruhájához ért. Vagy inkább valaki. Arra pillantva egy kisfiút vett észre, aki kis kezével elkezdte rángatni pólóját, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Jössz? – kérdezte, ahogy felnézett rá.

Yu Hai csak meglepetten figyelte. Száját szólásra nyitotta, azonban nem tudott mit mondani, viszont alkalma sem volt rá. A kisfiú nem lacafacázott, megmarkolta a mutatóujját és elkezdte húzni az egyik kis csapat felé. A gyerekek odébb álltak, hogy ő is beállhasson a körbe, és azonnal meg is kapta a labdát.

- Mit csinálsz? – kiáltott rá az egyik, valamivel a többieknél idősebb fiú. – Passzolj már!

Yu Hai idegesen elrúgta a labdát a vele szemben lévő kissrácnak, majd zavartan megköszörülte a torkát és a földre szegezte a tekintetét.

- Csinálnod kell egy guggolást! – szólt rá a mellette álló fiú, aki az előbb odajött hozzá, Yu Hai pedig azonnal meg is tette.

Eleinte kissé bénázva, de folytatták a játékot. Közben Lu Hanék egész jól haladtak és remekül szórakoztak. Mikor épp nem nála volt a labda, Yu Hai felé pillantott, akire sokszor rászóltak a srácok, ő pedig semmit sem felelt, zavartan hallgatott és tette, amit a kis „szörnyecskék” parancsoltak neki. Lu Han elmosolyodott, ahogy ezt látta, és úgy érezte, a terve alakulóban van.

Nem sokára abbahagyták ezt a játékot és csináltak pár bemelegítő gyakorlatot, majd elkezdték felosztani a csapatot, ami után már csak a meccs volt hátra. Miközben mindenki beállt a helyére, Yu Hai Lu Hanhoz lépett.

- Jól vagy? – kérdezte tőle Lu Han mosolyogva. – Nem kell játszanod, ha fáj a lábad. Én csak meg akartam mutatni, hogy milyen érzés is velük lenni.

- Most már biztos vagyok benne, hogy irigylésre méltó vagy – mosolyodott el hosszú idő óta őszintén Yu Hai is. – A lábam meg… nem vészes. Ennél többet is kibírtam már.

- Akkor fogjunk hozzá! De vigyázz, nem fogunk kímélni csak azért, mert új vagy! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Lu Han, ahogy nevetve elindult a helyére, Yu Hai pedig poénosan fintorgott egyet, és ő is beállt.

Valójában elég jól fájt a térde és tartott a srácoktól is, hogyan viselkednek vele, mégis tenni akart egy próbát. Minden tőle telhetőt beleadott, és egész jól sikerült a játék. Figyelemmel volt a kicsikre, gyakran segítette őket, az ellenfélnek pedig segített, csinált szándékos eséseket is, hogy megnevettesse őket, és összességében egész jól érezte magát. Végre felszabadultan nevetett és még Yang Xu is elmosolyodott.

- Te aztán nem vagy semmi – lépett oda Lu Hanhoz, miközben mindketten Yu Hait nézték, akit hirtelen megtámadták a gyerekek, és ahogy a földre került, rámásztak.

Lu Han kacsintott egyet, majd ártatlanul vállat vont, mire mindketten felnevettek. Újra a srácok felé pillantottak, majd egyszer csak Yang Xu kiáltotta el magát.

- Minket se hagyjatok ki, hé!

Nem akart kimaradni a buliból, így Lu Hannal megindultak a kis kupac felé, aminek az alján a White lion kapitánya volt.

Nem sokkal később a gyerekek egymaguk játszottak, miközben a három nagyobb srác a padon ült és csendben figyelte őket. Yu Hai hálás volt Lu Hannak, és nem bánta meg, hogy nem menekült el. Még nem volt teljesen magabiztos a gyerekekkel, úgy érezte, ezek után könnyebben szembe száll a kis vakarcsokkal is otthon. Még is csak az ő háza, nem fogja hagyni magát kitúrni.

- Lu Han! – törte meg a hosszú csendet egyszer csak Yang Xu, mire a másik kettő ránézett. – Dong Hai már megint összekapott valakivel.

A fiú valóban két másikkal vitatkozott valakin, ami mostanában elég gyakran előfordult. Yang Xu mindig Lu Hanra hagyta az ilyet, mert neki jobban szót fogadtak, és jó volt nézni, ahogy megrendezi őket.

- Teljesen olyan, mint te – kiáltott Yang Xu nevetve, mikor Lu Han kelletlenül elindult a srácok felé. – Nézd csak meg pár év múlva!

Lu Han csak intett egyet, ám Yang Xu jól szórakozott. Yu Hai is elmosolyodott, ahogy a nézte, barátjuk miként állítja vissza a rendet a csipet csapatban.

- Valóban remek srác, ugye? – szólt meg elgondolkodva, mire a mellette ülő fiú döbbenten nézett rá, majd rögtön vissza a srácokra.

- Igen. Egy kiváló barát – bólintott büszkén.

Rövid csend után Yu Hai az órájára nézett, majd hirtelen felállt. – Nekem lassan mennem kéne. Örülök, hogy találkoztunk, és sajnálok mindent, ami eddig történt – szabadkozott Yang Xu felé fordulva, miközben a fiú is felállt udvariasságból.

- Semmiség – mosolyodott el. – Remélem, jól szórakoztál.

Yu Hai csak bólintott, majd kissé nehézkesen elindult abba az irányba, ahonnan pár órája Lu Hannal jöttek. Mielőtt elment volna még intett a fiúnak, aki lelkesen viszonozta azt, ám emiatt a körülötte lévő srácok is észrevették.

- Viszlát, Yu Hai! Gyere máskor is! – kiáltották a gyerekek kórusban, két kézzel integetve a fejük felett.

Yu Hai nem kicsit lepődött meg, és eléggé meghatotta a gyerekek viselkedése. Intett egyet, majd zavartan kapta el a tekintetét, és lassan hazasántikált.