Csak a foci - 3. fejezet

Zheng Zhi pár napig nem jelentkezett, legalábbis nem hozta Lu Han tudomására. Afiú keményen edzett és mindent beleadott. Mikor épp nem dolgozott, vagy a gyerekekkel játszott, újra és újra elismételte azokat, amiket aznap csináltatott vele az egykori focista, egészen addig, amíg el nem fogyott az ereje. Yang Xu időnként visszajött, hogy megfigyelje barátját. Vágyakozva pillantott rá, azonban az érzések keveredtek benne. Örült a fiúval a lehetőségnek, ugyanakkor irigy is volt rá, hiszen ő is épp erre vágyott, csak neki nem adatott meg ez a fajta tehetség. Több jóval fiatalabb kissrác is ügyesebb volt nála, és ez idegesítette, bár nem mutatta ki. Irigyelte Luhant, viszont bárhogy is próbálta, nem tudta megbánni, azt, amit akkor mondott neki. Úgy érezte, jobb ez így. Ő is keményen fog edzeni, és egy nap, majd egy csapatban fognak játszani. Ezt a célt tűzte ki a szeme elé, és ezért mindent beleadott. Miközben Lu Han lefeküdt a pálya közepére csillag alakban, és az eget kezdte bámulni, míg kifújta magát, Yang Xu elmosolyodott, majd határozottan indult el hazafelé.

Másnap a gyerekek jó része nem vehetett részt a játékban, így az arra fordított idő is lerövidült, hiszen egy-ketten voltak, így nem volt annyira élvezetes, Lu Han azonban ebben csak az újabb lehetőséget látta a gyakorlásra. Nem sokkal azután, hogy egyedül maradt a pályán, a domb felé pillantott, ahol meglátta Zheng Zhit. Már kezdett aggódni, hogy többé nem is jelentkezik, abban pedig biztos volt, hogy kérdőre vonja a férfit. Nem tudott róla szinte semmit a futballista karrierjén kívül, így nem tudta, merre kéne keresnie, ha ő maga nem bukkan fel.

- Mi tartott ennyi ideig? – kiáltott Lu Han, amint a férfi hallótávolságon belülre ért a botjával sántikálva. – Hol a fenébe járt az elmúlt napokban?

Zheng Zhi pusztán elmosolyodott, majd a válla felett a mögötte magasodó domb felé bökött. – Ne aggódj, nem felejtettelek el! – nevetett fel a férfi, mire a fiú kínos helyzetben érezte magát, így csak fintorgott. – Végig szemmel tartottam, miként fejlődsz.

- És? Mire jutott a kis elemezgetésével?

- Jelentős fejlődést mutattál rövid idő alatt, ez pedig azért van, mert komolyan vetted és megfogadtad a tanácsaim.

Lu Han csak bólintott, és várta, hogy a férfi folytassa, aki röviddel ezután újra meg is szólalt.

- Mit gondolsz – fordult feléje kíváncsian -, készen állsz arra, hogy csapatban játssz? Valódi csapatban.

Lu Han eltöprengett, majd gondolkodásnyi szünet után kissé bizonytalanul megszólalt. – Maga szerint?

- A következő lépés, hogy tudod-e alkalmazni a tanultakat játék közben. A mérkőzésen nem vagy egyedül, és a tíz csapattársaddal tudnod kell összedolgozni. Én azt mondom, tegyünk egy próbát. A lényeg, hogy, amit eddig tanultál, ne felejtsd el! Hamarosan lesz a fiúknak edzése, nézd meg őket!

Lu Han ismét csak bólintott, majd amíg az edzés kezdetére vártak, leültek a pálya szélén lévő padra, és egy-egy dobozos üdítő mellett beszélgettek. Zheng Zhi mesélt pár dolgot, miket élt át a csapat tagjaként annak idején, és miközben Lu Han fülét hegyezve, lelkesen hallgatott minden egyes sztorit, a férfi is szívesen idézte fel magában, milyen is volt anno. Rengeteg dolgok volt, amit megosztott volna a fiúval, a kevés idő miatt azonban rövidre fogta, viszont megígérte, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. Megannyi éven át focista volt, rengeteg mindent átélt, amiket sosem felejtett. Szinte megelevenedtek az emlékezetében az események, ahogy mesélte őket, és nem sokkal azután, hogy belelendült, úgy érezte, mindennél jobban szeretne visszamenni abba az időbe. Többé már nem gyötörte magát a lábai miatt, beletörődött a sorsába, azonban még mindig szívesen visszapörgette volna az idő kerekét.

- Ennyi elég belőlem – csapott a combjaira a tenyereivel, majd magához vette botját és felállt. – Mindjárt kezdődik az edzés, jobb, ha indulunk.

A távolságot sétálva tették meg, ami nagyjából fél óráig tartott. Hogy ezt az időt is hasznosan töltsék el, Zheng Zhi mesélt egy kicsit a csapatról, a tagokról viszont semmi személyeset. Elmondta, hogy a pálya, ahova tartanak, sajnos nem áll mindig rendelkezésükre, hiszen a környék összes csapata azt használja, de a mérkőzések többnyire ott zajlottak. Edzésként a srácok kisebb csoportonként gyakorolnak, minden nap rendesen bemelegítenek és nyújtanak, majd kapura rúgnak, cselezgetnek. Rég óta ugyanaz a csapat összetétele, így már megszokták egymást. Nem kerül nagy erőfeszítésükbe, hogy együtt dolgozzanak, így az a pár óra, amit a pályán tudnak tölteni, épp elég nekik. Ezt viszont ki is használják.

A környék elég szegényes volt, így Lu Han meg is értette, milyen körülmények közt játszanak. No, meg a felnőtteknek jóval több figyelem jut, a gyerekek még fejlődő képesek, és ahogy egyre messzebb jutnak, úgy kapnak nagyobb elismerést is, és kiérdemlik a kényelmes körülményeket a felkészülésre.

Mire a pályára értek, a srácok épp végeztek a bemelegítéssel és felálltak a helyükre. Zheng Zhi úgy gondolta, csak jót tesz Lu Hannak, ha látja őket játék közben, így anélkül, hogy felhívta volna magukra a figyelmet, megállt a pálya szélén a korlátnál, és onnan nézte a srácokat. Valamivel többen voltak, mint tizenegy, a cserejátékosok is beálltak, így a kettészedett csapat olyan hét-hét ember volt.

Játék közben Lu Hannak két fiú tűnt ki leginkább, akik csatár és középpályás voltak, ez alkalommal az ellentétes csapatban. Mindketten irányították a saját csapatuk, és többnyire az ő hangjukat lehetett hallani. Bár mindenki ügyes volt, ők ketten kifejezetten jól kézben tartották a dolgokat, és ha szükséges volt, tanácsokkal látták el a többieket. Senki sem vette zokon, hiszen a javulás volt a cél, ez pedig a hibák felismerése nélkül lehetetlen lett volna, már pedig vannak olyanok, mikor megszokássá válnak, és te magad már észre sem veszed, ezért jó, ha valaki felhívja rá a figyelmed.

Ahogy Lu Han jobban megnézte a fiúkat, hirtelen beugrott neki egy-két név, és tágra nyitott szemekkel követte őket figyelemmel. A jobb oldali csatár, aki egész végig dirigált, Yu Hai volt, a csapat vezére, akivel már többször kerültek összetűzésbe a kispálya miatt. A másik csapat nagy arca, a jobb szélső középpályás Gao Lin volt, akinek talán a legnagyobb szája volt mind közül, és gyorsan kijött a sodrából. Még Fan Yang volt, akit névről ismert, ő volt a csapat kapusa, és szerette fitogtatni a tehetségét. Sose bírta ki, hogy egy beszélgetést csendben kibírjon, állandóan komolytalan és gyerekes, kivéve, mikor a fociról van szó. Mindennél többre becsüli a sportot, és ez az egyetlen dolog, amit nagyon komolyan vesz. A többieket inkább csak futólag látta, azonban azt elismerte, hogy jók voltak egytől egyig.

Annyira elkalandozott, hogy Zheng Zhi hangja térítette vissza a valóságba. – Nos? Vélemény?

Lu Han a férfire nézett, aki pedig rá pillantva várta a választ, ám mielőtt bármit is mondott volna, tekintetét ezután a pályán lévő srácok felé fordította, akik a pálya szélére sorakoztak és egy körben összegyűltek valami rövid megbeszélésfélére.

- Menjünk! – felelt a saját kérdésére az egykori futballista a fiú helyett, majd elindult a srácok felé, míg Lu Han más választása nem révén, követte. Még csak a pálya közepe felé jártak, mikor az egyik srác észrevette őket, és hatalmas mosollyal felkiáltott.

- Zheng Zhi! Merre járt?

- Sajnálom, hogy késtem – szabadkozott a férfi felnevetve, mire minden szem rájuk szegeződött. – Ne aggódjatok, éppen ideértünk a kezdésre.

- És ő? – bökött Lu Han felé Gao Lin, aki látszólag emlékezett rá, arról az időről, mikor Yang Xuvel kiálltak a kicsik mellett.

- Srácok, fogadjátok szeretettel a csapat új tagját! – mutatta be Zheng Zhi a mellette álló fiút széles mosollyal, miközben Lu Han zavartan félre húzta a száját.

- Csapat? – ráncolta össze a homlokát zavartan Gao Lin. – Milyen csapat?

- De nem a miénk… - kezdte volna Fan Yang, ám hangja egyre halkabb lett, a végét már meg se értették, ám még így is tudták, mit mondott.

- Lu Han az új White Lion tag. Bánjatok vele megfelelően.

Lu Han tett egy bátortalan lépést előre, vette egy mély levegőt, és mosolyra húzva száját elkezdte volna a bemutatkozást, a srácok azonban elkezdtek feloszlani. Többen elkezdtek beszélgetni, miközben a pálya felé vették az irányt, Lu Han pedig úgy érezte, így akarják tudtára adni, hogy nincs helye köztük. Bántotta is, meg nem is, és ahogy elnézte a fiúkat, az jutott eszébe, mit szólna hozzá Yang Xu, ha megtudná, kikkel lesz egy csapatban. Annyi közül miért pont ők?

- Srácok! – szólt rájuk felemelve a hangját Zheng Zhi, mire mindenki feléje fordult és elhallgatott. A férfinek nem kellett folytatnia, magától értetődő volt, mit akar mondani.

- Yu Haiékkal lesz – jelentette ki hadarva Gao Lin, majd a helyére sietett, hogy ne is ellenkezzenek vele.

Lu Han Zheng Zhire pillantott, aki bátorítóan rámosolygott, majd állával intett, hogy kövesse a fiúkat. Kelletlenül bár, de felállt az üresen maradt baloldali csatár helyére. Gao Lin épp az ő oldalán volt, így a tekintetük azonnal találkozott, ám Lu Han nyomban el is kapta, és igyekezett a játékra koncentrálni.

Zheng Zhi megfújta a sípot, a játék pedig azonnal kezdődött. Ahhoz képest, hogy olyan rosszul indult az egész, Lu Han meglepően sok passzot kapott kezdetben, aztán mire belelkesült volna, úgy érezte, egyre jobban megfeledkeznek róla, és hamarosan úgy tűnt, mintha egy maga egy harmadik csapatot alkotott volna. Zheng Zhi csak a fejét rázta a fiúk viselkedésén. Tudta, hogy nehezen fogadnak be új embert, hiszen a csapat felosztása már rég óta nem változott, mégis remélte, hogy idővel könnyebb lesz majd, és elismerik a tehetséget, amit felfedezett Lu Hanban.

A fiú egy ideig próbálkozott még, majd úgy döntött, ezt így nem folytatja tovább. Az első adandó alkalommal, mikor labdához jutott, lopva körbenézett, hogy felmérje a helyzetét, majd bevetve mindent, amit Zheng Zhitől tanult az utóbbi napokban, elindult a kapu felé. Szinte mindenkit ügyesen lecselezett, ám a másik csapat csak nem hagyta, hogy elérje a tizenhatost. Végül lepasszolta a labdát egy srácnak, aki végig vele futott és várt rá, úgy tűnt, jó esélyei lehetnek, hogy megtámadja a kaput, ám ahogy hozzá került a labda, el is vesztette. A másik csapatot erősítő srác elképesztő csellel szedte el a labdát, mielőtt az előző beleérhetett volna, majd azonnal továbbadta Gao Linnek, aki irdatlan tempóban kezdett rohanni.

Lu Han ezután már nem tudta, mit kellene tennie. Meg akarta mutatni, hogy igenis megérdemli, hogy bevegyék, itt a helye köztük, hiszen semmivel sem kevesebb náluk. Remélte, hogy, ha megmutatja mindenét, amije van, lehet esélye. Ez alapján cselekedett következőnek, mikor labdához jutott. Újra egymaga lendült támadásba, ezúttal azonban meg se fordult a fejében olyan, hogy lepasszolja. Kicselezett mindenkit, aki az útját állta, és hamarosan el is ért a kapuig. Közben Gao Lin is bejött a képbe, de még ennek ellenére is hitte, hogy sikerülni fog, hiszen már nem volt messze tőle, mielőtt azonban elrúghatta volna, valaki becsúszott alá, ő pedig félve, hogy megrúgja a fiút, reflexből átbukfencezett felette. Szerencsére hozzá szokott az efféle helyzetekhez, így nagy baja nem lett. Amint földet ért, felpattant és körbenézett a srácokon.

- Minden rendben? – kiáltott Zheng Zhi a pálya széléről, majd elindult feléjük lassan sántikálva, miután a fiúk meg se hallották a kérdését.

Mindenki megállt egy félkörben és rosszallóan nézett Lu Hanra, élükön Gao Linnel, akiről ordított, hogy kicsit sem kedveli a fiút. Pár sráccal Yu Hai meghúzta magát hátul, a többiekre hagyták a dolgokat. Kíváncsiak voltak, mi sül ki belőle, ugyanakkor tartottak is tőle.

- Mi a fene volt ez? – horkant fel az egyik srác halkan.

Mindenki csendben állt, Lu Han tűrte a pillantásukat, miközben egyre csak azon jártak a gondolatai, mit kéne mondania, hogy visszavágjon nekik.

- Remélem, érted, miért nem vagy közénk való – szólt oda Gao Lin, mielőtt Zheng Zhi odaért volna hozzájuk.

- Mi folyik itt?

Gao Lin megpördült és azonnal a férfi felé fordult. – Nem akarjuk, hogy benne legyen a csapatban, mester. Látja, mit művel már az első adandó alkalommal. Nem tud csapatban dolgozni, nem való közénk.

- Persze, hogy nem tudok, ha nem kezeltek úgy – vágott vissza Lu Han megemelve a hangját, amivel saját magát is sikerült meglepnie. – Úgy tesztek, mintha itt se lennék, alig kapok labdát, lehetőséget sem adtok. Így hogyan kellene bizonyítanom.

- Bizonyítsd be, hogy van még eszed és büszkeséged és tűnj el!

- Gao Lin! – szólt a fiúra Zheng Zhi. – Lu Hannak kell igazat adnom. Nem úgy bántok vele, ahogy kellene. Adjatok már neki egy lehetőséget!

- Mester, nem mondtuk meg egyértelműen, hogy nem akarunk új tagot? – nézett rá a fiú már szinte hisztérikusan. – Bár kevesen vagyunk, egy ember nem oszt szoroz, nem igaz?

- Ha ennyire nem számít – mondta volna Zheng Zhi, a fiú azonban kelletlenül a szavába vágott.

- Mester!

Lu Han tudta, hogy mondania kell valamit, de egyszerűen nem találta a megfelelő szavakat. Szeretett volna egy csapatban benn lenni már, és azt is elfogadta, ha velük kell lenniük. Valahogy biztos volt benne, hogy csak a kezdet nehéz, és ha megszokják, és adnak neki egy esélyt, remekül kijönnének. De ha elzavarják, mielőtt bármit is tehetne, minden reménye odalesz.

Rövid csend telepedett közéjük, majd mielőtt bárki megszólalhatott volna, Yu Hai törte meg a csendet.

- Van egy ajánlatom – jelentette ki, mire a srácok félre álltak az útból. Feléje fordultak, és közöttük a fiú éppen Lu Hanra látott, akivel találkozott a tekintetük. – Mit szólsz ehhez? Állj ki velem egy az egy ellen! Ha nyersz, mindenki elfogad téged, és egy rossz szavunk nem lehet. Ha viszont veszítesz, nem kifogásolhatsz semmit, el kell menned.

Mindenki meglepődött a hirtelen kijelentésen, míg Yu Hai arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott. Halvány mosoly bujkált a szája egyik sarkában, azonban ennyi volt. Lu Han próbált rájönni, mi járhat a fejében, így azonban még nehezebb volt. Nem tudta, hogy a fiú most szívatni akarja-e, vagy valóban adna neki egy esélyt.

Janus - A menedék 7. fejezet

Kwangmin a tó túlpartját kezdte kémlelni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, hirtelen zajt hallottak maguk mögött, mire azonnal megfordultak, felpattantak és a tekintetüket mindenfelé kapkodva próbálták eldönteni, honnan jött a hang. Young reflexből maga mögé állította a herceget, kezét pedig védelmezően kirakta oldalra. Szemeit némileg összeszűkítette és úgy próbált kivenni valamit a fák és bokrok rejtekéből.

A zaj egyre közelebbről hallatszott. Ágak ropogtak, levelek zörögtek. Kwangmin hirtelen megmarkolta Young pólóját, miközben a fiú válla felett elnézett előre. Nyelt egy nagyot, ám a torkában lévő gombóctól nem sikerült megszabadulnia.

- Young? Kwangmin? – hallották hirtelen Jeongmin kiáltását.

A következő pillanatban négy ló jelent meg, amik egyenesen a két fiú felé vágtattak, majd fokozatosan lelassítva, megálltak mellettük. Young és Kwangmin hihetetlenül megkönnyebbültek. A herceg elengedte az előtte álló fiú kabátját, majd melléje lépett.

- Minden rendben? Nem esett bajuk? – kérdezte Minki idegesen, miközben Hoonnal leugrottak a lóról és oda léptek hozzájuk, hogy megbizonyosodjanak az épségükről.

- Nem – felelte Young, bár nem nagyon értette, miért aggódtak ennyire. – De mégis mi történt? Mert valami történt, ugye?

Minki és Hoon összenéztek, míg a négy, lovon ülő herceg kerülte a két fiú pillantását.

- A többieket megtámadták a partizánok – nyögte ki végül Hoon.

- Partizánok? De hiszen nincsenek is, te magad mondtad – vágta rá azonnal Young döbbenten.

Hoon és Minki se tudta pontosan az okát. A faluban mindenki megél, nem túl gazdagok, de nem is panaszkodhatnak. Ami talán még furcsább, ezeket az embereket még csak nem is látták a faluban. Arra gondoltak, talán nemrég költözhettek ide, de mégis miért, és hogyan kötöttek ki az erdőben?

Fél órával sötétedés előtt elindultak visszafelé. Young felpattant Minki mögé, míg a herceg Hoonhoz csatlakozott. Nyugodt tempóban, csendben haladtak. Donghyun közben érdeklődött a közeli faluról, amin minden egyes alkalommal átjöttek, hogy a Janusba mehessenek, és az erdőről is, ahol épp jártak. Sok érdekességet megtudott, és mesélt arról is, mi hogy van az ő országában. Mire a Janushoz értek már mindenki felvidultan nevetett Minwoo értetlenségén, aki szegényke ritkán volt képben és teljesen másra gondolt, a jókedv azonban azonnal elillant, mikor a kapuban meglátták Eunjit.

- Jó, hogy jötteket – lépett közelebb a férfi, meg se várva, hogy rendesen odaérjenek a bejárathoz. – Merre jártatok?

A férfi nem nézett ki valami jól, aggodalom, és ijedtség bujkált a hangjában és ez a tekintetén is észrevehető volt. senki nem kérdezett semmit, amíg be nem értek. Minki és Young a helyükre vitték a lovakat, amíg Eunji és Hoon félre vonulva beszélgettek, majd Minki is csatlakozott, a fiúk pedig a zongoraterembe mentek. Senkinek nem volt kedve semmihez, nagyon kíváncsiak voltak arra, mi történt, és rossz érzésük volt. Ahogy kinyílt az ajtó, mind felpattantak és kirohantak az előszobába. Hoon lépett ki egyedül, megállt az ajtóban, és megszólalt.

- Donghyun, Minwoo! Gyertek be, kérlek! – utasította őket halk, erőtlen hangon.

A hercegek nem egészen értették, miről is van szó, de megindultak, míg a többiek egyre jobban aggódtak. Young még sosem látta ilyen idegesnek Hoont. Ahogy a férfi mellett bekukucskált a szobába, látta, hogy Minki és Eunji sugdolózva beszélgetnek valamiről. Nyilvánvaló volt, hogy nem értettek egyet valamiben, az idegesség szinte kézzel tapintható volt.

Amint a két herceg belépett, Hoon betette mögöttük az ajtót.

- Nem jó jel – sóhajtott Kwangmin.

- Miért csinálják ezt? – fintorgott Jeongmin, majd odaosont az ajtóhoz, leguggolt, nekitámasztotta a fülét, és próbált kihallani valamit. A többiek csendben vártak, mi lesz belőle, ám hamarosan bosszankodva állt fel.

- Semmit sem hallani. Ez nem ér – nyafogott, miközben visszabattyogott a többiekhez.

- Ha fontos, minket is beavatnak, ne aggódjon – nyugtatta Young, majd elindult, hogy nekikezdjen a munkának, a hercegek pedig felmentek a szobájukba, és csendben várakoztak.

Eközben Minwooék feszülten ültek le a szabad székekre. Hoon is helyet foglalt, majd elkezdték felvázolni a helyzetet.

- Eunji kapott egy hírt – kezdte Hoon. – Egyre rosszabb a helyzet Wandon és Hyojadon. A népet egyre jobban befolyásolja Minjoon és Hyeonwoo, a két trónbitorló.

- Micsoda?! – ugrott talpra ijedten a két herceg.

- Bár nem így terveztük, de Eunjinak lenne egy terve – folytatta Hoon, miközben a hercegek leültek. – Vissza kell mennetek vele és Minkivel. Rátok hallgatni fog a nép, és meg tudjátok menteni a családotok és a birodalmat.

Donghyun azonnal felállt és az ajtó felé indult, Minki azonban elé állt és nyugodt hangon, halkan közölte vele: - Ehhez azonban tudnunk kell, hogy megbízhatunk-e önökben és önök is megbíznak-e bennünk. Van egy tervünk, de számítunk önökre. Nem szeretnénk semmilyen meggondolatlan hősködést, szigorúan követniük kell az utasításaink. Remélem, meg tudnak érteni.

Bár hangja nyugodt volt, tekintete és testtartása az ellenkezőjét árulta el. Donghyun herceg egy rövid ideig tétovázott, majd lehajtotta a fejét és némán bólintott. Minki kinyitotta az ajtót, és egymás után elhagyták a helyiséget.

- Pakoljátok össze a holmitok, hamarosan indulhattok is – mondta nekik Hoon halkan.

Hangjában szomorúság bujkált. Nem számított ilyen helyzetre, bár tudnia kellett, hogy egyszer el kell menniük. Remélte, hogy még találkoznak. Ha ezek után minden megoldódik – már pedig ez volt a cél -, többet lehet, hogy nem is látják egymást. Mindenkinek meg lesz a saját dolga, és hamarosan bekövetkeznek a koronázások is.

Donghyun és Minwoo mosolyogva nézett végig a három férfin, majd egymásra pillantottak és elindultak a szobájukba. Amint felértek a lépcsőn, Hyunseong valószínűleg meghallotta őket, ugyanis, amint a szobájához értek, kirohant és megállította őket.

- Mi volt? Mondjatok valamit! – szólalt meg idegesen.

Mielőtt bármelyik mondhatott volna valamit, Jeongmin, majd Kwangmin is megjelent.

- Vissza kell mennünk – közölte nagy nehezen Minwoo, majd Donghyunnal a nyomában elment a másik két herceg mellett, akik értetlenkedve rohantak utánuk.

- Várjatok már! Mit jelentsen ez?

Közben Young megtorpant a lépcső alján és onnan hallgatta a beszélgetést, kezében a tiszta ruhákkal, amiket akkor készült felvinni. Nem akart zavarni, ám hallgatózni sem szeretett, nem tudta, mégis mihez kezdjen. Sokan megfordultak már ebben a házban, de még sosem jött ki ennyire jól valakivel, mint ők. Bár sokat nem beszélgettek, mégis kedvelte őket, és biztos volt benne, hogy hiányozni fognak. Minwoo, aki Jeongminnal tulajdonképpen életet adtak a háznak a vidámságukkal, és Donghyun, aki mindegyikőjük közül elsőként érkezett. Amikor csak ketten voltak, többet beszélgettek, és remekül kijöttek. El se tudta képzelni nélkülük a Janust. Egy pillanatra belegondolt, mi lesz akkor, ha mindenhol rendeződnek a dolgok, és mindenki hazamegy. Újra csak négyen lesznek. Biztosan jönnek majd mások, de ki tudja, mennyi idő telik el majd addig, és ilyen társaságot még egyet nem lehetséges, hogy talál. Már most érezte a hiányuk miatt érzett kedvetlenséget és bánatot.

Közben Minki és Eunji visszamentek a szobába megbeszélni a részleteket, ám Hoon az ajtóban állva figyelte a fiút. Young ránézett a kezében tartott ruhakupacra, aminek a tetején Minwoo ruhája volt, ám ekkor fentről ajtó csapódásokat hallott, így elindult, és mire felért, senki nem volt már a folyosón. Bement a szobákba és kiosztotta a ruhákat, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Donghyun és Minwoo lassú mozdulattal nyitották ki a szekrényt és kezdtek el pakolni a táskájukba, miközben Jeongmin, Hyunseong és Kwangmin csak ültek az ágyon és bámultak maguk elé, vagy az ablakpárkányon helyet foglalva tekintetük elveszett a messzeségbe.

A pakolás után nem indultak egyszerre, Donghyun kiment sétálni, míg Minwoo Jeongminnal játszott a szobában. Úgy tettek, mintha semmi sem változott volna, és teljesen belemerültek a játékba. Olyanok voltak, mint eddig, élvezték egymás társaságát, szekálták a másikat, és nagyokat nevettek.

Donghyun lassan ballagott a ház mögé. Nem tudta elhinni, hogy eljött az az alkalom is, hogy visszatér, sőt, ilyen hamar. Nagyon fogja hiányolni a többieket, abban biztos volt, de mégis örömmel, megbánás nélkül gondolt vissza az elmúlt időszakra. Arcára mosoly ült, ha eszébe jutottak az itt töltött napok, és egyszerűen nem tűnt el. Még sosem mosolygott annyit, mint abban a fél órában, amíg nosztalgiázva sétálgatott. Az épület mögött egy kis padra ült le, behunyta a szemét, és élvezte a kellemes szellőt. Jó idő volt, és ez is csak örömet okozhatott neki.

Egyszer csak érezte, hogy valaki leül mellé, kinyitva a szemét arra fordult, mire Hyunseong mosolygott vissza rá.

- Sok minden történt, nem igaz? – szólalt meg, mire Donghyun elmosolyodott.

- Nem hittem volna, hogy az elsők között leszek, akik elmennek – sóhajtott a fiú.

Hyunseong a vállára tette a kezét. – Ne aggódj! Látjuk még egymást, de reméljük, nem ilyen körülmények között. Majd meglátogatunk, ha minden rendbe jött otthon is.

Donghyun csak bólintott.

Negyed óra múlva minden elkészült. Hoon és Young csinált útravalót is, Minki és Eunji pedig már lent várták a hercegeket. Olyan sok holmijuk nem volt, hiszen gyorsan kellett elmenekülniük, de néhány dolgot, amit időközben kaptak, elrakták maguknak. Mikor megjelentek a lépcső tetején a hercegek, mindenki felnézett rájuk. Hoon elmosolyodott, ennek következtében pedig Minwoo és Donghyun is ezt tette. Ők haladtak elől, míg a többiek pár lépéssel mögöttük. Hálásak voltak mindenért, amit eddig kaptak, és biztosak voltak benne, hogy sosem fogják elfelejteni, ha pedig alkalmuk nyílik rá, ellátogatnak ide.

- Minden megvan? – kérdezte Hoon mikor odaértek melléjük.

A hercegek bólintottak, majd megfordultak, végignéztek mindenkin, végül egy öleléssel elbúcsúztak mindenkitől.

- Még látjuk egymást – nézett vissza Minwoo az ajtóból.

- Sok sikert! – integetett buzgón Jeongmin Kwangminra támaszkodva, a küszöbön állva.

- Nektek is. Minden jót! – kiáltott Donghyun, mielőtt kiléptek a kapun és eltűntek a többiek szemei elől.

Hoon becsukta az ajtót, a hercegek pedig tettek pár lépést a lépcsők felé, a szoba közepén azonban megálltak. Mély csend töltötte be az egész épületet. Valóban nem volt kedve senkinek semmihez. Hirtelen olyan üresnek tűnt az egész ház. Furcsa volt belegondolni, hogy többé már nem jönnek vissza és hamarosan lehet, hogy már ők sem lesznek itt. Bár nem hitték volna, hogy ezt mondják, nem voltak benne biztosak, hogy vissza akarnak menni a birodalmukba. Szerették a Janust és ezt a kis családot is.

- Kellett volna valamit emlékül készítenünk – sóhajtott fel Jeongmin, választ azonban nem kapott.

A két herceg felment a szobába, Hoon és Young pedig a konyhába. A férfi azon gondolkodott, mi lenne a vacsora, ám a hűtő, és a polcok szinte teljesen üresek voltak.

- Young – szólt a fiúhoz kelletlenül és erőtlenül. – Elmennél a faluba néhány dologért?

- Persze – felelte Young mosolyogva és már ott sem volt. Felvette a köpenyét, majd miután Hoon elmondta, mit kellene hoznia, távozott, Hoon időközben továbbra is a konyhában foglalatoskodott, viszont nem sokra jutott, ugyanis túlságosan aggódott. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt elküldeni a hercegeket, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. A népnek a saját szemével kell látnia, hogy az uralkodó család mellettük áll és fel kell nyitniuk a szemüket.

- Minden rendben lesz velük, ugye? – jelent meg Jeongmin herceg az ajtóban, ezzel kizökkentve Hoont a gondolkodásból. A férfi meglepetten fordult feléje, majd elmosolyodott. – Persze.

- Olyan furcsa így nélkülük – sóhajtott a fiú, miközben lehangoltan leült az asztalhoz.

A férfi öntött neki egy pohár vizet, majd folytatta a munkát. A herceg alig kortyolt bele az italba, mikor valaki megzörgette az ajtót. Kíváncsian arra fordult, majd kiment, hogy kinyissa, Hoon azonban megelőzte.

- Majd én – súgta neki, ahogy a kilincsre rakta a kezét, és a fiú elé állt. – Sose lehet tudni.

Jeongmin bólintott, a férfi pedig kinyitotta az ajtót. Nem vártak látogatót, Young pedig nem kopogott volna, így nem tudták, mégis ki lehet az. Ahogy Hoon kitárta az ajtót egy idősebb nővel találta szembe magát. Nagyjából másfél fejjel alacsonyabb volt nála, kissé meggörnyedt a háta, arca pedig a fáradtságtól sápadt. Mindezek mellett kedvesen mosolygott.

- Itt találom oedo hercegét? – kérdezte Hoon-tól.

- Kihez van szerencsém? – kérdezte a férfi elővigyázatosságból.

- Eunsun?! – hallották egyszer csak Kwangmin hangját bentről.

Hoon, Jeongmin és a nő felé kapták a fejüket. A herceg a lépcső tetején állt, majd izgatottan, gyors léptekkel elindult lefelé. A nő közben már belépett, és amint Kwangmin odaért hozzá, megölelték egymást. A hölgy megsimogatta a herceg arcát, miközben mosolyogva nézett rá.

Hoon közben becsukta az ajtót, és kíváncsian nézte a jelenetet. Hamarosan már mind a dolgozószobájában ültek, valamint időközben megjelent Hyunseong is.

- Főudvarhölgy az udvarunkban – magyarázta a többieknek Kwangmin, majd az asszonyhoz fordult. – De mégis mit keres itt, Eunsun? Hogy jött el idáig?

- Sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel, koronaherceg – nézett rá a mellette ülő hölgy. A többiek feszülten figyeltek, míg Kwangminnak összeszorult a szíve is, ahogy a nő folytatta. – A király sokat betegeskedik mostanában. Úgy vélem, Seokjoo, a felséges úr testvérének a fia csak erre vár. Önnek, koronaherceg is azért kellett elmenekülnie, mert ön Seokjoo célpontja. Azt hiszi, ha eltávolítja önt, a király halála után övé lehet a trón.

- Mi a baja apámnak? – kérdezte ijedten a fiú. Szemébe azonnal könnyek gyűltek, de még nem engedett utat nekik. Aggodalmában erősen megmarkolta a fotel karfáját, miközben figyelmesen hallgatta Eunsunt.

A nő csak a fejét rázta, szemeit pedig lesütötte. Eközben a többiek arra gondoltak, rosszabb már nem is lehet ez a nap. Egymást követték a rossz hírek és események.

- Megjöttem! – hallották Young hangját, majd az ajtó csapódását.

Hoon felállt és kiment hozzá, a többiek pedig követték. Kwangmin és Eunsun haladtak leghátul, a herceg megfogta a hölgy kezét, ezzel magának és neki is erőt adva.

- Sikerült minden? – kérdezte Hoon Youngot, miközben átvette a táskát a fiútól, majd bementek a konyhába és nekiálltak kipakolni. Miközben Kwangmin a csaphoz lépett és töltött egy pohár vizet az udvarhölgynek, Eunsun megtorpant az ajtóban, és dermedten állt. A herceg követte a pillantását, és a pakolással elfoglalt Youngot vette észre.

Eunsun csoszogva, kezét egyre magasabbra emelve maga előtt, megindult a fiú felé, aki döbbenten feléje fordult, mikor észrevette. A nő mindkét kezét felemelte, és két oldalt megsimogatta a fiú arcát, miközben mosolyogva, és valami megbabonázott tekintettel nézett a rá. Meghatódását és meglepettségét nem tudta leplezni, szemeiből azonnal könnyek kezdtek folyni.

- Youngmin herceg – suttogta a nő.

A feszült csendben mindenki rendesen hallotta, amit mondott, mire meghökkenve néztek rá, majd Youngra. A fiúnak még a szája is tátva maradt, nem értette, miről van szó.

- Ismeri őt, Eunsun? – lépett oda Kwangmin herceg döbbenten.

Csak a foci - 2. fejezet

Lu Han másnap reggel már korán a kertben volt. Mikor mamája felkelt, és látta az ablakból szorgos unokáját, elmosolyodott, és arra gondolt, meglepi a fiút valami finom reggelivel. Le merte volna fogadni, hogy nem evett semmit sem, mielőtt kiment volna.

Már régóta csak ketten vannak. Többször érzik, hogy túl csendes a ház, de beletörődtek, és boldogan élnek együtt. Lu Han nagy segítségére van az idős asszonynak, akit nagyon szeret. Örömmel végzi el miatta a ház körüli munkákat, amik megterhelők lennének a nőnek, és segít a kertben is, hiszen a mamája dereka sem a régi már. Mivel beköszöntött a tavasz, egyre több munka lesz a kertben.

- Igazán megvárnak a növények, míg megreggelizel – lépett ki az ajtón a mamája mosolyogva. – Mikor keltél fel?

- Nemrég – dörmögte a fiú, majd elnyomott egy ásítást.

- Megint késő estig fent voltál?

- Nem tehetek róla. Nem tudtam elaludni – magyarázta a fiú, miközben elültette a maradék palántákat, majd a csaphoz lépett és megtöltötte vízzel a kannát. – Ezt befejezem és bemegyek.

Mamája mosolyogva bólintott, és visszament a házba.

Negyed óra múlva Lu Han szinte úgy robogott be az ajtón, ami egyenesen a konyhába vezetett, majd leült az asztalhoz, amin már ott volt a szendvicse és a kakaója. Azonnal nekilátott enni, a mamája pedig csak mosolyogva nézte, a négyzet alakú asztal másik végében ülve.

- Úgy eszel, mintha attól félsz, hogy valaki elveszi tőled – nevetett fel a néni. – Megmostad a kezeidet?

- Még kint – bökött a fiú az ajtó felé teli szájjal.

Le se nyelte az utolsó falatot, megköszönte a reggelit, majd besietett átöltözni és már indult is a pályára a srácokhoz. Ám ahogy kinyitotta a nyikorgó, kissé rothadozó falécekből álló kiskaput, hirtelen megtorpant. A szomszéd kiskutya futott feléje, és felugrott a lábaira.

- Bocsi, Lo Mein – simogatta meg a kutyus fejét -, most sietek.

A kutya egy ideig követte, ám az utca végén megállt, egy ideig várt és nézte, ahogy a fiú távolodik, majd visszafutott a gazdájához. Lu Han elsőként ért a pályára, nem sokkal utána érkezett Yang Xu. Eleinte ketten kezdtek el játszani, a többiek úgy fél órára rá jelentek csak meg. Miközben játszottak, Lu Han fejében Zheng Zhi szavai csengtek vissza, és egyszerűen nem tudott másra gondolni. Kizökkentette a játékból, és ő maga is érezte, hogy nem tud megfelelően figyelni. A játékot szerencsére nem befolyásolta, de Yang Xu észrevette. Jó ideig nem jegyezte meg, csendben figyelte barátját, ám amíg szünetet tartottak, végül rávette magát.

- Minden oké? – lépett oda a padnál álló Lu Hanhoz, aki épp visszacsavarta a kupakot az üvegre, majd elrakta a táskába.

- Persze, mire gondolsz?

- Olyan, mintha zavarna valami

Lu Han nem felelt azonnal. Természetes, hogy Yang Xu észrevesz mindent, ha Lu Han nem úgy viselkedik, ahogy eddig szokott. Már vagy tíz éve ismerték egymást, és bár a fiú egy hónappal volt csak idősebb nála, olyan volt, mintha testvérek lettek volna.

- Csak nem aludtam valami jól – mosolyodott el végül Lu Han. – Biztos az idő miatt van.

Yang Xu bólintott, majd visszament a pályára, a játék pedig ment tovább. Lu Han csak nézte a barátját, miközben próbálta eldönteni, mit kéne tennie. Yang Xu is legalább annyira szerette a focit, mint ő, világ életükben együtt játszottak, és el se tudta képzelni, hogy lehet olyan, mikor a fiú nincs mellette. Sok gondolkodás után úgy döntött, elfogadná a férfi segítségét, ám most mintha elbizonytalanodott volna.

- Yang Xu – kiáltotta el magát egyszer csak.

A játék ment tovább, miközben a két fiú a pálya szélét körbesétálva beszélgettek. Lu Han végül úgy döntött elmond mindent barátjának a tegnapi férfiről, és felajánlja neki, hogy ő is csatlakozhatna.

- Szóval azt mondod, maga Zheng Zhi jött el ide? – kérdezte a fiú hitetlenkedve. – Ő volt az, akinek balesete volt pár hónapja, ugye?

- Igen, már jó pár hónapja – bólintott Lu Han. – Azon gondolkodtam, lenne kedved neked is jönni? Megnézhetnénk, mit tud tanítani.

Yang Xu nem felelt azonnal. A többiekre nézett, akik még mindig játszottak, és elmosolyodott.

- Ez igazán nagy lehetőség lehet – szólalt meg aztán, miközben újra barátja felé fordult. – És szurkolok neked. Viszont nem érzem úgy, hogy nekem is mennem kéne. Sokkal jobb vagy nálam, és neked valóban nem kéne ilyen helyen fecsérelni az időt. Tudom, hogy jól mulatsz, meg minden, hiszen mi vagyunk a barátaid, de akkor is… Te nyugodtan menj csak, mind támogatni fogunk. Én itt maradok, és segítek a kicsiknek. Szükségük lesz rám, még ha nem is vagyok olyan jó.

- Ne mondd már ezt, te is tök jó vagy.

Yang Xu felnevetett. – Köszönöm, hogy ezt mondod, de ami tény, az tény. Megelégszem én ezzel is, hidd el! És ha bekerülnél egy olyan csapatba, mint Yu Hai-é… csak arra vigyázz, hogy ne válj olyanná! Tudod, mennyire nem bírom őket.

Lu Han bólintott, majd ő is röviden felnevetett, hamarosan azonban halvány, zavart mosollyal fordult szembe barátjához.

- Biztos nem jössz?

- Nyugi, mondtam már. Nekem tényleg jó itt, én megelégszem ezzel. Neked pedig sok sikert.

Hátba veregette barátját, aki a srácokat kezdte bámulni, ám tekintete a domboldalon lévő padon ülő férfire siklott. Yang Xu követte a pillantását, elmosolyodott, majd előre lökte a fiút.

- Menj! – mondta neki mosolyogva, mire Lu Han meglepetten nézett vissza rá.

Végül elmosolyodott, bólintott egyet, majd megkerülve a pályát felfutott a férfihez. Yang Xu egy ideig még nézte barátját, majd összecsapta a kezeit, és csatlakozott a többiekhez.

- Hé! – kiáltotta el magát Lu Han, mikor a padhoz érve meglátta, hogy a férfi épp indulni készül. – Ha áll még az ajánlata, akkor segítsen nekem! Ha olyan jó, ahogy mondja… Akkor legyen az edzőm, Mr. Zheng Zhi.

A férfi lassan fordult feléje, elmosolyodott, majd visszafordult és elindult. Lu Han azt hitte, már nem is fog rá reagálni, és már szólásra is nyitotta a száját, ám a férfi megelőzte.

- Holnap reggel ötkor gyere ki a pályára – kiáltotta Zheng Zhi, miközben tovább sántikált.

Lu Han felhúzta a szemöldökét, majd csak fintorgott egyet a férfi viselkedése miatt. Akkor jött rá, mit is mondott neki.

- Ötre? Mit akar olyan korán?

Lu Han még aznap elvégezte azokat a feladatokat, amiket másnap délelőttre tartogatott, és a mamája nem tudta volna megcsinálni. Megcsinálta a nyikorgó kiskaput, bevásárolt, kimosta a sáros ruháit és rossz idő esetére vágott össze még néhány fát. Utolsóként megöntözte a kertet, és végzett az ültetésekkel is. Estére fáradtan dőlt ágyba, de aludni nem tudott. Izgatott volt a másnap miatt, és csak arra tudott gondolni, mi vár rá. Beállította az ébresztőjét, ami hűségesen fel is keltette őt négykor. Kinyomta a zenét, majd a fejére húzta a párnát. Nagyon álmos volt, és semmi kedve nem volt felkelni. Jó ideig csak feküdt, hirtelen azt se tudta, miért kell ilyenkor felkelnie, és ahogy ezen elmélkedett, beugrott neki. Olyan iramban kelt fel, hogy majdnem lefejelte az ágya felett lévő könyvespolcot, majd rohant is a fürdőbe. Igyekezett nem zajongni, hogy ne keltse fel a mamáját. Már akkor szólt neki, amint előző nap hazaért, így nyugodtan elmehetett, anélkül, hogy felkeltené.

Eléggé elszaladt az idő, és enni nem volt ideje, így belebújt a melegítőpulcsijába, felkapott egy péksütit, és útközben gyorsan megette. Mikor fél óra múlva a pályára ért, Zheng Zhi már várta őt.

- Siettél? – kérdezte a férfi mindenféle üdvözlés nélkül.

Lu Han nyelt egy nagyot, összeszedte magát, majd bólintott.

- Minek ráncigált ide ilyen korán? – kérdezte kelletlenül, miközben összerázkódott a reggeli, hideg széltől.

A férfi jól be volt öltözve, így nem fázott, ám Lu Han a mezében állt előtte, rövidnadrágban, pusztán csak egy pulcsi volt rajta. Bár a zokni fogott valamit, még így is fázott.

- Hideg van – szólalt meg a férfi sejtelmesen elmosolyodva. – Mit szólsz a bemelegítéshez?

Mielőtt Lu Han megszólalhatott volna, Zheng Zhi már sorolta is a feladatokat, és diktálta az ütemet. A nyújtást illetően felülről indultak lefelé, majd a pályán körbe kellett futnia négy kört.

- Felülés, fekvőtámasz! – adta ki a feladatot Zheng Zhi, alig, hogy a fiú visszaért.

Lu Han szúró pillantást vetett rá, de megcsinálta, amit a férfi mondott. Közben érezte, hogy egyre kevesebb ereje marad, és kezdett éhes és szomjas is lenni. A szája kiszáradt, nyála is alig volt már, de nem panaszkodott, tudta, hogy nem teheti. Végül a fekvőtámaszok után oldalra fordult és a hátára feküdt. Kezeit kitárta, és lihegve nézett fel az égre.

- Ennyi? – kérdezte a férfi, miközben elővett a táskából egy üveg vizet, majd a fiú szemei láttára megbontotta és elkezdte inni.

Lu Han szemei tágra nyíltak. Körbenyalta száját, és ezt látva Zheng Zhi felnevetett, mire a fiú zavartan kapta el a tekintetét. A férfi a táskához lépett és egy ugyanolyan üveget vett elő, majd odadobta a fiúhoz.

- Ne idd meg egyszerre mindet! – figyelmeztette, miközben a fiú azonnal ráhúzott. – Csak felkeveredik. Ettél rendesen reggelit?

Lu Han némán megrázta a fejét, miközben visszacsavarta a kupakot az üvegre, majd a pad mellé hajította a flakont.

- Egy sportolónak tudod, mi a legfontosabb? – folytatta Zheng Zhi. – Megfelelő edzés, megfelelő táplálkozás. Ha éhes gyomorral akarsz edzeni, a végén még elájulsz itt nekem.

Lu Han felállt, míg a férfi felvette a labdát, és a pálya közepére állt.

- Kezdjük a levétellel – közölte, miközben mutatta a fiúnak, hova álljon. – Mutasd meg, hogyan veszed le! Először lábbal.

Zheng Zhi eldobta a labdát, Lu Han pedig megpróbálta levenni. Elsőre sikerült, így tovább haladtak.

- Térd! – kiáltotta Zheng Zhi és már dobta is a labdát.

Lu Han ezt is sikerrel levette, így egyre magabiztosabbá vált. Harmadszorra mellről próbálták, ami szintén jól ment. Bár nem volt sok, mégis örült, hogy ezt jól megcsinálta.

- Folytassuk a passzal! Egyérintő! Arra figyelj, hogy ha passzolnak, nem ajánlatos kapásból messzire, mondjuk a kapura rúgni, mert a labda pattoghat, és nem abba az irányba megy, ahova te szeretnéd. Ám ha jönnek rád, mindig azonnal tovább kell adnod. Nem szerencsés, ha felnézel, mikor rajtad vannak, mert azonnal elveszted a labdát. Mindig akkor nézz körbe, mikor inkább kapnád, így tudod, jön-e rád valaki, vagy merre vannak a társaid. A közeledben lévőkre nem kell az arcukig felnézned, ha a csípőjüket látod, el tudod dönteni, melyik csapatban van.

- És ha én inkább vinném a labdát és nem passzolnám le azonnal? – kérdezte Lu Han.

- Nem bámulhatod állandóan a labdát, akkor is figyelned kell, mikor, hol van az ellenfeled. Ha nem láthatod, másképpen kell érzékelned, merre van a labda. Ez lesz a következő. Elsőként vezesd a labdát a pálya egyik szélétől, kikerülve a bójákat, a középvonaltól pedig lőj rá a kapura!

- Arra a kis kapura középvonaltól? – bökött a kapu felé Lu Han döbbenten.

- Miért? Nehéz? – nézett rá Zheng Zhi elmosolyodva, majd visszasántikált a padhoz a bójákért.

A pálya nem volt arányos, hiszen csak egy tér volt, ahol a kis gyerekek szórakozhattak, így a kiskapura nem mindenki találhatott rá középpályáról.

Lu Han segített felállítani a bójákat, majd nekikezdett a gyakorlásnak. Közben Zheng Zhi végig dirigált neki, ha hibázott. Többször is a kapufát találta el, volt, mikor bement, de az esetek többségében éppen mellé ment.

- Tudod, mi a probléma? – kérdezte Zheng Zhi, mikor Lu Han a labdát maga előtt rugdosva sétált vissza a kiinduló pontjához.

- Mi? – vágott vissza harapósan.

- Mindig a labdát nézed, mert bár nincs körülötted senki, félsz, hogy elveszíted – magyarázta neki Zheng Zhi. – Figyelsz a bójákra, de csak épp arra, ami mellett elmész, meg, ami éppen jön. Egyáltalán nem nézel fel, hogy merre van a kapu, mielőtt elrúgnád a labdát.

- Nem tudok úgy rúgni, hogy nem nézem a labdát, mert nem tudom, hol van – vágta rá azonnal Lu Han.

- Ez lesz a következő feladat célja. Tegyél két kört a labdát vezetve a pálya körül! De közbe nézz fel, nézz körbe, ám egy pillanatra se veszítsd el a labdát!

Lu Han a szemét forgatva sóhajtott, majd nekifogott a feladat teljesítésének. Miközben futott, a férfi minden mozdulatát szemmel követte, és próbálta kivenni azokat a hibákat, amik elkerülése ezek után a fiú segítségére lehet. Lu Han többször felnézett, oldalra, és előre is, miközben végig sikerült megtartania a labdát. Kocogva haladt, és nem rúgott olyan erősen, hogy tudja irányítani. A feladat végeztével megállt a padnál és Zheng Zhire nézett, várva megjegyzéseit, a férfi azonban egy sötét kendőt dobott oda neki és csak annyit mondott:

- Kösd fel!

Lu Han elkapta a ruhadarabot, és értetlenül nézett rá, majd a férfire emelte a tekintetét.

- Kösd a szemedre! Meg kell tanulnod, hogy ne bámuld állandóan a labdát – magyarázta a férfi. – Szemeid helyett használd a füleid, hogy tudd, merre van a labda!

- Ez hülyeség! – horkant fel Lu Han.

- Nem hülyeség – ellenkezett határozottan Zheng Zhi. – Segíthet a jó passzolásban és a labda megtartásában.

Lu Han egy pillanatig elgondolkodott, majd felkötötte a kendőt a szemére. Kitapogatta a lábaival a labdát, majd nagyon kicsiket rúgott bele, hogy könnyen megtalálhassa. Többször elvesztette szem elől, így elég lassan haladt. Fél kört tett meg csupán, mikor az agyára ment, hogy már megint eltűnt a labda, és dühében lekapta a kendőt a szemeiről. Körbenézve sehol sem látta Zhang Zhit. A férfi szó nélkül lelépett, míg neki beköttette a szemeit. Haragudott a fickóra, de ahogy megpillantotta a labdát nem messze tőle, rájött, hogy még lehet eredménye ennek a gyakorlásnak. Maga elé rakta, majd visszatette a kendőt a szemeire, és folytatta tovább az edzést. Bármilyen dühös is lett néha, vett egy mély levegőt, és összeszedte magát. Végül órák hosszat edzett, anélkül, hogy észrevette volna, hogy eltelt az idő.