Janus - A menedék - 6. fejezet

Kwangmin a reggeli napsütésre ébredt. Síri csend vette körül. Kidörzsölte az álmot a szeméből, majd megkereste a papucsát, és elindult kifelé. Még kissé kómásan, de egyre frissebben haladt végig a folyosón, majd le a lépcsőn. A házban nem volt senki sem, egyedül az ő léptei hallatszódtak. A konyhába vette az irányt, annak reményében, hátha talál valakit, ám az is üres volt. A zongora terembe ment, viszont ott sem volt egy lélek sem. Nem lehetett annyira korán, hogy a többiek ne keltek volna fel. Főleg Hoon és Young, akik elég hamar fel szoktak ébredni.

- Hol van mindenki? – kérdezte fennhangon.

Visszament az emeletre, és sorba megnézte a szobákat. Elkezdte hívogatni először a hercegeket, Youngot, majd Hoont, végül Minkit, válasz azonban senkitől sem érkezett. Az egész házban senki nem volt.

Nem értette, mi történt. Ismét lement és egyenesen a bejárati ajtóhoz lépett. Eléggé tartott amiatt, hogy kilépjen, de nem tervezett messzire menni. Hoon az orrára kötötte, hogy nem hagyhatja el az épületet, anélkül, hogy valakinek szólna, vagy valaki vele menne, de mivel erre lehetősége sem volt, kénytelen volt egymaga elindulni.

Amint kilépett az ajtón a nap a szemébe tűzött, így kezét védelmezően elé rakta, majd elindult a hátsó udvar felé.

- Hoon? Young? – kiabált közben remélve, hogy valaki majd csak válaszol. – Jeongmin?

Jobbra-balra kémlelve lépkedett az egyenetlen talajon. Míg jobb oldalt az épület volt, balról a fal mellé ültetett apró tuják sorakoztak, az egész udvaron csak néhány fa volt. Közben az épület elfogyott, ő pedig egy kisebb domb előtt találta magát. Felment, majd hirtelen megtorpant. Előtte egy hadseregnyi ember sorakozott fel, nem is látta az alakzat végét, annyian voltak. Ő azonban nem is ezen döbbent meg. Ami meglepettségét és rémületét okozta, az két, hanbokba öltözött férfi volt. Mindketten gatot viseltek, ami árnyékot vetett arcukra, így csak a szájuk látszódott ki, az viszonyt gonosz mosolyra fordult. Young állt szorosan a jobboldali férfi mellett, aki egy kardot szegezett a fiú nyakához. Young szemében rémület ült, kezei pedig hátra voltak kötve.

A másik férfi mondott valamit, de Kwangminnak ez csak tátogás volt, hangot egyáltalán nem hallott, csak a szája mozgását látta. Gondolkodás nélkül rohanni akart, remegő végtagjai azonban semmit sem mozdultak, ahogy szája is minden akaratának ellent mondott. A bal oldali férfi egyszer csak felemelte a kezét. Ekkor Kwangmin is meg bírt mozdulni, kinyújtva előre a kezét, elkezdett rohanni Younghoz, hogy mielőbb elérje a fiút. A talaj azonban olyan volt, mintha egy, az ellenkező irányba tartó futószalagon állt volna. Minél inkább haladt előre, annál távolabb került Youngéktól. Szeméből könnyek csordultak ki. Felkiáltott, de a saját hangját sem hallotta…

Könnybe lábadt szemekkel ült fel az ágyban. Hirtelen azt se tudta, hol van. Körülnézett. Bár még félhomály volt, de felismerte, hogy a szobájában volt. Némileg megnyugodott, hogy csak álom volt, mégis bosszantotta ez az egész. Nem tudta, hova tenni, és félt, hogy lehet valami jelentősége a továbbiakban.

Megrázta a fejét, hogy elűzzön minden rossz gondolatot, majd felkelt, megkereste a papucsát és kicsoszogott. Nem tudta, mennyi lehetett az idő, de a nap még nem kelt fel. A biztonság kedvéért Young szobája felé vette az irányt. Bár csak a folyosóról érkezett be fény a résnyire nyitott ajtón át, elég volt, hogy lássa, a fiú békésen aludt még. Egy pillanatra elbambult, mosolyogva nézte nyugodt arcát, majd halkan becsukta az ajtót és lement a lépcsőn. Kiment a konyhába és töltött magának egy pohár vizet, aztán helyet foglalt az asztalnál.

- Mégis mi volt ez? – kérdezte fennhangon.

Összefonta a karjait és az asztalra helyezte, majd arra ráhajtott a fejét. Aggódott és szinte biztos volt benne, hogy nem tud majd visszaaludni, ennek ellenére még egy ideig leskelődött, és észre se vette, mikor lecsukódtak a szemei és álomba merült.

Pár óra múlva Hoon jött le, amint belépett a konyhába nyújtózkodott és ásított egyet, majd tovább indult a csap felé, ám mikor megpillantotta a herceget, hirtelen megtorpant. Kíváncsian tett feléje pár lépést, aki az asztalra borulva aludt mozdulatlanul. Hoon csak elmosolyodott. Nem tudta, mégis miért itt aludt, de remélte, hogy minden rendben volt, felkelteni azonban nem akarta emiatt. Halkan levette a poharát a polcról, engedett bele vizet, majd óvatosan betéve maga után az ajtót kiment, és leült a lépcső aljára.

Hamarosan már mindenki felébredt. Hogy Kwangmin a konyhában aludt, csak Hoon tudta, a többiek csak arra gondoltak, mikor reggelihez gyülekezve a konyhában találták, hogy előbb lejött. A férfi viszont nem fitogtatta a dolgot, ha valami baj van, számított rá, hogy elmondják neki.

- Hosszú nap lesz a mai – sóhajtott fele egyszer csak Jeongmin megtörve a csendet. Egy ideje csak játszott az ételével, enni azonban semmi kedve nem volt. – Unatkozom. Mindenkinek megvan, mit szeret csinálni, Hyunseong olvas, Donghyunnak ott a zongora, Minwoo mindig feltalálja magát, ahogy Kwangmin is, nektek meg ott a munka. De én már mindenbe beleuntam.

- Muszáj neked mindig sopánkodni?! – nézett rá szemét forgatva Hyunseong. – Rosszabb vagy, mint egy gyerek. Otthon is ezt szoktad csinálni?

- Képzeld, ha úgy vesszük, még gyerek vagyok, és igen, szoktam otthon is csinálni – vágott vissza Jeongmin kicsit sem jókedvűen.

- Fejezzétek be, nem tűröm a veszekedést! – jelentette ki nyugodt hangon Hoon, a hercegek pedig csendben folytatták az evést, majd egy idő után újra a férfi szólalt meg. - Mi lenne, ha mind elmennénk kirándulni egyet? – vetette fel az ötletet, mire a srácok döbbenten néztek rá.

- Nem úgy volt, hogy nem mehetünk ki a Janusból? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Jeongmin.

A többiek egyetértettek vele, ám Hoon mosolyogva vállat vont.

- Mindenki megy, így nem lehet gond. Együtt leszünk – felelte a férfi.

Young és Minki, akik egymással szemben ültek, csak összenéztek, majd mind elmosolyodtak

Hamarosan már az ajtó előtt gyülekeztek. Mindenki kapott egy köpenyt, és várták, amíg Young és Minki előhozza a lovakat. Eddig a hercegek erről nem is tudtak, tekintve, hogy valóban nem voltak az épületen kívül jó ideje. Időnként megengedték nekik, hogy a ház körül sétáljanak ugyan, de hátul, ahol az istálló volt, még sosem jártak. Két-két lovat hoztak, mindketten, pár méterre a bejárattól megálltak, és felnéztek Hoonra és a hercegekre.

- Csak négy ló? Mégse megy mindenki? – nézett Hoonra kérdőn Donghyun.

- Dehogynem – mosolygott a férfi, majd lesétált a lépcsőn és megsimogatta az egyik állatot. – De sajnos csak ennyi lovunk van. Párosával kap mindenki egyet.

Hoon odaadta az egyik batyut Youngnak, míg a másikat Minki kapta meg.

Jeongmin azonnal elindult és Minki segítségével felült az egyik lóra, majd Minwoo is követte és felszállt mögé. Kwangmin és Donghyun egyszerre léptek egy-egy lóhoz, és segítség nélkül felszálltak. Hyunseong Young segítségével pattant fel Donghyun mögé, mire ez megtörtént, már Minki és Hoon is egy lovon ültek. Young körülnézett. Egyetlen hely maradt csak, Kwangmin mögött. Mindenki mosolyogva nézett rá, csak Oedo hercege nézett körbe feszengve. Young odalépett és kelletlenül felszállt mögé.

Lassan lépdeltetve a lovakat, egy erdő felé vették az irányt. Jó ideig egy poros úton haladtak, csend vette körül őket, mindenki a tájban gyönyörködött. Minwoo szorosan átkarolta Jeongmint és a hátára hajtott a fejét, míg Hyunseong inkább kínosan fogta az előtte ülő Donghyun oldalát. Young eközben a combján nyugtatta a karjait, számára nem volt szükséges, hogy kapaszkodjon. Mindketten valamiért kínosnak érezték a szituációt.  Kwangminnak állandóan eszébe jutott az álma, és csak remélni tudta, hogy nem fog megtörténni. Igyekezett nem rá gondolni és figyelt a beszélgetésre. Hoon és Minki az úton régi történeteket meséltek, amiket a fiúk nagyon élveztek. Young csak megmosolyogta az egészet, hiszen ő már számtalanszor hallotta őket. Kwangminnal ők haladtak leghátul, előttük Donghyunék, az élen pedig a másik két páros.

Hamarosan elértek az erdőig, ahonnét egy csodálatos úton haladtak végig. Az út felett a fák lombkoronája összeért, az ágak között pedig a nap sugarai találtak utat maguknak. A hercegeket lenyűgözte a látvány, amihez foghatót még sosem láttak eddig életükben. Az út nem tartott sokáig, a mesélést kivéve végig csendben voltak, amíg ki nem értek egy kör alakú tisztásra. Hoon és Minki ekkor megálltak és leszálltak a lóról.

- Pihenő – jelentették ki, mire a hercegek és Young is követték a példájukat.

Kibontották a táskákat, amik lepedőket, ételt és italt rejtettek, majd kényelembe helyezték magukat. Evés közben is beszélgettek, ami közben több dologról is szó esett. A legvisszahúzódóbb Young, Kwangmin és Hyunseong voltak, ők az elején csak hallgattak, majd lépésenként csatlakoztak. Young részt vett a mesélésekben is, többször próbálta kijavítani a két férfi pontatlanságát, amit azok ketten nem fogadtak jó szívvel, de a többiekből csak nevetést váltott ki.

Egy idő után Minwoo lefeküdt Jeongmin lábára, és amíg a történteket hallgatták, a felhőket kezdte bámulni. Nem is hitték volna, mennyire jól érezhetik magukat a palotán kívül is. Nem volt fényűző életük, mint eddig, mégis úgy érezték, mindenük megvan. Boldogok voltak, nem voltak egyedül, olyan volt, mintha családjuk helyett is családra találtak volna.

Hoon nem sokkal később elővett egy labdát, két csapatot alkottak és elkezdtek játszani. Egyszerű pontszerző mellett döntöttek, Minki, Young, Donghyun és Jeongmin voltak egy csapat, a többiek pedig a másik. A játék alatt a srácok elfelejtették minden gondjukat és felszabadultan, hatalmas mosollyal az arcukon játszottak. Kwangmin és Young többször kerültek egymással szembe, de egyáltalán nem jelentett akadályt. Egyszer Jeongminnal összeütköztek, és Kwangmin ráesett Youngra, a legtöbbet mégis csak Minwoo esett, talán ő volt a leglelkesebb az egész játék során. Hoon és Minki örömmel látták a fiatalok arcán lévő lénk mosolyt, és arra gondoltak, Youngot is rég látták ilyennek. Boldogok voltak, hogy adhatnak valamit a hercegeknek.

- Elmehetünk sétálni? – kérdezte a pihenőidő alatt Kwangmin, majd mielőtt Minkiék elkezdtek volna aggodalmaskodni, hozzátette. – Nem mennénk messzire, csak körülnézünk.

- Rendben – bólintott végül Hoon. – Induljatok el lassan, összepakolunk Minkivel és követünk titeket. Nem messze van egy folyó, oda elmehetünk esetleg.

A fiúk kényelmesen ballagva elindultak az erdő felé. Minwoo és Jeongmin egymást lökdösték, majd a civakodásból hamarosan fogócska lett, aminek köszönhetően elszakadtak a többiektől. A többiek beszélgetve léptek be a fák közé, miközben mosolyogva követték figyelemmel a két herceget. Újra csak Young és Kwangmin haladt hátul, mikor egyszer csak a herceg elbotlott egy letört faágban. Szerencsére meg tudta tartani az egyensúlyát, és nem esett el, mikor azonban visszanézett az ágra, valamivel odébb egy kismadarat pillantott meg. Kis termetű fiatal madárka lehetett, ami a földön kuporgott az avarban. A herceg azonnal lehajolt és a kezébe vette, majd elkezdte simogatni.

Young kíváncsian nézett rá, majd leguggolt mellé.

- Szereti az állatokat? – kérdezte mosolyogva.

A herceg csak bólintott, miközben mutatóujjával a kis fejet simogatta. Felálltak, és körülnéztek, ám a többieket már sehol sem látták. Remélve, hogy hamarosan beérik őket, elindultak egy irányba, miközben a kis madarat vitték magukkal.

- Azt hiszem, eltörött a szárnya. Tudsz madarat gyógyítani? – szólalt meg egyszer csak Kwangmin a madárkát vizsgálgatva.

- Eddig még nem volt rá szükség. De majd ránézek. Viszont előbb keressük meg a többieket.

- Sehol se látok senkit – nézett körbe a herceg, majd Young is. Valóban csak fák vették körül őket. A többiek egy szempillantás alatt leléptek, semmi hangot nem hallottak.

- Donghyun herceg! – kiáltott egyszer csak Young. – Jeongmin herceg! Nem lehetnek olyan messze.

- Amúgy – szólalt meg elgondolkozva Kwangmin herceg egy idő után – miért magázol mindenkit, mikor Minkit és Hoont nem? Mármint szerintem nagyjából egy idősek vagyunk, mégis…

- Felség, ez egyértelmű.

- Ne szólíts már így, olyan furcsa.

- Miért lenne furcsa? Mindenki így hívja, nem?

- Igen, de itt nem. Egyedül te vagy itt, aki magáz minket. Nyugodtan, rendben?

Kwangmin biztatóan mosolygott a fiúra, mire halványan Young szája is felfelé konyult. A hercegnek ekkor újra eszébe jutott az álma, ám nem mert róla említést tenni. Főleg nem ilyen körülmények között. Ránézett a fiúra, aki pár lépéssel előbbre haladva kémlelt jobbra-balra, hátha meglát valakit és önkénytelenül is elmosolyodott.

Eközben Hoon és Minki elindultak a fiúk után, a lovakat maguk után vezetve. Amint beértek az erdőbe, hirtelen megijedtek, ugyanis sehol sem láttak senkit. Összenéztek, és remélték, hogy minden rendben van.

Jeongminék ekkor vették észre, hogy Young és Kwangmin lemaradtak. Megálltak és tétlenül néztek körbe, fogalmuk sem volt, mihez kezdhetnének. Hirtelen valami zörgést hallottak a közelből, ágak ropogtak, és levelek zörögtek.

- Young? Kwangmin? Ti vagytok azok? – kérdezték, miközben valamiért egyre inkább elöntötte őket a félelem.

Körbeálltak és várakoztak, majd odasétáltak egy kidőlt fához, és leültek. Nem tudták, ilyenkor várniuk kellene, vagy visszaindulni. Mivel pontosan azt se tudták, honnan jöttek, így inkább megálltak. Sosem bóklásztak még egymagukban és nem kellett az érzékeikre se támaszkodniuk. Mindig volt velük valaki, aki még a palotán belül is elkísérte szinte mindenhova. Ebből a szempontból nem volt jó ötlet ez a séta.

- Young? – kiáltott újra Jeongmin.

- Hoon? Minki? – szólalt fel Hyunseong is, válasz azonban nem érkezett.

Újabb zörgést és ágropogást hallottak. Körbenéztek, majd hirtelen négy férfi jött elő, akik szép lassan körbeállták őket. Koszosak és büdösek voltak, kezükben pedig tőrt szorongattak.

- K-kik vagytok? – kérdezte Donghyun, miközben felpattantak, és egy körbe állva védték a másik hátát.

Hirtelen rettegés kerítette hatalmába őket, főleg a fegyver láttán. Mielőtt azonban bárki bármit léphetett volna, kiáltás hallatszott, amit a fiúk azonnal felismertek, a következő pillanatban pedig megjelent Minki és Hoon. Azonnal a hercegek védelmére siettek, a hátuk mögé állították őket, és rájuk bízták a lovakat, amíg ők szembenéztek a váratlan vendégekkel.

- Partizánok? – kérdezte Hoon, miközben minden mozdulatukat figyelemmel kísérte.

- Úgy tűnik. De hiszen évek óta nincsenek – felelte Minki.

Perceken belül rájuk támadt a négy férfi, ám nem gondolták át jól, ugyanis pillanatok alatt ők kerültek ki vesztesként. Pár ütés után felpattantak a földről és amilyen hirtelen megjelentek, olyan gyorsan tűntek el.

- Mi volt ez? – kérdezte Hyunseong szinte felháborodva. – Azt mondtátok, nem lesz semmi baj.

- Igen, ha együtt vagyunk – nézett rá Hoon sokatmondóan. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire előre mentek.

- Mi csak mentünk, azt hittük, jöttök utánunk.

A két férfi csak legyintett, majd lassan elindultak visszafelé. Minki egész jól kiigazodott az erdőben, most is rá hagyatkoztak.

- Hol van Young és Kwangmin? – jutott eszébe Hoonnak hirtelen, miközben Minkivel végignéztek a hercegeken.

- Igazából mi sem tudjuk – vallotta be félénken, és elszégyellve magát Donghyun, mire a két férfi tekintetére aggodalom és félelem ült ki.

Felpattantak a lovakra, majd azonnal elindultak. A két fiú nevét kiabálva eredtek a keresésükre, miközben mindenki egyre jobban aggódott.

Kwangmin és Young közben eltalált a folyóhoz, ahol megálltak és ittak pár kortyot. Young megerősítette, hogy nyugodtan ihatnak belőle, hiszen ő már járt itt párszor Minkivel, bár elég ritkán ahhoz, hogy felismerje, mi merre van. Az erdőben való tájékozódás nem az ő terepe volt.

Leültek egy tuskóra, mire a herceg az ölébe helyezte a kis madarat és mosolyogva vizsgálgatta.

- Jó lenne, ha már jönnének – szólalt meg egyszer csak, mire Young csak hümmögött. – Félsz?

Young ránézett, és úgy vette észre, a herceg bizony nem volt teljesen nyugodt. Biztos volt benne, hogy még sosem került ilyen helyzetbe, és még csak azt sem tudta neki mondani, hogy bármi van, ő megvédené. Ugyan kapott oktatást Minkitől, hiszen később majd ő is szeretné ezt csinálni, amit ők, most azonban semmilyen fegyvere nem volt.

- Hamarosan itt lesznek. Minki jól ismeri a helyet, biztosan gondolnak rá, hogy megnézzenek a folyónál – felelte, miközben vigasztalóul, bár bátortalanul a herceg vállára tette a kezét.

Kwangmin rá emelte tekintetét, ő azonban erre már máshova nézett. A tó túlpartját kezdte kémlelni. Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, hirtelen zajt hallottak maguk mögött, mire azonnal megfordultak, felpattantak és a tekintetüket mindenfelé kapkodva próbálták eldönteni, honnan jött a hang. Young reflexből maga mögé állította a herceget, kezét pedig védelmezően kirakta oldalra. Szemeit némileg összeszűkítette és úgy próbált kivenni valamit a fák és bokrok rejtekéből.

Még mindig hallották a zajt, egyre hangosabban és egyre gyakrabban. Ágak ropogtak, levelek zörögtek. Kwangmin hirtelen megmarkolta Young pólóját, miközben a fiú válla felett elnézett előre. Nyelt egy nagyot, ám a torkában lévő gombóctól nem sikerült megszabadulnia.

Janus - A menedék - 5. fejezet

A napok teltek, ám Young és Kwangmin herceg között még mindig feszült volt a hangulat. Nagy mértékben befolyásolta őket az, hogy ha egymásra néztek, szinte magukat látták, és nem tudták, mégis hogy kellene viselkedniük. Kwangmin lassan beletörődött, hogy a Janusban kell élnie egy ideig, és életvidáman töltötte napjait. Legtöbbször Young körül mászkált, és próbált segíteni a fiúnak, ám Young ezt nem engedhette meg. Úgy érezte, csak még szánalmasabbnak festene.

A többiek lassacskán megszokták, hogy Youngból kettő van, ám sokszor beszélgettek arról, hogy ha Young is olyan szépen öltözne, mint a herceg, mégis hogyan tudnák őket megkülönböztetni. A fiú valamivel magasabb volt, mint Kwangmin, és a frizurájukban, testtartásukban is különböztek. Ha viszont nem álltak volna egymás mellé, lehet, nehéz dolguk lett volna. Idővel biztosan találnak valamit, vagy hozzá szoknak, mégis kedvelt téma volt a két fiú, persze csak, ha ők épp nem voltak a közelben. Már-már felmerült a kérdés, mi lenne, ha testvérek lennének. Mindenféle történeteket találtak ki, hogy szakadhattak el egymástól, amit drámaian túljátszva elő is adtak a többieknek.

Viselkedésükben hasonlóak voltak, bár Young valamivel félénkebb volt, inkább magába zárkózott, amíg Kwangmin nyíltan megmondott mindenkinek mindent. Bár, mint az összes vendégnek, neki is meg kellett szoknia, hogy itt az emberek tegezik egymást, de később nem okozott gondot.

- Kwangmin! – lépett oda egyik alkalommal Jeongmin a fiúhoz, mikor az épp felfelé tartott a szobájába. – Ne haragudj, hogy megint ezzel kérdezünk, de nagyon foglalkoztat mindenkit. Van valami ötleted, miért hasonlítotok ennyire?

- Nem tudom – felelte mosolyogva a herceg. – Nincs testvérem, édesapámmal és édesanyámmal élek, mindig is hárman voltunk. A mai napig nem tapasztaltam ilyet, és nem is hittem, hogy előfordulhat.

Eközben Minwoo Young-ot próbálta faggatni, aki épp a szennyest pakolta be a mosógépbe.

- Felség! Mondtam már párszor, hogy nem szeretek erről beszélni – válaszolt a fiú nyugodt hangon. – Régóta élek itt a Janus-ban, Hoonék a családom.

- Akkor Hoon az apád?

- Dehogyis. Ő csak…

- Megtalált valahol? Vagy örökbefogadott? – kíváncsiskodott tovább a herceg egyre izgatottabban, amivel Youngot egyre csak idegesítette.

A fiú nem válaszolt, így Minwoo folytatta. – És a szüleid? Apád itt élt? – Young a fejét rázta, a herceg pedig folytatta. – És anyukád?

Erre Young már hezitált, és a herceg is látta, hogy megváltozott az arckifejezése, de végül ismét csak a fejét rázta. Beállította a gépet, majd a helyére rakta az üres kosarat és távozott. A herceg azonban érezte, hogy van itt valami.

Minki és Eunji nem kaptak újabb küldetéseket, de szinte sosem látták őket a hercegek. Minkivel még úgy-ahogy kijöttek, hiszen a legtöbbjüket ő mentette meg, de Eunjivel nem sokat beszélgettek. Akármikor itthon volt, mindig csak Hoonnal és Younggal beszélgetett. A hercegek időnként elnézték, ahogy a fiúval szívatták egymást, nevetgéltek és jól elbeszélgettek. Látszott, hogy régóta ismerték egymást, tényleg testvérként bántak a másikkal. Néha úgy érezték, mintha a kisöccsük lett volna.

Donghyun és Hyunseong jobban viselte, de őket se hagyta nyugodni ez az egész. Amikor mindenki együtt evett, valahogy a hangulat mindig más volt, mint Kwangmin herceg érkezése előtt. Legtöbben mindig azt figyelték, Younggal mikor mozdultak egyszerre.

Egyik alkalommal azonban Hoon is meghallotta, hogy a két fiúról beszélgetnek, ahogy elhaladt a zongoraterem előtt. Megtorpant és megállt az ajtóban.

- Hol van Kwangmin? Nem közösítitek ki, ugye? – nézett rájuk felhúzott szemöldökkel, de arcán mosoly bujkált.

- Nem. Biztos Younggal van – vágta rá Donghyun azonnal.

A férfi rákérdezett volna, miért viselkednek mostanában így, és miért beszélgetnek állandóan Youngról és Kwangmin hercegről, de nem akart akadékoskodni, és főleg nem akarta más dolgába beleütni az orrát. Youngra fiaként, vagy akár öccseként tekintett, és bár vele töltötte a legtöbb időt, valamilyen módon a többiekre is. Mindig is úgy tartotta, aki a Janusba lép, a családjához tartozik, még ha ez ideiglenes is.

Már épp indulni készült, amikor Hyunseong utána kiáltott. – Hoon! Kérdezhetünk valamit?

A férfi beljebb lépett, behajtotta maga mögött az ajtót és mosolyogva bólintott.

- Ismerted Young szüleit? – kérdezte Hyunseong herceg. – Mindig azt mondjátok, hogy régóta itt van, de mégis mióta?

- Miért foglalkoztat ez titeket ennyire? – felelte a férfi, már majdnem hogy elnevetve magát. – Jobb lenne, ha saját magatokkal törődnétek. Csak viselkedjetek, ahogy eddig! Aminek ki kell derülnie, az úgy is kiderül a maga idejében.

Megpaskolta a hozzá legközelebb ülő Jeongmin vállát, majd újra azon volt, hogy induljon.

- Állítólag az anyja is itt élt – szólalt meg gyorsan Minwoo, mielőtt elérte volna az ajtót. – Ő most hol van?

A férfi döbbenten nézett a hercegre, tekintete már szinte aggodalmas volt.

- Ezt honnan veszed? – kérdezte a férfi egyre idegesebben, mire a fiú zavartabb és félénkebb lett, és elkezdett hadarni.

- Ő mondta, vagyis nem mondta, de rákérdeztem és hezitált, mielőtt válaszolt volna, és bár nemmel felelt, szerintem nem volt igaz.

Hoon elkomolyodott, majd a padlót kezdte bámulni. Minwoo már aggódott, hogy rosszat mondott, ám mielőtt bárki megszólalt volna, Kwangmin érkezett meg.

- Miről beszélgettek? – kérdezte mosolyogva, majd elfoglalt egy szabad széket. Végignézett a jelenlévőkön, de senki sem felelt, így folytatta. – Youngról?

- Hoon! Mondd el! Nem szabad tudnunk? – kérdezte Jeongmin meg sem hallva a fiút. Egyre kíváncsibb volt, és egyre jobban foglalkoztatta az egész.

- Biztos, tudsz valamit! Légyszi! – könyörgött Minwoo.

A férfi sóhajtott egyet, majd ő is leült egy székre. Úgy helyezkedett el, hogy mindenkit láthasson.

- Nem szeretek erről beszélni, mert tudom, hogy Young sem – kezdte óvatosan, halk és komoly hangon. – De úgy érzem, nincs miért titkolnom és úgyse hagynátok békén. Viszont neki ne beszéljetek erről. Én nem mondtam semmit, és ti se tudtok semmiről.

A fiúkban azonnal rengeteg kérdés fogalmazódott meg, de inkább hallgatták a férfit, és türelmesen vártak, hogy magától válaszolja meg őket.

- Nagyjából tizennégy éve lehetett. Viharos éjszaka volt. Bár már akkor is ezzel foglalkoztunk, a védelmezők még mások voltak. Rajtam kívül csak egy herceg volt itthon aznap éjjel. Épp elhaladtam a bejárat előtt, ahogy átmentem az előszobán, mikor zörgést hallottam meg. Ahogy óvatosan kinyitottam az ajtót, egy hölgy ült a küszöbön, kisfiát szorongatva.

- Ő volt Young? – szólt közbe Hyunseong idegesen, mire a férfi bólintott, majd folytatta.

- Mindkettőjükön voltak horzsolások, zúzódások, kisebb-nagyobb sérülések, az asszony valamivel jobban meg volt sebesülve. Mindketten fáradtak és legyengültek voltak. Young meg is fázott, arra emlékszem, de az anyánál semmi egyebet találtam, mikor megvizsgáltam. Kaptak csereruhát, és azonnal elhelyeztem őket egy szobában, ahol szempillantás alatt elaludtak. Egymást ölelték, mintha az anyja még álmában is védte volna a fiát, reggelre azonban nem ébredt fel, soha többé.

- Ez szomorú – kommentálta Minwoo lebiggyesztett ajakkal.

A többiek is átérezték a történet hangulatát, Kwangmin szemébe már könnyek is gyűltek, utat azonban nem engedett nekik.

- És a nevét te adtad Youngnak? – kérdezte Donghyun.

Hoon a fejét rázta. – Az anyja hívta itt. Megkért, hogy vigyázzak rá, de ekkor még úgy értettem, hogy rá és a fiára. Utólag belegondolva, lehet, hogy tudta, hogy nem fogja sokáig kibírni.

- Ezek szerint Young szülők nélkül nőtt fel? – szólalt meg halkan Hyunseong.

- Nem. Itt volt neki Hoon, Minki és Eunji – erőltetett mosolyt a szájára Jeongmin. – És az a herceg, aki akkor veled volt?

- Nem sokkal utána elment. Kedvesen bánt Younggal, de mivel ő még alig négy éves volt, mindenkitől félt. Időbe telt, mire rávettük, hogy egyen, vagy megszólaljon. Állandóan a szüleit kereste, én pedig tétlen voltam. Hamarosan visszatért Minki egy hercegnővel. Young jó ideig félt Minkitől is, ám a hercegnő sok sikert elért nála. Eleinte még csak bólogatott, és a fejét rázta, de már többet evett. Pár nap múlva már meg is szólalt, és a hercegnőnek hála bátrabb lett. Rövid időn belül rendeződtek a dolgok a birodalmában, így a hercegnő visszamehetett, de ezek után már könnyebb dolgunk volt Younggal. Minki igazán értett hozzá. remekül kijöttek. Young rengeteg mindent megtanult tőle, mindig kísérgette, részletesen elmeséltette a kalandjait, és szinte csodálta a férfit.

- Így érthető a mai kapcsolatuk is – kommentálta Donghyun.

- Igen. Hamarosan jött Eunji és többen is. Mára viszont csak ennyien maradtunk.

- Young emlékszik valamire? – kérdezte ekkor Jeongmin, mire Hoon bizonytalanul a fejét rázta.

- Nem hiszem. Bár amiket Minwoo elmondott, lehetséges. Mindig kerüli a témát, és örülnék, ha ezek után sem bosszantanátok vele. Csak viselkedjetek vele, ahogy eddig, rendben?

A hercegek bólintottak. – Érthető – szólalt meg Hyunseong. - Én sem akarnék…

Ekkor azonban Kwangmin mutatóujját a szája elé rakta és lepisszegte őket. Az ajtó felé bámult, mire mindenki arra pillantott. Egy perc se telt el, és megjelent Young, aki döbbenten nézett végig rajtuk.

- Rólam van szó? – kérdezte gyanakvóan, és kissé csalódottan, miközben háta mögé rejtette koszos kezeit.

- Dehogy – mosolygott Hoon, ami lassan kínos nevetésbe ment át. – Miből gondolod ezt?

- Mindenkit beavatsz, csak engem zárnak ki? Ilyet még sosem csináltál.

- Nem rólad volt szó – bizonygatta Hoon, miközben felállt. – A hercegek megosztottak egymással néhány dolgot magukról.

- Tényleg, az is jó lenne – suttogta a többieknek Minwoo, mire Jeongmin sokatmondóan oldalba bökte.

Kwangmin felállt, és odasétált Younghoz. Mindenki meglepetésére megérintette a fiú arcát, majd hüvelykujjával letörölte az arcán lévő koszt.

- Merre bujkáltál? – kérdezte mosolyogva. – Segíthetek valamiben?

Young egy időre ledermedt, egyenesen a herceg szemébe nézett, majd zavartan hátrébb lépett, és kissé meghajolva mentegetőzni kezdett.

- Elnézését kérem! Nem akartam zavarni, kérem, folytassák!

Sarkon fordult és távozott, ám Kwangmin utána rohant. Egészen a fürdőszobába követte, ahol Young lemosta a kezeit és az arcát, miközben a herceg az ajtófélfának dőlve, mosolyogva nézte.

- Tényleg nem találok magyarázatot a hasonlóságra – szólalt meg elgondolkodva, míg Young az arcával volt elfoglalva.

Mindketten a tükörbe néztek. Kwangmin Young mögött állt, hol magukra, hol a másikra vándorolt a tekintetük.

A nap hátralevő részében nem piszkálták egyikkőjüket sem. Donghyun és Hyunseong visszavonult a szobájába, Jeongmin és Minwoo pedig Kwangmin-nal játszottak jengát. Hoon közben segítet Youngnak, aki ha épp nem dolgozott, legtöbbször a szobájában volt. Együtt készítettek sütit, amire azonnal lecsaptak a hercegek, és ez jó jel volt. Kang Hoon csak mosolygott, ha meglátta őket, és örült, hogy ilyen jó kis család alakult ki. Biztos volt benne, hogy csak ideiglenes, mégis élvezett minden pillanatot, amit együtt tölthettek.

Este felé Kwangmin épp a könyveit nézegette, amikor Young illedelmesen kopogott, majd benyitott és elpakolta a mosott ruhákat a szekrénybe. Kwangmin többször is rápillantott, majd egyszer csak feléje fordult és megszólalt.

- A Young egyébként milyen név?

Young nem nézett rá, még mindig a ruhákat pakolta, közben pedig, mint aki meg sem hallotta, megkérdezte: - Szüksége van még valamire?

- Mi van a családoddal? – érdeklődött a herceg. Tudta, hogy nagyon is jól hallotta a kérdését, csak kerüli a válaszadást, így tovább próbálkozott. Sok minden aggasztotta kettejükkel kapcsolatban és mielőbb rá akart jönni.

- Kell még tiszta törülköző? – kérdezte Young miközben becsukta a szekrényajtót, és körülnézett a szobában.

- Figyelj már rám! – kiáltott fel a herceg idegesen.

Eddig tűrt, de kezdett elege lenni a fiú viselkedéséből. Odalépdelt hozzá, megragadta az ingjét, és egészen közelről a szemébe nézett. Young egy ideig lesütötte a szemeit, majd össze-vissza vándorolt a tekintete, csak épp a hercegre nem nézett.

- Tudom jól, hogy hallottad, amit mondtam – folytatta Kwangmin. – Miért nem figyelsz rám?

Young végre ránézett, majd megfogta a kezét, amivel az ingét fogta, és finom mozdulattal levette magáról.

- Azt hiszem, hozok még pár törülközőt – közölte, majd illedelmesen meghajolt és távozott.

- Nem hiszem el – bosszankodott a herceg, majd lefeküdt az ágyára. Magához vett egy párnát, és azt ölelve a plafont kezdte bámulni.