Janus - A menedék - 1. fejezet

Ezt a történetet a Boyfriend Janus című száma ihlette. A kötődés benne leginkább csak a ruhák. A fiúk szinte úgy néznek ki, mint a hercegek, és belegondoltam, milyen lenne, ha egy történet erejéig azok is lennének. Az eredmény a következő. Jó szórakozást :)

- Felség! Felség! Gyorsan, siessen! – sürgette a szolga az ifjú koronaherceget.

- Nem hagyhatom itt édesapám és édesanyám! – torpant meg Jeongmin herceg.

Egyedül ketten voltak a szűk, félhomályos folyosón. Az ablakok sűrű sorban sorakoztak az udvar felöli oldalon, ami megnehezítette a biztos szökést. A királyi család kastélya egyedi volt, minden vár között az egyetlen sziklából épült vár volt a közeli birodalmak közül.

Hátuk mögött fegyverek zörgése, lépések zaja és kiabálások hallatszottak.

- Higgye el! Velük minden rendben lesz, amíg Ön biztonságban van, felség! – bizonygatta a szolga.

- Már hogy lenne – engedte el a herceg a szorító markolását, amíg az húzta volna maga után. – Ők miért nem jönnek? Miért kell itt hagynunk őket?

A zaj egyre erősödött, a szolga pedig reszketett félelmében. Állandóan a mögöttük lévő ajtót nézte, mintha már a rögeszméjévé vált volna, és halálfélelmében várta, mikor nyílik ki és jön be rajta az ellenséges sereg. Az ő feladata volt, hogy a palotából kijuttassa a herceget. Ez volt talán a legfontosabb és a legveszélyesebb feladata, amit valaha kaphatott.

- Könyörgöm, felség! Siessünk! - sopánkodott.

Jeongmin herceg szívfájdalommal nézett vissza az ajtóra, aminek a túloldalán valahol anyja és apja lehetett, majd végül megadta magát, és követte a szolgát. Amint kiértek a folyosóról egy hatalmas hallba, az ellenséges katonák betörték a folyosó másik ajtaját, és vadállatként kezdték keresni a herceget. Egy mást lökdösve, tolongva haladtak végig, egyenesen ki a másik ajtón.

A szolga és a herceg eközben kiértek az udvarra, ahol egy katona várta őket két lóval. Az este időközben leszállt és néhány lámpás világított csak a környéken. Ez is a segítségükre volt. A herceget sötét köpenybe bújtatták, hogy minél nehezebb legyen meglátni.

- Gyorsan szálljon fel, felség!

A szolga és a katona felsegítették a herceget, majd maga a katona is felszállt.

- Vigyázzanak magukra! – intett vissza a katona.

- Önök is legyenek felettébb óvatosak! – szólt a szolga, majd amint a két lovas elhagyta a palotát, ő maga is menedéket keresett.

A sereg kitört az udvarra nyíló kapun és szétszóródott a palota körül. Fontos feladatuk volt, hogy megtalálják a herceget, nem okozhattak csalódást az uruknak. Mindenkit félreállítottak az útból, akár katona, akár szolga, akár egy egyszerű polgár is volt. Senkit sem kíméltek.

A herceg és a katona szélsebesen vágtatott a sötét éjszakában. Egyedül a Hold fényére tudtak támaszkodni. Jeongmin herceg még mindig nem értette, mi folyik körülötte, de akárhogy faggatta a katonát, ő azt felelte, elmondja, ha biztonságban kijutottak. A társalgás eddig tartott. Jobbnak tartották, ha csendben maradnak.

Már jó ideje vágtattak, a herceg már meg is elégelte, de a katona komolysága nem volt bíztató. A lovak maguk tudták, merre kell menniük, Jeongmin hercegnek nem is kellett irányítania. A katona ment hátul, időnként hátranézve, egyik kezével a gyeplőt, míg a másikkal a fegyverét fogta.

- Hova megyünk? – kérdezte aztán a herceg, mikor már végképp nem bírta tovább.

- Ki kell jutnunk a szigetről – jelentette ki a katona hadarva. – Itt nincs biztonságban.

- És mi lesz a szüleimmel? – érdeklődött a herceg. Akárhányszor feltette ezt a kérdést az elmúlt pár órában, nem kapott kielégítő választ, és ez egyre nagyobb aggodalomra bírta.

- Kitartás, már nem vagyunk messze – felelte a katona. A herceg már azt hitte, nem is fog válaszolni a kérdésére, mikor végre újra megszólalt. – A szüleinek nem esik baja, amíg Ön biztonságban van. Eddig megbízott az embereiben, kérem, ezután is tegyen úgy! Mindent megteszünk a biztonsága érdekében.

Sűrű erdőn át vágtattak, majd ahogy haladtak előre, a fák lassacskán elfogytak és néhány száz méterrel előttük feltűnt a part. A katona tudta, hogy még nem nyugodhat meg, de egy kis mértékig megkönnyebbült.

A következő pillanatban azonban több lovas tűnt elő a növények sűrűjéből. Próbálták eltenni az útból a katonát és elkapni a herceget, a katona azonban nem hagyta annyiban. Az életét is kockáztatta volna a hercegért, annyit azonban ő is tudott, hogy ha most meghal, a hercegnek nem sok esélye lesz megmenekülni. Mindkettőjüknek életben kellett maradnia.

Két oldalról támadták őket egyszerre. Elengedte a gyeplőt és két karddal ugyanabban a pillanatban védte meg magát és intézett ellentámadást, majd a herceg segítségére sietett. Jeongmin herceg lebukott, és a lóhoz tapadt, miközben szélsebesen vágtattak előre a part felé. Hamarosan már kiértek a homokos részre. Ezután egy rövid mólóhoz hasonló részen vágtattak át. Már ott volt a hajó, ami csak kettejükre várt, ám mielőtt eljuthattak volna odáig, az ellenség körbevette őket.

- Adja át a herceget, vagy nem fogjuk vissza magunkat – figyelmeztette az egyik a katonát.

- Ha azzal fenyeget, hogy megöli a herceget, nem fogom elhinni – jelentette ki a katona. – Az a parancsa, hogy élve vigye vissza, különben már régen megölte volna őt.

- De azt nem mondták, hogy magával mi legyen – folytatta az ellenséges katona. – És azt sem mondták, hogy a hercegnek sértetlennek kell lennie. Elég annyira megsértenem, hogy ne tudjon elszökni, de még éljen, nem igaz?

Nevetni kezdett, míg a herceg mellett álló katona összeszorított szájjal nézte őket. Minden mozdulatra reagált.

- Jöjjön, felség! – szólt az ellenséges katona Jeongmin herceghez. – Gondolom, szeretné látni a szüleit. Megbizonyosodhat róla, hogy nem esett bajuk. Jöjjön, elviszem hozzájuk.

- A szüleim… - kezdte a herceg, de a hangja elcsuklott. – Jól vannak?

- Jöjjön és elvisszük Önt hozzájuk! – nyújtotta a kezét a férfi.

- Ne hallgasson rá, felség! – tette keresztbe a herceg előtt a kezét a katona. – Csak csapdába sétál. Ha most visszamegy, mindhármukat megölik. Önt is és a szüleit is.

- De ha nem jön, akkor csak a szüleit – folytatta az ellenséges katona.

- Ez nem így van – tiltakozott a katona a herceg mellett. – Nem bánthatják őket. Kérem, felség, bízzon bennem!

Hosszú percek teltek el. A herceget védelmező vitéz aggódó arccal törte a fejét egy jó terven, amíg az ellenséges katona velük szemben gúnyos mosolyra húzta a száját, mindeközben a herceg bizonytalanul tétlenkedett. Mindennél jobban szerette volna látni a szüleit, sértetlenül, de nem volt benne biztos, hogy megbízhat azokban az emberekben. Hogyha magas pozícióban vagy senkiben sem bízhatsz kételkedés nélkül. Ha valaki bizonyít is, még nem jelenti azt, hogy később nem fog elárulni. Nem minden ember ilyen romlott azonban. Vannak olyanok, akiknek a hűség az hűség, mint ahogy ezt a mellette álló katonánál tapasztalta most.

- Még a nevedet sem tudom – suttogta a katonának. – Mondd, hogy hívnak!

A katona először megtagadta volna, mondván, hogy nem lényeges, de sokat nem veszít, ha elárulja. Bár el kellett ismernie az időzítés nem volt épp a legmegfelelőbb.

- Go Minki-nek hívnak, felség.

- Go Minki – ismételte Jeongmin. – Megbízok benned. Kérlek, védj meg tőlük!

- Természetesen, felség.

Az egyik lovas hirtelen támadt és feléjük lendítette a kardot. Go Minki lebuktatta a herceget, majd hárította a támadást. Ahogy a további próbálkozások következtében az ellenséges katonák elmozdultak, szabaddá vált az út a hajó felé.

- Rohanjon, felség! – kiáltott Go Minki.

Jeongmin herceg a hajó felé nézett, majd egy alkalmas pillanatban minden erejét bevetve futni kezdett a hajó felé. Az egyik lovas elindult utána, ám Go Minki megvágta a lovat, ami hatalmasat bukott, magával rántva a lovasát. A katona a herceg védelmére rohant, és míg az felmászott, Go Minki fáradhatatlanul védte a hátát.

Egyszerre ketten támadtak rájuk. Az egyik támadást sikerült blokkolni, ám a másik épp eltalálta a vállát, mély, vérző sebet ejtve rajta. Nem törődve a fájdalommal, megtámadta a lovast, majd amíg az összeszedte magát hátranézett és egy hatalmas csapással elvágta a horgonyláncot, aminek eredményéül a hajó lassan elkezdett távolodni a mólótól.

A herceg a fedélzeten elkezdett félni, látván, hogy a katona még mindig a mólón áll, miközben a hajót apránként egyre messzebbre sodorja a víz. Közben Go Minki hárított egy újabb támadást, majd nekifutásból elrugaszkodott és a hajó után vetette magát. A következő pillanatban a herceg egy nagy csobbanást hallott. Miközben a hajó tovább sodródott, ő lázasan kereste a katonát.

A hátra maradt ellenséges katonák puskáért átkozódtak, és nem tehettek mást, csak nézték a távolodó hajót elúszni az esélyükkel, hogy elkapják a herceget.

A sötétség miatt a víz felszínét sem lehetett biztosan beazonosítani. A herceg már csalódottan feladta a keresést, amikor nem messze tőle nyögéseket hallott, majd hirtelen megjelent két kéz. Go Minki a fedélzetre dobta a kardját, majd felhúzta magát. Lihegve és vacogva ült le a hajónak támaszkodva néhány pillanatra. Épp csak annyi időre pihent le, amíg kifújta magát, majd a kormányhoz rohant és magabiztosan irányítani kezdte a hajót. Ruhája tiszta víz volt, a jobb vállán pedig el volt szakadva. A herceg odalépett mellé és észrevette a sérülést.

- Megsebesültél?! – szólalt meg ijedten.

- Semmiség, felség – nyugtatta meg a katona, miközben a kormányzásra koncentrált és próbálta betájolni, merre is kellene menniük pontosan. – Nem kell miattam aggódnia. Ön jól van? Nem esett baja?

- Jól vagyok, ami csakis neked köszönhető – felelte a herceg. – Hálás vagyok érte, Go Minki.

Többet nem szóltak egymáshoz. A herceg lement a kabinba és lefeküdt pihenni. Amint lehajtotta a fejét, már aludt is, nem is volt ideje azzal foglalkozni kényelmes-e vagy sem. Mikor már elég messzire jutottak a szigettől, a katona se bírta volna tovább, így lement egy lepedőért és a fedélzeten a hajó oldalának támaszkodva bóbiskolt el. Már nem kellett sokat várni, felkel a nap, amikor könnyebben tud tájékozódni, és nagyobb szüksége lesz az energiájára, mint azelőtt, így jobb, ha kipiheni magát, míg teheti. Letépett a ruhájának felső részének az aljából egy hosszúkás darabot, amivel bekötötte a karját, majd elaludt, de még így is éber volt, minden zajra felfigyelt.

Pár órával később a nappal együtt ébredt. Kinyújtózkodott, majd a kormányhoz lépett. Elővette a tájolót, és a megfelelő irányba állította a hajót. A herceg azonnal ételt kért, miután felébredt, ám ahogy visszaemlékezett, mi is történt előző nap, rájött, hogy nem lehetséges. Go Minki megnyugtatta, hogy nincsenek messze, és hamarosan annyit eszik majd, amennyit szeretne.

- Hová megyünk? – kérdezte erre Jeongmin herceg.

- Az úr, akinek részben én is dolgozom, régi ismerősöm – magyarázta a katona. – Régóta foglalkozik bajbajutott uralkodók befogadásával és védelmével, amíg biztonságosan vissza nem térhetnek a népükhöz. Bár mostanában már nincsenek sok királyságok és császárságok, a szigeteken, mint amilyen az Ön esetében Seonjaedo, még mindig fent áll a régi helyzet. A kis birodalma egy falucska mellett épült hatalmas ház tulajdonképpen. Még az ősei alapították és ő továbbvitte ezt a nemes – mondjuk úgy, foglalkozást. Négy generáción át öröklődött már, és az alapító tagok nevezték el Janusnak. Onnantól kezdve a Janus egy olyan hely, amiről nem sokan tudnak. Az uralkodók, akiknek valamilyen oknál fogva el kellett menekülniük hazájukból, biztonságra leltek. Persze nem maradtak ott végleg. Eljött a pillanat, amikor vissza tudták szerezni, ami az övüké volt, és most is uralkodnak, de egy percig sem felejtették el a Janust és hogy mit köszönhetnek neki. Ám figyelembe véve a titkosságának fontosságát, senki sem beszél róla.

Hamarosan megérkeztek egy kikötőbe, ahol megálltak, majd elindultak egyre beljebb . Egy piacnak tűnő helyre értek, ahol hatalmas volt a tömeg és a zsivaj. Mindenki jól mulatott. Boldog kifejezéseket lehetett látni az arcokon, azzal szemben, mennyire kopott és poros ruhákban járt mindenki. A kis falucska, ahova értek az egyike volt azoknak a településeknek, ahol az emberek nem éltek gazdagságban. Épp annyi volt nekik, ami kell.

A katona magára is terített egy sötét köpenyt és szorosan maga mellett tartva a herceget, úgy törtek keresztül a tömegen. Jeongmin herceg tátott szájjal nézett körbe. Nem sokat járt a palotán kívül, de ekkora tolongásban, még sosem volt része. Nem volt hozzászokva, hogy az emberek nekimennek, rálépnek a lábára, fejbe verik ezzel-azzal, és még csak fel se tűnik nekik. Kissé már ideges lett és aggódni kezdett a jövőjét illetően.

Pár utcát mentek, mire kiértek a faluból. Onnantól néhány újabb kilométer után tűnt fel előttük nagy fákkal és kőfallal körbevett palotaszerűség. A katona bekopogott a kapun, ami szinte azonnal ki is nyílt. Go Minki előreengedte a herceget, majd miután két férfi becsukta utánuk az ajtót, tovább vezette az ifjú trónörököst. A kapun belépve egy köves, kis fákkal díszített udvarra értek. Egyenesen haladtak tovább, majd három lépcsőn felérve egy teraszra értek. Go Minki itt is kopogott az ajtón és várt, hogy kinyissák. Amint ez megtörtént, előreengedte Jeongmin herceget.