Flower boy

Késő estére járt. A város nagy része már aludt, egyedül a gördeszkapályán zajlott még mindig az élet. Az utcai lámpák elég fényt biztosítottak a srácoknak, akik még ilyen későn is nevetgéltek, kiabáltak, és jól szórakoztak, miközben azon versengtek, ki tudja a legnehezebb mutatványt végrehajtani. A közelben nem voltak lakóházak, csak üzletek és irodaházak, így jóformán senkit sem zavartak.

- Szép volt, Hao Quan! - kiáltottak a srácok, mikor a fiú egy lehengerlő ugrást teljesített sikerrel.

A fiú győzedelmesen lendítette öklét a levegőbe, miközben széles mosollyal elindult a barátai felé. Mikor odaért hozzájuk, felkapta a deszkát.

- Asszem jobb, ha indulunk - jelentette ki a bandavezér, Xiao Lei. - Mára ennyi srácok! Holnap is számítunk rátok.

A banda kettévált egy hármas és egy ötös csapatra, majd elindultak hazafelé.

- Jól elment az idő - nézett meglepetten, és kissé talán aggódva az órájára Yi Xing, akit a barátai csak Lay-nek hívtak.

Yi Fan, más néven Kris csak bólintott, míg középen Lu Han az ajkába harapott. Valóban nem nézték az órát. Jól érezték magukat, de ez nem mentség arra, ameddig kinn maradtak. Már csak azt csodálták, hogy nem találkoztak rendőrökkel. Általában sötétedés után is maradnak, a mai azonban extra hosszúra húzódott.

- Ah, remélem apám már alszik - sóhajtott fel Yi Xing.

Csendben haladtak tovább, majd elérkeztek Lu Han-ék házához. Elköszöntek egymástól, majd a fiú bement a házba, a többiek pedig tovább haladtak.

A házban csend volt. Az ajtót halkan nyitotta ki, és csukta be, ahogy a cipőjét is a lehető legcsendesebben vette le. Villanyt nem akart kapcsolni, papucsát pedig csak kézbe vette, ugyanis zokniban halkabban fel tudott osonni a szobájába. A sötétségből és a csendből arra következtetett, hogy a szülei már alszanak, és nagyon is remélte.

Átment a nappalin, majd a folyosóra érve a lépcső felé vette volna az irányt, mikor azonban a nappalit és a folyosót elválasztó boltívhez ért, hirtelen kigyúlt mögötte a villany, ő pedig ott helyben, két mozdulat között ledermedt.

- Jó estét, fiatal úr! - hallotta anyja hangját.

Lassan, gépies mozdulatokkal megfordult, és a nappali másik felén meglátta anyját csípőre tett kézzel állva. Kínos mosolyra húzta a száját, és azon gondolkodott, hogyan vághatná ki magát.

- Merre jártál? - kérdezte az anyja, választ követelő hangon.

- Hát... az úgy volt... - kezdte Lu Han, a tarkóját dörzsölgetve. - Gördeszkáztunk, és nem néztük az időt - vallotta be végül az igazat.

- Kikkel?

- Yi Xing-gal és Yi Fan-nal. Ez volt az utolsó, rendben?

- Természetesen. Nem tudom észrevetted-e már, de éjfél is elmúlt. Mások ilyenkor már rég alszanak. Nem elég nektek a nap azon része, mikor világos van? Miért késő estig kell kint lennetek, mikor másnap ugyanúgy folytathatjátok. Ha kell, kelj fel korán, és kimehetsz.

- Rendben, legközelebb úgy csinálom - bólintott a fiú, és már indult is volna a szobájába.

- Nem gondolod, hogy megúszod büntetés nélkül, ugye? - hallotta anyja hangját, mire kelletlenül sóhajtott egy hatalmasat, és megpördült.

- Anyu - nézett a nőre már kissé megelégelve a bánásmódot. - Nem vagyok már kisgyerek. Muszáj mindig a büntetéssel jönnöd még ilyen esetekben is? És ha kicsit tovább kint maradok? Nem ártok vele senkinek.

- Addig nem fogod fel, amíg nem történik valami - zárta le a témát az anyja hűvösen. - A büntetés pedig ér. Holnap reggel várlak az üzletben.

Anyja visszatért a szobájába, Lu Han pedig felsóhajtott, és ő is felment lepihenni.

Másnap reggel korán felkelt, és csendben elkészült, amilyen gyorsan csak tudott, hogy még azelőtt elmehessen, hogy a szülei felébrednek. Nem akarta, hogy befogják az üzletbe segíteni, annál nagyobb büntetést nem nagyon kaphatott. Állandóan a válogatós, ízléstelen és türelmetlenkedő ügyfelek, pont ahhoz volt kedve.

Gyorsan belebújt a cipőjébe, felkapta a deszkáját, és kinyitotta az ajtót, ám akkor hirtelen megtorpant, ugyanis az anyjával találta szembe magát.

- Hova-hova? - kérdezte a nő, mire Lu Han zavartan kezdte kapkodni a tekintetét. - Gyerünk az üzletbe!

A fiú kelletlenül sóhajtott, és csak pofákat vágott, majd negyed órával később már anyja virágüzletének pultjára könyökölve bámult ki az előtte lévő üvegajtón.

- Kiszállítok egy megrendelést - jelent meg az anyja egy gyönyörűen elkészített csokorral, és egy csodaszép cserepes virággal. - Egy órán belül itt vagyok.

- Aha - felelte egyhangúan Lu Han, anélkül, hogy ránézett volna anyjára.

A nő összeszedte a cuccait, majd távozott.

A délelőtt folyamán kevesen voltak. Lu Han percenként az órát nézte, majd mikor már nagyon unatkozott, bekapcsolta a zenét és a pult előtt lévő szabadon hagyott téren elkezdett táncolni. Anyját más dolgok kötötték le, így neki kellett vigyáznia az üzletre, amibe egyre jobban beleunt. Nem igazán érdekelték a virágok, és már nagyon várta, hogy szabadulhasson, és mehessen a fiúkhoz. Anyjától kapott egy kék kertészgatyót, amit mindennél jobban utált, de felvette, hogy ha arra kerülne a sor, ne a saját ruhája legyen koszos.

Mikor már a táncot is megunta, elővette a deszkáját, és az ajtótól a pultig kezdett gurulni oda-vissza, majd csinált pár apróbb trükköt is. Addig produkálta magát, míg az egyik cserepes növénynek nem ment a deszka, mire a virág feldőlt, a föld kiömlött, kis edény pedig berepedt. Azonnal odasietett és feltakarította. Épp a padlón maradt földet akarta valahova eltüntetni, mikor a zene a telefonján abbamaradt, a készülék pedig üzenet érkezését jelezte, majd folytatta a zenét.

Lu Han kíváncsian nézett fel, ám sejtette, ki lehetett az. Odalépett a pulton hagyott telefonhoz, útközben pedig a nadrágjába porolta le földes kezét. Lay írt neki, kérdezve, hogy merre van.

"Szokásos" - írta a válaszban, majd nem sokkal utána Lay vissza is írt.

"És mikor jössz?"

Lu Han erre csak félrehúzta a száját. Maga se tudta rá a választ, és ezt üzente meg barátjának is. Odébb tolta a készüléket, majd felugrott a pultra és a törökülésbe helyezkedett.

- Anyu! - kiáltott a raktárban lévő nőnek. - Mikor mehetek már?

Válasz azonban nem jött, így csalódottan legyintett egyet, majd elkezdte dúdolni az épp lejátszott dalt. Hamarosan azonban a zene újra abbamaradt egy pillanatra, amíg a telefon jelezte az új üzenet érkezését. Ezúttal Kris írt neki.

"Hé, Flower boy. Ha jössz, hozz már nekem is egy szál valamit"

Lu Han elmosolyodott, majd megkérdezte, miért és milyet kér. A válaszra most sem kellett sokat várnia.

"Kiengesztelem anyám. Legyen valami szép"

Hármójuk közül talán Kris szülei voltak leginkább ellene a késő kimaradásnak. Nem voltak már kicsit, mégis a szüleiktől függtek, így hallgatniuk kellett rájuk. Nem olyan rég kerültek bele a bandába, ott ismerkedtek meg egymással, és azóta a legjobb barátok voltak. Xiao Leo amolyan bandavezér volt. Ő biztosította a helyet, nehogy valaki mások elfoglalják, mikor csak ők maguk akartak lenni, és ő tanította a srácokat trükkökre is kezdetben. Hao Quan egy igazi energiabomba volt, aki csak a deszkázásnak élt. Szinte többet gurult, mint járt a saját lábán, mintha a deszka hozzánőtt volna. A legtehetségesebb volt közülük, amivel sokat kérkedett.

Hirtelen megszólalt az ajtó feletti ki csengettyű, jelezve, hogy vendég érkezett.

- Üdvözlöm, miben segíthetek? - nézett fel a vendégre Lu Han, majd leugrott a pultról, kinyomta a zenét, a zsebébe csúsztatta a telefonját, majd odalépett az asszonyhoz.

- Ballagásra szeretnék kérni virágot a lányomnak, és egy cserepeset otthonra - sorolta a nő, miközben körbenézett.

Lu Han tett pár ajánlást neki, ám nagyon úgy tűnt, nem tudta meggyőzni. Ekkor a nő sorolni kezdte az elképzeléseit, amik annyira ütköztek egymással, hogy lehetetlennek tűnt teljesíteni a kérését.

- Ezek közül tud válogatni - mutatott körbe a fiú. - Ha kell, csokrot tudok csinálni, de csak ezekből.

- De mondom, hogy nekem nem ilyen kell. Kellemes illatú és szép egyszerre. Ezek egyáltalán nem szépek.

- Higgye el, ha bármelyiket egyberakja a másikkal, csodás csokrokat hozhat létre.

A nőnek még mindig voltak ellenvetései, Lu Han pedig már a szemét forgatta. Végül Lu Han fogta magát, körbejárva a helyiséget összeszedett néhány szép szálat különböző virágokból, majd csokorrá kötötte őket, szalagokkal és aranyos csomagolópapírral és masnikkal díszítve, majd a nő kezébe nyomta.

- Mit szól hozzá? - kérdezte, majd meg se várva a nő válaszát, a cserepes virágok közt kezdett kutakodni, majd előhozott egy közepes méretűt, ami bárhol elfért a lakásban, és akár kint teraszon, vagy lépcsőn is tarthatott.

A nő nem tudott mit mondani, egy ideig csak vizsgálgatta a csokrot, majd megkérdezte az árát. Lu Han elmosolyodott, a nő pedig hamarosan távozott a csokorral és a másik virággal, ám alig, hogy elment, újabb ügyfél érkezett.

- Üdvözlöm, miben se... gít-hetek?

Lu Han épp elpakolta a szemetet, ami a csokor összekötözésével keletkezett, és mikor meglátta a vendéget, a szíve hirtelen rendszertelenül kezdett dobogni, ő pedig nem találta a szavakat. Egy lány lépett be az ajtón. Barna, vállig érő hullámos haja volt, és gyönyörűen mosolygott, amivel azonnal megfogta a fiút.

- Szia! - intett neki kissé félénken.

- Mi-miben segíthetek? - kérdezte Lu Han remegő hangon, miközben odament hozzá.

- Otthonra keresek pár virágot - felelte a lány mosolyogva.

- Nyugodtan nézz körbe.

A lány bólintott, Lu Han pedig a pult elé állt, és várta a lány döntését.

- Imádom a virágokat - szólalt meg a lány rövid idő után, miközben lassan lépkedve elkezdett körbenézni az üzletben. - Szépen, a legtöbbjüknek kellemes illata van. Színt hoznak az emberek életébe, és valamiben még hasonlítanak is az emberekre. Leginkább abban, hogy ha vigyázol rájuk, és szeretettel foglalkozol velük, sokáig veled maradnak. Te is szereted a virágokat?

Kíváncsian pillantott Lu Han-ra, majd újra a virágokat kezdte nézegetni. A fiú zavartan kapta fel a fejét.

- Persze - felelte idegesen. - Az üzlet a családomé és sokszor besegítek. Anyukám is oda van értük, és jól vigyáz rájuk, sokat jelentenek neki.

A lány mosolyogva bólintott. - És neked?

- Nekem? - kérdezett vissza meglepetten Lu Han. - Az biztos, hogy hangulatot adnak mindennek, és szépek is.

Egy ideig csendben voltak, majd a lány a pulthoz lépett.

- Sikerült dönteni, öhm...? - kérdezte Lu Han.

- Xiao Ran. Hívj csak Xiao Ran-nak - mosolyodott el a lány, majd körbenézett. - Nem is tudom. Rengeteg gyönyörű virág van, választani sem tudok. Azt hiszem, párszor még eljövök majd.

Lu Han-nak felcsillantak a szemei erre a hírre, és akaratlanul is elmosolyodott.

- Elvinnék két cserepeset, és egy csokrot kérnék még mellé - döntött végül Xiao Ran.

Megmutatta, melyikekről lenne szó, majd megkérte a fiút, hogy kössön neki egy csokrot.

- Nagyon jól csinálod - dicsérte Lu Hant, amíg a fiú a kötözéssel bajlódott. - Biztosan sok ilyet készítettél már.

- Van benne gyakorlatom - felelte a fiú elmosolyodva anélkül, hogy felnézett volna a lányra.

Valóban ügyesen csinálta. Kezei gyorsan jártak, és mindig tudta, mit hova, és hogyan tegyen, hogy az összhatás teljes legyen, az eredmény pedig egy gyönyörű csokor lett.

- Köszönöm szépen - vette át a lány. - Mennyit fizetek?

- A csokor a ház ajándéka - felelte a fiú kissé zavartan, majd kiszámolta a két cserepes virág árát.

A lány hálásan megköszönte, Lu Han pedig megkérdezte, kell-e segítség a cipelésben.

- Kint áll az autóm - bökött a válla felett az utca felé Xiao Ran. - Ha odáig segítenél, megköszönném.

- Természetesen - kapta fel a virágokat a fiú, a lány pedig a csokorral követte őt.

A két cserepes virág a csomagtartóba, míg a csokor az anyósülésre került. Lu Han megvárta, míg a lány beült az autóba, és addig nézett utána, míg el nem tűnt. Visszament az üzletbe, mire újabb vendég érkezett.

Másnap Lu Han már az üzletben volt, mire az anyja felébredt, elkészülődött és kiment. Épp a telefonját babrálta a pultra támaszkodva. Egyelőre nem voltak vendégek.

- Reggeliztél már? - kérdezte az anyja.

- Ühüm - jött a tömör válasz.

- Mára már elmehetsz, köszönöm a tegnapi segítséged - lépett mellé az anyja kedvesen mosolyogva.

Lu Han lezárta és a zsebébe csúsztatta a telefonját, majd felegyenesedve anyjára nézett.

- Úgy döntöttem, ma is segítek - mosolyodott el, mire anyja értetlenül nézett rá.

- Hány cserepet törtél el? - húzta fel a szemöldökét a nő, mire Lu Han hirtelen nem tudta, miért kérdezi ezt. - Megint valami rosszat tettél? Gyanús vagy te nekem.

- Mi? Nem - háborodott fel Lu Han, majd fintorogva könyökölt vissza a pultra. - Nem kell mindig rosszra gondolni - dörmögte az orra alatt. - Nehéz elhinni, hogy mindenféle hátsó szándék nélkül akarok segíteni?

- Igen - vágta rá anyja egyszerre, mire hitetlenkedve ugrott fel. - Most is biztosan van valami, de nem kérdezek semmit. Bármi is legyen, köszönöm a segítséged. Majd jövök, és időnként megnézem, hogy megy.

A nő távozott, Lu Han pedig pofákat vágva támaszkodott újra a pultra. Leguggolt a földre, majd egyik karjára helyezte a fejét, míg a másikkal az asztalon kezdett rajzolgatni.

Valójában nem csak azért maradt, hogy anyjának segíthessen. Más dolog volt a háttérben, azt azonban még magának sem merte elismerni.

Egész délelőtt unottan várt, vendég azonban csak egy volt. Valamivel dél előtt betoppant Yi Fan és Yi Xing.

- Hé, Flower boy! - kiáltott Kris széles mosollyal a száján, miközben intve belépett.

- Már megint befogtak? - jelent meg mögötte Lay is.

Lu Han felállt, a fiúk pedig a pult másik felénél álltak meg.

- Ma se jössz ki? - kérdezte Lay, mire Lu Han elhúzta a száját, majd megrázta a fejét.

- Büntetés, vagy valami más gond van?

- Nincs semmi gond. Be kell segítenem.

- Oké - hagyta rá Kris, majd röviddel ezután reménykedve megkérdezte. - És holnap?

- Nem tudom - rázta a fejét a fiú, mire barátai csalódottan felsóhajtottak, majd elbúcsúztak.

Nem sok vevő volt aznap, így Lu Han egymaga volt az üzletben, amíg meg nem érkezett a tegnapi lány.

- Szia! - lépett oda a pulthoz.

Lu Han felegyenesedett, és zavartan, de boldogan elmosolyodott.

- Úgy döntöttem, viszek a mamámhoz is néhányat - magyarázta a lány, mire a fiú megértően bólintott.

- Melyikeket szereti? - lépett ki a pult mögül Lu Han, a lány pedig elgondolkozott.

- Hm, a világos színűeket - mosolyodott el.

Beljebb mentek, hogy Xiao Ran körülnézhessen. Egy ideig csendben voltak, úgy tűnt a lány igazán szeretett a virágok közt mászkálni. Élvezettel ment egyiktől a másikhoz, majd hamarosan ő törte meg a csendet.

- Már kiskorom óta imádom őket- közölte mosolyogva. - Azt hiszem, anyukámtól örököltem. A cserepeseket jobban szeretem, hiszen, ha már levágod őket, bármennyi vizet is adsz nekik, sokáig nem bírják. Mintha megfosztanád az embert az élelmétől, vagy akár az oxigéntől. Egy darabig még bírja, de az csak a látszat. Amint elvágod a szárát, lassacskán elkezdi elveszteni az erejét. A cserepes virág pedig megfelelő gondozással akár évekig is élhet.

- Egyet értek - mosolyodott el Lu Han.

Ezután egyre több dologról, és egyre felszabadultabban beszélgettek egymással, és észre se vették, hogy elment az idő. Xiao Ran választott egy kisebb cserepes virágot, majd távozott, Lu Han pedig magára maradt. Boldog volt, hogy újra láthatta a lányt, és örült annak, hogy a mai nap ilyen jól alakult.

Ekkor jutottak eszébe a srácok. Ránézett az órára, még nem volt túl késő, hogy elinduljon.

- Anyu - kiáltott. - Merre vagy? Most már elmennék.

Nagy nehezen megtalálta az anyját a nagy házban, majd az engedélyével elhagyta az üzletet és már rohant is a gördeszkapályára, ott azonban senkit sem talált. Megpróbálta felhívni Lay-t és Kris-t, azonban egyikük sem vette fel, az üzenetére pedig nem válaszoltak, bármennyit is várt.

Egy ideig kereste őket a városban. Olyan helyeket nézett meg leginkább, ahova szerinte mehettek. Elment a fiúk házához is, azonban egyikük sem volt otthon. Csalódottan indult haza, és bevonult a szobájába. Lehuppant az ágyra, bekapcsolta a zenét, majd maga mellé dobta a telefont. Ötlete sem volt, hova lehettek a srácok.

Lu Han másnap is az üzletben volt. Egészen tizenegyig unatkozott, azt se tudta, mit kezdhetne magával, már semmi sem kötötte le. Egy vendég sem jött addig, aztán utána, mint valami sereg özönlöttek egymás után. Már annyian voltak, nem is győzte észben tartani, kinek mi kell. Anyja is kijött segíteni, de még ketten sem bírták. Végszóra megjelent Yi Xing és Yi Fan. Először megálltak az ajtóban és körbenéztek. Eléggé meglepték őket.

- Ejha, mi lelte a népet? - nevetett fel Lay, majd tekintetük találkozott Lu Han-nal.

Kérés nélkül összedobtak a raklapokból és egy deszkából egy pultot maguknak, és beálltak segíteni. Négyen már hamarabb végeztek, de egész végig csak boldogan mosolyogtak. Örültek, hogy örömet szerezhettek a vevőknek, és hogy ennyire tetszik nekik az üzlet. Mikor az utolsó vásárló is elment Lay sóhajtott egyet, majd felfeküdt az általuk eszkábált pultra.

- Mi történt ezekkel meg? - nézett körbe Lu Han mosolyogva.

A virágok jó részét sikerült eladni, de azért még rengeteg maradt. Így is az egyik legforgalmasabb napjuknak könyvelhették el a mait.

- Gondolom, eszükbe jutott, hogy hamarosan itt vannak a ballagások - mosolyodott el az anyja, majd visszatért az eredi munkájához.

Lu Han a fiúkhoz fordult.

- Hát ti?

- Jöttünk megnézni, ma is itt vagy-e - kezdte Kris. - Aztán láttuk, hogy elkél a segítség. A mai elég jó kör volt.

Lu Han csak bólintott, majd egy ideig egyikük sem szólalt meg. Hamarosan megszólalt az ajtó feletti csengő, mire mindenki arra kapta a fejét. Xiao Lei-éket látták meg.

- Itt a híres Flower boy-unk - mosolyodott el Hao Quan, mire Lu Han arcán, zavart, halvány mosoly jelent meg.

A srácok bejöttek, az ajtó pedig nagyot zörrent mögöttük. Hárman fel is ugrottak a Yi Xing-ék által fabrikált pultra, míg Xiao Lei a normál pultra könyökölt, Hao Quan pedig megkerülve azt, Lu Han mellé állt. Kezét a nyakába lendítve magához húzta a fiút.

- Mondd csak, Lu Han - szólalt meg. - Mikor térsz vissza hozzánk meseföldről?

Hangjában valami gúnyféle jelent meg, ami Lu Han-éknak nem tetszett.

- Mit kerestek ti itt?

Lu Han szülei még nem ismerték a srácokat, akikkel a fiú lógott. Lay-t és Kris-t már látták, de sosem beszélgettek még velük, és Lu Han valahogy nem is akarta, hogy Xiao Lei-ékkel találkozzanak. Volt egy olyan érzése, hogy nem igazán tetszene nekik.

- Szeretnénk megmondani anyucinak, hogy engedje el a kisfiát, hogy újra nagyfiú legyen velünk a pályán - veregette Hao Quan vállon Lu Han-t.

Elég furán viselkedett. Eddig is voltak megjegyzései, amelyek néha rosszul estek a másiknak, máskor meg értelmük sem volt, de ez alkalommal valami nem stimmelt vele.

- És mikor számíthatunk rád a pályán? - kérdezte ezúttal Xiao Lei.

- Nem tudom - ingatta a fejét Lu Han.

Xiao Lei ellökte magát a pulttól és a virágok felé vette az irányt. Ahogy végighaladt a polc mellett, ujjaival lágyan megérintgette a növények egy-egy levelét, esetleg virágát.

- Szereted őket, Lu Han? - kérdezte egyszer csak, mire Lu Han meglepetten nézett rá.

- Hogy? A virágokat? - kérdezett vissza idegesen. - Hát, nem is tudom. Csak azért vagyok itt, hogy besegítsek az üzletben. Az én életem kint van a pályán veletek.

Xiao Lei megpördült a sarkán, száján széles mosoly jelent meg. - Így igaz. Nem is vártam mást.

Ekkor a csengettyű jelezte az új vendég érkezését, mire mindenki arra kapta a tekintett. Xiao Ran meglepetten állt az ajtóban, és úgy tűnt, be se mer jönni.

- Nos, azt hiszem, jobb, ha megyünk - csapta össze a kezeit Xiao Lei, majd elindult, és intett a srácoknak, hogy kövessék.

Yi Fan és Yi Xing mentek utoljára, az ajtóból még mosolyogva visszaintettek Lu Han-nak, majd a többiekkel együtt eltűntek.

- Gondolom, ők nem virágot venni jöttek - lépett közelebb Xiao Ran mosolyogva.

- Hogyhogy megint itt vagy? - kérdezte Lu Han szintén mosolyogva.

- Csak szerettem volna elmondani, hogy nagyon tetszenek mindenkinek a virágaitok. Mama már elpletykálta mindenkinek. Átadnád majd anyukádnak?

- Persze - felelte a fiú zavartan. - Csak ezért jöttél?

- Valójában... - kezdte a lány, ám maga se tudta, hogyan fogjon bele. - Meg szeretném kérdezni, nem vesztek-e fel kisegítőket?

- Erről nem tudok - húzta félre a száját Lu Han, majd kedvesen elmosolyodott. - Megérdeklődöm.

- Az jó lenne. Imádom a virágokat, ahogy elmondom minden alkalommal mikor idejövök - nevetett fel Xiao Ran. - Egy részmunkaidős állás pedig jól jönne, így...

Mindketten mosolyogva néztek a másikra. Végszóra befutott Lu Han anyukája, akit nem kellett sokáig győzködni, felvette Xiao Ran-t. Megmutatta a lánynak, mit hogyan csináljon, mire figyeljen, megmondta, mire jöjjön és mennyit ár el tőle. Nem volt túl nagy tudást igénylő munka és élvezettel is csinálta. A héten Lu Han végig a boltban volt, nem nagyon találkozott a srácokkal. Párszor összefutott Lay-jel és Kris-szel, de sokáig nem maradt, a többiekkel meg egyáltalán nem találkozott. Ők sem keresték fel a boltban.

Már nem volt sok idő zárásig. Xiao Ran elvégezte a rá kiszabott munkát, majd eltakarított maga után.

- Lu Han - lépett oda a fiúhoz, aki a pultnál nézegette a könyvelést. - Azon gondolkodtam, esetleg ráérnél-e holnap? Lenne egy film, amit szeretnék megnézni... veled. Eljönnél?

Látszott rajta, hogy zavarban van, ám ezzel Lu Han sem volt másképp. Meglepte a lány meghívása, de ugyanakkor örült is neki.

- Hát persze, hogy elmegy - előzte meg a fiút az anyja, aki széles mosollyal lépett a két fiatal mellé.

- Anyu! - kiáltott rá Lu Han, mire a nő nevetve folytatta a munkát, a fiú pedig Xiao Ran-hoz fordult. - Örömmel - felelte mosolyogva.

Xiao Ran úgy tűnt, maga se hitte el, amit hallott.

- Rendben, akkor találkozhatunk itt? Hozom a jegyeket is.

- Oké - bólintott Lu Han mosolyogva, majd hamarosan elbúcsúztak, a lány pedig távozott.

Lu Han győzedelmesen lendítette a kezét a levegőbe, miközben felkiáltott. Valahogy ideges lett, a szíve pedig újra rendszertelenül kezdett verni. Még sosem érzett így, és maga sem volt biztos benne, mit is érez, annyit azonban biztosra tudott, hogy kedvelte a lányt, és örült a meghívásának.

Egy órával a film előtt Xiao Ran megérkezett az üzletbe. Aranyos, egybe részes szoknyát viselt, haját pedig egy virágos hajpánttal tűzte hátra. Lu Han már egy ideje készen volt. Ő is kicsípte magát, előkotorta a legszebb ruháit, bár nem nagyon tudta, mégis mit kellett viselnie. Ritkán járt moziba, és lánnyal még sosem volt sehol. Már a gondolatától is mintha elpirult volna.

Előlépett a pult mögül, amint a lány megérkezett, majd meglepve Xiao Ran-t, egy csokor virágot húzott elő a háta mögül, és átnyújtotta neki. A lány boldogan vette át, majd elindultak a moziba.

Nem sokkal kezdés előtt értek oda, az idő azonban hamar eltelt, mivel volt téma, amiről beszélgethettek. Remekül érezték magukat egymás társaságában, régen volt hasonló élményben részük.

Hazafelé Xiao Ran arcán végig jelen volt a széles mosolya, le se tudta volna tagadni, milyen boldog volt. Lu Han elkísérte a lányt, egy idő után azonban megtorpantak. Xiao Lei-ék álltak eléjük, féloldalas mosolyra húzva szájukat.

- Nocsak, kit látnak szemeim? - szólalt meg először Hao Quan.

Lu Han maga mögé húzta Xiao Ran-t, miközben végig fogta a kezét. Szemeivel YiFan és Yi Xing után kezdett kutatni, de sehol sem látta őket.

- Mit akartok? - kérdezte idegesen.

- Egész héten nem láttunk, Lu Han - nézett a fiúra Xiao Lei.- Meddig fogod a kis virágárus fiút játszani?

- Hiányolunk a pályáról, tudod? - játszotta magát Hao Quan. - Nélküled olyan üres a pálya, mint a mező virág nélkül.

Lu Han csak a szemét forgatta, és arra próbált rájönni, mi ütött a srácokba. Nem voltak azok a kimondott jófiúk, de nem is bántottak meg ok nélkül senkit. Teljesen megváltoztak.

- Hogy hívják a kisasszonyt? - nyújtogatta a nyakát Hao Quan, hogy láthassa Xiao Ran-t Lu Han mögött. - Tudod, rossz fiúval kezdtél ki. Ő hozzánk tartozik.

Lu Han tekintete megváltozott és már egyre inkább ingerültebb lett. Úgy érezte, tennie kell valamit. Rossz érzés kerítette hatalmába. Hátra pislantott, ám ott is elállták az útját. Semerre se mehetett, két oldalról kerítések vették körbe.

- Lu Han - folytatta Hao Quan. - Nem rég még arról panaszkodtál, mennyire utálsz a kisboltban besegíteni, ahogy a virágokat is. Mi ez a nagy változás, hogy így megszeretted őket? Csak nem azért, hogy tetszhess a kiscsajnak? Csak megjátszod magad.

Lu Han a szeme sarkából Xiao Ran-ra pillantott, a lány érzéseit azonban nem tudta megfejteni.

- Hát nem jobb deszkázni, mint a virágok közt unatkozni? - hajtotta tovább a magáét Hao Quan. - Nem fiúknak való az. Hagyd a lányokra a béna munkát.

- Tévedsz, Hao Quan! - szólalt meg ekkor Lu Han felemelve a hangját. - Igaz, hogy eddig nem szívesen segítettem be, hanem inkább deszkáztam, mert azt sokkal jobban élveztem. Mostanra viszont már megszerettem a kisboltot. Hozzászoktam, és rájöttem, hogy nem is rossz. Örömet szerzek az embereknek, és én is élvezem, amíg ott vagyok. A deszkázás a hobbim, a bolt a munkám és kötelességem. Ez a helyzet nem fog változni. Rájöttem, hogy nem tartozom többé közétek.

- De hát barátok vagyunk - horkant fel Hao Quan.

- Chh? Valóban? - húzta féloldalas mosolyra a száját Lu Han. - Kérlek, ne híreszteld el, mert elég kínos lenne számomra.

Hao Quan ökle ökölbe szorult, és Lu Han akkor jött rá, nem kéne provokálnia a fiút.

- De döntesz - vont vállat Xiao Lei, mielőtt Hao Quan léphetett volna. - De csak hogy tudd: barátunknak lenni szerencsésebb, mint ellenfelünknek.

Mind elhallgattak és egy rövid ideig csak nézték egymást. Aztán Hao Quan, majd a Lu Han-ék mögötti srácok is tettek pár lépést előre.

- Lu Han! - hallott a fiú egy ismerős hangot.

Az irányába kapta a fejét, és Lay-t és Kris-t vette észre, akik két oldalról közéjük és Xiao Lei haverjai közé álltak.

- Bízd ránk, Lu Han! Menjetek! - szólt a fiúnak Lay, mire Lu Han megköszönte, bólintott, majd egy hirtelen pillanatban elkezdett rohanni, maga után húzva Xiao Ran-t.

Páran utánuk rohantak volna, ám Lay-ék nem engedték. A belváros felé vették az irányt, nem tudva, követik-e őket vagy sem. Hamarosan elérkeztek a ligethez, ahol megálltak. Lu Han a fának dőlve fújta ki magát, míg Xiao Ran a térdére támaszkodott. A fiú fejében cikáztak a gondolatok, egészen addig, amíg Xiao Ran el nem kezdett nevetni. Döbbenten nézett a lányra.

- Valahogy olyan, mintha egy filmbe keveredtem volna - mosolygott a lány.

Lu Han elmosolyodott, de nem szólt semmit. Rövid szünet állt be közéjük. Mindketten a fának dőlve élvezték a hűsítő szellőt, és nézték, ahogy a fák virágait sodorja.

- Lu Han - szólalt meg egyszer csak Xiao Ran, mire a fiú meglepetten nézett rá. - Akár igaz, akár nem, köszönöm, hogy megvédtél, és amiket mondtál. Jól estek.

- Én valóban úgy gondolom - bizonygatta a fiú. - Az elején tényleg nem kedveltem a boltot, és győzködtem anyát, hogy hagyja abba, de minél többet foglalkoztam vele, annál jobban megkedveltem. A fő indok azonban azt hiszem, te vagy. Már azt se értem, miért lettem Xiao Lei-ék barátja. Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Nem kell sajnálnod. Nem tudod, milyen ember a másik, amíg meg nem mutatja a foga fehérjét.

Xiao Ran felállt, az egyik lelógó ághoz lépett, és letépett egy virágszirmot, majd kitárta a tenyerét és hagyta, hogy elfújja a szél.

- Akiknek nem tudod önmagadat adni - folytatta, miközben a levegőben szálló szirmokat nézte , nem a barátaid. És ezek a barátságot még hírből sem ismerik.

Lu Han ekkor felállt, és odalépett a lány mellé, aki meglepetten fordult felé. Átölelte őt, a lány pedig viszonozta ezt. Pár percig mozdulatlanul álltak. Csak ők voltak a közelben. Hamarosan Lu Han hátrébb lépett, de nem engedte el Xiao Ran kezét, hanem lágyan, lassan megcsókolta őt. A szellő valamivel erősebb lett. A fák levelének szirmai táncot jártak a levegőben a két fiatal körül. Még a hajukba is beleszállt néhány, őket azonban egyáltalán nem zavarta.

Boldog szülinapot, Luhan <3