Csak a foci - 8. fejezet

Ezek után Yu Hai és Gao Lin egyre többet beszélgettek, és gyakrabban találkoztak. Kezdetben Yu Hai nehezen hajlott a közös plusz edzésre, Gao Lin pedig sok energiát fektetett bele, hogy megtörje őt, és rávegye, hogy vele együtt csinálja a gyakorlatokat, de a kitartása nem veszett kárba. Azonban rengetegszer meg kellett állniuk, pihenni, ugyanis Yu Hai valahogy még mindig nem látta semmi értelmét, addig próbálkozni, míg kileheli a lelkét.

 - Te szereted egyáltalán a focit? – kérdezte tőle kételkedve Gao Lin, mikor Yu Hai újra leült pihenni. A kérdésre komoly kifejezésre váltott, letörölte homlokáról az izzadtságot, majd rövid gondolkodásnyi idő után megszólalt.

- A szüleim mondták, hogy mozogjak többet – magyarázta elmosolyodva. – Soroltak fel lehetőségeket, és apám ragaszkodott hozzá, hogy válasszak. Miatta vagyok itt tulajdonképp.

- Akkor nem is élvezed? – ült le mellé Gao Lin is, majd magához vett egy üveg vizet.

Yu Hai félrehúzta a száját, miközben átgondolta a válaszát. – Nem is tudom. Mikor belemerülök, nem olyan rossz, de csak maga a játék. Ez a sok nyújtás, meg minden… nem az én stílusom.

- Hát, pedig kedves barátom, ez is a része. Megfelelő bemelegítés nélkül elég nehéz.

- Oh, te már olyan profi vagy? – nevetett fel Yu Hai, mire Gao Lin poénosan vállba boxolta, majd felemelte a lábát és finoman megrúgta a fiú combját.

Ezután épp felállt volna, hogy újra nekirugaszkodjon az edzésnek, ám mint derült égből villámcsapás, hirtelen nagy szemekben kezdett esni az eső, ami egyre jobban rákezdett. Először csak pár cseppet észleltek, kezüket maguk elé tartották, és hunyorogva néztek fel az égre, aztán egyszer csak komolyabban kezdett esni, mintha dézsából öntötték volna. Villámgyorsan pattantak fel, összeszedték a cuccaik, és rohanni kezdtek, maguk se tudták merre tartottak. A sűrű eső miatt az orrukig sem láttak, és hirtelen nem is tudták, hova mehetnének be gyorsan, az otthonuknál valamivel közelebb eső helyet kellett volna találniuk.

- Milyen messze laksz innen? – kiabálta túl az esőt Gao Lin.

- Odáig nem érdemes elmenni. Te? – felelte ugyanolyan hangosan Yu Hai, mire Gao Lin csak a fejét rázta.

Ahogy futottak tovább, röviddel ezután megpillantottak egy fogadószerűséget, mire összenéztek, és szó nélkül elindultak feléje. Szinte úgy tépték fel az ajtót, amit gyorsan be is csaptak maguk mögött, és annak támaszkodva fújták ki magukat, leszórva a cuccaikat maguk mellé.

- Ejnye, eléggé eláztatok! – mosolyodott el egy férfi, a fiúk pedig összeráncolt homlokkal néztek rá. – Gyertek csak beljebb, itt meleg van! Csúnya egy időnk lett, nem igaz?

A fiúk csak némán bólintottak, majd a pulthoz léptek, és felültek a székekre. Nem sok vendég volt, de ők sem beszélgettek, így síri csend töltötte be az egész helyiséget. A férfi kérés nélkül egy-egy bögre forró teát tett a fiúk elé, majd a konyhaajtóhoz lépett, és bekiáltott.

- Hozzatok már két plédet!

A fiúk magukhoz vették az italt, ami egészen felmelegítette őket. Hajukról és a ruháikról is patakokban folyt le a víz, de a teának köszönhetően már nem is fáztak.

- Mi a fenének kell neked pléd? – jött ki nem sokára egy újabb férfi az említett tárgyakat szorongatva.

Mikor meglátta Gao Linéket, már nem is volt szüksége válaszra, odalépett hozzájuk és rájuk terítette a plédeket.

- Sajnos mással nem tudunk szolgálni – szabadkozott az előző férfi, míg a másik odabattyogott melléje.

- Semmi gond. Ezért is hálásak vagyunk – mosolyodott el Yu Hai, ekkor azonban rájött valamire, így csalódottan tette le a bögrét. – Viszont attól tartok, nincs nálam pénz, hogy fizethessek.

Gao Linnek is beugrott, hogy ez rá is igaz, a férfiak azonban csak felnevettek.

- Nyugodtan igyatok csak, még a végén megfáztok! Ez alkalommal a vendégeink vagytok.

A fiúk egymásra néztek, majd elmosolyodtak és ülőhelyzetben kissé meghajolva köszönetet mondtak a gesztusért. Jobban összehúzták magukon a plédet, majd újra a kezükbe vették a teát.

Közben a férfi, aki elsőként fogadta őket, bement a konyhába, míg a másik leült egy, a pult mögött elhelyezett székre.

- Elég hirtelen jött az eső, ugye? – szólalt meg hosszú szünet után kifelé kémlelve az ablakon, mire a fiúk követték a tekintetét.

- Nem fog egyhamar elállni, nem igaz? – húzta félre a száját Gao Lin csalódottan, mire Yu Hai csak felsóhajtott.

- Itt jó helyen vagytok – mosolyodott el a férfi kedvesen. – Szeretnétek, ha értesítenénk a szüleiteket, hogy ne aggódjanak?

- Nem szükséges, tudunk vigyázni magunkra. Biztosan tudják, hogy kerestünk valami menedéket – felelte Yu Hai, a férfi pedig megértően bólintott.

- Messze laktok? – érdeklődött tovább.

- Mondhatjuk – felelte ezúttal Gao Lin. – A focipályán voltunk.

- Nahát, ifjú focistákhoz van szerencsém? – csillant fel a férfi szeme, Gao Lin pedig büszkén kihúzta magát.

- A legjobbhoz – poénkodott, mire mindhárman felnevettek.

- Akkor biztosan ismeritek a barátomat – állt fel a férfi, majd egy rövid időre eltűnt a konyhában, hogy az említett személy társaságában visszatérjen. Mikor megjelentek az ajtóban, Gao Lin leugrott a székről meglepettségében, a férfi pedig azon volt, hogy bemutassa barátját, ám ez alapján látta, hogy nem szükséges.

- Zheng Zhi! – kiáltott a nevét a fiú. – Hatalmas rajongója vagyok!

- Nahát, valóban? – lepődött meg a férfi, ahogy sétálóbotjával a pult mögött lévő székhez sántikált.

- Igen, Ön a legjobb! És mindig is Ön lesz – ujjongott a fiú, miközben Yu Hai látszólag nem nagyon értette miről van szó. – Te ismered? – fordult feléje Gao Lin. – Ő az egyik legnagyobb kínai focista a történelemben.

- Azért ne essünk túlzásokba! – nevetett fel a férfi. – Úgy beszélsz, mintha valami istenség lennék, vagy minimum megmentettem egy országot.

- Nagyon sajnálom, ami a lábával történt – mondta őszintén Gao Lin a férfi sérülésére utalva. – Biztos vagyok benne, hogy még sok nagyszerű dologra lett volna képes. De ne aggódjon! Olyan jó leszek, mint Ön és beteljesítem az álmát!

- Miket beszélsz? – nevetett fel a férfi. – Mondd csak, hány éves vagy?

- Majdnem tizenöt, úgyhogy még van időm a legjobbá válni – felelte a fiú elszántan, aminek következtében Yu Hai csak a fejét forogatta, Zheng Zhi pedig felnevetett.

- Ti is fociztok? – kérdezte a férfi.

- Naná! Amióta csak az eszemet tudom – vágta rá Gao Lin, majd kezét Yu Hai nyakába lendítve, magához húzta a fiút, másik kezén pedig felemelte a hüvelykujját. – A csapat legjobbjaihoz van szerencséje.

- Ne szajkózd már ennyit, holott közel sincs az igazsághoz! – rázta le magáról Yu Hai, mire Zheng Zhi szólalt meg.

- Kérjetek tanácsot az edzőtöktől! Biztos segít, ha többet szeretnétek kihozni magatokból.

- A fenének! – legyintett Gao Lin zsörtölődősen. – Azt se tudjuk, merre jár. Néha oda pofátlankodik, és úgy tesz, mint aki, de közben halvány lila gőze sincs az egészhez. Jól megvagyunk nélküle is.

Zheng Zhi bólintott, majd rövid gondolkodásnyi idő után azt mondta: - Talán én segíthetek, mit szólnátok hozzá?

Gao Lin szeme azonnal felcsillant, mikor Yu Haival összenéztek, aki ezek után már nem tudta kihúzni magát a kemény edzések alól.

- De milyen komoly edzések voltak! – mosolyodott el Yu Hai, ahogy mesélte Lu Hanéknak, közben Gao Lin is örömmel idézte fel, és szinte már együtt osztották meg a történetet a fiúkkal, ahogy egyre inkább belemerültek.

- Emlékszem, volt olyan, mikor már majdnem összeestünk, mikor a derekunkra kötött gumikkal kellett rohannunk, mégis mindig felálltunk – nevetett fel Gao Lin. – Tényleg büszke vagyok magunkra, hé!

- Ja, utána meg kifeküdtünk és csak nevettünk magunkon – tette hozzá Yu Hai.

- Így lett Zheng Zhi a csapat edzője? – következtetett Lu Han, mire a férfi bólintott.

- Igen. Egy ideig csak őket edzettem így külön, aztán a többiek is csatlakoztak, végül elérték, hogy a másik edzőt kirúgják, én pedig hivatalosan is beálltam a helyére. Ennek már vagy négy éve.

Rövid csend ereszkedett közéjük. Lu Han elővette a telefonját, hogy megnézze, mennyi az idő, majd maga elé helyezte a pultra. Zheng Zhi szólalt volna meg, ám ahogy szólásra nyitotta száját, az ajtó felett lévő csengő új vendég érkezésére hívta fel a jelenlévők figyelmét. Mindenki arra kapta a fejét, az ajtóban pedig egy idős férfit pillantottak meg. Gao Lin azon nyomban, nagy sóhajtás közepette fordult előre, szemét forgatva próbálta türtőztetni magát, Yu Hai azonban azonnal talpra ugrott, és üdvözölte az időközben feléjük induló férfit.

- Jó napot, uram! Hogy van? Régen találkoztunk – köszöntötte a fiú elmosolyodva.

- Köszönöm, fiam! Megvagyok. Te viszont maradj csak ülve, hagyd a sok formalitást! Hallottam, pihenésre van szükséged a sérülésed miatt. Remélem, hamar rendbe jön.

Yu Hai egy pillanatra ledermedt, és azonnal érezte Zheng Zhi szúrós tekintetét. Kínos mosolyra húzva száját köszönte meg a férfinak figyelmességét, majd lassú, gépies mozdulattal fordult edzőjük felé, és széles, zavart mosollyal pillantott rá. Zheng Zhi csak a fejét rázta, miközben Gao Lin kelletlenül fordult a hívatlan vendég felé.

- Nagyapa, mit keresel itt?

- Hogyhogy mit? – kérdezett vissza felháborodottan az öreg. – Érted jöttem. Gyerünk hazafelé!

- Már miért mennék? – feleselt a fiú bosszúsan, mindenki meglepetésére, miközben felállt a pulttól és nagyapja elé lépett.

Az öreg erre mondott volna valamit, ám amint szólásra nyitotta a száját, be is csukta azt, sóhajtott egyet, és higgadtan kérlelte unokáját. Elég halkan beszélgetni kezdtek, közben Lu Han figyelmét azonban valami más vonta el. Yang Xu kapott az alkalmon és észrevétlenül elvette barátja telefonját a pultról. Épp azt babrálta, mikor Lu Hannak feltűnt.

- Mit csinálsz? – kérdezte csendesen barátját, hogy ne zavarja Gao Linék beszélgetését. Yang Xu válaszként azonban csak gyorsan kilépett az imént használt alkalmazásból, lezárta a telefont, és egy mosoly kíséretében visszatette oda, ahonnan elvette. Lu Han kezébe vette és épp azon volt, hogy utánanézzen, mit csinált barátja, ám épp csak feloldotta a kijelzőt, Gao Lin kiabálására lettek figyelmesek, így mindenki újra feléjük kapta a tekintetét.

- Semmi közöd hozzá – szólt erélyesen Yu Haira, aki időközben odalépett hozzájuk, hogy lenyugtassa barátját.

- Ne aggódj, Yu Hai! – mosolyodott rá az öreg. – Megbeszéljük mi ezt ketten, ülj csak vissza! Biztos nem kényelmes most állnod.

- Igen, Yu Hai! Maradj a fenekeden, nehogy megerőltesd a lábacskád!

A fiúk teljesen ledöbbentek Gao Lin gúnyos felszólításán, amitől Yu Hai hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Amióta ismerte a fiút, voltak köztük ugyan nézeteltérések, de mindent meg tudtak beszélni, és komolyan még sosem gorombáskodtak egymással. Nem látta a fiúnak még ezt az oldalát, de nem tetszett neki.

- Mégis mi bajod van?

- Neked mi bajod? – kérdezett vissza Gao Lin, láthatóan minden másról megfeledkezve. – Most, hogy lesérültél, elvárod, hogy mindenki sajnáljon, és veled foglalkozzon, és észre se veszed a körülötted lévőket. Állandóan mindig azt kell hallanom, hogy Yu Hai így, Yu Hai úgy, Yu Hai milyen menő, Yu Hainak köszönhetően nyertük, ő a hős. Örökre az árnyékodban kell lennem?

- Most miről beszélsz? – kérdezte Yu Hai alig hallhatóan. Szóhoz se jutott ezek után, kikerekedett szemekkel hallgatta barátját.

- Nem kell többet aggódnod a lábacskád miatt. Maradj otthon és pihenj, hidd el, nélküled is megleszünk! – folytatta Gao Lin, majd Lu Hanra pillantott. – Megnyerjük a meccset nélkületek is. Csak ne avatkozzatok közbe!

Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, a fiú megragadta nagyapja kezét, és elkezdte az ajtó felé húzni. Miután távoztak, hosszú, feszült csend ereszkedett a többiek közé. Yu Hai a döbbenettől dermedten állt a helyiség kellős közepén, míg a többiek azon gondolkodtak, mit mondhattak volna, és hol barátjukat, hol az ajtót bámulták. Hamarosan vendégek érkeztek, így Zheng Zhinek velük kellett foglalkoznia. Míg a férfi odament az asztalhoz, a fiúk Yu Hai mellé léptek.

- Gyere, menjünk! – tette a kezét barátja vállára Lu Han, majd Zheng Zhi felé pillantott. – Elmentünk!

A férfi egy mosoly kíséretében intett nekik, a fiúk pedig lassacskán elindultak. Egész végig csendben voltak, ugyanis egyiküknek sem volt fogalma, mit mondhatott volna. Őket is meglepte Gao Lin viselkedése, bár Lu Han már a kezdetektől fogva nem találta valami szimpatikusnak.

- Biztos van valami oka. Nem rád haragszik, csak sajnos így vezette le – próbálta vigasztalni Yu Hait Yang Xu.

Lu Han meglepetten nézett barátjára, majd Yu Haira. A fiú végig a földet bámulta, látszólag gondolatban messze járt, ekkor azonban megtorpant, felemelte a fejét, és sóhajtott egyet.

- A fenébe is! – mérgelődött, majd szó nélkül tempót váltott és kocogni kezdett.

Lu Han és Yang Xu megálltak, és csak nézték a távolodó fiút, majd Lu Han vállba veregette barátját és elindultak hazafelé.

▪ ▪ ▪

A pálya szélén még jóval a kezdés előtt felsorakoztak a nézők a korlátokhoz. Leginkább focirajongók és családtagok voltak, de megfordult pár kíváncsiskodó is, akinek épp arra felé volt dolga, és gondolta, tesz egy pillantást a fiatalokra. A vendégcsapatra még várni kellett, a White Lionok pedig az öltözőben voltak. Kinézetre készen álltak, a hangulat azonban nem volt épp megfelelő. Mindenki vagy a falnak támaszkodva állt, vagy a padokon ült a térdére könyökölve. Gao Lin egész idő alatt egyhangú volt, és rideg mindenkihez, így nagyon nem is szóltak hozzá, arra viszont kíváncsiak voltak, merre van Yu Hai és Lu Han, róluk ugyanis semmit nem tudtak. Gao Lin hangulata azonban rájuk is átterjedt, senkinek nem volt kedve kilépni a pályára ilyen körülmények között.

Zheng Zhi fogadta a bírót és egy ideig elbeszélgettek, majd ahogy körbenézett, megpillantotta a vendégcsapatot, a Red Start, akik épp akkor érkeztek meg, és lepakoltak a kispadhoz. Dzsekit viseltek, vállukon pedig lelógott a táskájuk. Mind magasak voltak és edzettek, arcukon pedig teljes nyugodtság tükröződött. Az edzőjük megállt a pad mellett, és a menedzserrel kezdett el beszélgetni. Zheng Zhi tekintete a másik kispadra siklott, ami üresen állt.

Janus - A menedék - 9. fejezet

Young még mindig szokatlannak és kényelmetlennek érezte az öltözéket, amit a hercegek is viseltek, így visszaváltott a saját, megszokott ruháira. Többet voltak együtt és gyakrabban beszélgettek Kwangminnal, ám időbe telt, míg megszokták és elfogadták a tényt, hogy valóban testvérek.

- Youngmin, még mindig dolgozol egész nap?! – nézett rá reggeli közben Jeongmin. – Kiderült, hogy herceg vagy, ilyen munkát nem csinálhatsz többet!

- Szerintem ezzel semmi gond – felelte a fiú. – Szeretném, ha ugyanúgy bánnának velem, mint eddig. Szeretném, ha minden olyan maradna, ahogy volt, a munkámat pedig továbbra is végezni fogom kötelességem szerint.

- Hoon! – nézett rá könyörgő szemekkel Jeongmin. A férfi tudta, hogy arra kéri, értesse meg Youngminnal, hogy valóban hercegként kellene viselkednie, azonban nem úgy tűnt, hogy a férfi az ő oldalán állna.

- Hadd csinálja, amit szeretne! – mondta a férfi szokásos hangnemében.

- Kwangmin! – nézett Jeongmin ezután utolsó reményére, aki meglepve emelte fel a fejét a tányérból. Végignézett az asztalnál ülőkön, tekintete Youngnál megakadt egy kis időre, majd az előtte lévő ételre meredt, végül némi gondolkodás után ismét felnézett.

- Szerintem is maradjon minden úgy – mosolyodott el a legőszintébben, ahogy akkor tellett tőle. – Minek cifrázzunk? Így legalább nem kínos senkinek sem és meg tudtok minket különböztetni. Te magad is ezen poénkodtál.

Mindenki felnevetett, csak Jeongmin nem. Fintorgott egyet, savanyú képet vágott, aztán az asztallapra hajtotta a homlokát. Pár perc múlva felemelte a fejét és vágott egy gúnyos grimaszt. Hoon csak mosolyogva nézte a jelenetet, egészen addig, míg tekintete Youngra nem vándorolt. Ellentétes érzelmek töltötték el, ha a fiúra gondolt. Részben örült, mert így megtalálhatta a testvérét, és a helyet, ahová valójában tartozik, viszont fájt is neki. Félt, hogy az eddigi kapcsolatuk majd a feledésbe vész, ha a fiú testvérével tart. Sokan jöttek és mentek, mióta fenntartotta a Janust, ám abban mindeddig biztos volt, hogy bármi történjék is, Young mellette lesz. Szinte a fiaként tekintett rá. Ennek azonban egyre inkább úgy tűnt, hamarosan vége szakad.

Délután a három herceg a jengával játszott. Kwangmin szerette volna, ha Young is csatlakozik hozzájuk, de beleegyezett abba, hogy minden marad változatlanul, így ehhez kellett tartania magát. Nem akart ráerőltetni a fiúra semmit, tudta, hogy adnia kell neki egy kis időt.

Épp ő lépett, amíg a többiek reménykedtek benne, hogy összedől a torony, azonban ez nem történt meg. Felnevetett, majd Hyunseong következett, akinek óvatosan, lassan, de sikerült kivennie egy újabb rudat. Kwangmin ez alatt kinézett a kitárt ajtón, és épp megpillantotta Youngot, aki akkor végzett a söpréssel.

- Young! – hallotta egyszer csak Hoon hangját, mire tekintete a férfire vándorolt. – El tudnál menni a faluba egy-két dologért? Tegnap kimaradt.

- Persze.

A fiú azonnal a helyére vitte a seprűt, és már indult is a szokásos köpenyért, majd az ajtó felé, Kwangminnak azonban eszébe jutott valami. Olyan nagy sebességgel állt fel, és rohant ki, hogy belerúgott az asztalba, aminek következtében a torony felborult. Jeongmin felháborodott kiáltását hallotta a háta mögött, aki épp akkor próbálta kivenni az egyik rudat, ám ügyet sem vetett rá, egyenesen Younghoz rohant, aki épp a kilincs felé nyúlt. Kwangmin megfogta a vállát, aminek következtében a fiú meglepetten pillantott rá. Ahogy Kwangmin behunyta a szemét, hirtelen az álma jutott eszébe, ami aggódásra késztette. Youngmin eközben feléje fordult értetlenül nézett rá, kezei zavartan lógtak maga mellett, miközben ujjai értelmetlenül mozogtak. Valamiért úgy érezte, legszívesebben azonnal elment volna, mielőtt Kwangmin valami butaságot csinál, ám alsó végtagjai gyökeret vertek a talajba.

Kíváncsiságból Jeongmin és Hyunseong is kijött a teremből, majd Hoon is meglátta az ikreket és ő is döbbenten lépett az előszobára.

- Meg foglak védeni – suttogta Kwangmin teljes határozottsággal, ám még mindig elveszve a gondolataiban, amíg Young egyre jobban összezavarodott.

Kwangmin megfogta testvére csuklóját, hogy megakadályozza a távozásban, Young azonban szinte azonnal megpróbálta kiszabadítani magát. Akkor viszont ledermedt, mikor fivére az ajtóra rakta a kezét, ezzel elérve, hogy ne tudja kinyitni. Az ikrek tekintete találkozott, szavak nélkül, hosszasan méregetve egymást, próbáltak választ találni a másik viselkedésére, a pillanatot pedig Hoon kiáltása törte meg.

- Kwangmin, mi a baj? – kérdezte, miközben elindult feléjük.

- Indulok – felelte a fiú helyett Youngmin, aki finoman lefeszegette testvére kezét az ajtóról, és már épp a kilincshez nyúlt volna, mikor Kwangmin megragadta a csuklójánál és maga mellé rántotta. Mindketten Hoon felé fordultak.

- Nem engedheted el, Hoon! – figyelmeztette a férfit a herceg. – Most már ő is herceg, vagyis ugyanolyan veszélyben lehet egyedül bóklászva, mint mi. Minket egy ideig az udvarra se engedtél ki, őt meg állandóan elküldöd mindenhova.

- Ez tényleg nem baj – próbált szabadulni Youngmin, testvére azonban nem engedte el.

Kwangmin határozottan, és ellentmondást nem tűrően nézett Hoonra, aki átgondolva, amit a fiú mondott, bevallotta, hogy igaza van.

- Nem, Kwangmin jól mondja – sóhajtott a férfi. – Sajnálom, Young! Majd én elmegyek vásárolni.

- Hoon, én tényleg szívesen megteszem – erőlködött Young továbbra is, ugyanis kihallotta a férfi hangjából a mélységes bánatot, és ez neki is fájt. Úgy érezte, ez nem helyes. Szerette volna, ha minden úgy marad, ahogy eddig, nem akart semmilyen felhajtást. Jól tudta, milyen érzés ez az egész a Hoonnak is.

A férfi közben átvette tőle a kosarat, rámosolygott, majd kilépett az épületből, mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna.

- Ne aggódj! – nézett Kwangmin a testvérére. – Majd én megvédelek!

Young lerázta magáról fivére kezét, majd azt felelte. – Nem megmondtam, hogy nem akarom, hogy bármi változzon? Miért kell ilyeneket csinálnia?

Mielőtt Kwangmin megszólalhatott volna, a fiú felsietett az emeletre. A herceg addig nézte, amíg el nem tűnt, de még akkor sem mozdult. Közben a másik két herceg odalépett mellé, és értetlenül néztek rá.

- Mi volt ez az egész? – intett Jeongmin a fejével arra, amerre Youngmin eltűnt.

Kwangmin mosolyt erőltetett a szájára, és futólag rájuk pillantott. – Semmi. Azt hiszem, lepihenek.

A többiek nem feleltek semmit, csak csendben nézték, ahogy elindult a lépcső felé, egészen, amíg el nem tűnt. Kwangmin egy pillanatra megállt Young szobája előtt, már majdnem megérintette a kilincset is, de hezitált. Végül annyiban hagyta és inkább bevonult a szobájába.

Youngmin az ágyán kuporgott. Felhúzott térdeit átkulcsolta, kezeire pedig a fejét hajtotta. Nem értette Kwangmin előbbi viselkedését, de érezte, hogy van valami oka. Hálás volt neki azért, amiket mondott, és volt benne valami, hogy már ő is lehet olyan veszélyben, mivel herceg, de erről a Janusban élőkön kívül senki sem tud.

Már megbánta, amit Kwangminnak mondott, és minél többet gondolt rá, annál jobban érezte, hogy egyre nehezebb lesz betartani, hogy minden maradjon változatlanul. Kiderült, hogy herceg, és ha ezt a király, vagy bárki más megtudja, ugyanabban a csónakban fog evezni, mint Kwangmin. Ha viszont rendeződnek a dolgok Oedon, és vissza kell mennie, fogalma sem volt, mihez kezdene. Nem akart herceg lenni, nem akart olyan ügyekkel foglalkozni, és azt sem, hogy mindenki arról beszéljen, mit csinál, és mindenhova kövessék. Ráébredt azonban arra, hogy leginkább félelem töltötte el. Félt attól, hogy nem felel meg apjuk elvárásainak, és, hogy ezek után is csak csalódást okoz. Semmit nem tudott a palotabeli életről, csak a hallottak alapján ismert ezt-azt. Sose képzelte volna, hogy egyszer bármilyen köze is lesz hozzá. Továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy Hoonékkal fog élni a Janusban és azt csinálja, amit ők. Itt elfogadták annak, aki és itt volt szükség rá. Oedonak ott lesz Kwangmin, a Janusnak pedig ő. Így vélte helyesnek.

Az ikrek végig a szobájukban voltak, még akkor is, mikor Hoon visszatért. A férfi lepakolt, majd felment az emeletre. Egész idő alatt nyomasztotta valami, így már alig várta, hogy hazaérjen. Bekopogott Kwangmin szobájába, ám amikor a fiú nem felelt, benyitott.

Kwangmin az ablaknál ült a széken és bámult kifelé, de az ajtó nyílásának hangjára megfordult.

- Young hol van? – kérdezte azonnal, meg sem várta, míg a férfi beljebb jön.

- A szobájában, a többiek szerint – felelte Hoon miközben leült az ágyra.

A fiú bólintott, majd lehajtotta a fejét. Hosszú ideig csend ereszkedett közéjük. Hoon először hezitált, de már régóta meg akart valamit kérdezni a fiútól, és úgy érezte, ez a jó alkalom.

- Történt valami? – szólalt meg, mire a herceg kíváncsian nézett rá.

- Mire gondolsz?

- Mintha aggasztana valami. Talán aggódsz valami miatt Youngért?

A fiú lesütötte a szemeit. Hazudni nem mert, de elmondani sem, a férfi ezt azonban igennek tekintette.

- Mi az?

Kwangmin sóhajtott, majd ránézett a férfira. – Egyik éjjel volt egy álmom, ami azóta nem hagy nyugodni – felelte, és erőt véve magán elkezdte mesélni. - Reggel volt. Épp felébredtem, de senki sem volt az épületben. Ahogy kimentem, a ház mögött megpillantottam egy sereget. Legelöl két férfi állt, akik közül az egyik kardot… fogott Young… nyakához…

Magával is megküzdött, mire végre kinyögte, azonban a férfi így megértette, miért nem akarta, hogy Young kimenjen egyedül a faluba.

- Volt már rá példa, hogy beteljesedett az álmod? – kérdezte a fiút. – Vagy valamilyen módon hasonlított a valóságra?

- Eddig még nem. De akkor is aggódom. Az is épp elég volt, mikor először találkoztam vele. Sejtettem, hogy van valami kapcsolat köztünk, túl hihetetlen lett volna ekkora hasonlóság, mégis reménykedtem benne, csak miatta.

- Ha egyszer visszamentek mindketten, elég nagy konfliktust okozhat majd, melyikkőtök fogja örökölni a trónt. Eddig még nem volt példa ilyenre egyik birodalomban sem. Young talán most azt mondja, egyáltalán nem akar olyan életet, de lehet, hogy ez idővel majd változni fog. Élete jelentős részét itt élte le velünk, így érthető, ha hozzánk ragaszkodik és nem egy olyan birodalomhoz, és családhoz, akiket még sosem látott.

- De még ha nem is akarna visszamenni, ha Seokjooék megtudják, hogy életben van, nem csak engem, de őt is el akarják majd kapni, azt pedig nem engedhetjük – fakadt ki Kwangmin. – Úgy érzem, felelősséggel tartozom érte. Én sodortam veszélybe, és segítenem kell neki, de fogalmam sincs hogyan, és félek, a végén csak eltaszítom magamtól.

Hoon erre nem tudott mit mondani. Próbálta vigasztalni, elmondani neki, hogy az nem fog megtörténni, de tudta, hogy nincs joga ilyeneket kijelenteni. Nem tudhatta, mi fog következni.

- Meg fogjuk valahogy oldani, és mindegyikkőtök biztonságban lesz. Ne aggódj, csak bízz ránk mindent! – mondta aztán.

Eközben Hyunseong Youngot látogatta meg. Bár igazán maga se tudta, mit mondhatna, mégsem bírták ki Jeongminnal és egyiküknek muszáj volt bemennie. Jeongmin addig a konyhába igyekezett és megpróbált összedobni mindenkinek egy kis meglepetést.

- Minden rendben? – kérdezte Hyunseong Youngtól, aki még mindig az ágyon kuporgott.

- Szeretnék egyedül lenni, felség – dörmögte alig hallhatóan a fiú.

Hyunseong meg se hallotta, amit mondott. Leült mellé, és egy pillanatnyi hezitálás után megszólalt. – Még mindig furcsa, hogy kiderült, te is herceg vagy, de az még jobban, hogy bár a rangunk ugyanaz, még mindig magázol minket.

- Nekem nem, felség. Tényleg szeretném, ha minden így maradna.

- Talán nincs jogom ezt mondani – kezdte Hyunseong vonakodva -, de elgondolkodtál már, mit mondana ilyenkor az édesanyád? Nem gondolod, hogy szeretné, ha a családja újra együtt lenne?

- Az a család már sosem lesz együtt, hiszen ő nincs itt.

Hyunseong maga is megdöbbent a fiú nyílt kijelentésén, és ahogy azonnal rávágta a választ.

- Talán neheztelsz valakire? A halála miatt? – merült fel benne a kérdés.

- Nem akarok erről beszélni.

Young elfordult, hátat fordítva Hyunseongnak és fejét nekidöntötte a falnak. Szemében könnyek jelentek meg anyja gondolatára. Szégyellte magát, hogy nem bírta felidézni az arcát. Annyiszor próbálta már, mégsem sikerült. Kwangmin legalább az apjukat ismerte, egészen idáig ott volt mellette, de neki csak Hoonék voltak.

- Van valami oka, amiért nem szeretnél herceg lenni? – kérdezte egy idő után Hyunseong, ám ezután csak az ajkába harapott. Rájött, mennyire ostoba kérdés volt, biztosan volt több dolog is, de már kimondta, így inkább tovább folytatta. Az ő szájából akarta hallani.

- Elmondod, mi az?

Hosszú csend következett, Hyunseong már azt hitte, nem is fog felelni, mégsem mondott semmit, csak várt, hátha.

- Hoon, Minki és Eunji – szólalt meg hirtelen Young. – Velük voltam egész végig, nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok. Egészen idáig törődtek velem, és miattuk volt részem egy olyanban is, mint a család jelentésének megismerése. Nekem ők a családom. Nem fogom őket elhagyni csak azért, mert kiderült, hogy van rangom és nem csak egy koldus vagyok. Akármi is lesz, én továbbra is az ő koldusuk maradok, és nem megyek el ebből a házból.

- De ha visszamennél, nagy valószínűséggel a tiéd lenne a trón is – közölte vele Hyunseong gondolkodás nélkül.

Young erre félig felé fordult és ránézett. – Hogy érti ezt? Miért lenne?

- Te vagy az idősebb iker, vagyis… gondolom…

Youngmint meglepte ez a kijelentés. Erről eddig mit sem tudott, és kíváncsi lett, vajon Kwangmin tudott-e róla. Ez viszont semmin sem változtatott.

- Még több ok, hogy maradjak – felelte. – Nem tudnék irányítani egy birodalmat, és nem is akarom. Főleg, ha így a tulajdon testvéremtől veszem el az esélyt, és mindent, amije eddig megvolt, amire eddig készült.

Hyunseong ezzel feladta, nem akarta tovább firtatni a dolgot. Felállt, de ahelyett, hogy távozott volna, a fiú felé fordulva megszólalt.

- Gyere, egyél valamit! – hívta Youngot. – Ma még alig ettetek valamit.

Jeongmin már majdnem készen volt, mire hallotta a lépcsőn a lépteket. Kezei felgyorsultak, és remélte, hogy még időben be tudja fejezni. Egy gyümölcsös, krémes finomságot dobott össze, és remélte, hogy mindenkinek ízleni fog. Ahhoz képest, hogy eddig még nem is csinált semmit a konyhában és nem is látta, hogyan csinálják, meg volt elégedve magával. Egyszer az egyik udvarhölgyet kérdezte meg, hogy kell csinálni, és annak az elmondását használta alapnak. Mire az elsők beértek, akik Youngmin és Hyunseong voltak, már a tele töltött tányérokat rakta az asztalra.

- Ez meg mi? – torpant meg Hyunseong az ajtóban.

- Meglepetés! – kacsintott rá Jeongmin, miközben megjelent Kwangmin és Hoon is. – Fogaljatok helyet!

Mindenki csendben ette a finomságot, csak a villák zörgését lehetett hallani, ahogy összeütközött a tányérral. Jeongmin és Hyunseong többször pillantottak egymásra, majd az ikrekre, akik egész idő alatt kerülték egymás tekintetét.

Egyszer csak kopogás hallatszott, mire mindenki felfigyelt. A fiúk a helyükön maradtak, Hoon azonban azonnal kisietett, majd hamarosan egy apró tekercsbe hajtogatott levéllel a kezében tért vissza.

- Mi az? – fordult felé Hyunseong, mire a többiek is kíváncsian pillantottak a férfire.

- Üzenet Minkiéktől – jött a válasz. Hoon megállt az ajtóban és elkezdte olvasni, a fiúk pedig türelmetlenül várták, hogy mondjon nekik valamit.