Janus - A menedék 2. fejezet

Az ajtó újra becsukódott mögöttük, ők pedig egy hatalmas hallban találták magukat. A falakat aranyszínű keretbe foglalt képek díszítették. A plafon magasan volt, a bejárati ajtón kívül egy-egy ajtó nyílt jobbra és balra, szemben pedig egy lépcsőn át az emeletre lehetett feljutni két oldalról. A teremben egy nagyjából Jeongmin herceggel egyidős fiú és egy idősebb férfi várta őket. A fiúnak kopottak és foltosak voltak a ruhái, mint a férfinak, aki majdnem kisebb volt a fiúnál, és a negyvenes évei végén járhatott. Jeongmin herceg és Go Minki odaléptek hozzájuk. A férfi velük szemben épp megszólalt volna, amikor egy másik fiú sprintelt be a terembe és megállt a kopott ruhás mellett.

- Elnézést a késésért – vakarta a fejét mosolyogva.

Elegáns, kék ruhában volt, amit aranyszínű díszek tettek tetszetőssé.

- Üdvözlünk Janusban! – szólt Jeongmin herceghez a férfi, miközben kedvesen mosolygott. – Biztosan Lee Jeongmin herceg vagy, már vártunk rád. Engedd meg, hogy bemutatkozzunk! Kang Hoon vagyok, a Janus tulajdonosa, ők pedig itt Young – mutatott a hozzá közelebb álló, rongyosabb fiúra, majd az elegánsabbikra – és Kim Donghyun herceg.

A három fiatal illedelmesen meghajolt. Időközben Jeongmin herceg arra gondolt, honnan jöhetett a jobb oldali fiú, hogy ő is herceg, és vajon mi lehet a rangja a másiknak, hogy ilyen ramatyul néz ki.

- Hamarosan kész lesz a reggeli – folytatta Kang Hoon, és épp abban a pillanatban megszólalt Jeongmin herceg gyomra, mint aki hallotta a hírt és jelzi, hogy már alig várja. Kang Hoon elnevette magát, majd azt mondta. – Young megmutatja neked a szobádat és a váltóruhád, aztán találkozunk az étkezőben.

Jeongmin hercegben nagy volt a bizonytalanság, és nem akart Go Minki nélkül menni sehova. Benne bízott egyedül. Ő már megmutatta neki a hűségét, ám a többiekben nem mert megbízni. A hely sem tetszett neki igazán. Amikor a férfi elindult Kang Hoon és Donghyun herceg után, ő megragadta a karját és kiskutya szemekkel, kétségbeesetten könyörögve nézett rá.

- Ne aggódjon! – nyugtatta a férfi, miközben finoman levette magáról a fiú kezét. – Itt már minden rendben lesz. Csak érezze otthon magát! Bennük megbízhat, régről ismerem őket.

- De – ellenkezett volna a herceg, ám maga se tudta, hogyan folytassa.

- Young kiskora óta velünk van és hatalmas segítség – folytatta Go Minki. – Megbízhat benne, remekül végzi a munkáját. Megvárom az érkezőben. Csak öltözzön át, és ott találkozunk, rendben?

Még egyszer bíztatóan rámosolygott az ifjú hercegre, majd elindult balra Donghyun és Kang Hoon után.

Jeongmin szemével követte a rongyos ruhákat viselő fiút, aki elindult a lépcső felé, majd az első lépcsőfok előtt megállt. Megfordult és némán intett a hercegnek, hogy kövesse. Tett pár lépést felfelé, ám mikor hátranézve látta, hogy a herceg meg se moccant, megtorpant. Addig várt csendben, amíg a herceg önszántából el nem indult.

Jeongmin herceg mindent alaposan megnézett, miközben felfelé mentek a lépcsőn. Egy hosszú folyosóra jutottak, ahol a falakon képek, ajtók és ablakok váltották fel egymást. Nagyjából a folyosó közepén a fiú megállt. Kinyitotta az ajtót és előreengedte a herceget. Jeongmin herceg először elővigyázatosan bekukucskált, azután lépett csak be.

A szoba hatalmas volt. Egy nagy ágy és szekrények voltak csak benne. Az ágyon egy ugyanolyan kék színű ruha volt szépen, gondosan kiterítve, amit a másik herceg viselt.

- A folyosó végén tud lemosakodni – szólalt meg hirtelen a fiú mögötte. – Szeretné, hogy megmutassam?

A herceg egy ideig tétovázott, majd szótlanul bólintott. Menet közben végig kifelé bámult az ablakon, amik az udvarra nyíltak, de sok mindent nem látott a függönyök és a magasság miatt. A nap már felkelt és kellemesen melegen sütött. Szeretett volna kicsit kimenni.

Young megállt a folyosó végén, és kinyitotta az egyik ajtót. Újra előreengedte a herceget, majd megkérdezte:

- Szeretné, ha megengedném a vizet, vagy szeretné maga beállítani?

- Megcsinálom – felelte Jeongmin herceg kissé bizonytalanul.

Young egy keskeny szekrényhez lépett elővett egy törülközőt és szappant. A fürdőszoba teljesen más volt, mint amit a herceg otthon megszokott. Fényes csempével volt kirakva a fal, és egy kabin állt rendelkezésre a mosakodáshoz. Az ő szigetén még nem volt ennyire fejlett minden. Máris hiányzott neki minden és mindenki. Hirtelen eszébe jutottak a szülei és el se tudta hinni, hogy egy pillanatra is megfeledkezett róluk.

- Idehozom a ruháját – zökkentette ki gondolataiból Young -, és itt maradok az ajtó előtt, ha valamire szüksége lenne.

Illedelmesen fejet hajtott és kiment, becsukva maga mögött az ajtót. Jeongmin herceg körülnézett. Minden olyan furcsa volt és ismeretlen. Lassan a zuhanykabinhoz lépett és megnézte a szürke, fényes valamit. Véletlen elcsavarta, valahonnan fentről pedig hideg víz folyt a fejére. Irdatlan tempóban és kiáltozva ugrott el onnan. Young azonnal berohant és pánikolva kérdezte meg, mi a baj. Mikor meglátta Jeongmin herceget vizes fejjel, olyan arcot vágva, mint aki abszolút nem értette, mi folyik körülötte, majdnem elnevette magát. Kezét ökölbe szorítva a szája elé tette, és mosolyogva próbálta visszafojtani a nevetést, mert tudta, hogy illetlenség lenne.

- Azt mondta, meg tudja csinálni – szólalt meg aztán.

Odalépett a zuhanyzóhoz és beállította a megfelelő vízhőmérsékletet.

- Ha végzett csak tolja a fal felé a csapot – utasította a herceget, majd kiment.

Jeongmin herceg újra a zuhanyhoz lépett. A vízbe tartotta a kezét. Elég jónak tűnt, így nekiállt vetkőzni. Negyed óra múlva lépett ki az ajtón már a kék szerelésben, amit Young készített neki. Ez is volt olyan tetszetős, mint amik neki voltak a palotában, de korántsem ugyanolyan. Szokatlan volt, ahogy minden más körülötte.

- Ha szeretne pihenni reggeli után – mondta Young miközben lefelé tartottak az étkező felé -, a szobája ott lesz, ahol először voltunk. A házban nyugodtan mászkálhat egyedül is akár, kénye kedvére, de ha kimenne, legyen oly szíves szóljon valakinek. Ha óhajtja, körbevezethetem a Janusban. Mindig szolgálatára vagyok, nyugodtan szóljon, ha bármire szüksége van.

- Te mióta élsz itt? – kérdezte a herceg.

Young úgy tűnt, számított a kérdésre. – Rég óta. Nagyon rég óta – felelte mosolyt erőltetve a szájára.

Kinyitotta az ajtót és beengedte a herceget. Az étkezőben is hatalmas képek díszítették a falakat, középen egy hosszú asztal volt, rengeteg férőhellyel. Kang Hoon, Donghyun herceg és Go Minki már helyet foglaltak. A székek egymástól elég messze voltak, akár még egy ember elfért volna közöttük, bár még így is sok hely maradt. Jeongmin herceg helyet foglalt Go Min Ki mellett és várt. Vele szemben ült Donghyun herceg, az asztal végében pedig Kang Hoon. A férfi felállt és Younggal eltűntek egy pillanatra, majd egy kerekes szekérrel jöttek vissza, amin az evőeszközök, tányérok, és a lábasok voltak.

Evés közben mindenki csendben volt. Go Minki is átöltözött még evés előtt, a sebét pedig Hoon ellátta rendesen.

- Hol vannak a többiek? – szólalt meg egyszer csak Jeongmin herceg.

Megszokta, hogy rengeteg ember mászkál körülötte, alig bírta a neveket is megjegyezni. Furcsa volt a csend és hogy ilyen kevesen vannak.

- Kik többiek? – kérdezett vissza Hoon értetlenül. – Nincs senki más. Csak mi vagyunk. Van még pár katonatiszt, olyanok, mint MinKi, és hozzá hasonlóan ők is küldetésen vannak éppen.

- Újra bajba került valaki? – kapta fel a fejét meglepetten Minki. – Tényleg! Mikor elindultam még mindenki itt volt.

- Igen, sajnos most sem Jeongmin herceg az egyetlen.

- És Donghyun herceg? – érdeklődött Jeongmin.

- Ő alig egy hónapja van itt – felelt a fiú helyett Hoon. – Ő is úgy járt, mint te.

- És hol van az Ön katonája? – kérdezte Jeongmin herceg udvarias hangnemben.

- Az én katonám? – értetlenkedett Donghyun herceg.

- Hát, Go Minli az enyém és gondolom... – magyarázkodott Jeongmin, ám itt elakadt. Gondolta, magától értetődő, mit akar mondani.

- Sajnos nincs mindenkihez védelmezőnk – magyarázta Hoon. – Nem tudjuk, mikor hány uralkodó védelmére van szükség, de senkit nem kényszerítünk, hogy jöjjön ide. Akik itt vannak, önszántukból hozták ezt a döntést. Kevés emberünk van, de mindent megteszünk, amit tudunk. Aki megmentette Donghyun-t, Hwang Eunji, jelenleg is küldetésen van, most épp Wando szigetén.

- Valójában nincs olyan kötődésünk, hogy végig Önöket kell szolgálnunk – egészítette ki Go Minki -, de ha szeretné, én mindig Önnel leszek.

A továbbiakban csendben folytatták az étkezést. Jeongmin megismerte az itteni kosztot, amit most kitudja, meddig, el kellett viselnie.

A reggeli befejeztével Hoon és Young elmosogattak, MinKi eltűnt valahova, a két herceg pedig magára maradt. Jeongmin herceg úgy követte a másikat, mintha rátapadt volna. Nem tudta eldönteni, mihez kezdjen egy számára még idegen helyen, így megleste Donghyun herceget, mit szokott csinálni. A fiúnak feltűnt az újonc viselkedése, de kicsit sem zavartatta magát. Egyenesen egy kisebb helyiségbe ment, ami szinte teljesen üres volt. Egyetlen dolog egy zongora volt előtte egy székkel a szoba közepén. Donghyun herceg csendben leült, majd elkezdett játszani.

Jeongmin herceg először látott ilyen fajta hangszert. Ez a hely, mintha egy más világhoz tartozott volna.

- Miért néz ilyen furcsán? – kérdezte Donghyun herceg egyszer csak abbahagyva a játékot.

- Hogy érti, hogy furcsán?

- Mintha még nem látott volna zongorát.

- Zon… De persze, hogy láttam – nevetett kínosan Jeongmin, majd mikor rájött, hogy ez csak számára mókás, elhallgatott és zavartan megköszörülte a torkát.

- Honnan jött?

- Seonjaedo. Mi hanokban lakunk, nem ilyen fura házban. És a hangszereink is mások, meg minden.

Donghyun herceg odébb csúszott és mutatta neki, hogy üljön le. Amint ez megvolt, megmutatatta Seonjaedo hercegének a zongorázás alapjait. A következő néhány napban egész jól összeszoktak. Tegezni is elkezdték egymást, mert bár az tiszteletlenebb, de mégis furcsa volt állandóan magázódni, mikor egyidősek és a rangjuk is ugyanolyan. A zongorázáson kívül mást is csináltak és jól megértették egymást. Jeongmin herceg egyre kevesebbet gondolt arra, mi lehet otthon. Bár el nem felejthette, de tenni úgysem tehetett semmit, az meg nem egészséges, ha egyfolytában ezen rágódik.

A hét vége felé pedig újabb két herceg érkezett. Egyik estére Hwang Eunji visszatért Wando-ról, sikeresen megmentve a sziget hercegét, és egy másik védelmező is hazatért végre hossz útja után, akit Ahn Mireu-nak hívtak, egy újabb herceggel. Négyen szinte egy időben futottak be. A hercegek hasonló köpenyeket kaptak, mint Jeongmin, és a Janus lakói kiálltak őket üdvözölni, ahogy ilyenkor szokás volt.

Park Hoon tájékozott volt, ami kötelessége volt, így amint a hercegek megjöttek, ő köszöntötte őket, majd elvégezte a bemutatást. Magával kezdte, majd Young és a két, már elszállásolt herceg következett.

- Ő itt No Minwoo herceg Wando-ról – mutatott az egyik hercegre –, ő pedig itt Shim Hyunseong herceg Cheongsando-ról.

Young felvezette őket a szobájukba, majd mind nyugovóra tértek. Másnap a két herceg nem jött ki a szobájukból. Nehezen fogadták el az új, ideiglenes otthonuk, de más választásuk nem volt. Végül Jeongmin herceg látogatta meg őket.

- Bejöhetek? – kérdezte bekukucskálva a résnyire nyitott ajtón.

Minwoo herceg épp az ablakpárkányon ült és bámult kifelé. Nem felelt, így Jeongmin belépett és becsukta maga után az ajtót.

- Tegeződhetünk? – kérdezte kissé félénken, ugyanis nem tudta, mire számítson.

- Nekem rendben van – felelte a fiú egyhangúan, majd felállt és leült az ágyra. – Hogy hívnak? – kérdezte.

- Jeongmin. Te pedig Minwoo vagy, ugye?

A fiú bólintott.

- Jó itt lenni?

Minwoo vállat vont. – Nem is tudom. Ez az első nap. Furcsa. Kell egy kis idő, míg megszokom.

- Nekem is időbe telt, de itt tényleg mindenki kedves. Én is csak a hét elején jöttem. Viszont Donghyun herceg már lassan egy hónapja van itt.

Minwoo bólintott. Ezután Jeongmin elkezdett neki áradozni, milyen jó hely a Janus, és miket szoktak csinálni Donghyun herceggel. Minwoo egyre lelkesebb és izgatottabb lett, a beszélgetés után pedig együtt átmentek Hyunseong herceghez.

- Szép napot! – kukucskált be Minwoo herceg.

Hyunseong épp az ágyán ült, támasz nélkül, de egyenes tartással, és egy könyvet olvasott. Minwoo meg sem várta, míg reagál, berontott és elkezdett kutakodni a szekrényen.

- Nálad még ilyenek is vannak? Elképesztő!

Minwoo lenyűgözve csodálta a polcokra gondosan kirakott könyveket és díszeket.

- Ilyenek minden szobában vannak – felelte Jeongmin tapasztalata alapján. – Esetleg stílusban különbözhetnek.

Minwoo épp egy hógömböt csodált, mikor Hyunseong hangosan összecsapta a könyvet, majd csendben felállt és az asztalra helyezte.

- Mit kerestek az én szobámban? – kérdezte a látogatókat hidegen.

- Gondoltunk, átnézünk, szomszéd – állt mellé Minwoo és oldalba bökte a fiút. – Jöjjünk ki jól egymással, oké?

Hyunseong ciccentett egyet, majd két ujját a fiú homlokára helyezte és ellökte magától. A herceg megtántorodott, majd fintorogva megdörzsölgette a homlokát. Jeongmin csak nevetett.

- Tehetek értetek valamit? – kérdezte Hyunseong, miközben lefeküdt az ágyra. Egyik kezét a feje alá helyezte és a plafont kezdte bámulni.

- Mivel egy darabig itt leszünk, jó, ha kicsit jobban megismerjük egymást, nem? – hozta fel a témát Jeongmin. – Mesélhetnénk egy kicsit magunkról. Így kiderülhet, van-e valami, amit mind szeretünk csinálni.

- Jó ötlet – vágta rá Hyunseong. – Csináljátok nélkülem!

Azzal a fal felé fordult, és behunyta a szemeit. Minwoo azonnal odarohant és ráfeküdt, amitől Hyunseong felnyögött, de a fiú csak nevetett. Jeongmin sem maradt ki a jóból és csatlakozott hozzájuk.

- Kya! Szálljatok már le rólam! – kiáltott Hyunseong herceg, de aztán ő is csak elnevette magát, főleg mikor elkezdték csiklandozni.

Pár perc múlva már a földön ültek egy körben, egy-egy párnát szorongatva és meséltek magukról néhány dolgot. A családjukról és arról, hogy kerültek ide, csak a lehető legtömörebben. Inkább a hobbijaikra tértek ki, majd Jeongmin mesélt nekik a Janus-ról és az itt élőkről. Már amennyit ő maga is tudott. Hyunseong eleinte visszahúzódó volt, de Jeongmin és Minwoo egyre lelkesebb lett, és végül ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Később Donghyun herceg Jeongmint keresve bukkant rá a kis csapatra és ő is ott maradt. Egész nap együtt voltak a szobában, csak enni jöttek ki. Evés közben is jókat beszélgettek, estére pedig Minwoo által elkezdett párnacsata tört ki. Így még sosem viselkedtek, de élvezték. Végre nem kellett attól tartaniuk, mit gondolnak róluk az alattvalók és mivel hoznak szégyent a királyi családra.

Jeongmin közben végiggondolta a többiek személyiségét. Donghyun csendes volt, tehetséges, és művelt. Ezen kívül segítőkész volt és alkalmazkodó. Hyunseong kreatív volt, és jártas a történelemben és az irodalomban. Hallgatag volt, de mindig őszinte és kedves. Minwoo hiperaktív volt, és egy herceghez képest neveletlen. Senki nem mondta volna, meg hogy egy koronaherceg volt. Mindenkit felvidította furcsa ötleteivel és a beszólásaival. Időnkén ki kellett javítani a hibáit, de ez őt nem igazán érdekelte.

Összességében egész jó társaság alakult ki.

Janus - A menedék - 1. fejezet

Ezt a történetet a Boyfriend Janus című száma ihlette. A kötődés benne leginkább csak a ruhák. A fiúk szinte úgy néznek ki, mint a hercegek, és belegondoltam, milyen lenne, ha egy történet erejéig azok is lennének. Az eredmény a következő. Jó szórakozást :)

- Felség! Felség! Gyorsan, siessen! – sürgette a szolga az ifjú koronaherceget.

- Nem hagyhatom itt édesapám és édesanyám! – torpant meg Jeongmin herceg.

Egyedül ketten voltak a szűk, félhomályos folyosón. Az ablakok sűrű sorban sorakoztak az udvar felöli oldalon, ami megnehezítette a biztos szökést. A királyi család kastélya egyedi volt, minden vár között az egyetlen sziklából épült vár volt a közeli birodalmak közül.

Hátuk mögött fegyverek zörgése, lépések zaja és kiabálások hallatszottak.

- Higgye el! Velük minden rendben lesz, amíg Ön biztonságban van, felség! – bizonygatta a szolga.

- Már hogy lenne – engedte el a herceg a szorító markolását, amíg az húzta volna maga után. – Ők miért nem jönnek? Miért kell itt hagynunk őket?

A zaj egyre erősödött, a szolga pedig reszketett félelmében. Állandóan a mögöttük lévő ajtót nézte, mintha már a rögeszméjévé vált volna, és halálfélelmében várta, mikor nyílik ki és jön be rajta az ellenséges sereg. Az ő feladata volt, hogy a palotából kijuttassa a herceget. Ez volt talán a legfontosabb és a legveszélyesebb feladata, amit valaha kaphatott.

- Könyörgöm, felség! Siessünk! - sopánkodott.

Jeongmin herceg szívfájdalommal nézett vissza az ajtóra, aminek a túloldalán valahol anyja és apja lehetett, majd végül megadta magát, és követte a szolgát. Amint kiértek a folyosóról egy hatalmas hallba, az ellenséges katonák betörték a folyosó másik ajtaját, és vadállatként kezdték keresni a herceget. Egy mást lökdösve, tolongva haladtak végig, egyenesen ki a másik ajtón.

A szolga és a herceg eközben kiértek az udvarra, ahol egy katona várta őket két lóval. Az este időközben leszállt és néhány lámpás világított csak a környéken. Ez is a segítségükre volt. A herceget sötét köpenybe bújtatták, hogy minél nehezebb legyen meglátni.

- Gyorsan szálljon fel, felség!

A szolga és a katona felsegítették a herceget, majd maga a katona is felszállt.

- Vigyázzanak magukra! – intett vissza a katona.

- Önök is legyenek felettébb óvatosak! – szólt a szolga, majd amint a két lovas elhagyta a palotát, ő maga is menedéket keresett.

A sereg kitört az udvarra nyíló kapun és szétszóródott a palota körül. Fontos feladatuk volt, hogy megtalálják a herceget, nem okozhattak csalódást az uruknak. Mindenkit félreállítottak az útból, akár katona, akár szolga, akár egy egyszerű polgár is volt. Senkit sem kíméltek.

A herceg és a katona szélsebesen vágtatott a sötét éjszakában. Egyedül a Hold fényére tudtak támaszkodni. Jeongmin herceg még mindig nem értette, mi folyik körülötte, de akárhogy faggatta a katonát, ő azt felelte, elmondja, ha biztonságban kijutottak. A társalgás eddig tartott. Jobbnak tartották, ha csendben maradnak.

Már jó ideje vágtattak, a herceg már meg is elégelte, de a katona komolysága nem volt bíztató. A lovak maguk tudták, merre kell menniük, Jeongmin hercegnek nem is kellett irányítania. A katona ment hátul, időnként hátranézve, egyik kezével a gyeplőt, míg a másikkal a fegyverét fogta.

- Hova megyünk? – kérdezte aztán a herceg, mikor már végképp nem bírta tovább.

- Ki kell jutnunk a szigetről – jelentette ki a katona hadarva. – Itt nincs biztonságban.

- És mi lesz a szüleimmel? – érdeklődött a herceg. Akárhányszor feltette ezt a kérdést az elmúlt pár órában, nem kapott kielégítő választ, és ez egyre nagyobb aggodalomra bírta.

- Kitartás, már nem vagyunk messze – felelte a katona. A herceg már azt hitte, nem is fog válaszolni a kérdésére, mikor végre újra megszólalt. – A szüleinek nem esik baja, amíg Ön biztonságban van. Eddig megbízott az embereiben, kérem, ezután is tegyen úgy! Mindent megteszünk a biztonsága érdekében.

Sűrű erdőn át vágtattak, majd ahogy haladtak előre, a fák lassacskán elfogytak és néhány száz méterrel előttük feltűnt a part. A katona tudta, hogy még nem nyugodhat meg, de egy kis mértékig megkönnyebbült.

A következő pillanatban azonban több lovas tűnt elő a növények sűrűjéből. Próbálták eltenni az útból a katonát és elkapni a herceget, a katona azonban nem hagyta annyiban. Az életét is kockáztatta volna a hercegért, annyit azonban ő is tudott, hogy ha most meghal, a hercegnek nem sok esélye lesz megmenekülni. Mindkettőjüknek életben kellett maradnia.

Két oldalról támadták őket egyszerre. Elengedte a gyeplőt és két karddal ugyanabban a pillanatban védte meg magát és intézett ellentámadást, majd a herceg segítségére sietett. Jeongmin herceg lebukott, és a lóhoz tapadt, miközben szélsebesen vágtattak előre a part felé. Hamarosan már kiértek a homokos részre. Ezután egy rövid mólóhoz hasonló részen vágtattak át. Már ott volt a hajó, ami csak kettejükre várt, ám mielőtt eljuthattak volna odáig, az ellenség körbevette őket.

- Adja át a herceget, vagy nem fogjuk vissza magunkat – figyelmeztette az egyik a katonát.

- Ha azzal fenyeget, hogy megöli a herceget, nem fogom elhinni – jelentette ki a katona. – Az a parancsa, hogy élve vigye vissza, különben már régen megölte volna őt.

- De azt nem mondták, hogy magával mi legyen – folytatta az ellenséges katona. – És azt sem mondták, hogy a hercegnek sértetlennek kell lennie. Elég annyira megsértenem, hogy ne tudjon elszökni, de még éljen, nem igaz?

Nevetni kezdett, míg a herceg mellett álló katona összeszorított szájjal nézte őket. Minden mozdulatra reagált.

- Jöjjön, felség! – szólt az ellenséges katona Jeongmin herceghez. – Gondolom, szeretné látni a szüleit. Megbizonyosodhat róla, hogy nem esett bajuk. Jöjjön, elviszem hozzájuk.

- A szüleim… - kezdte a herceg, de a hangja elcsuklott. – Jól vannak?

- Jöjjön és elvisszük Önt hozzájuk! – nyújtotta a kezét a férfi.

- Ne hallgasson rá, felség! – tette keresztbe a herceg előtt a kezét a katona. – Csak csapdába sétál. Ha most visszamegy, mindhármukat megölik. Önt is és a szüleit is.

- De ha nem jön, akkor csak a szüleit – folytatta az ellenséges katona.

- Ez nem így van – tiltakozott a katona a herceg mellett. – Nem bánthatják őket. Kérem, felség, bízzon bennem!

Hosszú percek teltek el. A herceget védelmező vitéz aggódó arccal törte a fejét egy jó terven, amíg az ellenséges katona velük szemben gúnyos mosolyra húzta a száját, mindeközben a herceg bizonytalanul tétlenkedett. Mindennél jobban szerette volna látni a szüleit, sértetlenül, de nem volt benne biztos, hogy megbízhat azokban az emberekben. Hogyha magas pozícióban vagy senkiben sem bízhatsz kételkedés nélkül. Ha valaki bizonyít is, még nem jelenti azt, hogy később nem fog elárulni. Nem minden ember ilyen romlott azonban. Vannak olyanok, akiknek a hűség az hűség, mint ahogy ezt a mellette álló katonánál tapasztalta most.

- Még a nevedet sem tudom – suttogta a katonának. – Mondd, hogy hívnak!

A katona először megtagadta volna, mondván, hogy nem lényeges, de sokat nem veszít, ha elárulja. Bár el kellett ismernie az időzítés nem volt épp a legmegfelelőbb.

- Go Minki-nek hívnak, felség.

- Go Minki – ismételte Jeongmin. – Megbízok benned. Kérlek, védj meg tőlük!

- Természetesen, felség.

Az egyik lovas hirtelen támadt és feléjük lendítette a kardot. Go Minki lebuktatta a herceget, majd hárította a támadást. Ahogy a további próbálkozások következtében az ellenséges katonák elmozdultak, szabaddá vált az út a hajó felé.

- Rohanjon, felség! – kiáltott Go Minki.

Jeongmin herceg a hajó felé nézett, majd egy alkalmas pillanatban minden erejét bevetve futni kezdett a hajó felé. Az egyik lovas elindult utána, ám Go Minki megvágta a lovat, ami hatalmasat bukott, magával rántva a lovasát. A katona a herceg védelmére rohant, és míg az felmászott, Go Minki fáradhatatlanul védte a hátát.

Egyszerre ketten támadtak rájuk. Az egyik támadást sikerült blokkolni, ám a másik épp eltalálta a vállát, mély, vérző sebet ejtve rajta. Nem törődve a fájdalommal, megtámadta a lovast, majd amíg az összeszedte magát hátranézett és egy hatalmas csapással elvágta a horgonyláncot, aminek eredményéül a hajó lassan elkezdett távolodni a mólótól.

A herceg a fedélzeten elkezdett félni, látván, hogy a katona még mindig a mólón áll, miközben a hajót apránként egyre messzebbre sodorja a víz. Közben Go Minki hárított egy újabb támadást, majd nekifutásból elrugaszkodott és a hajó után vetette magát. A következő pillanatban a herceg egy nagy csobbanást hallott. Miközben a hajó tovább sodródott, ő lázasan kereste a katonát.

A hátra maradt ellenséges katonák puskáért átkozódtak, és nem tehettek mást, csak nézték a távolodó hajót elúszni az esélyükkel, hogy elkapják a herceget.

A sötétség miatt a víz felszínét sem lehetett biztosan beazonosítani. A herceg már csalódottan feladta a keresést, amikor nem messze tőle nyögéseket hallott, majd hirtelen megjelent két kéz. Go Minki a fedélzetre dobta a kardját, majd felhúzta magát. Lihegve és vacogva ült le a hajónak támaszkodva néhány pillanatra. Épp csak annyi időre pihent le, amíg kifújta magát, majd a kormányhoz rohant és magabiztosan irányítani kezdte a hajót. Ruhája tiszta víz volt, a jobb vállán pedig el volt szakadva. A herceg odalépett mellé és észrevette a sérülést.

- Megsebesültél?! – szólalt meg ijedten.

- Semmiség, felség – nyugtatta meg a katona, miközben a kormányzásra koncentrált és próbálta betájolni, merre is kellene menniük pontosan. – Nem kell miattam aggódnia. Ön jól van? Nem esett baja?

- Jól vagyok, ami csakis neked köszönhető – felelte a herceg. – Hálás vagyok érte, Go Minki.

Többet nem szóltak egymáshoz. A herceg lement a kabinba és lefeküdt pihenni. Amint lehajtotta a fejét, már aludt is, nem is volt ideje azzal foglalkozni kényelmes-e vagy sem. Mikor már elég messzire jutottak a szigettől, a katona se bírta volna tovább, így lement egy lepedőért és a fedélzeten a hajó oldalának támaszkodva bóbiskolt el. Már nem kellett sokat várni, felkel a nap, amikor könnyebben tud tájékozódni, és nagyobb szüksége lesz az energiájára, mint azelőtt, így jobb, ha kipiheni magát, míg teheti. Letépett a ruhájának felső részének az aljából egy hosszúkás darabot, amivel bekötötte a karját, majd elaludt, de még így is éber volt, minden zajra felfigyelt.

Pár órával később a nappal együtt ébredt. Kinyújtózkodott, majd a kormányhoz lépett. Elővette a tájolót, és a megfelelő irányba állította a hajót. A herceg azonnal ételt kért, miután felébredt, ám ahogy visszaemlékezett, mi is történt előző nap, rájött, hogy nem lehetséges. Go Minki megnyugtatta, hogy nincsenek messze, és hamarosan annyit eszik majd, amennyit szeretne.

- Hová megyünk? – kérdezte erre Jeongmin herceg.

- Az úr, akinek részben én is dolgozom, régi ismerősöm – magyarázta a katona. – Régóta foglalkozik bajbajutott uralkodók befogadásával és védelmével, amíg biztonságosan vissza nem térhetnek a népükhöz. Bár mostanában már nincsenek sok királyságok és császárságok, a szigeteken, mint amilyen az Ön esetében Seonjaedo, még mindig fent áll a régi helyzet. A kis birodalma egy falucska mellett épült hatalmas ház tulajdonképpen. Még az ősei alapították és ő továbbvitte ezt a nemes – mondjuk úgy, foglalkozást. Négy generáción át öröklődött már, és az alapító tagok nevezték el Janusnak. Onnantól kezdve a Janus egy olyan hely, amiről nem sokan tudnak. Az uralkodók, akiknek valamilyen oknál fogva el kellett menekülniük hazájukból, biztonságra leltek. Persze nem maradtak ott végleg. Eljött a pillanat, amikor vissza tudták szerezni, ami az övüké volt, és most is uralkodnak, de egy percig sem felejtették el a Janust és hogy mit köszönhetnek neki. Ám figyelembe véve a titkosságának fontosságát, senki sem beszél róla.

Hamarosan megérkeztek egy kikötőbe, ahol megálltak, majd elindultak egyre beljebb . Egy piacnak tűnő helyre értek, ahol hatalmas volt a tömeg és a zsivaj. Mindenki jól mulatott. Boldog kifejezéseket lehetett látni az arcokon, azzal szemben, mennyire kopott és poros ruhákban járt mindenki. A kis falucska, ahova értek az egyike volt azoknak a településeknek, ahol az emberek nem éltek gazdagságban. Épp annyi volt nekik, ami kell.

A katona magára is terített egy sötét köpenyt és szorosan maga mellett tartva a herceget, úgy törtek keresztül a tömegen. Jeongmin herceg tátott szájjal nézett körbe. Nem sokat járt a palotán kívül, de ekkora tolongásban, még sosem volt része. Nem volt hozzászokva, hogy az emberek nekimennek, rálépnek a lábára, fejbe verik ezzel-azzal, és még csak fel se tűnik nekik. Kissé már ideges lett és aggódni kezdett a jövőjét illetően.

Pár utcát mentek, mire kiértek a faluból. Onnantól néhány újabb kilométer után tűnt fel előttük nagy fákkal és kőfallal körbevett palotaszerűség. A katona bekopogott a kapun, ami szinte azonnal ki is nyílt. Go Minki előreengedte a herceget, majd miután két férfi becsukta utánuk az ajtót, tovább vezette az ifjú trónörököst. A kapun belépve egy köves, kis fákkal díszített udvarra értek. Egyenesen haladtak tovább, majd három lépcsőn felérve egy teraszra értek. Go Minki itt is kopogott az ajtón és várt, hogy kinyissák. Amint ez megtörtént, előreengedte Jeongmin herceget.

Flower boy

Késő estére járt. A város nagy része már aludt, egyedül a gördeszkapályán zajlott még mindig az élet. Az utcai lámpák elég fényt biztosítottak a srácoknak, akik még ilyen későn is nevetgéltek, kiabáltak, és jól szórakoztak, miközben azon versengtek, ki tudja a legnehezebb mutatványt végrehajtani. A közelben nem voltak lakóházak, csak üzletek és irodaházak, így jóformán senkit sem zavartak.

- Szép volt, Hao Quan! - kiáltottak a srácok, mikor a fiú egy lehengerlő ugrást teljesített sikerrel.

A fiú győzedelmesen lendítette öklét a levegőbe, miközben széles mosollyal elindult a barátai felé. Mikor odaért hozzájuk, felkapta a deszkát.

- Asszem jobb, ha indulunk - jelentette ki a bandavezér, Xiao Lei. - Mára ennyi srácok! Holnap is számítunk rátok.

A banda kettévált egy hármas és egy ötös csapatra, majd elindultak hazafelé.

- Jól elment az idő - nézett meglepetten, és kissé talán aggódva az órájára Yi Xing, akit a barátai csak Lay-nek hívtak.

Yi Fan, más néven Kris csak bólintott, míg középen Lu Han az ajkába harapott. Valóban nem nézték az órát. Jól érezték magukat, de ez nem mentség arra, ameddig kinn maradtak. Már csak azt csodálták, hogy nem találkoztak rendőrökkel. Általában sötétedés után is maradnak, a mai azonban extra hosszúra húzódott.

- Ah, remélem apám már alszik - sóhajtott fel Yi Xing.

Csendben haladtak tovább, majd elérkeztek Lu Han-ék házához. Elköszöntek egymástól, majd a fiú bement a házba, a többiek pedig tovább haladtak.

A házban csend volt. Az ajtót halkan nyitotta ki, és csukta be, ahogy a cipőjét is a lehető legcsendesebben vette le. Villanyt nem akart kapcsolni, papucsát pedig csak kézbe vette, ugyanis zokniban halkabban fel tudott osonni a szobájába. A sötétségből és a csendből arra következtetett, hogy a szülei már alszanak, és nagyon is remélte.

Átment a nappalin, majd a folyosóra érve a lépcső felé vette volna az irányt, mikor azonban a nappalit és a folyosót elválasztó boltívhez ért, hirtelen kigyúlt mögötte a villany, ő pedig ott helyben, két mozdulat között ledermedt.

- Jó estét, fiatal úr! - hallotta anyja hangját.

Lassan, gépies mozdulatokkal megfordult, és a nappali másik felén meglátta anyját csípőre tett kézzel állva. Kínos mosolyra húzta a száját, és azon gondolkodott, hogyan vághatná ki magát.

- Merre jártál? - kérdezte az anyja, választ követelő hangon.

- Hát... az úgy volt... - kezdte Lu Han, a tarkóját dörzsölgetve. - Gördeszkáztunk, és nem néztük az időt - vallotta be végül az igazat.

- Kikkel?

- Yi Xing-gal és Yi Fan-nal. Ez volt az utolsó, rendben?

- Természetesen. Nem tudom észrevetted-e már, de éjfél is elmúlt. Mások ilyenkor már rég alszanak. Nem elég nektek a nap azon része, mikor világos van? Miért késő estig kell kint lennetek, mikor másnap ugyanúgy folytathatjátok. Ha kell, kelj fel korán, és kimehetsz.

- Rendben, legközelebb úgy csinálom - bólintott a fiú, és már indult is volna a szobájába.

- Nem gondolod, hogy megúszod büntetés nélkül, ugye? - hallotta anyja hangját, mire kelletlenül sóhajtott egy hatalmasat, és megpördült.

- Anyu - nézett a nőre már kissé megelégelve a bánásmódot. - Nem vagyok már kisgyerek. Muszáj mindig a büntetéssel jönnöd még ilyen esetekben is? És ha kicsit tovább kint maradok? Nem ártok vele senkinek.

- Addig nem fogod fel, amíg nem történik valami - zárta le a témát az anyja hűvösen. - A büntetés pedig ér. Holnap reggel várlak az üzletben.

Anyja visszatért a szobájába, Lu Han pedig felsóhajtott, és ő is felment lepihenni.

Másnap reggel korán felkelt, és csendben elkészült, amilyen gyorsan csak tudott, hogy még azelőtt elmehessen, hogy a szülei felébrednek. Nem akarta, hogy befogják az üzletbe segíteni, annál nagyobb büntetést nem nagyon kaphatott. Állandóan a válogatós, ízléstelen és türelmetlenkedő ügyfelek, pont ahhoz volt kedve.

Gyorsan belebújt a cipőjébe, felkapta a deszkáját, és kinyitotta az ajtót, ám akkor hirtelen megtorpant, ugyanis az anyjával találta szembe magát.

- Hova-hova? - kérdezte a nő, mire Lu Han zavartan kezdte kapkodni a tekintetét. - Gyerünk az üzletbe!

A fiú kelletlenül sóhajtott, és csak pofákat vágott, majd negyed órával később már anyja virágüzletének pultjára könyökölve bámult ki az előtte lévő üvegajtón.

- Kiszállítok egy megrendelést - jelent meg az anyja egy gyönyörűen elkészített csokorral, és egy csodaszép cserepes virággal. - Egy órán belül itt vagyok.

- Aha - felelte egyhangúan Lu Han, anélkül, hogy ránézett volna anyjára.

A nő összeszedte a cuccait, majd távozott.

A délelőtt folyamán kevesen voltak. Lu Han percenként az órát nézte, majd mikor már nagyon unatkozott, bekapcsolta a zenét és a pult előtt lévő szabadon hagyott téren elkezdett táncolni. Anyját más dolgok kötötték le, így neki kellett vigyáznia az üzletre, amibe egyre jobban beleunt. Nem igazán érdekelték a virágok, és már nagyon várta, hogy szabadulhasson, és mehessen a fiúkhoz. Anyjától kapott egy kék kertészgatyót, amit mindennél jobban utált, de felvette, hogy ha arra kerülne a sor, ne a saját ruhája legyen koszos.

Mikor már a táncot is megunta, elővette a deszkáját, és az ajtótól a pultig kezdett gurulni oda-vissza, majd csinált pár apróbb trükköt is. Addig produkálta magát, míg az egyik cserepes növénynek nem ment a deszka, mire a virág feldőlt, a föld kiömlött, kis edény pedig berepedt. Azonnal odasietett és feltakarította. Épp a padlón maradt földet akarta valahova eltüntetni, mikor a zene a telefonján abbamaradt, a készülék pedig üzenet érkezését jelezte, majd folytatta a zenét.

Lu Han kíváncsian nézett fel, ám sejtette, ki lehetett az. Odalépett a pulton hagyott telefonhoz, útközben pedig a nadrágjába porolta le földes kezét. Lay írt neki, kérdezve, hogy merre van.

"Szokásos" - írta a válaszban, majd nem sokkal utána Lay vissza is írt.

"És mikor jössz?"

Lu Han erre csak félrehúzta a száját. Maga se tudta rá a választ, és ezt üzente meg barátjának is. Odébb tolta a készüléket, majd felugrott a pultra és a törökülésbe helyezkedett.

- Anyu! - kiáltott a raktárban lévő nőnek. - Mikor mehetek már?

Válasz azonban nem jött, így csalódottan legyintett egyet, majd elkezdte dúdolni az épp lejátszott dalt. Hamarosan azonban a zene újra abbamaradt egy pillanatra, amíg a telefon jelezte az új üzenet érkezését. Ezúttal Kris írt neki.

"Hé, Flower boy. Ha jössz, hozz már nekem is egy szál valamit"

Lu Han elmosolyodott, majd megkérdezte, miért és milyet kér. A válaszra most sem kellett sokat várnia.

"Kiengesztelem anyám. Legyen valami szép"

Hármójuk közül talán Kris szülei voltak leginkább ellene a késő kimaradásnak. Nem voltak már kicsit, mégis a szüleiktől függtek, így hallgatniuk kellett rájuk. Nem olyan rég kerültek bele a bandába, ott ismerkedtek meg egymással, és azóta a legjobb barátok voltak. Xiao Leo amolyan bandavezér volt. Ő biztosította a helyet, nehogy valaki mások elfoglalják, mikor csak ők maguk akartak lenni, és ő tanította a srácokat trükkökre is kezdetben. Hao Quan egy igazi energiabomba volt, aki csak a deszkázásnak élt. Szinte többet gurult, mint járt a saját lábán, mintha a deszka hozzánőtt volna. A legtehetségesebb volt közülük, amivel sokat kérkedett.

Hirtelen megszólalt az ajtó feletti ki csengettyű, jelezve, hogy vendég érkezett.

- Üdvözlöm, miben segíthetek? - nézett fel a vendégre Lu Han, majd leugrott a pultról, kinyomta a zenét, a zsebébe csúsztatta a telefonját, majd odalépett az asszonyhoz.

- Ballagásra szeretnék kérni virágot a lányomnak, és egy cserepeset otthonra - sorolta a nő, miközben körbenézett.

Lu Han tett pár ajánlást neki, ám nagyon úgy tűnt, nem tudta meggyőzni. Ekkor a nő sorolni kezdte az elképzeléseit, amik annyira ütköztek egymással, hogy lehetetlennek tűnt teljesíteni a kérését.

- Ezek közül tud válogatni - mutatott körbe a fiú. - Ha kell, csokrot tudok csinálni, de csak ezekből.

- De mondom, hogy nekem nem ilyen kell. Kellemes illatú és szép egyszerre. Ezek egyáltalán nem szépek.

- Higgye el, ha bármelyiket egyberakja a másikkal, csodás csokrokat hozhat létre.

A nőnek még mindig voltak ellenvetései, Lu Han pedig már a szemét forgatta. Végül Lu Han fogta magát, körbejárva a helyiséget összeszedett néhány szép szálat különböző virágokból, majd csokorrá kötötte őket, szalagokkal és aranyos csomagolópapírral és masnikkal díszítve, majd a nő kezébe nyomta.

- Mit szól hozzá? - kérdezte, majd meg se várva a nő válaszát, a cserepes virágok közt kezdett kutakodni, majd előhozott egy közepes méretűt, ami bárhol elfért a lakásban, és akár kint teraszon, vagy lépcsőn is tarthatott.

A nő nem tudott mit mondani, egy ideig csak vizsgálgatta a csokrot, majd megkérdezte az árát. Lu Han elmosolyodott, a nő pedig hamarosan távozott a csokorral és a másik virággal, ám alig, hogy elment, újabb ügyfél érkezett.

- Üdvözlöm, miben se... gít-hetek?

Lu Han épp elpakolta a szemetet, ami a csokor összekötözésével keletkezett, és mikor meglátta a vendéget, a szíve hirtelen rendszertelenül kezdett dobogni, ő pedig nem találta a szavakat. Egy lány lépett be az ajtón. Barna, vállig érő hullámos haja volt, és gyönyörűen mosolygott, amivel azonnal megfogta a fiút.

- Szia! - intett neki kissé félénken.

- Mi-miben segíthetek? - kérdezte Lu Han remegő hangon, miközben odament hozzá.

- Otthonra keresek pár virágot - felelte a lány mosolyogva.

- Nyugodtan nézz körbe.

A lány bólintott, Lu Han pedig a pult elé állt, és várta a lány döntését.

- Imádom a virágokat - szólalt meg a lány rövid idő után, miközben lassan lépkedve elkezdett körbenézni az üzletben. - Szépen, a legtöbbjüknek kellemes illata van. Színt hoznak az emberek életébe, és valamiben még hasonlítanak is az emberekre. Leginkább abban, hogy ha vigyázol rájuk, és szeretettel foglalkozol velük, sokáig veled maradnak. Te is szereted a virágokat?

Kíváncsian pillantott Lu Han-ra, majd újra a virágokat kezdte nézegetni. A fiú zavartan kapta fel a fejét.

- Persze - felelte idegesen. - Az üzlet a családomé és sokszor besegítek. Anyukám is oda van értük, és jól vigyáz rájuk, sokat jelentenek neki.

A lány mosolyogva bólintott. - És neked?

- Nekem? - kérdezett vissza meglepetten Lu Han. - Az biztos, hogy hangulatot adnak mindennek, és szépek is.

Egy ideig csendben voltak, majd a lány a pulthoz lépett.

- Sikerült dönteni, öhm...? - kérdezte Lu Han.

- Xiao Ran. Hívj csak Xiao Ran-nak - mosolyodott el a lány, majd körbenézett. - Nem is tudom. Rengeteg gyönyörű virág van, választani sem tudok. Azt hiszem, párszor még eljövök majd.

Lu Han-nak felcsillantak a szemei erre a hírre, és akaratlanul is elmosolyodott.

- Elvinnék két cserepeset, és egy csokrot kérnék még mellé - döntött végül Xiao Ran.

Megmutatta, melyikekről lenne szó, majd megkérte a fiút, hogy kössön neki egy csokrot.

- Nagyon jól csinálod - dicsérte Lu Hant, amíg a fiú a kötözéssel bajlódott. - Biztosan sok ilyet készítettél már.

- Van benne gyakorlatom - felelte a fiú elmosolyodva anélkül, hogy felnézett volna a lányra.

Valóban ügyesen csinálta. Kezei gyorsan jártak, és mindig tudta, mit hova, és hogyan tegyen, hogy az összhatás teljes legyen, az eredmény pedig egy gyönyörű csokor lett.

- Köszönöm szépen - vette át a lány. - Mennyit fizetek?

- A csokor a ház ajándéka - felelte a fiú kissé zavartan, majd kiszámolta a két cserepes virág árát.

A lány hálásan megköszönte, Lu Han pedig megkérdezte, kell-e segítség a cipelésben.

- Kint áll az autóm - bökött a válla felett az utca felé Xiao Ran. - Ha odáig segítenél, megköszönném.

- Természetesen - kapta fel a virágokat a fiú, a lány pedig a csokorral követte őt.

A két cserepes virág a csomagtartóba, míg a csokor az anyósülésre került. Lu Han megvárta, míg a lány beült az autóba, és addig nézett utána, míg el nem tűnt. Visszament az üzletbe, mire újabb vendég érkezett.

Másnap Lu Han már az üzletben volt, mire az anyja felébredt, elkészülődött és kiment. Épp a telefonját babrálta a pultra támaszkodva. Egyelőre nem voltak vendégek.

- Reggeliztél már? - kérdezte az anyja.

- Ühüm - jött a tömör válasz.

- Mára már elmehetsz, köszönöm a tegnapi segítséged - lépett mellé az anyja kedvesen mosolyogva.

Lu Han lezárta és a zsebébe csúsztatta a telefonját, majd felegyenesedve anyjára nézett.

- Úgy döntöttem, ma is segítek - mosolyodott el, mire anyja értetlenül nézett rá.

- Hány cserepet törtél el? - húzta fel a szemöldökét a nő, mire Lu Han hirtelen nem tudta, miért kérdezi ezt. - Megint valami rosszat tettél? Gyanús vagy te nekem.

- Mi? Nem - háborodott fel Lu Han, majd fintorogva könyökölt vissza a pultra. - Nem kell mindig rosszra gondolni - dörmögte az orra alatt. - Nehéz elhinni, hogy mindenféle hátsó szándék nélkül akarok segíteni?

- Igen - vágta rá anyja egyszerre, mire hitetlenkedve ugrott fel. - Most is biztosan van valami, de nem kérdezek semmit. Bármi is legyen, köszönöm a segítséged. Majd jövök, és időnként megnézem, hogy megy.

A nő távozott, Lu Han pedig pofákat vágva támaszkodott újra a pultra. Leguggolt a földre, majd egyik karjára helyezte a fejét, míg a másikkal az asztalon kezdett rajzolgatni.

Valójában nem csak azért maradt, hogy anyjának segíthessen. Más dolog volt a háttérben, azt azonban még magának sem merte elismerni.

Egész délelőtt unottan várt, vendég azonban csak egy volt. Valamivel dél előtt betoppant Yi Fan és Yi Xing.

- Hé, Flower boy! - kiáltott Kris széles mosollyal a száján, miközben intve belépett.

- Már megint befogtak? - jelent meg mögötte Lay is.

Lu Han felállt, a fiúk pedig a pult másik felénél álltak meg.

- Ma se jössz ki? - kérdezte Lay, mire Lu Han elhúzta a száját, majd megrázta a fejét.

- Büntetés, vagy valami más gond van?

- Nincs semmi gond. Be kell segítenem.

- Oké - hagyta rá Kris, majd röviddel ezután reménykedve megkérdezte. - És holnap?

- Nem tudom - rázta a fejét a fiú, mire barátai csalódottan felsóhajtottak, majd elbúcsúztak.

Nem sok vevő volt aznap, így Lu Han egymaga volt az üzletben, amíg meg nem érkezett a tegnapi lány.

- Szia! - lépett oda a pulthoz.

Lu Han felegyenesedett, és zavartan, de boldogan elmosolyodott.

- Úgy döntöttem, viszek a mamámhoz is néhányat - magyarázta a lány, mire a fiú megértően bólintott.

- Melyikeket szereti? - lépett ki a pult mögül Lu Han, a lány pedig elgondolkozott.

- Hm, a világos színűeket - mosolyodott el.

Beljebb mentek, hogy Xiao Ran körülnézhessen. Egy ideig csendben voltak, úgy tűnt a lány igazán szeretett a virágok közt mászkálni. Élvezettel ment egyiktől a másikhoz, majd hamarosan ő törte meg a csendet.

- Már kiskorom óta imádom őket- közölte mosolyogva. - Azt hiszem, anyukámtól örököltem. A cserepeseket jobban szeretem, hiszen, ha már levágod őket, bármennyi vizet is adsz nekik, sokáig nem bírják. Mintha megfosztanád az embert az élelmétől, vagy akár az oxigéntől. Egy darabig még bírja, de az csak a látszat. Amint elvágod a szárát, lassacskán elkezdi elveszteni az erejét. A cserepes virág pedig megfelelő gondozással akár évekig is élhet.

- Egyet értek - mosolyodott el Lu Han.

Ezután egyre több dologról, és egyre felszabadultabban beszélgettek egymással, és észre se vették, hogy elment az idő. Xiao Ran választott egy kisebb cserepes virágot, majd távozott, Lu Han pedig magára maradt. Boldog volt, hogy újra láthatta a lányt, és örült annak, hogy a mai nap ilyen jól alakult.

Ekkor jutottak eszébe a srácok. Ránézett az órára, még nem volt túl késő, hogy elinduljon.

- Anyu - kiáltott. - Merre vagy? Most már elmennék.

Nagy nehezen megtalálta az anyját a nagy házban, majd az engedélyével elhagyta az üzletet és már rohant is a gördeszkapályára, ott azonban senkit sem talált. Megpróbálta felhívni Lay-t és Kris-t, azonban egyikük sem vette fel, az üzenetére pedig nem válaszoltak, bármennyit is várt.

Egy ideig kereste őket a városban. Olyan helyeket nézett meg leginkább, ahova szerinte mehettek. Elment a fiúk házához is, azonban egyikük sem volt otthon. Csalódottan indult haza, és bevonult a szobájába. Lehuppant az ágyra, bekapcsolta a zenét, majd maga mellé dobta a telefont. Ötlete sem volt, hova lehettek a srácok.

Lu Han másnap is az üzletben volt. Egészen tizenegyig unatkozott, azt se tudta, mit kezdhetne magával, már semmi sem kötötte le. Egy vendég sem jött addig, aztán utána, mint valami sereg özönlöttek egymás után. Már annyian voltak, nem is győzte észben tartani, kinek mi kell. Anyja is kijött segíteni, de még ketten sem bírták. Végszóra megjelent Yi Xing és Yi Fan. Először megálltak az ajtóban és körbenéztek. Eléggé meglepték őket.

- Ejha, mi lelte a népet? - nevetett fel Lay, majd tekintetük találkozott Lu Han-nal.

Kérés nélkül összedobtak a raklapokból és egy deszkából egy pultot maguknak, és beálltak segíteni. Négyen már hamarabb végeztek, de egész végig csak boldogan mosolyogtak. Örültek, hogy örömet szerezhettek a vevőknek, és hogy ennyire tetszik nekik az üzlet. Mikor az utolsó vásárló is elment Lay sóhajtott egyet, majd felfeküdt az általuk eszkábált pultra.

- Mi történt ezekkel meg? - nézett körbe Lu Han mosolyogva.

A virágok jó részét sikerült eladni, de azért még rengeteg maradt. Így is az egyik legforgalmasabb napjuknak könyvelhették el a mait.

- Gondolom, eszükbe jutott, hogy hamarosan itt vannak a ballagások - mosolyodott el az anyja, majd visszatért az eredi munkájához.

Lu Han a fiúkhoz fordult.

- Hát ti?

- Jöttünk megnézni, ma is itt vagy-e - kezdte Kris. - Aztán láttuk, hogy elkél a segítség. A mai elég jó kör volt.

Lu Han csak bólintott, majd egy ideig egyikük sem szólalt meg. Hamarosan megszólalt az ajtó feletti csengő, mire mindenki arra kapta a fejét. Xiao Lei-éket látták meg.

- Itt a híres Flower boy-unk - mosolyodott el Hao Quan, mire Lu Han arcán, zavart, halvány mosoly jelent meg.

A srácok bejöttek, az ajtó pedig nagyot zörrent mögöttük. Hárman fel is ugrottak a Yi Xing-ék által fabrikált pultra, míg Xiao Lei a normál pultra könyökölt, Hao Quan pedig megkerülve azt, Lu Han mellé állt. Kezét a nyakába lendítve magához húzta a fiút.

- Mondd csak, Lu Han - szólalt meg. - Mikor térsz vissza hozzánk meseföldről?

Hangjában valami gúnyféle jelent meg, ami Lu Han-éknak nem tetszett.

- Mit kerestek ti itt?

Lu Han szülei még nem ismerték a srácokat, akikkel a fiú lógott. Lay-t és Kris-t már látták, de sosem beszélgettek még velük, és Lu Han valahogy nem is akarta, hogy Xiao Lei-ékkel találkozzanak. Volt egy olyan érzése, hogy nem igazán tetszene nekik.

- Szeretnénk megmondani anyucinak, hogy engedje el a kisfiát, hogy újra nagyfiú legyen velünk a pályán - veregette Hao Quan vállon Lu Han-t.

Elég furán viselkedett. Eddig is voltak megjegyzései, amelyek néha rosszul estek a másiknak, máskor meg értelmük sem volt, de ez alkalommal valami nem stimmelt vele.

- És mikor számíthatunk rád a pályán? - kérdezte ezúttal Xiao Lei.

- Nem tudom - ingatta a fejét Lu Han.

Xiao Lei ellökte magát a pulttól és a virágok felé vette az irányt. Ahogy végighaladt a polc mellett, ujjaival lágyan megérintgette a növények egy-egy levelét, esetleg virágát.

- Szereted őket, Lu Han? - kérdezte egyszer csak, mire Lu Han meglepetten nézett rá.

- Hogy? A virágokat? - kérdezett vissza idegesen. - Hát, nem is tudom. Csak azért vagyok itt, hogy besegítsek az üzletben. Az én életem kint van a pályán veletek.

Xiao Lei megpördült a sarkán, száján széles mosoly jelent meg. - Így igaz. Nem is vártam mást.

Ekkor a csengettyű jelezte az új vendég érkezését, mire mindenki arra kapta a tekintett. Xiao Ran meglepetten állt az ajtóban, és úgy tűnt, be se mer jönni.

- Nos, azt hiszem, jobb, ha megyünk - csapta össze a kezeit Xiao Lei, majd elindult, és intett a srácoknak, hogy kövessék.

Yi Fan és Yi Xing mentek utoljára, az ajtóból még mosolyogva visszaintettek Lu Han-nak, majd a többiekkel együtt eltűntek.

- Gondolom, ők nem virágot venni jöttek - lépett közelebb Xiao Ran mosolyogva.

- Hogyhogy megint itt vagy? - kérdezte Lu Han szintén mosolyogva.

- Csak szerettem volna elmondani, hogy nagyon tetszenek mindenkinek a virágaitok. Mama már elpletykálta mindenkinek. Átadnád majd anyukádnak?

- Persze - felelte a fiú zavartan. - Csak ezért jöttél?

- Valójában... - kezdte a lány, ám maga se tudta, hogyan fogjon bele. - Meg szeretném kérdezni, nem vesztek-e fel kisegítőket?

- Erről nem tudok - húzta félre a száját Lu Han, majd kedvesen elmosolyodott. - Megérdeklődöm.

- Az jó lenne. Imádom a virágokat, ahogy elmondom minden alkalommal mikor idejövök - nevetett fel Xiao Ran. - Egy részmunkaidős állás pedig jól jönne, így...

Mindketten mosolyogva néztek a másikra. Végszóra befutott Lu Han anyukája, akit nem kellett sokáig győzködni, felvette Xiao Ran-t. Megmutatta a lánynak, mit hogyan csináljon, mire figyeljen, megmondta, mire jöjjön és mennyit ár el tőle. Nem volt túl nagy tudást igénylő munka és élvezettel is csinálta. A héten Lu Han végig a boltban volt, nem nagyon találkozott a srácokkal. Párszor összefutott Lay-jel és Kris-szel, de sokáig nem maradt, a többiekkel meg egyáltalán nem találkozott. Ők sem keresték fel a boltban.

Már nem volt sok idő zárásig. Xiao Ran elvégezte a rá kiszabott munkát, majd eltakarított maga után.

- Lu Han - lépett oda a fiúhoz, aki a pultnál nézegette a könyvelést. - Azon gondolkodtam, esetleg ráérnél-e holnap? Lenne egy film, amit szeretnék megnézni... veled. Eljönnél?

Látszott rajta, hogy zavarban van, ám ezzel Lu Han sem volt másképp. Meglepte a lány meghívása, de ugyanakkor örült is neki.

- Hát persze, hogy elmegy - előzte meg a fiút az anyja, aki széles mosollyal lépett a két fiatal mellé.

- Anyu! - kiáltott rá Lu Han, mire a nő nevetve folytatta a munkát, a fiú pedig Xiao Ran-hoz fordult. - Örömmel - felelte mosolyogva.

Xiao Ran úgy tűnt, maga se hitte el, amit hallott.

- Rendben, akkor találkozhatunk itt? Hozom a jegyeket is.

- Oké - bólintott Lu Han mosolyogva, majd hamarosan elbúcsúztak, a lány pedig távozott.

Lu Han győzedelmesen lendítette a kezét a levegőbe, miközben felkiáltott. Valahogy ideges lett, a szíve pedig újra rendszertelenül kezdett verni. Még sosem érzett így, és maga sem volt biztos benne, mit is érez, annyit azonban biztosra tudott, hogy kedvelte a lányt, és örült a meghívásának.

Egy órával a film előtt Xiao Ran megérkezett az üzletbe. Aranyos, egybe részes szoknyát viselt, haját pedig egy virágos hajpánttal tűzte hátra. Lu Han már egy ideje készen volt. Ő is kicsípte magát, előkotorta a legszebb ruháit, bár nem nagyon tudta, mégis mit kellett viselnie. Ritkán járt moziba, és lánnyal még sosem volt sehol. Már a gondolatától is mintha elpirult volna.

Előlépett a pult mögül, amint a lány megérkezett, majd meglepve Xiao Ran-t, egy csokor virágot húzott elő a háta mögül, és átnyújtotta neki. A lány boldogan vette át, majd elindultak a moziba.

Nem sokkal kezdés előtt értek oda, az idő azonban hamar eltelt, mivel volt téma, amiről beszélgethettek. Remekül érezték magukat egymás társaságában, régen volt hasonló élményben részük.

Hazafelé Xiao Ran arcán végig jelen volt a széles mosolya, le se tudta volna tagadni, milyen boldog volt. Lu Han elkísérte a lányt, egy idő után azonban megtorpantak. Xiao Lei-ék álltak eléjük, féloldalas mosolyra húzva szájukat.

- Nocsak, kit látnak szemeim? - szólalt meg először Hao Quan.

Lu Han maga mögé húzta Xiao Ran-t, miközben végig fogta a kezét. Szemeivel YiFan és Yi Xing után kezdett kutatni, de sehol sem látta őket.

- Mit akartok? - kérdezte idegesen.

- Egész héten nem láttunk, Lu Han - nézett a fiúra Xiao Lei.- Meddig fogod a kis virágárus fiút játszani?

- Hiányolunk a pályáról, tudod? - játszotta magát Hao Quan. - Nélküled olyan üres a pálya, mint a mező virág nélkül.

Lu Han csak a szemét forgatta, és arra próbált rájönni, mi ütött a srácokba. Nem voltak azok a kimondott jófiúk, de nem is bántottak meg ok nélkül senkit. Teljesen megváltoztak.

- Hogy hívják a kisasszonyt? - nyújtogatta a nyakát Hao Quan, hogy láthassa Xiao Ran-t Lu Han mögött. - Tudod, rossz fiúval kezdtél ki. Ő hozzánk tartozik.

Lu Han tekintete megváltozott és már egyre inkább ingerültebb lett. Úgy érezte, tennie kell valamit. Rossz érzés kerítette hatalmába. Hátra pislantott, ám ott is elállták az útját. Semerre se mehetett, két oldalról kerítések vették körbe.

- Lu Han - folytatta Hao Quan. - Nem rég még arról panaszkodtál, mennyire utálsz a kisboltban besegíteni, ahogy a virágokat is. Mi ez a nagy változás, hogy így megszeretted őket? Csak nem azért, hogy tetszhess a kiscsajnak? Csak megjátszod magad.

Lu Han a szeme sarkából Xiao Ran-ra pillantott, a lány érzéseit azonban nem tudta megfejteni.

- Hát nem jobb deszkázni, mint a virágok közt unatkozni? - hajtotta tovább a magáét Hao Quan. - Nem fiúknak való az. Hagyd a lányokra a béna munkát.

- Tévedsz, Hao Quan! - szólalt meg ekkor Lu Han felemelve a hangját. - Igaz, hogy eddig nem szívesen segítettem be, hanem inkább deszkáztam, mert azt sokkal jobban élveztem. Mostanra viszont már megszerettem a kisboltot. Hozzászoktam, és rájöttem, hogy nem is rossz. Örömet szerzek az embereknek, és én is élvezem, amíg ott vagyok. A deszkázás a hobbim, a bolt a munkám és kötelességem. Ez a helyzet nem fog változni. Rájöttem, hogy nem tartozom többé közétek.

- De hát barátok vagyunk - horkant fel Hao Quan.

- Chh? Valóban? - húzta féloldalas mosolyra a száját Lu Han. - Kérlek, ne híreszteld el, mert elég kínos lenne számomra.

Hao Quan ökle ökölbe szorult, és Lu Han akkor jött rá, nem kéne provokálnia a fiút.

- De döntesz - vont vállat Xiao Lei, mielőtt Hao Quan léphetett volna. - De csak hogy tudd: barátunknak lenni szerencsésebb, mint ellenfelünknek.

Mind elhallgattak és egy rövid ideig csak nézték egymást. Aztán Hao Quan, majd a Lu Han-ék mögötti srácok is tettek pár lépést előre.

- Lu Han! - hallott a fiú egy ismerős hangot.

Az irányába kapta a fejét, és Lay-t és Kris-t vette észre, akik két oldalról közéjük és Xiao Lei haverjai közé álltak.

- Bízd ránk, Lu Han! Menjetek! - szólt a fiúnak Lay, mire Lu Han megköszönte, bólintott, majd egy hirtelen pillanatban elkezdett rohanni, maga után húzva Xiao Ran-t.

Páran utánuk rohantak volna, ám Lay-ék nem engedték. A belváros felé vették az irányt, nem tudva, követik-e őket vagy sem. Hamarosan elérkeztek a ligethez, ahol megálltak. Lu Han a fának dőlve fújta ki magát, míg Xiao Ran a térdére támaszkodott. A fiú fejében cikáztak a gondolatok, egészen addig, amíg Xiao Ran el nem kezdett nevetni. Döbbenten nézett a lányra.

- Valahogy olyan, mintha egy filmbe keveredtem volna - mosolygott a lány.

Lu Han elmosolyodott, de nem szólt semmit. Rövid szünet állt be közéjük. Mindketten a fának dőlve élvezték a hűsítő szellőt, és nézték, ahogy a fák virágait sodorja.

- Lu Han - szólalt meg egyszer csak Xiao Ran, mire a fiú meglepetten nézett rá. - Akár igaz, akár nem, köszönöm, hogy megvédtél, és amiket mondtál. Jól estek.

- Én valóban úgy gondolom - bizonygatta a fiú. - Az elején tényleg nem kedveltem a boltot, és győzködtem anyát, hogy hagyja abba, de minél többet foglalkoztam vele, annál jobban megkedveltem. A fő indok azonban azt hiszem, te vagy. Már azt se értem, miért lettem Xiao Lei-ék barátja. Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Nem kell sajnálnod. Nem tudod, milyen ember a másik, amíg meg nem mutatja a foga fehérjét.

Xiao Ran felállt, az egyik lelógó ághoz lépett, és letépett egy virágszirmot, majd kitárta a tenyerét és hagyta, hogy elfújja a szél.

- Akiknek nem tudod önmagadat adni - folytatta, miközben a levegőben szálló szirmokat nézte , nem a barátaid. És ezek a barátságot még hírből sem ismerik.

Lu Han ekkor felállt, és odalépett a lány mellé, aki meglepetten fordult felé. Átölelte őt, a lány pedig viszonozta ezt. Pár percig mozdulatlanul álltak. Csak ők voltak a közelben. Hamarosan Lu Han hátrébb lépett, de nem engedte el Xiao Ran kezét, hanem lágyan, lassan megcsókolta őt. A szellő valamivel erősebb lett. A fák levelének szirmai táncot jártak a levegőben a két fiatal körül. Még a hajukba is beleszállt néhány, őket azonban egyáltalán nem zavarta.

Boldog szülinapot, Luhan <3