A táncverseny - 2. fejezet

~ 4 évvel ezelőtt ~

A 8.A osztály ugyanolyan zajos volt, mint minden nap. Főleg olyankor volt hatalmas a zsivaj, amikor közelgett a szünet. Már csak egy hét és kapnak másfél hetet tavaszi szünetként. Ilyenkor a tanároknak már esélyük sincs rendet teremteni a termekben.

A szünet mámorától amúgy is zajos osztálynak plusz izgalom volt a hír, miszerint új tanulójuk érkezik. A tanárok már tartottak kiselőadást, amiben elmagyarázták, miért is jön át ebbe az iskolába egy új diák, mikor már csak pár hónap van a tanévből.

- A fiút Lu Hannak hívják, Kínából költöztek ide, Koreába már jó pár éve. Eddig Seongnamban laktak, de most újra költözésre kényszerülnek, kérlek, fogadjátok őt majd szeretettel.

Ennek már vagy két napja. Azóta az osztály nagy része meg volt kergülve. Állandóan azt találgatták, milyen lehet, hogy nézhet ki. Az egyik fiú büszkén bejelentette, hogy ha a fiú gazdag, ő lehet az egyetlen barátja. Néhány hasonló kijelentés után az egész teremben veszekedés tört ki. Mindenki mondta a véleményét és a maga fantáziája által kitalált feltevéseket az új diákról. A lányok inkább maguk közt tárgyalták meg a dolgot, de ők is nagyon kíváncsian várták a kínai fiút. Az egyetlen 8.A-s tanuló egy csendes fiú volt, aki a középső padsor utolsó padjában foglalt helyet. Ebben az osztályban egyszemélyes padok voltak, aminek személy szerint örült, mert jobban szeretett egyedül lenni. Az osztályban is megvolt egymaga, senkire nem volt szüksége, a többiek nem piszkálták, és nem is nagyon törődtek vele. Néha beszélgettek, tesi órán, ha játékra került a sor, mindenki szívesen játszott vele, nem rekesztették ki, de nem is nagyon próbálták megismerni.

A fiút Kim Min Seoknak hívták és a szünetekben állandóan zenét hallgatott. Ilyenkor úgy érezte, végre önmaga lehet. Nincsenek zajongó kölykök, nincsenek bosszantó tanárok és szülők. Csak a zene, ami átjárja egész testét és remek, emberfeletti érzésekkel tölti el.

Szerdán az első órára az osztályfőnök jött be, hogy bemutathassa az új diákot. Mikor belépett az osztályba, mindenki tisztelettudóan felállt, meghajolt, köszönt, majd leült. A tanár az asztalához lépett és belefogott a mondani valójába.

- Remélem, ez a nap is mindenkinek olyan csodásan fog telni, mint az eddigiek. Engedjétek meg, hogy egy idézettel ösztönözzelek titeket arra, hogy mindent beleadjatok ma és…

- Tanárnő! - szólt közbe az egyik fiú. - Legyen szíves, ne húzza az időt. Hol az új diák?

Erre mindenki egyetértését kinyilvánítva elkezdett zajongani, és szinte már követelték a tanártól, hogy mutassa be a fiút.

- Jó, jó, csendet! - kiáltott félig hangosan a tanár, mire mindenki befogta és figyelmesen nézett a tanárra. - Látom, már nagyon türelmetlenek vagytok, úgyhogy engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Lu Hant. Kérlek, lépj be!

A terem ajtaja kinyílt és egy szőkés hajú fiú lépett be rajta. A tanárnő mellé sétált, tisztelettudóan meghajolt az osztály előtt, majd megszólalt:

- Sziasztok! Lu Han vagyok! Örvendek a találkozásnak.

Érződött rajta a kínai akcentus, de nem volt túl feltűnő. Meglepően jól tudta a koreai nyelvet.

Amint megszólalt a lányok felsikoltottak, és mind a fejüket fogták, mint akik el akarnak ájulni. Ettől Luhan elpirult, amitől még nagyobb lett a zaj. A többi fiú persze elkezdett féltékenykedni és duzzogva morogtak az orruk alatt.

- Lássuk! - A tanárnő körbe nézett az osztályos és kiszúrt egy üres helyet. - Kérlek, ülj oda a szabad padba.

Luhan végig ment két padsor között, és leült az utolsó előtti padba. Ezek után minden a szokásos ütemben zajlott tovább. A tanárnő elkezdte mondani a magáét, amire néhányan figyeltek, néhányan meg találtak más elfoglaltságot is. Időnként pár lány Luhanra nézett, majd mosolyogva elfordult és elkezdett cincogva nevetni. A fiú kicsit kínosnak érezte a dolgot, de próbálta figyelmen kívül hagyni, és inkább mással foglalkozni. A tanárnő valamiről fecsegett, de nem nagyon figyelt. Zenét hallgatni nem mert, így csak elővette a vázlat füzetét és elkezdett firkálni.

Amint az óra véget az osztály nagy része rohant ki az udvarra. Luhan körülnézett a teremben. A lányok újságot nézegettek és a telefonjukat babrálták. A fiúk egy nagy kupacban összegyűlve a délutáni programot vitatták meg.

Luhan ekkor megfordult. Egy fiúval találta szembe magát, és maga is bevallotta, hogy kis pufók arcocskájával egész aranyos. Épp zenét hallgatott, az ablak felé nézett, tekintete elveszett a messzeségben, jobb kezén lévő ujjaival pedig egy ritmikus ütemet dobolt a padon.

- Mit hallgatsz? - kérdezte tőle.

A fiú nem reagált, biztos nem hallotta.

Luhan megbökte a vállát. Erre a fiú reagált. Luhanra nézett, majd elkezdte a telefonját nyomkodni, hamarosan pedig kivette a füléből az egyik fülest. Luhan ezt türelmesen végignézte, majd megismételte a kérdést.

- Super Junior - válaszolt a fiú néhány perc habozás után.

- Te is kedveled őket? Melyik a kedvenc dalod tőlük? - kérdezte Luhan izgatottan. Maga se tudta mi, de volt valami ebben a fiúban, ami megragadta és szeretett volna a barátja lenni. Úgy tűnt a többiekkel valamiért nem szeret társalogni, így remélte vele beszélgethet.

- Mindenki kedveli őket - jelentette ki a fiú.

Elég kedvetlennek tűnt a hangja, biztos feltételezni sem merte mit akar tőle egy idegen.

Luhan egy ideig nem tudta mit mondjon, gondolta, kellene valami más téma, de nem sokáig gondolkodhatott, sietni akart, nehogy visszakapcsolja a zenét.

- Luhan vagyok! És te? - mondta aztán.

A fiú döbbenten nézett rá. Rég volt olyan valaki, aki nem csak szívességkérés miatt beszélt vele, így nem nagyon tudta, mit is akar. Gondolta magában, csak azért beszélget vele, mert még új. Ha majd ő is megszokja az osztályt, már nem lesznek barátok.

Végül úgy döntött baja nem esik, ha elárulja a nevét, így megtette. - Kim MinSeok.

Luhan próbálta elismételgetni, de elég furcsán ejtette ki. Ekkor jutott eszébe Minseoknak, hogy ő valójában kínai, és elismerte milyen jól beszél koreaiul. A következő kérdést már ő tette fel.

- Miért jöttetek Koreába?

- Apukám munkája miatt. Már egy jó ideje itt élünk. Nem is nagyon emlékszem a régi házunkra.

- Nehéz volt megtanulni koreaiul?

- Szerencsére sok gondom nem volt vele. Eleinte többször is volt, mikor úgy gondoltam feladom, de aztán rákaptam az ízére és belejöttem. Még mindig van néhány hangul, amit keverek, de talán nem vétek súlyos bűnt.

Próbálta poénosra venni és elnevette magát. Megkönnyebbült, mikor Minseok is nevetett vele.

Ezután még pár témán átrágták magukat, mire újra megszólalt a csengő. Ami azonban nem vetett véget a társalgásnak. Folytatták onnan, ahol abbahagyták. Szó volt újra a zenékről is, beszélgettek a hobbikról, a családról, és Minseok mesélt kicsit a suliról is. Örömmel tudatosult bennük a tény, hogy sok dolog közös bennük. Mindketten remélték, hogy végre igaz barátra leltek.

A suli véget ért, de egyikük sem akart hazamenni. Minseok elvitte Luhant a kedvenc helyére. Útközben vettek egy-egy gombóc fagyit, ami el is fogyott, mire elértek a parkba. Hihetetlen nagy csend volt. Csak a madarak csicseregtek. A fák, és az ég is gyönyörű volt. Átmentek a parkon, majd rögtön azután Minseok lefordult balra és átbújt egy fenyőfa alsó ágai alatt. Luhan követte. Egy fákkal és nagy bokrokkal körülvett, puha fűvel borított kis területre érkeztek, ami nem volt nagyobb egy apró szobánál. Kettejüknek viszont pont megfelelt.

- Mindig ide jövök suli után - közölte Minseok Luhannal. - Itt csendes, egyedül lehetek és senki nem lát.

A fiúnak igaza volt. Luhan körbe nézett, de csak a növényeket látta. Sehol nem volt egy rés, ahol akárki láthatta volna, hogy van ott valaki. Ledobták a táskájukat és lefeküdtek a földre. A fű olyan puha volt, hogy hirtelen rátört Luhanra az álmosság. Megtette volna egy kényelmes ágynak is. A fáj egyenesek voltak és keskenyek, így a fiúk láthatták a kék eget és a rajta úszó fehér gomolyagokat.

Amikor Luhan megtudta a hírt, hogy újra költöznek, vagy amikor belépett az osztályba, még nem tudta milyen jó barátra lelt, de még akkor sem képzelte volna, amikor elkezdett Minseokkal társalogni. Minden nap együtt voltak a suliban is és azután a kis búvóhelyen is. Mindig volt egy aktuális téma, amiről naphosszakat tudtak volna beszélni, ha meg éppen nem volt miről társalogni, együtt hallgatták a zenéket, vagy lementek a pályára focizni.

- Xiumin - mondta egyszer csak Luhan.

Épp egy lassabb számot hallgattak és Minseok mélyen a gondolataiba merülve feküdt a földön.

- Mi?

- Hívhatlak Xiuminnak?

Luhan Minseokra nézett, aki egy ideig csak szótlanul bámulta. Luhan gondolta, hogy furán hangozhat csak így a semmiből, ezért próbált magyarázkodni.

- Csak hallottam ezt a nevet és…

- Persze - vágott közbe Minseok, és újra az égre nézett.

- Mi? - Luhan döbbenten állt le a magyarázkodással.

- Hívhatsz Xiuminnak.

A fiúk ezután is nagyon jól érezték magukat együtt, ám senki sem számított rá, hogy nem sokáig maradhat ez így. Ugyan nem terveztek előre, hogy majd egész végig most már ilyen jó barátok lesznek és egész nap együtt lehetnek, de arra sem gondoltak, hogy egyszer eljön a nap, amikor nem találkoznak. Főleg arra nem, hogy ilyen hamar.

A tavaszi szünet előtti nap ugyanis Xiumin nem jött iskolába. Ezelőtt sosem volt még beteg az osztálytársak szerint. Kicsit furcsának tartották, de nem igazán foglalkoztatta őket a továbbiakban. Luhant viszont annál inkább. Minden szünetben hívta, próbálta elérni. Arra gondolt, suli után azonnal elmegy hozzájuk és megkérdezi mi a baj. Tegnap még nem látszott, hogy beteg.

Az osztályfőnök azonban olyan információkkal szolgált, amire senki sem számított.

- Minseok szülei tegnap este felhívtak, hogy sürgősen el kell utazniuk Seoulba - jelentette ki.

- Mi?! - pattant fel a helyéről Luhan.

- Sajnos Minseok húga nagyon beteg lett és az orvosok Seoulba küldték kivizsgálásra. Minseok maga választott úgy, hogy ő is velük megy, így ment az egész család. Nem tudják, meddig maradnak ott, de úgy tűnt nem egy-két hétről, vagy hónapról van szó.

- Mikor indulnak? - kérdezte Luhan.

- Azt monták, ma délelőtt 10 körül.

Luhan az órára nézett. Negyed tíz volt. Ha siet, alig negyed óra alatt ott van Xiuminéknál. Már nem is érdekelte az óra, vagy a tanár kiáltozása, fogta magát és kirohant az iskolából. Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Gondolta, hogy visszajönnek, de addig is nem lesz vele az egyetlen barátja, aki pedig búcsú nélkül lépett le. Úgy érezte, nem fogja kibírni. Tőle kell hallania azonnal, mi történt pontosan ilyen hirtelen.

Mikor megérkezett Xiuminék házához, a kapu zárva volt. Még fél tíz sem volt. Nem mehettek el. A szomszédból épp akkor jött ki egy férfi, valahová menni készült a biciklijén.

- Elnézést - szólította meg a fiú. - Tetszik tudni, hol vannak Kim MinSeokék?

- Ja, ők - mondta a férfi. - Ők nemrég indultak el egy teherautóval. Seoulba költöznek.

- Merre mentek?

A férfi megmutatta az irányt, Luhan pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve elemelte az úr biciklijét.

- Ha nem bánja, kölcsönkérem egy pillanatra. Vészhelyzet van! Ígérem, visszahozom.

Az utolsó mondatot már úgy kiabálta vissza, meg se várta a férfi reakcióját. Egy kanyar után észrevett egy nagy teherautót, ami épp megállt egy zebránál. Luhan remélte, hogy ők lesznek azok. Minden erejét összeszedve tekert előre, és amint az autó közelébe ért teljes torokból kiabálta, két lihegés között.

- Xiumin! Xiumin!

Már majdnem feladta, mikor egyszer csak a barátja nézett ki a jobb oldali első ablakból.

- Luhan!

A fiúnak felragyogott a szeme, mikor láthatta barátját.

- Sajnálom, Luhan! Nem maradhatok.

A teherautó közben továbbindult, Luhannak pedig újra tekernie kellett, ahogy csak bírt.

- Állj meg, Xiumin! Várj!

A teherautó viszont nem állt meg. A koreai fiú szemébe könnyek gyűltek, ahogy látta barátját, de nem állhattak meg. A húgának mielőbb orvosra van szüksége, az út pedig hosszú.

- Ég veled, Luhan! - integetett.

Egészen addig nézte a barátját és lengette a kezét, amíg Luhan kifogyott a szuszból és már nem bírta tartani a tempót az autóval, ami eltűnt egy kanyar után.

Luhan egész végig kiabálta barátja nevét. Mikor az autó eltűnt, elvesztette a reményt, hogy utolérheti őket, de nem akart megállni. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Aztán már végleg nem bírta tovább. Megállt és még egyszer kiabálta a barátja nevét. Talán ezzel akarta elűzni a könnyeit. Tudta, hogy a barátja már nem hallja, de biztos volt benne, hogy hamarosan visszatér.