A táncverseny - 1. fejezet

A történet pár srácról szól, akik odáig vannak a táncért. Főszerepet játszik a barátság, a versengés és a verekedés. Szereplők: Luhan (EXO), GD (Bigbang), Sungyeol (Infinite), Hyunseung (Beast), Xiumin (EXO), Kai (EXO), Minho (SHINee), Sungjae (BTOB) és később mások is.Jó szórakozást az első részhez!

- Luhan! - kiáltott egy fiú.

Úgy rohant be az osztályterembe, mint akit kilőttek. A neve Kwon Jiyong volt és általában hiperaktív, kár lenne a lecsapással fáradozni, bármit vágsz hozzá, fel se tűnik neki, és kikapcsolni lehetetlen. Mikor osztálykirándulásokon egy szobában szoktak aludni, állítólag a szobatársai szerint még álmában is jártatja a száját és mindig forgolódik. Még akkor is pörög, ha rossz hírt kap. Ha esetleg a fülébe jutna valami téma, ami nem igazán tetszik neki, egy ideig ledermed, de tényleg csak pár másodpercre, aztán pattogva és fülig érő szájjal előrukkol a semmiből egy másik témával. Párszor már megkapta, hogy az ilyen dolgokat vegye komolyan, de ő erre csak azt mondta, ő tényleg komolyan veszi. Luhanék arra gondoltak, talán csak palástolja a rossz érzéseit, ami jól megy neki. De azért a barátainak is feltűnik, ha valami rossz dolog áll a háttérben, mert akkor ugyan ugyanolyan fürge, de valamiben más a viselkedése.

Most úgy tűnt, hihetetlenül boldog. Ahogy feltépte az osztályajtót és végigrohant a padok között, alig bírt megállni a barátja mellett és nem sokon múlt, hogy nem a fallal találkozott. Az osztály diákjai a hirtelen megjelenés miatt felfigyeltek rá, de annyira mindennapos volt, hogy rögtön azután folytatták, amit egészen addig csináltak.

Luhan éppen zenét hallgatott a telefonján, miközben a padon összekulcsolt karjaira hajtotta a fejét és lehunyta a szemeit. Jiyongnak többször is vállba kellett veregetnie, hogy végre észrevegye. Ők ketten padtársak voltak, mögöttük, az utolsó padban ült még két barátjuk, Lee Sungyeol és Jang Hyunseung. Már az első gimnáziumi nap óta, amikor először látták egymást, azóta elválaszthatatlan barátok lettek. Mindent együtt csináltak, reggeltől estig együtt voltak, suli után elmentek néhány szokásos helyükre, addig se kelljen otthon kuksolniuk és hallgatniuk a szüleik kioktató hangnemű kiabálását. Legkedveltebb helyük a közeli játékterem volt, de gyakran jártak karaokézni, bowling terembe, és egy kis étterembe, ahol eliszogattak- eszegettek egy jó téma mellett, és ahol a hangulat mindig megvolt. Nem zavartak senkit sem, és már a szokásos helyük is volt, ritkán volt olyan alkalom, hogy valaki odaült volna. Az egész környéken ismerték őket. Nem mondhatjuk, hogy bajkeverők voltak, de volt hírnevük. Régebben a gimnázium első évében a sulicsapatban fociztak, de aztán hamar megunták, bár a lányokat szépen megbolondították. Azóta tánccal kápráztatták el az embereket. Ha lehetőséget kaptak, azonnal ugrottak, hogy felléphessenek egy fesztiválon, vagy valamilyen hasonló eseményen. Azonban nem csak ezek miatt voltak híresek, ugyanis voltak, akik negatív jelzőkkel illették őket. Kezdetnek nem a türelmükről voltak híresek, és hamar az öklükre támaszkodva oldották meg a problémát. Aztán az iskola, amibe jártak, se épp az az álomsuli, ahova minden áron járni akarsz. Mióta volt egy delikvens osztály, aminek szinte az összes tagja a börtönben, vagy épp szökésben van, az intézmény meg voltbélyegezve. Hiába állítják, hogy akkor más idők jártak, nincs az az isten, amiért beíratnának egy olyan diákot a szüleik, aki kezdeni akar valakit a tanulással. Felmerülhet a kérdés, akkor ki jár a suliba. Olyan diákok, akikre épp nem figyel a szülő eléggé, vagy csak épp nem futja a pénzből másik iskolára. Ugyanis egész Suwonban, sőt talán még egész Dél-Koreában ebben a gimnáziumban volt a legolcsóbb az egyenruha, a tankönyvek és az étkeztetés, már amennyiben igényelték. Sőt, akinek járt, az kaphatott némi támogatást is, de mivel az árak senkinek sem ürítették ki a bukszáját, csak igen minimálisat.

A fiúk a harmadik gimnáziumi évükben jártak, és még valamivel több mint 6 hónapjuk volt az érettségiig. Hiába mondták nekik a tanárok minden nap, hogy ideje lenne eldönteni, mit szeretnének, nem szívesen beszéltek a témáról és ha lehet nem is gondoltak rá. Olyan típusok voltak, akik a jelenben éltek és semmit nem terveztek meg előre, főleg, ha még több mint fél év volt hátra.

Luhan az egész iskolában az egyetlen kínai volt. Még akkor költöztek a szülei Koreába az apja munkája miatt, amikor ő 6 éves volt. Mondhatni itt nőtt fel és koreaiul is ugyanolyan jól tudott, mint kínaiul. Szerencséjére fogékony volt a nyelvre, így meglepően rövid idő alatt elsajátította. Valamikor még akadt egy-két hangul, amibe belekeveredett, de egyébként remekül boldogult.

- Luhan! - kiáltott újra Jiyong.

A fiú felkelt a padról, és kivette a fülest a füléből, még Sungyeolék is felfigyeltek barátjukra.

- Ezt nézd!

Jiyong egy papírlapot dugott Luhan orra alá, amit valószínűleg valamelyik falról, vagy hirdetőtábláról tépett le. A másik kettő Luhan két válla felett kukucsálva próbálta elolvasni. Egy versenyt hirdettek tánccsapatoknak, akik legalább 4, legfeljebb 12-en vannak. A versenyre egy hét múlva, december 14-éig kellett jelentkezni, és három nappal utána, 17-én volt a verseny a csarnokban. Eddig ilyen nagy versenyen még nem szerepelhettek. A kihívás az egész országnak szólt. Fantasztikus lehetőségnek tűnt, hogy megmutathassák a képességeiket.

- Na, mit szóltok? Ugye megyünk?

Luhan hirtelen felpattant a székről, nem sokon múlott, hogy Hyunseung és Sungyeol nem fejelte le a vállait. - Naná, hogy megyünk! Kezdhetnénk is a gyakorlást.

A fiú úgy érezte újra elemében van, majd kicsattant az energiától. Télen nincsenek fesztiválok, amin felléphetnének, így csak a gyakorlótermükben táncikáltak, ami tulajdonképpen Luhan bácsikájának a garázsa volt. A férfi szinte sosem volt otthon, így az autó helye is üres volt. Persze tudott a fiúkról, még pótkulcsot is adott neki, és megígérte, hogy nem beszél erről a szüleiknek. A garázs egyébként elég nagy volt, két autónak is volt benne hely, és mivel csak egy volt, az is csak estére volt a garázsban, szabad volt a tér.

Luhan azonnal megindult, és a többiek követték. Csak Jiyong torpant meg. - De hiszen még lesz két óránk - kiáltott utánuk, majd vállat vont és követte a többieket.

Nem jutottak azonban messzire, ugyanis a bejárati ajtónál az igazgató fogadta őket csípőre tett kézzel.

- Tudják - szólította meg a négy fiút, akik azonnal ledermedtek előtte. Észre se vették, olyan hirtelen jelent meg, na meg, leginkább a hátuk mögé figyeltek, nehogy hátba támadja őket. - Pont a maguk félék miatt kell naphosszat itt állnom, a fontos papírmunkát meg a helyettesemre bíznom. Mégis mit képelnek? Úgy tudom, a 3A-nak még van két tanórája a mai nap folyamán. Mégis hova szándékoztak menni? Ugye tudják, hogy a hiányzások nagy száma is elegendő, hogy évet ismételjenek? A saját és a maguk érdekében mondom, nem szeretném ezt látni, szóval tegyék oda magukat, különben, ha még egy évig rajtam lógnak, megkeserítem az életüket!

- Igenis, tanár úr! - felelték a fiúk, tiszteletféleképpen kissé meghajoltak, majd spuri vissza a terembe.

Jobbnak tartották, ha így cselekszenek, ezek után már úgysem tudtak volna megszökni. Ha meg mégis elmentek volna, behívatták volna a szüleiket, ami meg holt ciki volt. Az egyik már a padlót nyaldosva esedezik bocsánatért, a másik úgy kiabál, hogy egy másik galaxisba is hallani, a harmadik meg osztja a pofonokat.

Mire a fiúk visszaértek a teremhez, a tanár már a bent volt és az óra kezdődött. Gyorsan, lehetőleg feltűnés nélkül a helyükre mentek, amíg mindenki más is próbált elhelyezkedni. Senki sem örült, hogy félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést, és amit épp addig csináltak és helyette 45 percnyi unalmat átvészelni. Irodalom óra. Az egyik legborzalmasabb tantárgy. A tanulók többségét nem érdekli, a tanár előadásai unalmasak és maga a tanár pedig egy alacsony nő, aki a mérete ellenére egy hárpia, akivel jobb nem kekeckedni. Terjedtek el az iskolában olyan pletykák, miszerint az előző munkahelyéről kirúgták, mert megvert egy diákot, aki a kórházban kötött ki. Azóta sem érti senki sem, hogy ha ez igaz, miért engedik még mindig tanítani.

Az órán tehát nyugalom volt. Luhan és a többiek a padra feküdve hallgatták a zenét. Néha-néha úgy tettek, mint aki jegyzetel, bár az még úgyis lehetetlen lett volna, ha minden energiájukkal a tanárra figyeltek. Gyorsan magyarázott, amit szinte lehetetlen volt követni, időnként amikor írt a táblára az sem volt jobb, ugyanis az írása olyan volt, hogy meg nem tudtad mondani, mi van odaírva és milyen nyelven.

Az utolsó óra koreai történelem volt. Újra az unalom és a fecsegés. A szokásos háborúk és a múlt, amit nem is tudnak bebizonyítani, hogy tényleg úgy volt. Jobb lenne, ha ahelyett, hogy mi-miért-történt-et boncolgatnák, foglalkozhatnának a jelennel és a mostani ország fejlesztésével.

Abban a szent másodpercben, mikor az óra végét jelző csengő megszólalt, a terem kiürült és a tanár magára maradt, a diákok pedig Luhanékkal az élen elhagyták az iskolát.

Egyenesen Luhan bácsikájának a háza felé vették az irányt. Útközben arról beszélgettek, melyik dallal kellene fellépniük. Sok olyan előadót ismertek, akiknek voltak remek dalaik és saját koreográfiát is alkottak, amiért legtöbbször természetesen Luhan felelt, de a többiek is szívesen besegítettek.

Ahogy haladtak át a ruhaboltokkal és kávézókkal telt utcán Luhan szemei hirtelen leragadtak és pislogni is elfelejtett. A túloldalon négy fiú sétált nevetgélve, és egy-egy forró csokit szorongatva. A hó még nem esett ebben az évben, de rettentő hideg volt. Néha nap megállt a szél, de legtöbbször nagyon hidegen fújt, egyébként nélküle tűrhető volt.

- Xiumin - ismerte fel az egyik fiút Luhan.
Azt a srácot nézte, aki elől ment időnként ugrándozva, majd az egyik haverja hirtelen a nyakába ugrott, aminek köszönhetően majdnem a földön landolt mindkettő. A nevetésük akkora volt, hogy betöltötte az egész utcát, tele melegséggel és vidámsággal.

- Mi az, Luhan? - kérdezte Hyunseung.

Ők már két háztömbnyivel előrébb jártak, míg Luhan lerökönyödött. Csak nézte a négy fiút a túloldalon. Közben eszébe jutott néhány emlék az általános iskolás éveiről. Ott csak egy barátja volt, de az a barát igaz barátnak tűnt, szinte testvérek voltak. Ahogy elnézte azt a fiút, előtört benne a felismerés.

- Luhan?

Hyunseung jobb karját a barátja nyakába lendítette, és elkezdte húzni előre. - Gyere már, mert megfagyunk!

Luhan Hyunseungra nézett, majd rögtön vissza a túloldalra, azonban a négy fiú már eltűnt. Hyunseung tovább húzta barátját, aki immáron megadta magát és önszántából követte őt. Egy idő után aztán Hyunseung feltette a kérdést: - Mit láttál az előbb?

Luhan olyan volt, mint akit épp egy alapos fejbe veréssel térítettek vissza a valóságba. - Semmi, csak elbambultam - mondta némi gondolkozás után.

Nem akart semmit sem mondani a régi barátjáról, és arról, hogy szerinte őt látta, mivel még saját maga sem volt biztos benne. De hirtelen mély szomorúság és hiány lett úrrá rajta. Sosem felejtette el a régi időket, de most, hogy megvan rá az esély, hogy a rég nem látott barátja itt van, közel hozzá, úgy érezte, most rögtön felkeresné, addig nem tudott nyugodni, amíg meg nem találta, és meg nem bizonyosodott róla, hogy valóban ő az. És ha tényleg az, akire gondolt, szeretné jól átölelni, és el sem engedni.