Yu Hai kissé nehézkesen lépkedve
tért vissza az orvostól, ám alig, hogy belépett az ajtón, apja hangját hallotta
meg.
- Menj el a boltba pár dologért! –
kiáltott oda neki, ahogy áthaladt a folyosón egyik helyiségből a másikba menet.
- Liu Shannak kellene elintéznie –
vágta rá Yu Hai azonnal, kelletlenül, ám apja nem tűrt ellenkezést.
- Liu Shannak megsérült az ujja.
Te mész! – kiáltott a férfi valahonnan, Yu Hai pedig már ott sem volt.
Legszívesebben visszavonult volna a szobájába, ám addig se kellett egy levegőt
szívnia a családja tagjaival és hallgatni a zajongásuk, így ráérősen battyogott
a kisbolt felé, miközben már nem is érdekelte, mit is kellene vennie. Úgy
tervezte, hogy elhúzza az időt, ameddig csak tudja, és vesz, ami szerinte
szükséges.
Mindeközben Lu Han a srácok miatt
felgyülemlett indulatait a gyomokon töltötte ki. Már jó ideje dolgozott, de
észre se vette, hogy elszállt az idő, és igazából nem is érdekelte. El akarta
terelni a figyelmét, és többé-kevésbé sikerült is. Amint elkezdte a munkát, végig
fennhangon morgolódott, miközben a különféle, a vetemények közt betolakodó
növényekkel bajlódott.
- Állandóan csak játssza a
nagymenőt, és nem figyel másokra. Olyan nehéz elfogadni még egy csapattársat,
ha egyszer szükségük van rá? Még csak hozzám se kéne szólnia, ha szeretné,
messziről elkerülöm, azon nem múlik. Hányingerem van az egész gyerektől, menjen
a fenébe a makacsságával. Kíváncsi vagyok, mire jutnak annyi emberrel. Ebben a
helyzetben egy plusz ember is nagy segítség lenne, nem? Majd az egész csapat
megszívja az ostoba természete miatt.
Hirtelen kopogást hallott maga
mögött, bár először nem akart vele foglalkozni, ám a látogató hangjára már
megfordult.
- Zavarok? – mosolygott Yang Xu a
nyitott bejárati ajtónak dőlve, majd ahogy Lu Han észrevette, elindult feléje.
- Mit keresel itt? – kérdezte a
fiú, majd kilépve a növények közül leült a földre, és a nadrágjában megtörölte
a kezeit.
- Szerintem még a gyomok sem
érdemelnek annyit, hogy amiatt a srác miatt bűnhődjenek – nevetett fel Yang Xu
állával a kupac gaz felé bökve, miközben törökülésbe helyezkedett barátja
mellett. Lu Han nem volt valami jó kedvében, még csak el se mosolyodott Yang Xu
viccére, így a fiú is komolyra vette a szót. – Aggaszt valami. A meccs, ugye?
Miért nem mész el? Te is csak makacskodsz.
- Menjek oda, hogy elküldhessenek?
– nézett rá feldúltan Lu Han.
- Ne hagyd magad! Akármit mondd,
csak állj be, végül úgy is elismerik, hogy jól járnak veled.
- Azt te csak hiszed – horkant fel
Lu Han, miközben a háta mögé rakta a kezeit, és azokra támaszkodva felnézed. –
Beszélni mindig könnyebb. Te meg se tudnál szólalni mellette.
Yang Xu meglepődött a
kijelentésen, Lu Han pedig észbe kapott, hogy talán túl messzire ment, a
barátját nem kellene ebbe belevonnia, főleg nem így.
- Bocsi, én csak… sajnálom –
szabadkozott újra előre hajolva, majd idegesen, morgolódva összekócolta a
haját. – Elegem van. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Az egyik felem azt
kívánja, bárcsak veszítenének, akkor majd megtanulná, ugyanakkor…
Nem fejezte be a mondatát, idegesen
az ajkaiba harapott, miközben gondolatai még mindig csak azon jártak elmenjen-e
vagy sem.
Csend telepedett közéjük, ahogy
mindketten eltöprengtek. Lu Han hamarosan újra nekifogott a munkának, Yang Xu
pedig röviddel ezután megtörte a csendet.
- Biztos rendben lesz, ha nem
mész? Nem bánod meg?
- Akárhányszor ismétled el, és
akárhogyan fogalmazol, a válaszom ugyanaz lesz – felelte a fiú kelletlenül,
miközben a vödörrel mert a kútból vizet, majd elöntözte a virágokra. – Nehéz
ellenfél, de azt mondták, megbirkóznak velük.
- Megsértődtél – sóhajtott egyet
Yang Xu. – Gyerekesen viselkedsz, tudod?
Lu Han a szemét forgatta, majd
letette a vödröt, és lassan barátja felé fordult. – És te tudod, mégis milyen
pocsék érzés, hogy állandóan a jókedvük tárgya vagyok? Élvezik, hogy kínos
helyzetbe hoznak, átvágnak, kerülnek, és fapofával a fejemhez vágnak mindent.
Nem vagyok hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, és nincs is szükségem rá.
- Persze, téged mindenki szeret az
egész faluban… kivéve ezeket a srácokat. De nem most találkoztál velük először.
- Elhiszed, ha azt mondom, hogy ha
ezt előre tudom, nem fogadtam volna el Zheng Zhi segítségét?
- Én akkor is úgy gondolom, hogy
megfutamodsz, hogy könnyebb legyen. Elmenekülsz a kertbe, ahol…
- Yang Xu! – vágott közbe Lu Han,
most már megelégelve barátja folyamatos pofázását. – Oké, akkor elmenekülök.
Elégedett vagy? Oda viszont nem fogok menni, semmiképpen.
Ekkor a kiskapu nyikorgására
figyeltek fel, mire mindketten arra kapták a fejük, majd hamarosan elindultak
feléje megkerülve a ház egy részét. A vendég már az ajtónál járt, aki nem volt
más, mint Yu Hai.
- Bocsi, meghallottam a hangotok
és gondoltam – kezdett el magyarázkodni össze-vissza hadonászva a kezeivel.
- Semmi – mosolyodott el Lu Han,
miközben igyekezett lenyugtatni haragját. – Mi járatban?
- A boltban voltam – lóbálta meg a
kezében lévő szatyrot Yu Hai. – Remélem, nem baj, hogy beugrottam.
Lu Han csak a fejét rázta, majd
rövid csend után ő szólalt meg, miután végiggondolta a helyzetét és az előző
beszélgetésüket Yang Xuvel. – Zheng Zhiről tudsz valamit? Már rég óta nem
láttam. Ti mégis jobban ismeritek.
- Ha edzésekre nem megy, akkor
biztos elfoglalt az étteremmel – magyarázta Yu Hai, és mivel a másik kettő
arcán nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudják, miről van szó, folytatta. – A
barátaival egy kis éttermet üzemeltetnek. Vannak olyan időszakok, mikor eléggé
fellendül, jönnek a turisták is, így neki is sokszor bent kell lennie, mi pedig
magunk vagyunk a pályán.
- Esetleg meglátogathatnánk –
vetette fel az ötletet Yang Xu, mire Lu Han egyetértően bólintott, Yu Hai
azonban habozott.
- Megmutathatom az utat, de nem
tudom, jó lenne-e, a bemennék – húzta félre a száját. – Valamit még ki kell
találnom. Nem akarom, hogy aggódjon a sérülésem miatt. A balesete óta nagyon
kényes az ilyenekre, és nem nézi jó szemmel, ha lesérülünk. Vigyáz ránk, és
nagyon komolyan veszi.
- De ez nem a foci miatt volt,
nem? És rendbe jön – szólalt meg Lu Han.
- A doki szerint egy jó hétig
biztos nem mehetek vissza. Mondjuk apám csak a ráadás volt, előtte estem egyet
az egyik meccsen. Akkor nem tűnt nagy gondnak, Zheng Zhi pedig épp nem volt
ott, azóta viszont… Na, mindegy. De erről egy szót se, oké?
A két fiú bólintott, majd Yu Hai
vezetésével lassan elindultak az étterem felé. Nem tartott sokáig az út, amit
végig beszélgetéssel töltöttek, ám ahogy beléptek az ajtón, Lu Han
legszívesebben fordult is volna vissza. Nem sokan voltak az asztaloknál, a
pultnál pedig egyedül egy fiú ült, az alkalmazottal beszélgetve, akik nem
voltak mások, mint Gao Lin és Zheng Zhi. A férfi felfigyelt a fiúkra, Gao Lin
pedig követte a pillantását.
- Na, én mentem – pördült vissza
Lu Han, Yang Xu, és Yu Hai azonban egy emberként fogták meg a vállát és szóltak
rá.
- Szó sincs róla! Gyerünk!
Lu Han kelletlenül indult el velük
a pult felé. Gao Lin egy ideig csak nézte őket, majd mikor már teljesen biztos
volt benne, hogy hozzájuk igyekeztek, felállt és elköszönt Zheng Zhitől.
- Én léptem – intett, ahogy
felvette a táskáját, a néhai focista azonban nem tűrte szó nélkül.
- Mindenki, leülni a székre most!
– mutatott a pult előtt említett ülőalkalmatosságokra a férfi, erőteljes,
ellenkezést nem tűrő hangon. – Ne kelljen elmondanom még egyszer! Gao Lin! Lu
Han!
- Benned kit tisztelhetek? –
nézett mosolyogva Yang Xure, akit ugyan ismerősnek vélt, de személyesen még nem
igazán találkoztak, így nem tudta volna megmondani.
Lu Han bemutatta barátját,
miközben helyet foglalt az egyik szélső széken, míg Gao Lin a másik felére ült,
Yu Haiék pedig közéjük.
- Jól megy a munka? Nincsenek
valami sokan – nézett körbe Yu Hai meglepetten.
- Egész eddig nagy forgalom volt,
most végre elfogytak – magyarázta a férfi. - Kértek valamit?
- A szokásos – legyintett Yu Hai,
majd féloldalas mosolyra húzta a száját. – Akkor megy el mindenki, mikor mi jövünk,
mi?
- Ne szemtelenkedj! Mikor hazudtam
én nektek eddig?
- Ugyan már, csak szívatlak –
nevetett fel a fiú, mire Zheng Zhi is elmosolyodott. – A többiek?
- Biztos bent vannak, hamarosan
jönnek leszedni az asztalt – magyarázta a férfi. – Na, de meséljetek, mi újság?
Hogy mennek az edzések?
- Mint eddig – szólalt meg Gao Lin
egyhangúan. – Minden rendben lesz.
Mindenki rápillantott, majd Zheng
Zhi kiszolgálta a fiúkat, hamarosan pedig rövid csend telepedett közéjük, amit
Yu Hai tört meg. Poharát a könyökén támasztott kezében tartotta, miközben
körbenézett a helyiségben, majd Zheng Zhire és Gao Linre esett a pillantása.
- Hé, emlékeztek, mikor először
jöttünk ide? – nevetett fel.
- Hogyne emlékeznék? – vágta rá
azonnal Zheng Zhi, boldogan visszagondolva arra a bizonyos pillanatra.
Yu Hai ekkor rájött, hogy Lu Hanék
több, mint biztos, nem tudják, miről van szó, így mesélésbe fogott, miközben a
többiekkel együtt felidézték a történteket.
- Gao Lint a csapatban ismertem
meg. Mindketten újak voltunk, annyi különbséggel, hogy míg én apám miatt léptem
be, ő valóban szerette a focit, és bizonyítani akart. Sok nehézségen átestünk
mi is, rengeteget bénáztunk, volt olyan, hogy csak miattunk égett le az egész
csapat. Viszont míg engem teljesen hidegen hagyott az egész, Gao Lin mindig
magára vette.
- Muszáj ezt elmesélned? –
dörmögött az orra alatt kelletlenül az említett fiú, Yu Hai azonban ügyet sem
vetett rá, csak mondta tovább.
- Még Yu Hai is jobb lesz nálad, pedig őt aztán tényleg nem értem, mi a
rákot keres a csapatban – morgolódott Gao Linnel az egyik fiú.
Yu Hai akármikor lejöttek a pályáról, mindig félre vonult és a
telefonját babrálta, vagy mást csinált, csak épp senkivel sem beszélgetett.
Próbálta már első nap, de nem talált közös témát a srácokkal, akiket leginkább
csak a foci érdekelt, ő pedig egymaga volt, aki nem azért került be a csapatba,
mert szerette ezt a sportot. Gao Lin viszont kiskora óta csak a focinak élt, és
mindent bele is adott, amellett, hogy nem volt senki segítségére, aki
tanácsokkal láthatta volna el, és nem volt született tehetség, mégsem adta fel.
Emellett viszont egyikük sem tűrte a sértegetést, bár Yu Hai füle mellett sok
dolog elment, mivel nem igazán érdekelte.
- Talán ha te jobban figyelnél, nem tartanánk itt – vágott vissza Gao
Lin felpattanva a székről, ahol előzőleg ült. – Nem lehet, hogy épp te vagy a
fekete lyuk, aki gyengíti a csapatot? Lehet, hogy nálam jobb Yu Hai, viszont
nálad még én is jobb vagyok.
A srác már nem bírta volna tovább türtőztetni magát, és már emelte
volna az öklét, mikor Yu Hai zsebébe csúsztatta a telefont, majd felállt, és
zsebre tett kézzel, lazán elindult a kijárat felé, végighaladva az öltözőn.
- Nem folytatjuk végre? Minél előbb haza akarok menni – szólt a
srácoknak kedvetlenül, anélkül, hogy feléjük fordult volna, majd kilépett az
ajtón.
A játék ezek után még annyira se ment jól, mint eddig. Nem volt egy
normális, edzőnek mondható támogatójuk, így a srácoknak mindent maguk kellett
megoldaniuk. Próbálták segíteni egymást, ám a sok nézeteltérés miatt rengeteg
volt a veszekedés. Csak azért tartottak ki, mert más esélyük nem igen volt,
hogy valamilyen formában is focizzanak.
Gao Lin többször megfigyelte már Yu Hait, akinek természetes tehetsége
volt, ám sajnálatos módon a lelkesedése nulla volt. Azt kívánta, bárcsak neki
lehetne ilyen képessége, neki azonban elég nehézkesen ment minden. A játék után
nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá a fiúnál, így mikor Yu Hai fogta a cuccát
és, míg mindenki más öltözött, ő már távozni készült, Gao Lin gyorsan belebújt
a pólójába, fogta a cuccát, majd utána futott, pár méternyire az ajtótól pedig utol
is érte.
- Mondd csak, te egyébként miért vagy itt? – kérdezte, mire Yu Hai csak
kelletlenül vállat vont.
- Nincs különösebb oka – felelte, Gao Lin pedig felhúzott szemöldökkel nézett
rá.
- Szerintem van tehetséged a focihoz, de úgy vettem észre, nem
használod ki, minta nem is élveznéd az egészet.
- Jól látod – bólintott egyhangúan Yu Hai.
- Nem szeretnél komolyabban edzeni? Gyakorolhatnánk együtt – ajánlotta
Gao Lin, a másik fiú pedig egy pillanatra döbbenten nézett rá, majd
felnevetett.
- Mi az? Félsz, hogy lekörözlek, és el akarsz lesni pár cselt? Hidd el,
a majmolás nem visz semmire, öcsi.
- Öcsi? – ismételte el a szót meghökkenve és kissé sértődötten Gao Lin,
azonban inkább annyiban hagyta. – Micsoda önteltség! – horkant fel. – Ezzel a
hozzáállással viszont te nem mész semmire. A játékot élvezni is kell, nem
kényszerből csinálni.
- Mit érdekel az téged, hogyan játszom? Foglalkozz csak a saját
dolgoddal! Ha feleannyit ütnéd bele az orrod más dolgába, nem tartanál itt.
Gao Lin erre csak fintorgott, Yu Hai pedig előresietett.
Másnap az edzés ugyanúgy ment, Gao Lin pedig újra csak felhúzta magát.
Épp a pálya szélén ült félidőben, a csukáját és a sípcsontvédőjét igazgatva,
mikor egy ismerős hangot hallott, a tulajdonosa árnyéka pedig föléje
magasodott.
- Jobb lennél szélső középpályásnak, a védő szerep nem a legmegfelelőbb
egy ilyen forrófejű ürgének, mint te – mosolygott le rá Yu Hai, mire ő csak
fintorgott.
- A kis zseni felcsap tanácsadónak? – dörmögte az orra alatt
kedvetlenül. – Te meg tökéletes vagy, ahogy vagy. Elégedett vagy? Akkor pá!
- Komolyan mondtam – ült le mellé Yu Hai, mire Gao Lin meglepődve
nézett rá. – Elnézve téged, jobb lenne neked abban a pozícióban, jobban ki tudnál
bontakozni, és fejlődhetnél is. Az a szőke srác meg mehetne a helyedre.
Gao Lin meglepődött azon, hogy még a csapattársai nevét se tudja, és
kíváncsi lett, vajon az övére emlékszik-e, ezt azonban nem akarta felhozni,
ugyanis értelmetlennek tartotta, így elhessegetette a gondolatot.
- Tényleg annyira felemelő, mikor valami olyat csinálsz, amit szeretsz
– szólalt meg egyszer csak, mire Yu Hai döbbenten pillantott rá, míg ő végig
elgondolkodva figyelte a pályát. – Fogalmam sem volt a szabályokról, azt se
tudtam, mi a neve a játékosok pozíciójának, egyszerűen csak focizni akartam,
aztán egyre jobban belemélyedtem, és mára a részemmé vált. Nem tudom, mi lenne
velem, ha nem játszhatnék. Itt kell lennem. Muszáj. Számomra egy teljesen más
világ. Főleg, mikor olyanokkal játszhatsz, akik megértenek, részben olyanok,
mint te.
- Akkor adjunk bele mindent együtt! – mosolyodott el Yu Hai, miután
átgondolta a fiú szavait, Gao Lin pedig meglepetten figyelt rá.
