Csak a foci - 1. fejezet

„Bedobás következik. Piao Cheng passzolja a labdát Yang Xu-nak, aki továbbadja Zheng Zhi-nek. Zheng Zhi rálő… És gól! Ezt nem hiszem el! A tizenhatosról lőve a labda a kapus felett szállt be a kapuba. Elképesztő! Ezzel Kína megszerzi a vezetést, a játékból pedig már csak percek vannak hátra…”

- Már megint ezt nézitek? – ült le az üres székbe Zheng Zhi felsóhajtva.

Barátai a tévé köré gyűltek, és már sokadszorra játszották vissza a felvételen azt a pillanatot.

- Most miért? – nézett rá Wu Lei meglengetve előtte a távirányítót, majd újra visszapörgette a videót. – Ez pályafutásod egyik legnagyobb eseménye. Elképesztő volt a gól! Annyi ember állt előtted, de te vaktában elrúgtad, a labda meg ftyűűűű… elszállt a kapus felett.

- Azért nem vaktában lőtt – szólt közbe Ren Hang mosolyogva. – Megnyugtató, hogy az utolsó meccseden is egy ilyen rúgást produkáltál. Ez mentette meg a mérkőzést. Utána mindenki fellelkesült, erőt adtál a többieknek.

Zheng Zhi visszaemlékezett a meccsre és az azt követő balesetre. Mindene volt a foci, állandóan csak a labdát rúgta, olyan volt, mintha a részévé vált volna. Azt hitte, addig űzheti ezt a sportágat, amíg nyugdíjba nem vonul, ám a sors nem így rendelte el. Nem sokkal a nagy meccs után a harmincas éveiben járó férfi autóbalesetet szenvedett. Az élete nem került veszélybe, ám az álmának búcsút kellett intenie. Mikor az orvosok közölték vele, hogy többet nem focizhat, a férfi előtt egy világ dőlt össze.

Azóta ideje nagy részét a barátaival tölti, akikkel egy kis éttermet tartanak fent. Sokáig bántotta az eset, és időbe telt, mire túltette magát rajta, de végül eljutott addig a pontig, hogy büszkén gondoljon vissza azokra az időkre.

- Wu Lei, nézzük már meg újra! – bökött a képernyőre Ren Hang, mire Zheng Zhi legyintett. Megfogta a botját, felállt és elindult.

Remek idő volt kint. Lu Han a kertben ültette el a palántákat, miközben ugyanazt a dallamot dúdolta mosolyogva. Ügyesen járt a keze, és vigyázott a kis növényekre, szeretettel gondozta őket.

- Lu Han, még mindig itt vagy? – jelent meg a mamája, aki eddig a kert végében foglalkozott a többi palántával. – Már várnak rád, nem?

- Miért, mennyi az idő? – nézett fel a fiú egy pillanatra, majd újra a növényekhez fordult.

- Már jóval elmúlt fél négy is – közölte a mamája, miközben átvette a maradék elültetni-valót. – Nem kettőre ígérted a találkozót?

- De ha egyszer annyi itt a munka – sóhajtott a fiú elmosolyodva. – Nem hagyhatom, hogy mindent egyedül csinálj.

- Így is sokat segítettél, a fiúk pedig várnak rád. Siess!

Lu Han leporolta a kezét a kertésznadrágjába, majd hálás pillantást vetett a mamájára.

- Ne erőltesd meg magad! – intette óva a nénit, majd berohant a házba átöltözni.

Fél óra múlva lihegve ért a pályára. A srácok már túl voltak a bemelegítésen és elkezdték a játékot is. Csak hatan voltak, Lu Hannal együtt. Sokan jóval fiatalabbak voltak a fiúnál, mégsem ő volt a legidősebb. Mind remek barátok voltak, a közel laktak egymáshoz, így gyakran lejártak focizni, amikor épp szabad volt a pálya. Barátságos meccset játszottak, nem voltak olyan tapasztaltak, de ahhoz, hogy jól szórakozzanak, épp elég volt. Lu Han volt talán a legjobb. Mindenki dicsérte és csodálta őt, a kisebbek pedig példaképüknek tartották. A fiú sokat segített a többieknek, és mindig ugyanolyan kedves volt, nem szállt el az agya a sok dicsérettől.

- Bocsi, hogy késtem! – szabadkozott, és már fel is kapta a pad támlájára tett mezt, amibe azonnal belebújt.

Yang Xu lépett oda hozzá, míg a többiek folytatták a játékot. – Semmi gond – legyintett a fiú. – Azok miatt a srácok miatt mi is csak egy ideje tudtuk elkezdeni.

- Yu Hai? – kérdezte Lu Han, miközben felvillant előtte a fiú arca.

Yang Xu bólintott. – Csak azért mert játszottak a megyeiben, azt hiszik, ők uralják a pályát, és a kisemberek már nem is játszhatnak. Sosem lennék egy közülük. A fenéket. Olyan nagyképűek és arrogánsak, hogy az már hihetetlen.

- Ebben egyetértünk – veregette vállba barátját Lu Han, ahogy mindketten elindultak a pálya felé, hogy beálljanak a játékba.

Késő estig játszottak. Remekül szórakoztak, így észre se vették, hogy elszállt az idő, és hirtelen este lett. Sorjában kezdtek elindulni haza, a végére Lu Han és Yang Xu maradt. Yang Xu is már indult volna, ám barátja még párszor szeretett volna a kapura rúgni.

- Nem jössz? – nézett rá Yang Xu.

Lu Han mosolyogva fordult feléje. Egy pillanatra elgondolkozott, majd megrázta a fejét. – Kicsit még maradok. Menj csak előre!

Yang Xu elindult hazafelé, Lu Han pedig először kapura rúgott, aztán dekázott párat. A pálya melletti domboldalon egyszer csak egy férfi jelent meg, és mosolyogva nézte a fiút. Egészen addig ott volt, míg Lu Han úgy nem döntött, hogy mára befejezi, és elindult haza. Valahogy megmosolyogtatta, ahogy látta, mennyi fiatal kedveli a focit, és a gondolat, hogy egyszer remek focisták legyenek, melegséggel, és büszkeséggel töltötte el.

Másnap Lu Han korán felkelt, elvégezte a munkát és kiment a pályára jóval a megbeszélt időpont előtt. Egyedül állt neki bemelegíteni, dekázott egy kicsit, és pár trükköt is megcsinált. Időközben újra megjelent Zheng Zhi a botjával, és leült a közeli padra, úgy nézte az egymás után érkező srácokat, majd a játékot is. Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora, mikor ő álmodozott arról, hogy, ha felnő, focista lesz. Valahogy magát látta azokban a gyerekekben. Teljesen beleélték magukat. Bár a pálya koránt sem volt olyan nagy, mint kellett volna, még csak nem is lehetett becsületes pályának mondani, mégis mindennek meg volt a helye. A poros kis területen két kapu volt csak, amiről megmondhattad, hogy itt focizni szoktak. Nem volt arányos, mégis nagyjából tudták, hol van a közepe és a tizenegyes, ennyi pedig bőven elég volt nekik. Pusztán játék volt az egész, tényleg csak azért kellett, hogy ők is élvezhessék a sportot. Zheng Zhi hatalmas mosollyal nézte, ahogy a picik ügyeskednek a náluk jóval nagyobbak ellen, időnként fel is nevetett, mikor valami merész húzásba vágtak bele. Többször engedtek az idősebbek a kicsiknek, a csapattagokat is igazság szerint próbálták elosztani, és mindenki segítette a másikat. Nem számított, hogy akkor épp nem egy csapatban vannak, nem vérre menő küzdelem volt, ennek köszönhetően pedig mindenki élvezhette, a veszekedések pedig igen ritkák voltak.

Lu Han megint maradt még egy kicsit, hogy gyakorolhasson, miután a többiek lassan hazamentek. Éppen dekázott, mikor egy hangot hallott maga mögött.

- Ez is az edzés része, vagy csak elütöd az időt?

A fiú megpördülve egy férfivel találta szembe magát, aki egy bottal sántikált feléje.

- Mi? – húzta fel a szemöldökét a fiú értetlenül.

- Láttam a játékotokat – közölte vele a férfi elmosolyodva. – Ügyesek vagytok, ám ez tényleg csak játék volt. Kitűnsz a többiek közül, van benned tehetség, és egy kis munkával lehetőséged lehet rá, hogy beválogassanak valamilyen csapatba. Nem szeretnél te is profi focista lenni?

- Nem is tudom – húzta félre a száját a fiú. – Szeretek focizni, de csak hobbiból. Nem használnám arra, hogy pénzt keressek vele.

- Valóban? – nézett rá a férfi kételkedve. – Pedig ahogy én elnézlek, igazán szereted a focit. Annyira, hogy minden vágyad, hogy profi lehess. Mi másért gyakorolnál olyan keményen, és a játékot is igazi harcnak tekinted. Viszont ha így folytatod, kevés esélyed lesz. Csak elpazarolod a tehetséged.

- Azért van itt, hogy ezt a fejemhez vágja?

A férfi elmosolyodott. – A nevem Zheng Zhi és többet értek a focihoz, mint hinnéd. Megláttam benned a tehetséget, és szeretném, ha tudnád, mennyit ér. Ahogy így játszotok, nem ér fel egy igazi meccsel. Fel-alá futkostok ezen a kis pályán, de még így is hamar elfáradtok, pedig közel sincs ahhoz, amennyit egy valódi játékon ki kell bírni. A komoly edzés és a bemelegítés hiányzik. Az, hogy tudsz pár cselt, és tudsz passzolni, célozni, nem azt jelenti, hogy játszani is tudsz.

- És mi köze magának ahhoz, hogy mit csinálunk? – kérdezte rosszkedvűen a fiú. Valahogy nem tűnt neki szimpatikusnak a férfi, úgy érezte, csak gúnyt űz belőle, és a barátaiból.

- Nem akarok én bántani senkit – védekezett a férfi, miután látta a fiú arcán az érzelmeit. – Pusztán felajánlom a segítségem. Gondold át, van időd!

Lu Han nem felelt, a férfi pedig lassan távozni készült.

- Miben tudna maga segíteni?

- Majd meglátjuk, ha úgy döntesz, teszel egy próbát – kiáltott vissza a férfi, miközben tovább botorkált.

Lu Han egy ideig csak nézett utána, majd lassan ő is elindult hazafelé. Gondolataiban a férfi hangját hallotta. Azonnal felismerte őt, hiszen az egyik legnagyobb focista volt, viszont ahogy beszélt hozzá, nem mondta volna meg neki, hogy rajongója. Tulajdonképpen azt mondta, hogy nem akar profi focista lenni, azonban Zheng Zhi átlátott rajta. Ha nem is a pénz miatt, de igen is az szeretne lenni. Semmi mást nem tudna elképzelni magának.

Egész éjjel csak ezen gondolkodott, és egy cseppet sem érezte úgy, hogy álmos. Az éjszaka nagy részében a plafont bámulta, és elmélkedett. Nem tudta, mi lenne a jó döntés. Szeretett volna focizni, egy igazi csapat részese lenni, még akkor is, ha barátaival jól szórakoznak, de nem volt biztos benne, bízhat-e a férfiben.