Janus - A menedék 4. fejezet

Hoon teljesen ledöbbent. Egyszerűen nem tudta elhinni, ez hogy lehetséges. A herceg teljesen olyan volt, mint Young. A szemei, az arca, teljesen ugyanúgy nézett rá. Egy pillanatra még azt is elfelejtette, mi folyik körülötte. Kíváncsi volt, Minki vajon tud-e róla, vagy még nem látta a herceg arcát. Ez elég valószínűtlennek tűnt, tekintve, hogy ő hozta ki a palotából, és egészen idáig vele volt.

Már nem sokan maradtak talpon a támadók közül, Minki hangosan, levegő után kapkodva lélegzett. Félig térdelt, egyik keze a földön volt, míg a másikat a térdére helyezte. Körülnézett. Az ellenfelei tőle pár méternyire álltak, és türelmesen vártak. A két lovas arckifejezése tejesen nyugodt volt, szinte már élvezték az egészet. Eddig nem nagyon kellett megerőltetni magukat.

Minki a válla felett Hoon és a herceg felé nézett. Ekkor látta meg, hogy két katona elkerülte őt, és egyenesen feléjük tartottak. Azonnal kész volt, hogy utánuk menjen, tudta, hogy Hoon képtelen lenne elbánni velük, még csak kardja sem volt, viszont amint tett pár lépést, rátámadtak. Amilyen gyorsan csak tudta, elintézte őket, elemelte az egyik kardját, és nem is foglalkozva a többiekkel, Hoonék felé rohant.

A férfi még épp időben vette észre a két katonát. Felsegítette a herceget a hajóra, majd igyekezett feltartani az ellenségeit. Bár ő maga fegyvertelen volt, nyert egy kis időt. Amint a két férfi rátámadt volna, elhajolt előlük, majd megrúgta őket hátulról. Az egyik bele is esett volna a vízbe, ha a társa meg nem fogja.

A herceg közben idegesen kukucskált ki a hajóból, igyekezett nem felhívni magára a figyelmet, hátha csak ront a helyzeten. Az ellenség itt volt előtte pár méterre. Jobban félt, mint eddig valaha. Eszébe jutott szülei aggódó tekintete, amikor Minki a parancsukra elvitte őt tőlük. A férfi elbúcsúzott a királytól és a királynétól, majd megfogta a koronaherceg vállait és elkezdte kifelé húzni a teremből. Ekkor már megkapta a köpenyt. Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögöttük, a fiú még visszanézett. Anyja a tenyerét a szája elé helyezve próbálta visszatartani a sírást, miközben a király átölelte. A másik oldalról kiabálás és egyre hangosabb zaj hallatszott. Minkivel elkezdtek rohanni a kijárat felé, a hatalmas, visszhangos termeken és hosszú folyosókon át. Hamarosan már megadta magát, de Minkinek még mindig úgy kellett húzni maga után. A fiú gondolataiban egyáltalán nem ott járt.

- Hoon, vigyázz!

Go Minki kiabálása térítette vissza a jelenbe. Tekintetével őt kezdte keresni, majd az előbb említett férfit. Minki épp feléjük tartott, már nem volt messze, ám a katonák utolérték, és ahogy tudták, akadályozták. Elhajította a nemrég elemelt kardot Hoon felé. A fegyver ugyan a földön landolt, de a férfi gyorsan odafutott és felvette. Az egyik katona azonnal rá is támadt, egymásnak koccant a két kard, amiket a két fél próbált a másikhoz közelebb vinni és valamiféleképpen megsebezni.

A herceg idegességében megmarkolta a hajó szélét, azon gondolkodott, hogyan segíthetne. Egyszer csak hirtelen a másik ellenséges katona bukkant fel tőle pusztán pár centire. Idétlenül nevetve felkapaszkodott, majd ahogy a herceg rémülten hátrálni kezdett, felugrott az oldalára.

A herceg ijedtében hátraesett, szemét végig a férfin tartva lassan hátra kezdett mászni, de amint a kardra tévedt a tekintete, mozdulni sem bírt. Egész testében remegett, és félt, hogy Minkiék nem veszik észre, kiabálni viszont nem volt képes. Egy hang sem jött ki a száján. A férfi leugrott a hajóra, és szép lassan, apró léptekkel közeledett felé, mint aki kiélvez minden pillanatot.

Közben Minki végre odaért Hoonhoz, aki épp akkor intézte el ellenfelét. Minkivel összenéztek, majd felmásztak a hajóra. A férfi már egyre közelebb volt a herceghez, akinek tekintete Minkire vándorolt. Ennek következtében viszont a katona is felé fordult. Ideje azonban nem volt bármit is reagálni, ugyanis Minki teljes erejét belehelyezve az öklébe megütötte, amitől a földre zuhant. Amíg az feltápászkodott, Minki felsegítette a herceget és maga mögé állította. Pár percig csak álltak egymással szemben, majd mindketten előre léptek, végül az ellenség támadott előbb. A feje felé emelte a kardját, és úgy akart lesújtani a férfira, ám Minki kapott az alkalmon, leszúrta, majd a vízbe dobta a testet.

- Jól van, felség? Nem esett baja? – rohant oda a herceghez, miközben végignézett rajta. A fiú némán bólintott, ám mikor a férfi elindult volna felhúzni a horgonyt, megragadta a kabátját. Ezek után már nem akart egyedül maradni, ahhoz túlságosan félt.

Minki ránézett, majd Hoon hangját hallotta meg, mire arra fordította tekintetét.

- Gyorsan induljunk! – húzta fel a horgonyt Hoon, amilyen gyorsan csak tudta.

Minki elnézett mellette és meglátta, hogy a két lovas feléjük száguld. A herceg szorosan mellette állt, kezével még mindig a férfi kabátját markolta, miközben nem bírta levenni a szemét a két lovas férfiről.

Hoon a kormányhoz rohant, a hajó pedig hirtelen elindult, mire a két lovas odaért, már esélytelen volt, hogy elkapják őket.

Pár óra múlva már a nyílt tengeren voltak. Hoon állt a kormánynál, valamivel mögötte pedig a herceg és Minki ültek egymás mellett. A két férfit nagyon foglalkoztatta, hogy lehetséges, hogy ennyire hasonlít Young és a herceg, és biztosak voltak benne, hogy mindketten erre gondolnak, mégse tudták, hogy kezdhetnének bele.

- Mi lesz a szüleimmel? – szólalt meg egyszer csak a herceg.

Mindketten ránéztek, majd Hoon újra előre fordult. Mióta elindultak, egyikük sem szólalt meg mostanáig.

- Minden rendben lesz – bíztatta Minki egy mosollyal. – Mivel te vagy a koronaherceg, nem bántja a családod, nem lenne értelme, mert úgysem kapná meg, amit akar.

A herceg bólintott, majd újabb hosszú csend ereszkedett közéjük. Valahogy a herceg jobban bízott benne, mint Hoonban. Természetes volt mindezek után, hogy nem bízik mindenkiben. Hoon is bizonyított a kikötőben, Minki mégis jobbnak tűnt, olyannak, aki tényleg megtartja a szavát és végig vele marad.

A kikötő már a látóhatáron belül volt, mikor Hoon rávette magát, és megszólalt.

- Vannak testvéreid?

Minki meglepetten emelte fel a fejét, társa arcát azonban nem látta, mivel háttal állt nekik. A hercegre nézett, aki a padlót bámulta.

- Nincsenek – felelte felnézve a férfire.

- Nem is volt?

- Nem. Egyedül voltam egész életemben.

A két férfi nem kételkedett a herceg szavaiban, így viszont nem értették, mégis hogy lenne lehetséges ekkora hasonlóság.

- Miért tiszteletlenek velem? – kérdezte váratlanul a fiú, mire a két férfi hirtelen nem is tudott mit válaszolni. Igaz, hogy letegezik, de csak úgy, ahogy a többieket is. Ez számukra nem tűnt gondnak, tekintve, hogy eddig senki sem panaszkodott rá, már megszokták.

- Bár elismerjük a tekintélyed és a rangod – kezdte Hoon óvatosan átgondolva, mit mond -, rengeteg uralkodó megfordult már ott, ahova te is menni fogsz. Nekünk ez már természetes, de ha szeretnéd, ezen változtathatunk a kedvedért.

A fiú felé fordult, mire a herceg ránézett, majd zavartan elkapta a tekintetét. – Nem… nem fontos – felelte. – Köszönöm, hogy segítenek! Nagyon hálás vagyok. A birodalmam nevében is.

Felállt, és kis mértékben meghajolt, majd közölte, hogy szeretne egyet sétálni. Minki rábólintott, de egész végig szemmel kísérte a biztonság kedvéért. Amint a herceg elindult és elkezdte körbejárni a fedélzetet, a férfi Hoon mellé lépett, de egy pillanatra sem vette le az ifjú uralkodóról a tekintetét.

- Jól van a sérülésed? – kérdezte Kang Hoon társa vállára nézve.

A férfi a pólójáról tépett le egy darabot és azzal kötözte be a sebét, de a karján még így is lecsöpögött a vér.

- Persze, többet is átvészeltem már – felelte mosolyogva a férfi.

Ha a Janusba érnek, rendesen el tudják majd látni, így maga miatt aggódott legkevésbé.

- Tudtál róla? – szólalt meg Hoon rövid csend után.

Minki némán a fejét rázta. Tudta jól, mire gondolt a társa.

- Engem is meglepett – vallotta be a férfi. - Kezdek aggódni. Miatta is és Young miatt is. Nem tudom, hogy fogadják majd, és azt sem, milyen érzés lehet nekik majd.

Eközben Young ügyesen gondoskodott a hercegekről. Mindenki aggódott Hoon és a többiek miatt, de igyekeztek nem rá gondolni. A hercegek többször is kinéztek a bejárati kapu felé néző ablakokon, türelmetlenül várták, melyik pillanatban bukkannak fel.

Donghyun újra csak a zongoránál ült, de egy bizonyos résznél állandóan elakadt, valamiért most nem tudott koncentrálni. A terem ablakánál Minwoo áll, tekintete elveszett a távolban. Egyikük sem szólt a másikhoz egy jó ideje. Jeongmin hozta a szokásos, vidám formáját, viszont a többiek sejtették, hogy az a mosoly csak kényszerített. Bár igaza volt, mikor azt mondta, hogy nem dől össze a világ, ha el kell mennie Hoonnak is, mégis nagyon remélték, hogy minden rendben lesz. Mikor a férfi távozott, nem jelentett valami jót az arcán lévő kifejezés, és a fiúkat leginkább ez aggasztotta.

Hyunseong a nap legtöbb részében a szobájában volt, szinte csak enni jött le. Young közben takarított, megszerelte a konyhában a csapot, majd előkészítette a szobát következő hercegnek. Időnként Jeongmin meglátogatta, és unalmában arról kezdte kérdezgetni, szerinte, milyen lesz az új herceg. A fiú nem tudott, mit felelni, de Jeongmin nem adta fel. Elmondta az ő elképzeléseit, majd távozott, és másnál próbálkozott.

Eddig is ritkán találkoztak Hoonnal, a munkája miatt mindig elfoglalt volt, de most, hogy nem egyáltalán nem volt jelen, üresebbnek tűnt a ház. Mintha a kedvet is elvitte volna magával, mikor távozott. Mindenki lehangolt és kedvetlen lett. Nem tudták, hogy ezt csak az aggódás okozza-e, vagy csak egyszerűen hiányzik nekik a két férfi.

Eunji időközben megérkezett a küldetéséről, de nem kérdezett semmit Hoonról. Gondolták, biztos, ő is tudott róla. A feladatát megoldottként könyvelte el, nem volt annyira rossz a helyzet, ahova ment, és nem volt szükség kimenekítésre sem. A Janusban mégis pusztán egy fél órát töltött csak, és már távozott is.

Estefelé elkezdett esni az eső, majd hat óra körül a zongorateremtől izgatottan kirohanó Minwoo hangja töltötte be az épületet.

- Megjöttek! Megjöttek!

A hercegek azonnal az előszobára rohantak és megálltak a közepén, az ajtó felé fordulva. A kilincset szuggerálva, várták, mikor nyílik ki. A hercegen és a két férfin is rajta volt a köpeny, a csuklyát és a fejükbe húzták, meg se lehetett mondani, ki kicsoda, amíg le nem vették. Hoon utolsóként becsukta maga mögött az ajtót, majd Minkivel a herceg két oldalára álltak, és levették a kapucnijukat.

- Üdvözlünk! – kiáltottak a hercegek egy emberként. – Örülünk a gyors visszatérésetekhez, és hogy mindenki épségben van.

Megkönnyebbülten, és boldogan mosolyogva néztek Hoonékra. Minki szó nélkül elindult, hogy kötszert keressen és ellássa a sebét, a hercegek pedig tettek pár lépést az új látogató felé.

- Srácok, ő itt Jo Kwangmin herceg! – mutatta be a fiút Hoon. – Bánjatok vele jól, mostantól ő is a családunk része.

Amíg Hoon bemutatta Kwangmin hercegnek a többeket, ő levette a fejéről a kapucnit. A srácoknak az arcukra fagyott a mosoly és hatalmas döbbenet ült ki rá. Ők is azonnal felfedezték a hasonlóságot Young és a herceg között. Ez több volt, mint hihetetlen. Ha nem tudták volna, merre van most a fiú, azt hitték volna, Hoonék tréfát űznek velük és beöltöztették őt.

- Hol van Young? – kérdezte Hoon kissé aggodalmas hangnemben.

- Ő-épp-mos – felelte vontatottan Minwoo.

- Nem, azt már befejezte – emlékeztette Hyunseong.

Egyikük sem bírta nem Kwangmin herceget nézni, aminek következtében az új herceg egyre kényelmetlenebbül érezte magát, így újra a fejébe húzta a kapucnit, eltakarva vele a szemeit.

A többiek zavartan fordították el a tekintetük, Hoon megköszörülte a torkát, majd megszólalt. – Felkísérem Kwangmint a szobájába. Elő van készítve? – A srácok bólintottak, így folytatta. – Utána megbeszélünk egy-két dolgot, várjatok meg a konyhában!

Hoon mutatta a hercegnek, hogy kövesse, a többiek pedig kettéváltak, és elálltak az útból, majd, amint Hoonék elérték a lépcsőt, feloszlottak.

A herceg bizonytalanul, de valamivel mögötte haladva követte a férfit fel a lépcsőn, majd keresztül egy hosszú folyosón. Egész végig a padlót bámulta, a csuklya még mindig a fején volt. csak a szüleire tudott gondolni, és azt kívánta, bárcsak láthatná őket mihamarabb.

Hoon egyszer csak megállt, míg a herceg majdnem nekiment. A férfi lenyomta a kilincset, ám az ajtó valamilyen oknál fogva zárva volt.

- Young? – kiáltott a férfi, ám maga se tudta, merre lehet a fiú. – Hol van a kulcs?

Mivel senki nem válaszolt, rövid várakozás után a herceg felé fordult. – Kérlek, várj meg itt, mindjárt megkeresem a kulcsokat.

Kwangmin bólintott, Hoon pedig gyorsan szedve a lépteit visszament arra, amerről jöttek. A herceg türelmesen állt a folyosón mozdulatlanul és várt. Egyszer csak kinyílt az egyik ajtó a folyosó vége felé.

- Itt vagyok, Hoon – hallott a herceg egy fiatal hangot.

Ahogy felnézett, hogy megkeresse a hozzá tartozó arcot, egy fiút látott egy tálcát tartva, ahogy felé közeledett. Hirtelen frászt kapott, szemei kikerekedtek, rémületében pedig megtántorodott. A kapucni még mindig árnyékot vetett az arcára, de ő nagyon is jól látta a fiút. A fiút, aki kiköpött olyan volt, mint ő. Így már kezdte érteni, miért bámulták meg annyira a többiek. De mégis hogy lehetséges ez?

- Ön az új herceg? – állt meg előtte a fiú és kíváncsian méregetni kezdte.

Kwangmin lehajtott a fejét, és a kezében tartott tálcát nézte, amin poharak sorakoztak. Valamiért szíve hevesen vert, túl felfoghatatlan volt számára, hogy nézhetett ki ugyanúgy, mint ő, így nem mert ránézni se. Már azt próbálta bebeszélni magának, hogy rosszul látta, mégsem volt bátorsága felnézni rá.

- Valami baj van? – kérdezte a fiú továbbra se mozdulva előle.

Hangja kedves volt, és Kwangmin nem akarta megbántani, de nem tehetett mást. – Nem, nincs – felelte idegesen.

- Félénk? – folytatta a fiú elmosolyodva. Egy ideig csendben maradt. Azon töprengett, mit is mondhatna. – Merre ment Hoon? – kérdezte végül. - A szoba kulcsai itt vannak nálam.

Elővette az említett tárgyat, majd megfogta Kwangmin herceg kezét és belehelyezte. A herceg megdöbbent, és el is felejtette, hogy nem kéne felnéznie. Felemelte a fejét, így Younggal egymás szemébe néztek. Ő is ugyanúgy fogadta a tényt, még a tálca is kiesett a kezéből.

Kwangmin ijedten ugrott hátra, mikor a tálca elérte a padlót, a tartalma pedig szétszóródott, és apró darabokra tört. Young idegesen, de azonnal lehajolt, és próbálta mielőbb összetakarítani, miközben igyekezett feldolgozni a látottakat.

- Elnézését kérem! – dadogta, majd még párszor gépiesen megismételte.

A herceg egy pillanatig csak nézte, ahogy a tálcára pakolja az üvegszilánkokat, aztán tudatosult benne, mi történt, azonnal odalépett és leguggolt.

- Ne csinálja ezt! Meg fog sérülni! – kiáltotta, de alig hogy kimondta, Young ujját már el is vágta az egyik szilánk. – Látja, mi történt? Most mit tegyünk?

Megfogta Young kezét, miközben a fiú csak nézett maga elé. A herceg elővett egy törlőkendőt, és elkezdte felitatni a vért. Young eközben ránézett. Végignézte az arca minden vonalát, és teljesen megdöbbentette a hatalmas hasonlóság.

- Ez hogy lehet? – kérdezte alig hallhatóan.

- Az ember könnyen megsérül, ha ilyen óvatlan – felelte Kwangmin herceg, bár nagyon is jól tudta, hogy a fiú nem erre gondolt.

Rövid csend ereszkedett közéjük, majd a herceg felállt, és mivel még mindig Young kezét fogta, a fiúnak is követnie kellett.

- Merre van itt orvosi szoba? Lássuk el a kezét – nézett rá mosolyogva a herceg, miközben levette magáról a kapucnit.

Már mindenki látta az arcát, tudta, miért bámulták meg ennyire, és így már fölösleges volt. Előbb-utóbb megszokják, ha tovább lesz itt.

- Óvatosan kerülje ki a szilánkokat – figyelmeztette a fiút, majd továbbra sem eresztve el a kezét, elindultak vissza, ahonnan jöttek. A herceg emlékezett rá, merre van a bejárat, odáig eltalált. Young mindvégig csak őt nézte. Az arcának csak egy részét látta, de melegséggel töltötte el, milyen figyelmes vele. Hirtelen szégyellni kezdte a rongyos ruháit, és az állandóan koszos arcát, amire eddig sosem volt példa. Bárki is jött újként a Janusba, sosem törődött azzal, hogyan néz ki, akkor mégis miért bántotta most ennyire. Ráadásul eddig mindenkivel rendesen tudott beszélni, és nem érezte zavarban magát, viszont most semmi nem jutott eszébe, nehezére esett bármit is mondani, hirtelen nem találta a szavakat.

Kwangmin útközben is rajta tartott a kendőt Young ujján. Lassan leértek a lépcsőn, mire a herceg kérdőn a fiúra nézett.

- Tudja, merre kell menni?

Young egyszerűen csak bólintott és szabad kezét felemelve megmutatta az irányt. A herceg mosolygott, ám alighogy elindultak, megjelent Hoon, majd nem sokra rá a többi herceg is. A két fiú megtoppant, mire mindenki más döbbenten nézett rájuk.

- Most, hogy így egymás mellett állnak – kezdte Jeongmin lassan, befejezni azonban nem tudta, viszont elfelejtette becsukni a száját.

- Igen, eszméletlen, mennyire hasonlítanak – fejezte be ugyanarra gondolva Minwoo.

A többiek sem vélekedhettek másképp. A kínos pillanatot Kwangmin törte meg.

- A fiú megsérült – mutatta fel Young ujját. – Kérem, lássák el!

A többiek csak ekkor vették észre, a fiú bekötött kezét, Hoon azonnal elindult feléje, néhányan azonban még most sem bírtak mozdulni. Amíg a férfi odaért hozzájuk, a herceg Younghoz fordult.

- Hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.

- Young – nyögte ki félénken a fiú.

Hoon megnézte a sérülést, majd Younggal együtt a konyha felé vették az irányt. Kwangmin herceg követte őket.

- Eltörött néhány pohár fent – folytatta -, valaki fel tudná takarítani, mielőtt újabb baleset történik?

- Majd én megyek – vágta rá azonnal Young, miközben próbálta kihúzni a kezét Hoon fogásából. Ekkor jutott csak eszébe, hogy az összes szilánkot otthagyta szanaszét. – Az én hibám volt és…

- Young – nézett rá sokatmondóan Hoon, mire a fiú engedelmesen követte a férfit.

Kwangmin követte őket, míg a többiek távoztak. Minki is még ott volt, és épp elpakolta az elsősegély készletet, mikor látta, hogy még szükség lehet rá. A katona magukra hagyta őket, míg ők hárman leültek az asztalhoz. Kwangmin végig mosolygott, amíg Young csak zavartan bámulta az asztalt.