Janus - A menedék 3. fejezet

Pár nap alatt a hercegek kezdtek megbarátkozni a helyzetükkel és otthonosan mozogtak a házban. Donghyun az ideje nagy részét a zongoránál vagy olvasással töltötte. Minwoo és Jeongmin sokat voltak együtt, mindent kipróbáltak, amit tudtak és kívülről is körbejárták már az épületet. Hyunseong legtöbbször a szobájában volt, vagy zenét hallgatva sétálgatott. A védelmezőket ritkán látták, inkább csak esténként, amikor épp visszatértek egy-egy küldetésről, de volt, hogy több napra is el kellett utazniuk.

Kang Hoon sokat segített Young-nak a munkában, ám legtöbbször a fiúnak egyedül kellett dolgoznia. Csendes volt és csak akkor beszélt, ha kérdezték, vagy ha informálta valamiről a hercegeket. Jeongmin és Minwoo sokat érdeklődtek felőle, próbáltak közös témát találni, de semmit nem volt hajlandó elárulni magáról. Donghyun csak a fejét rázta, mikor meglátta őket. Ő volt ott a legtöbb ideje, így jobban ismerte Young-ot. Sokáig egyedül volt itt, csak Kang Hoon és Young voltak, akikkel elüthette volna az időt. A férfinek azonban a Janus vezetőjeként rengeteg dolga volt, a fiú pedig mindig a munkával húzta ki magát a társalgás, vagy a közös program alól.

- Nem akarsz labdázni? – kérdezte Jeongmin, mikor már hosszú ideje nyaggatták a fiút.

Young épp az ablakokat takarította Hyunseong szobájában, a fiúk pedig már hosszú ideje a nyakára másztak.

- Most kaptuk a labdát Hoon-tól – folytatta Minwoo. – Játszol velünk?

- Ahogy már mondtam – szólalt meg a fiú -, nincs jogom ahhoz, hogy Önökkel játsszak. Rengeteg dolgom van. Önök pedig amúgy is hercegek, sokkal magasabb rangon állnak, mint én.

Egyszer sem nézett a fiúkra, miközben beszélt. Az ablakpárkányon állt és sikálta az üveget, amíg a két fiú valamivel odébb állva néztek fel rá.

- Ne gyere már a rangokkal – szólt rá Minwoo. – Itt a Janus-ban semmit sem érünk. Itt nem vagyunk hercegek, csak bujdosó koldusok.

Ráébredt, hogy nem gondolta át jól, amit mondott, és ezzel nem csak a saját kedvét, de Jeongmin-ét is sikerült letörnie. Aggódtak a szüleik és a népük miatt. Azok, akik megtámadták a palotát, bármire képesek lehettek. Kang Hoon szerint addig nem esik senkinek baja, amíg ők, koronahercegként nincsenek ott, de ezt senki sem tudhatta biztosra. Még csak nem is levelezhettek a szüleikkel, semmit sem tudtak róluk.

Young eközben már vagy ezredszere sikálta át az ablaknak egy kis részét körkörös mozdulatokkal. Egy időre megállt a keze és az ablak által halványan visszavert tükörképét nézte. Teljesen elbizonytalanodott, és kedvetlen lett, ha csak a múlt évekre gondolt. Amióta az eszét tudta, a Janus-ban volt, bár még maga se tudta, de biztosan volt valami oka, hogy idekerült. Kíváncsi volt, mindennél jobban hajtotta a vágy, hogy megtudja, mi van a szüleivel, de ugyanakkor rettenetesen félt is. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag pedig legbelül a szívében dühöt érzett.

- És ha végeztél? – szólalt meg rövid hallgatás után Jeongmin. Újra visszatért a régi témához, és igyekezett kiverni a fejéből a hazájával kapcsolatos dolgokat.

- Jön a következő – jelentette ki Young, mintha ez nyilvánvaló tény lenne.

Újabb rövid gondolkodási idő után ismét Jeongmin szólalt meg. – És ha segítünk?

Már azonnal nyúlt a rongyért, és Minwoo is követte volna, ám Young megdöbbenve nézett rájuk, és kikapta a kezükből a koszos rongyokat. – Ne csinálják ezt, felségek! – szólt rájuk megelégelve a két herceg viselkedését. – Nem tehetik ezt!

- Hagyjátok már békén! – szólt rájuk az épp érkező Hyunseong.

- Na, de… - ellenkezett volna Minwoo, ám a fiú sokatmondó pillantást küldött felé és csak a fejét rázta.

A két herceg távozott, Hyunseong leült az ágyára, míg Young folytatta a munkát. A hosszú csend alatt Hyunseong magához vett egy könyvet és azt kezdte nézegetni. Végül ő szólalt meg először, de nem nézett fel a könyvből egy ideig.

- Tudod, számunkra nehéz megbízni az emberekben, főleg, ha ennyi mindenen mész keresztül. Eleinte bevallom, nem is nagyon kedveltelek. De már látom, hogy kedves vagy és segítőkész. Viszont van pár dolog, amire még nem jöttem rá, és kíváncsi vagyok. Mondhatom?

- Csak tessék – felelte Young, miközben áttért a másik ablakra.

- Először is – fogott bele a herceg, ahogy hangos csattanással összecsukta a könyvet és a fiú felé nézett. – A sok mindent muszájból csinálod, vagy kedved is van hozzá? Nem úgy értem… persze, ki akarna mindig takarítani. De nem azért, mert nem mersz nemet mondani, és megmondani, ha már fárasztó számodra, ugye?

- Ez a kötelességem – felelte Young rövid gondolkodásnyi idő után. – Tartozom Kang Hoon-nak, és ez a legkevesebb. Ő is egyedül van, és arra szentelte az életét, hogy megvédje a bajba jutott uralkodókat, ahogy Go Minki és a többiek. Mint, ahogy már sejti, ezért nem kér senkitől fizetséget, időnként megjutalmazza a birodalom uralkodója, ha jó munkát végez, de nem mindenki, és nem olyan gyakori esemény. Más szempontból pedig az életét is kockára teszi, mert bár a környéken senki nem tud róla, bárki rájöhet, hogy valaki, akit el akarnak kapni, itt bujkálhat, és akkor ő is nagy bajban van. Nem is beszélve a védelmezőkről, akik mindig hezitálás nélkül teszik kockára az életüket minden egyes alkalommal, amikor kiteszik a lábukat ebből az épületből. Ráadásul olyanokért, akiket addig a pillanatig még csak nem is láttak. Ne értsen félre, ez nem maguk ellen szól. Csak elmondom, amit gondolok.

Young leszállt a párkányról és meghajolt, hogy elnézést kérjen a hercegtől, miután rájött, hogy ez valószínűleg rosszul eshetett neki. Félt, hogy a herceg majd arra gondol, hogy veszélybe sodorja mindazokat, akik itt élnek, azzal, hogy itt van.

- Semmiség – felelte a herceg mosolyogva.

Young letisztította az ablak alsó részét is, majd összepakolt és épp távozni készült, mikor Hyunseong megszólalt.

- Nem vagy kíváncsi, mi volt az, ami miatt nem bíztam benned az elején? – kérdezte, mire a fiú ledermedt, mikor épp a kilincsért nyúlt volna.

- Nem – felelte aztán, de mielőtt kimehetett volna, azért Hyunseong gyorsan megszólalt.

- Nehéz megbízni valakiben, akit nem ismersz, és valahol nem is olyan messze fontos szerepet töltesz be rengeteg ember életében. Ha jobban megismered őket, rájössz, milyen a jellemük, mennyire számíthatsz rájuk, és bízhatsz meg bennük. És arra is, milyen családból származik.

Young ekkor már teljesen ledermedt. Szemei egy pillanatra kikerekedtek a meglepettségtől, aztán újra csak az a keserű düh öntötte el, ami minden egyes ilyen alkalommal. Utálta, ha erről kérdezik, de még jobban azt a tényt, hogy nem azért válaszol, mert nem akar, hanem, mert nem tud. Maga se tudja rá a választ.

Hyunseong biztosan mondta volna tovább is, ám erőt véve magán kilépett a szobából, és szaporán szedve a lépteit elindult, nem is figyelt a mögötte kiabáló hercegre. Nem ezt tanították neki, de az ilyen helyzetekben jobban szerette, ha úgy tesz, mintha nem is hallaná.

Már kezdett sötétedni, mikor Kang Hoon értesítést kapott a küldetésen lévő Go Minki-től. Aggodalommal teli arckifejezése nem árult el sok jót és tudta, hogy eljött az ideje, hogy ő maga is elhagyja a palotát.

- Felségek! Young! – kiabált miközben lefelé haladt a lépcsőn az előszobába. A hívásra mindenki előjött, Hoon pedig azt se tudta, hol kezdje. A fiúkat rossz érzés kerítette hatalmába, főleg Young-ot, aki jól ismerte a férfit.

- Minki-nek segítségre van szüksége – kezdte Kang Hoon. – Mivel Eunji nincs itt, úgy tűnik, nekem kell elmennem. Nem ígérem, hogy pár óra alatt visszatérünk, sőt lehet, hogy több napig is el fog tartani. Kérlek, titeket addig se csináljatok semmit másképp. Young – fordult a fiúhoz. – Rád bízom a hercegeket. Mindent tudsz, amit tenned kell. Baj nem történhet, de senki nem hagyhatja el az épületet. Remélem, mindenki megértette.

A fiúk bólintottak. Szerették volna tudni a részleteket, de nem mertek sokat kérdezni. Így csak még jobban aggódtak.

- De Go Minki-nek nem esett baja, igaz? – kérdezte kissé tartva a választól Jeongmin, akit a férfi juttatott el idáig.

Kang Hoon mosolyra húzta a száját, ám az azonnal el is tűnt. – Nem. Nem kell őt féltened.

Young segített összepakolni a férfinek egy-két dolgot az útra, miközben Hoon végig magyarázott a fiúnak. Szinte jobban aggódott amiatt, hogy magukra kell őket hagynia, mint amiatt, hogy mi van Go Minki-vel. Teljesen biztos akart lenni benne, hogy Young kézben tudja tartani a dolgokat. Rengeteget segített már neki, és még ételt is tudott készíteni. Úgy érezte, ha ő itt van, minden rendben lesz, mégsem tudott teljesen megnyugodni.

A fiúk csak az ajtóig kísérték a férfit, aki integetve elbúcsúzott, majd elindult. Jó ideig csak mindenki állt egyhelyben, mély csend ereszkedett közéjük. Végül Young elindult a konyhába, hogy előkészítse a vacsorát, a hercegek pedig visszatértek a szobájukba.

Nem tudtak másra gondolni, csak, hogy mit csinálhat épp Kang Hoon. Megkérdezték magukban, vajon még úton van-e, vagy odaért; nem esett-e baja, és Go Minki és az uralkodó is rendben vannak-e. Hirtelen lepörgött az egész esemény a szemük előtt, attól kezdve, hogy megjelentek az ijedt szolgák, hogy anyjuk, apjuk kiabál, hogy meneküljön, egészen odáig, hogy először átlépték a Janus küszöbét. Félelem, aggódás, és bizonytalanság voltak egyedül, amiket éreztek az úton. Sosem hitték volna, hogy egyszer idáig eljutnak, hogy elérik azt is, hogy több hétig, több hónapig ne lássák a szüleiket, az embereket, akik egészen idáig nap, mint nap körülvették. Kezdtek félni a jövőtől. Aggódtak, az miatt, vajon lesz-e még olyan, mint régen. Vajon vissza tudnak-e jutni, és ki fog emlékezni rájuk. Lassan már azon kapták magukat, hogy ha behunyják a szemeiket, se tudják rendesen felidézni szüleik arcát. Az emlékeik egyre halványodtak.

Estére Kang Hoon elérte a rejtekhelyet, ahol Minki és az újabb menekülni kényszerülő koronaherceg meghúzatta magát. Egy kis istállószerűség volt. Go Minki óvatosan ki-be járkált a környékén, hogy ha meglátja Hoon-t, jelezhessen neki. A környéken egyelőre nem voltak ellenséges katonák, de ez lehetett pusztán látszat is. Bárhol elbújhattak, és bárhonnan leskelődhettek rájuk.

Sokat nem kellett mesélnie Minki-nek, a sztori nagyjából ugyanaz volt, mint az összes többinél. A menekülés viszont ez alakommal nehezebb volt. A herceg nagyon szótlan volt, még csak rá se nézett Hoon-ra, és szinte elhúzódott, ha a férfi hozzáért volna. A köpeny kapucniját mélyen a szemébe húzta, így még az arcát se lehetett nagyon látni, a többi részét takaróként tekerte maga köré. Bár nem volt valami sok, a semminél mégis többet ért.

Valamivel távolabb tőle, a két férfi leült egymás mellé és halkan beszélgetni kezdtek. Azt találgatták, vajon, hogy juthatnának ki innen. Féltek sötétben elindulni, de ha túl sokat várnak, csak még tovább nő az esélye, hogy elkapják őket. Közben elhallgattak, és észrevették, hogy a herceg már elaludt. Úgy döntöttek, felváltva őrködnek. Bár Hoon nem volt túl képzett harcos, mindent megtett, amit tudott. Mivel semmiféle eszközük nem volt, amivel az órát mérhették volna, úgy döntöttek, akkor szólnak a másiknak, ha már végképp nem bírják. Szerencsére olyan nem fordult elő, hogy mindketten elaludtak volna.

Mindketten korán felébredtek és sutyorogva kezdtek el tervezgeti, amíg a herceg még aludt. Mikor úgy döntöttek, ideje lenne elindulni, Minki óvatosan felkeltette a herceget, aki egy szó nélkül követte őket. Látszott rajta a félelem, és a bizonytalanság a két férfi felé, de jelenleg nem volt más választása. A szülei bízták erre a férfira, és bár a másikat nem ismerte, muszáj volt megbíznia bennük.

Óvatosan indultak el, minden ágroppanásra, bozótzajra felfigyeltek. Hoon haladt elől, szorosan mögötte a herceg, hátul pedig Minki lépdelt, kezét a kardra helyezte, hogy minél gyorsabban bármelyik váratlan pillanatban előránthassa.

Már lassan elérték a kikötőt, mikor pár katona támadt rájuk szétszóródva, több irányból. Hoon azonnal megragadta a herceg kezét és maga után húzva elkezdtek rohanni a hajó felé. Eközben Minki igyekezte feltartani a katonákat, miközben maga is apránként haladt előre. Ahogy közeledtek a kikötő felé, úgy nőtt a katonák száma is, hamarosan pedig megjelent két lovas is, akik már valamivel magasabb rangon lehettek, mint az egyszerű katonák.

Hoon és a herceg éppen elérték a hajót, amikor a férfi visszanézett társára. Minki-nek akadt néhány gondja, mivel egyedül volt, az egyik kard épp akkor vágta meg a vállát, így a férfi félig térdre rogyott, majd egy nagy lendülettel ellentámadásba indult, és rögtön egymás után három egyszerű katonát szúrt le. Az egyik lovas nem kímélte, és szüntelenül támadta, a legtöbb elől viszont sikeresen ki tudott térni.

Hoon érezte, hogy a herceg megmarkolja a ruháját. Ránézett, és bár az arcát még mindig nem látta, az biztos volt, hogy ő is Minki-t nézte. Szembefordult vele, megfogta mindkét kezét és egyenesen ránézett.

- Felség. Menjen gyorsan a hajóra, én me…

Hirtelen elcsuklott a hangja. Bárhogy próbálta, nem tudta befejezni a mondatot. Hatalmas sokk érte, attól, amit látott, és nem is volt benne biztos, hogy jól látja. A herceg kiköpött olyan volt, mint Young. Ha nem bízta volna rá a hercegeket a fiúra, és nem búcsúzott volna el, mielőtt elindult volna, most lehetségesnek tartaná, hogy ő áll előtte.

- Y-young – szólalt meg remegő hangon.

Minki eközben egyre kimerültebb lett. Az izzadság patakzott le a homlokáról, hangosan lihegett, és próbált nem tudomást venni a sérüléseiről, csak a feladatra koncentrálni. A herceg egészen addig őt nézte, amíg a másik férfi elé nem állt. Ekkor kíváncsian emelte tekintetét Hoon-ra, és nem tudta hova tenni a férfi zavart, meglepett arckifejezését. Kang Hoon szinte pislogás nélkül őt bámulta, mint aki nem hitt a szemének. A herceg kényelmetlenül érezte magát, és amikor elnézett a férfi válla felett két, feléjük rohanó ellenséges katonát vett észre. Félelmében először mozdulni se bírt, aztán lassan kiszabadított a kezét a férfi szorításából, és azt remegve, felemelve a katona felé mutatott. Hoon nem bírt elég gyorsan reagálni, nem is értette hirtelen, mi folyik körülötte.

Minki újabb két katonát sebesített meg, majd aggódva Hoon és a herceg felé pillantott, mikor a fáradtságtól ismét félig térdre rogyott. A következő másodpercben arca falfehér lett. Igyekezett minden erejét összeszedni és felállni, most mindennél jobban szüksége volt arra, hogy kihozza magából a legjobbat.