A táncverseny - 2. fejezet

~ 4 évvel ezelőtt ~

A 8.A osztály ugyanolyan zajos volt, mint minden nap. Főleg olyankor volt hatalmas a zsivaj, amikor közelgett a szünet. Már csak egy hét és kapnak másfél hetet tavaszi szünetként. Ilyenkor a tanároknak már esélyük sincs rendet teremteni a termekben.

A szünet mámorától amúgy is zajos osztálynak plusz izgalom volt a hír, miszerint új tanulójuk érkezik. A tanárok már tartottak kiselőadást, amiben elmagyarázták, miért is jön át ebbe az iskolába egy új diák, mikor már csak pár hónap van a tanévből.

- A fiút Lu Hannak hívják, Kínából költöztek ide, Koreába már jó pár éve. Eddig Seongnamban laktak, de most újra költözésre kényszerülnek, kérlek, fogadjátok őt majd szeretettel.

Ennek már vagy két napja. Azóta az osztály nagy része meg volt kergülve. Állandóan azt találgatták, milyen lehet, hogy nézhet ki. Az egyik fiú büszkén bejelentette, hogy ha a fiú gazdag, ő lehet az egyetlen barátja. Néhány hasonló kijelentés után az egész teremben veszekedés tört ki. Mindenki mondta a véleményét és a maga fantáziája által kitalált feltevéseket az új diákról. A lányok inkább maguk közt tárgyalták meg a dolgot, de ők is nagyon kíváncsian várták a kínai fiút. Az egyetlen 8.A-s tanuló egy csendes fiú volt, aki a középső padsor utolsó padjában foglalt helyet. Ebben az osztályban egyszemélyes padok voltak, aminek személy szerint örült, mert jobban szeretett egyedül lenni. Az osztályban is megvolt egymaga, senkire nem volt szüksége, a többiek nem piszkálták, és nem is nagyon törődtek vele. Néha beszélgettek, tesi órán, ha játékra került a sor, mindenki szívesen játszott vele, nem rekesztették ki, de nem is nagyon próbálták megismerni.

A fiút Kim Min Seoknak hívták és a szünetekben állandóan zenét hallgatott. Ilyenkor úgy érezte, végre önmaga lehet. Nincsenek zajongó kölykök, nincsenek bosszantó tanárok és szülők. Csak a zene, ami átjárja egész testét és remek, emberfeletti érzésekkel tölti el.

Szerdán az első órára az osztályfőnök jött be, hogy bemutathassa az új diákot. Mikor belépett az osztályba, mindenki tisztelettudóan felállt, meghajolt, köszönt, majd leült. A tanár az asztalához lépett és belefogott a mondani valójába.

- Remélem, ez a nap is mindenkinek olyan csodásan fog telni, mint az eddigiek. Engedjétek meg, hogy egy idézettel ösztönözzelek titeket arra, hogy mindent beleadjatok ma és…

- Tanárnő! - szólt közbe az egyik fiú. - Legyen szíves, ne húzza az időt. Hol az új diák?

Erre mindenki egyetértését kinyilvánítva elkezdett zajongani, és szinte már követelték a tanártól, hogy mutassa be a fiút.

- Jó, jó, csendet! - kiáltott félig hangosan a tanár, mire mindenki befogta és figyelmesen nézett a tanárra. - Látom, már nagyon türelmetlenek vagytok, úgyhogy engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Lu Hant. Kérlek, lépj be!

A terem ajtaja kinyílt és egy szőkés hajú fiú lépett be rajta. A tanárnő mellé sétált, tisztelettudóan meghajolt az osztály előtt, majd megszólalt:

- Sziasztok! Lu Han vagyok! Örvendek a találkozásnak.

Érződött rajta a kínai akcentus, de nem volt túl feltűnő. Meglepően jól tudta a koreai nyelvet.

Amint megszólalt a lányok felsikoltottak, és mind a fejüket fogták, mint akik el akarnak ájulni. Ettől Luhan elpirult, amitől még nagyobb lett a zaj. A többi fiú persze elkezdett féltékenykedni és duzzogva morogtak az orruk alatt.

- Lássuk! - A tanárnő körbe nézett az osztályos és kiszúrt egy üres helyet. - Kérlek, ülj oda a szabad padba.

Luhan végig ment két padsor között, és leült az utolsó előtti padba. Ezek után minden a szokásos ütemben zajlott tovább. A tanárnő elkezdte mondani a magáét, amire néhányan figyeltek, néhányan meg találtak más elfoglaltságot is. Időnként pár lány Luhanra nézett, majd mosolyogva elfordult és elkezdett cincogva nevetni. A fiú kicsit kínosnak érezte a dolgot, de próbálta figyelmen kívül hagyni, és inkább mással foglalkozni. A tanárnő valamiről fecsegett, de nem nagyon figyelt. Zenét hallgatni nem mert, így csak elővette a vázlat füzetét és elkezdett firkálni.

Amint az óra véget az osztály nagy része rohant ki az udvarra. Luhan körülnézett a teremben. A lányok újságot nézegettek és a telefonjukat babrálták. A fiúk egy nagy kupacban összegyűlve a délutáni programot vitatták meg.

Luhan ekkor megfordult. Egy fiúval találta szembe magát, és maga is bevallotta, hogy kis pufók arcocskájával egész aranyos. Épp zenét hallgatott, az ablak felé nézett, tekintete elveszett a messzeségben, jobb kezén lévő ujjaival pedig egy ritmikus ütemet dobolt a padon.

- Mit hallgatsz? - kérdezte tőle.

A fiú nem reagált, biztos nem hallotta.

Luhan megbökte a vállát. Erre a fiú reagált. Luhanra nézett, majd elkezdte a telefonját nyomkodni, hamarosan pedig kivette a füléből az egyik fülest. Luhan ezt türelmesen végignézte, majd megismételte a kérdést.

- Super Junior - válaszolt a fiú néhány perc habozás után.

- Te is kedveled őket? Melyik a kedvenc dalod tőlük? - kérdezte Luhan izgatottan. Maga se tudta mi, de volt valami ebben a fiúban, ami megragadta és szeretett volna a barátja lenni. Úgy tűnt a többiekkel valamiért nem szeret társalogni, így remélte vele beszélgethet.

- Mindenki kedveli őket - jelentette ki a fiú.

Elég kedvetlennek tűnt a hangja, biztos feltételezni sem merte mit akar tőle egy idegen.

Luhan egy ideig nem tudta mit mondjon, gondolta, kellene valami más téma, de nem sokáig gondolkodhatott, sietni akart, nehogy visszakapcsolja a zenét.

- Luhan vagyok! És te? - mondta aztán.

A fiú döbbenten nézett rá. Rég volt olyan valaki, aki nem csak szívességkérés miatt beszélt vele, így nem nagyon tudta, mit is akar. Gondolta magában, csak azért beszélget vele, mert még új. Ha majd ő is megszokja az osztályt, már nem lesznek barátok.

Végül úgy döntött baja nem esik, ha elárulja a nevét, így megtette. - Kim MinSeok.

Luhan próbálta elismételgetni, de elég furcsán ejtette ki. Ekkor jutott eszébe Minseoknak, hogy ő valójában kínai, és elismerte milyen jól beszél koreaiul. A következő kérdést már ő tette fel.

- Miért jöttetek Koreába?

- Apukám munkája miatt. Már egy jó ideje itt élünk. Nem is nagyon emlékszem a régi házunkra.

- Nehéz volt megtanulni koreaiul?

- Szerencsére sok gondom nem volt vele. Eleinte többször is volt, mikor úgy gondoltam feladom, de aztán rákaptam az ízére és belejöttem. Még mindig van néhány hangul, amit keverek, de talán nem vétek súlyos bűnt.

Próbálta poénosra venni és elnevette magát. Megkönnyebbült, mikor Minseok is nevetett vele.

Ezután még pár témán átrágták magukat, mire újra megszólalt a csengő. Ami azonban nem vetett véget a társalgásnak. Folytatták onnan, ahol abbahagyták. Szó volt újra a zenékről is, beszélgettek a hobbikról, a családról, és Minseok mesélt kicsit a suliról is. Örömmel tudatosult bennük a tény, hogy sok dolog közös bennük. Mindketten remélték, hogy végre igaz barátra leltek.

A suli véget ért, de egyikük sem akart hazamenni. Minseok elvitte Luhant a kedvenc helyére. Útközben vettek egy-egy gombóc fagyit, ami el is fogyott, mire elértek a parkba. Hihetetlen nagy csend volt. Csak a madarak csicseregtek. A fák, és az ég is gyönyörű volt. Átmentek a parkon, majd rögtön azután Minseok lefordult balra és átbújt egy fenyőfa alsó ágai alatt. Luhan követte. Egy fákkal és nagy bokrokkal körülvett, puha fűvel borított kis területre érkeztek, ami nem volt nagyobb egy apró szobánál. Kettejüknek viszont pont megfelelt.

- Mindig ide jövök suli után - közölte Minseok Luhannal. - Itt csendes, egyedül lehetek és senki nem lát.

A fiúnak igaza volt. Luhan körbe nézett, de csak a növényeket látta. Sehol nem volt egy rés, ahol akárki láthatta volna, hogy van ott valaki. Ledobták a táskájukat és lefeküdtek a földre. A fű olyan puha volt, hogy hirtelen rátört Luhanra az álmosság. Megtette volna egy kényelmes ágynak is. A fáj egyenesek voltak és keskenyek, így a fiúk láthatták a kék eget és a rajta úszó fehér gomolyagokat.

Amikor Luhan megtudta a hírt, hogy újra költöznek, vagy amikor belépett az osztályba, még nem tudta milyen jó barátra lelt, de még akkor sem képzelte volna, amikor elkezdett Minseokkal társalogni. Minden nap együtt voltak a suliban is és azután a kis búvóhelyen is. Mindig volt egy aktuális téma, amiről naphosszakat tudtak volna beszélni, ha meg éppen nem volt miről társalogni, együtt hallgatták a zenéket, vagy lementek a pályára focizni.

- Xiumin - mondta egyszer csak Luhan.

Épp egy lassabb számot hallgattak és Minseok mélyen a gondolataiba merülve feküdt a földön.

- Mi?

- Hívhatlak Xiuminnak?

Luhan Minseokra nézett, aki egy ideig csak szótlanul bámulta. Luhan gondolta, hogy furán hangozhat csak így a semmiből, ezért próbált magyarázkodni.

- Csak hallottam ezt a nevet és…

- Persze - vágott közbe Minseok, és újra az égre nézett.

- Mi? - Luhan döbbenten állt le a magyarázkodással.

- Hívhatsz Xiuminnak.

A fiúk ezután is nagyon jól érezték magukat együtt, ám senki sem számított rá, hogy nem sokáig maradhat ez így. Ugyan nem terveztek előre, hogy majd egész végig most már ilyen jó barátok lesznek és egész nap együtt lehetnek, de arra sem gondoltak, hogy egyszer eljön a nap, amikor nem találkoznak. Főleg arra nem, hogy ilyen hamar.

A tavaszi szünet előtti nap ugyanis Xiumin nem jött iskolába. Ezelőtt sosem volt még beteg az osztálytársak szerint. Kicsit furcsának tartották, de nem igazán foglalkoztatta őket a továbbiakban. Luhant viszont annál inkább. Minden szünetben hívta, próbálta elérni. Arra gondolt, suli után azonnal elmegy hozzájuk és megkérdezi mi a baj. Tegnap még nem látszott, hogy beteg.

Az osztályfőnök azonban olyan információkkal szolgált, amire senki sem számított.

- Minseok szülei tegnap este felhívtak, hogy sürgősen el kell utazniuk Seoulba - jelentette ki.

- Mi?! - pattant fel a helyéről Luhan.

- Sajnos Minseok húga nagyon beteg lett és az orvosok Seoulba küldték kivizsgálásra. Minseok maga választott úgy, hogy ő is velük megy, így ment az egész család. Nem tudják, meddig maradnak ott, de úgy tűnt nem egy-két hétről, vagy hónapról van szó.

- Mikor indulnak? - kérdezte Luhan.

- Azt monták, ma délelőtt 10 körül.

Luhan az órára nézett. Negyed tíz volt. Ha siet, alig negyed óra alatt ott van Xiuminéknál. Már nem is érdekelte az óra, vagy a tanár kiáltozása, fogta magát és kirohant az iskolából. Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Gondolta, hogy visszajönnek, de addig is nem lesz vele az egyetlen barátja, aki pedig búcsú nélkül lépett le. Úgy érezte, nem fogja kibírni. Tőle kell hallania azonnal, mi történt pontosan ilyen hirtelen.

Mikor megérkezett Xiuminék házához, a kapu zárva volt. Még fél tíz sem volt. Nem mehettek el. A szomszédból épp akkor jött ki egy férfi, valahová menni készült a biciklijén.

- Elnézést - szólította meg a fiú. - Tetszik tudni, hol vannak Kim MinSeokék?

- Ja, ők - mondta a férfi. - Ők nemrég indultak el egy teherautóval. Seoulba költöznek.

- Merre mentek?

A férfi megmutatta az irányt, Luhan pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve elemelte az úr biciklijét.

- Ha nem bánja, kölcsönkérem egy pillanatra. Vészhelyzet van! Ígérem, visszahozom.

Az utolsó mondatot már úgy kiabálta vissza, meg se várta a férfi reakcióját. Egy kanyar után észrevett egy nagy teherautót, ami épp megállt egy zebránál. Luhan remélte, hogy ők lesznek azok. Minden erejét összeszedve tekert előre, és amint az autó közelébe ért teljes torokból kiabálta, két lihegés között.

- Xiumin! Xiumin!

Már majdnem feladta, mikor egyszer csak a barátja nézett ki a jobb oldali első ablakból.

- Luhan!

A fiúnak felragyogott a szeme, mikor láthatta barátját.

- Sajnálom, Luhan! Nem maradhatok.

A teherautó közben továbbindult, Luhannak pedig újra tekernie kellett, ahogy csak bírt.

- Állj meg, Xiumin! Várj!

A teherautó viszont nem állt meg. A koreai fiú szemébe könnyek gyűltek, ahogy látta barátját, de nem állhattak meg. A húgának mielőbb orvosra van szüksége, az út pedig hosszú.

- Ég veled, Luhan! - integetett.

Egészen addig nézte a barátját és lengette a kezét, amíg Luhan kifogyott a szuszból és már nem bírta tartani a tempót az autóval, ami eltűnt egy kanyar után.

Luhan egész végig kiabálta barátja nevét. Mikor az autó eltűnt, elvesztette a reményt, hogy utolérheti őket, de nem akart megállni. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Aztán már végleg nem bírta tovább. Megállt és még egyszer kiabálta a barátja nevét. Talán ezzel akarta elűzni a könnyeit. Tudta, hogy a barátja már nem hallja, de biztos volt benne, hogy hamarosan visszatér.

A táncverseny - 1. fejezet

A történet pár srácról szól, akik odáig vannak a táncért. Főszerepet játszik a barátság, a versengés és a verekedés. Szereplők: Luhan (EXO), GD (Bigbang), Sungyeol (Infinite), Hyunseung (Beast), Xiumin (EXO), Kai (EXO), Minho (SHINee), Sungjae (BTOB) és később mások is.Jó szórakozást az első részhez!

- Luhan! - kiáltott egy fiú.

Úgy rohant be az osztályterembe, mint akit kilőttek. A neve Kwon Jiyong volt és általában hiperaktív, kár lenne a lecsapással fáradozni, bármit vágsz hozzá, fel se tűnik neki, és kikapcsolni lehetetlen. Mikor osztálykirándulásokon egy szobában szoktak aludni, állítólag a szobatársai szerint még álmában is jártatja a száját és mindig forgolódik. Még akkor is pörög, ha rossz hírt kap. Ha esetleg a fülébe jutna valami téma, ami nem igazán tetszik neki, egy ideig ledermed, de tényleg csak pár másodpercre, aztán pattogva és fülig érő szájjal előrukkol a semmiből egy másik témával. Párszor már megkapta, hogy az ilyen dolgokat vegye komolyan, de ő erre csak azt mondta, ő tényleg komolyan veszi. Luhanék arra gondoltak, talán csak palástolja a rossz érzéseit, ami jól megy neki. De azért a barátainak is feltűnik, ha valami rossz dolog áll a háttérben, mert akkor ugyan ugyanolyan fürge, de valamiben más a viselkedése.

Most úgy tűnt, hihetetlenül boldog. Ahogy feltépte az osztályajtót és végigrohant a padok között, alig bírt megállni a barátja mellett és nem sokon múlt, hogy nem a fallal találkozott. Az osztály diákjai a hirtelen megjelenés miatt felfigyeltek rá, de annyira mindennapos volt, hogy rögtön azután folytatták, amit egészen addig csináltak.

Luhan éppen zenét hallgatott a telefonján, miközben a padon összekulcsolt karjaira hajtotta a fejét és lehunyta a szemeit. Jiyongnak többször is vállba kellett veregetnie, hogy végre észrevegye. Ők ketten padtársak voltak, mögöttük, az utolsó padban ült még két barátjuk, Lee Sungyeol és Jang Hyunseung. Már az első gimnáziumi nap óta, amikor először látták egymást, azóta elválaszthatatlan barátok lettek. Mindent együtt csináltak, reggeltől estig együtt voltak, suli után elmentek néhány szokásos helyükre, addig se kelljen otthon kuksolniuk és hallgatniuk a szüleik kioktató hangnemű kiabálását. Legkedveltebb helyük a közeli játékterem volt, de gyakran jártak karaokézni, bowling terembe, és egy kis étterembe, ahol eliszogattak- eszegettek egy jó téma mellett, és ahol a hangulat mindig megvolt. Nem zavartak senkit sem, és már a szokásos helyük is volt, ritkán volt olyan alkalom, hogy valaki odaült volna. Az egész környéken ismerték őket. Nem mondhatjuk, hogy bajkeverők voltak, de volt hírnevük. Régebben a gimnázium első évében a sulicsapatban fociztak, de aztán hamar megunták, bár a lányokat szépen megbolondították. Azóta tánccal kápráztatták el az embereket. Ha lehetőséget kaptak, azonnal ugrottak, hogy felléphessenek egy fesztiválon, vagy valamilyen hasonló eseményen. Azonban nem csak ezek miatt voltak híresek, ugyanis voltak, akik negatív jelzőkkel illették őket. Kezdetnek nem a türelmükről voltak híresek, és hamar az öklükre támaszkodva oldották meg a problémát. Aztán az iskola, amibe jártak, se épp az az álomsuli, ahova minden áron járni akarsz. Mióta volt egy delikvens osztály, aminek szinte az összes tagja a börtönben, vagy épp szökésben van, az intézmény meg voltbélyegezve. Hiába állítják, hogy akkor más idők jártak, nincs az az isten, amiért beíratnának egy olyan diákot a szüleik, aki kezdeni akar valakit a tanulással. Felmerülhet a kérdés, akkor ki jár a suliba. Olyan diákok, akikre épp nem figyel a szülő eléggé, vagy csak épp nem futja a pénzből másik iskolára. Ugyanis egész Suwonban, sőt talán még egész Dél-Koreában ebben a gimnáziumban volt a legolcsóbb az egyenruha, a tankönyvek és az étkeztetés, már amennyiben igényelték. Sőt, akinek járt, az kaphatott némi támogatást is, de mivel az árak senkinek sem ürítették ki a bukszáját, csak igen minimálisat.

A fiúk a harmadik gimnáziumi évükben jártak, és még valamivel több mint 6 hónapjuk volt az érettségiig. Hiába mondták nekik a tanárok minden nap, hogy ideje lenne eldönteni, mit szeretnének, nem szívesen beszéltek a témáról és ha lehet nem is gondoltak rá. Olyan típusok voltak, akik a jelenben éltek és semmit nem terveztek meg előre, főleg, ha még több mint fél év volt hátra.

Luhan az egész iskolában az egyetlen kínai volt. Még akkor költöztek a szülei Koreába az apja munkája miatt, amikor ő 6 éves volt. Mondhatni itt nőtt fel és koreaiul is ugyanolyan jól tudott, mint kínaiul. Szerencséjére fogékony volt a nyelvre, így meglepően rövid idő alatt elsajátította. Valamikor még akadt egy-két hangul, amibe belekeveredett, de egyébként remekül boldogult.

- Luhan! - kiáltott újra Jiyong.

A fiú felkelt a padról, és kivette a fülest a füléből, még Sungyeolék is felfigyeltek barátjukra.

- Ezt nézd!

Jiyong egy papírlapot dugott Luhan orra alá, amit valószínűleg valamelyik falról, vagy hirdetőtábláról tépett le. A másik kettő Luhan két válla felett kukucsálva próbálta elolvasni. Egy versenyt hirdettek tánccsapatoknak, akik legalább 4, legfeljebb 12-en vannak. A versenyre egy hét múlva, december 14-éig kellett jelentkezni, és három nappal utána, 17-én volt a verseny a csarnokban. Eddig ilyen nagy versenyen még nem szerepelhettek. A kihívás az egész országnak szólt. Fantasztikus lehetőségnek tűnt, hogy megmutathassák a képességeiket.

- Na, mit szóltok? Ugye megyünk?

Luhan hirtelen felpattant a székről, nem sokon múlott, hogy Hyunseung és Sungyeol nem fejelte le a vállait. - Naná, hogy megyünk! Kezdhetnénk is a gyakorlást.

A fiú úgy érezte újra elemében van, majd kicsattant az energiától. Télen nincsenek fesztiválok, amin felléphetnének, így csak a gyakorlótermükben táncikáltak, ami tulajdonképpen Luhan bácsikájának a garázsa volt. A férfi szinte sosem volt otthon, így az autó helye is üres volt. Persze tudott a fiúkról, még pótkulcsot is adott neki, és megígérte, hogy nem beszél erről a szüleiknek. A garázs egyébként elég nagy volt, két autónak is volt benne hely, és mivel csak egy volt, az is csak estére volt a garázsban, szabad volt a tér.

Luhan azonnal megindult, és a többiek követték. Csak Jiyong torpant meg. - De hiszen még lesz két óránk - kiáltott utánuk, majd vállat vont és követte a többieket.

Nem jutottak azonban messzire, ugyanis a bejárati ajtónál az igazgató fogadta őket csípőre tett kézzel.

- Tudják - szólította meg a négy fiút, akik azonnal ledermedtek előtte. Észre se vették, olyan hirtelen jelent meg, na meg, leginkább a hátuk mögé figyeltek, nehogy hátba támadja őket. - Pont a maguk félék miatt kell naphosszat itt állnom, a fontos papírmunkát meg a helyettesemre bíznom. Mégis mit képelnek? Úgy tudom, a 3A-nak még van két tanórája a mai nap folyamán. Mégis hova szándékoztak menni? Ugye tudják, hogy a hiányzások nagy száma is elegendő, hogy évet ismételjenek? A saját és a maguk érdekében mondom, nem szeretném ezt látni, szóval tegyék oda magukat, különben, ha még egy évig rajtam lógnak, megkeserítem az életüket!

- Igenis, tanár úr! - felelték a fiúk, tiszteletféleképpen kissé meghajoltak, majd spuri vissza a terembe.

Jobbnak tartották, ha így cselekszenek, ezek után már úgysem tudtak volna megszökni. Ha meg mégis elmentek volna, behívatták volna a szüleiket, ami meg holt ciki volt. Az egyik már a padlót nyaldosva esedezik bocsánatért, a másik úgy kiabál, hogy egy másik galaxisba is hallani, a harmadik meg osztja a pofonokat.

Mire a fiúk visszaértek a teremhez, a tanár már a bent volt és az óra kezdődött. Gyorsan, lehetőleg feltűnés nélkül a helyükre mentek, amíg mindenki más is próbált elhelyezkedni. Senki sem örült, hogy félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést, és amit épp addig csináltak és helyette 45 percnyi unalmat átvészelni. Irodalom óra. Az egyik legborzalmasabb tantárgy. A tanulók többségét nem érdekli, a tanár előadásai unalmasak és maga a tanár pedig egy alacsony nő, aki a mérete ellenére egy hárpia, akivel jobb nem kekeckedni. Terjedtek el az iskolában olyan pletykák, miszerint az előző munkahelyéről kirúgták, mert megvert egy diákot, aki a kórházban kötött ki. Azóta sem érti senki sem, hogy ha ez igaz, miért engedik még mindig tanítani.

Az órán tehát nyugalom volt. Luhan és a többiek a padra feküdve hallgatták a zenét. Néha-néha úgy tettek, mint aki jegyzetel, bár az még úgyis lehetetlen lett volna, ha minden energiájukkal a tanárra figyeltek. Gyorsan magyarázott, amit szinte lehetetlen volt követni, időnként amikor írt a táblára az sem volt jobb, ugyanis az írása olyan volt, hogy meg nem tudtad mondani, mi van odaírva és milyen nyelven.

Az utolsó óra koreai történelem volt. Újra az unalom és a fecsegés. A szokásos háborúk és a múlt, amit nem is tudnak bebizonyítani, hogy tényleg úgy volt. Jobb lenne, ha ahelyett, hogy mi-miért-történt-et boncolgatnák, foglalkozhatnának a jelennel és a mostani ország fejlesztésével.

Abban a szent másodpercben, mikor az óra végét jelző csengő megszólalt, a terem kiürült és a tanár magára maradt, a diákok pedig Luhanékkal az élen elhagyták az iskolát.

Egyenesen Luhan bácsikájának a háza felé vették az irányt. Útközben arról beszélgettek, melyik dallal kellene fellépniük. Sok olyan előadót ismertek, akiknek voltak remek dalaik és saját koreográfiát is alkottak, amiért legtöbbször természetesen Luhan felelt, de a többiek is szívesen besegítettek.

Ahogy haladtak át a ruhaboltokkal és kávézókkal telt utcán Luhan szemei hirtelen leragadtak és pislogni is elfelejtett. A túloldalon négy fiú sétált nevetgélve, és egy-egy forró csokit szorongatva. A hó még nem esett ebben az évben, de rettentő hideg volt. Néha nap megállt a szél, de legtöbbször nagyon hidegen fújt, egyébként nélküle tűrhető volt.

- Xiumin - ismerte fel az egyik fiút Luhan.
Azt a srácot nézte, aki elől ment időnként ugrándozva, majd az egyik haverja hirtelen a nyakába ugrott, aminek köszönhetően majdnem a földön landolt mindkettő. A nevetésük akkora volt, hogy betöltötte az egész utcát, tele melegséggel és vidámsággal.

- Mi az, Luhan? - kérdezte Hyunseung.

Ők már két háztömbnyivel előrébb jártak, míg Luhan lerökönyödött. Csak nézte a négy fiút a túloldalon. Közben eszébe jutott néhány emlék az általános iskolás éveiről. Ott csak egy barátja volt, de az a barát igaz barátnak tűnt, szinte testvérek voltak. Ahogy elnézte azt a fiút, előtört benne a felismerés.

- Luhan?

Hyunseung jobb karját a barátja nyakába lendítette, és elkezdte húzni előre. - Gyere már, mert megfagyunk!

Luhan Hyunseungra nézett, majd rögtön vissza a túloldalra, azonban a négy fiú már eltűnt. Hyunseung tovább húzta barátját, aki immáron megadta magát és önszántából követte őt. Egy idő után aztán Hyunseung feltette a kérdést: - Mit láttál az előbb?

Luhan olyan volt, mint akit épp egy alapos fejbe veréssel térítettek vissza a valóságba. - Semmi, csak elbambultam - mondta némi gondolkozás után.

Nem akart semmit sem mondani a régi barátjáról, és arról, hogy szerinte őt látta, mivel még saját maga sem volt biztos benne. De hirtelen mély szomorúság és hiány lett úrrá rajta. Sosem felejtette el a régi időket, de most, hogy megvan rá az esély, hogy a rég nem látott barátja itt van, közel hozzá, úgy érezte, most rögtön felkeresné, addig nem tudott nyugodni, amíg meg nem találta, és meg nem bizonyosodott róla, hogy valóban ő az. És ha tényleg az, akire gondolt, szeretné jól átölelni, és el sem engedni.

Üdv a blogon!

Sziasztok!

Örülök, hogy itt vagytok. Gondoltam, bevezetésként pár apróság rólam.
Szeretem mind a koreai mind a japán zenét teljes mértékben, és ez a fictionokon is megmutatkozik. Igyekszem változatos történeteket írni más-más szereplőkkel, remélem, tetszeni fog és visszanézel időnként.

Köszönöm, hogy itt vagy!
Jó szórakozást!